Amikor tinédzser voltam, nagyon sok buliba elhívtak – de egy különleges meghívás teljesen ledöbbentett. Miért? Mert a parti egy imaházban (templomban) volt.
Gólya voltam a középiskolában, amikor a barátom Stuart meghívott egy táncos buliba, aminek Teen Friday (Tini péntek) volt a neve, és a minneapolisi Tabernacle Baptista Gyülekezetben tartották. Életemnek azon a pontján eszembe sem jutott, hogy a templom olyan hely lehet, ahol a tinédzserek jól érezhetik magukat – még kevésbé, ahol táncolhatnak! Minden vasárnap elmentem templomba anyukámmal, de általában halálra untam magam. Úgy gondoltam a templom felnőtteknek való. A zene, a prédikáció, és az imádkozás az idősebbeknek szólt. Azt mondhattam volna magamnak: „Majd ha egy nap én is öreg leszek, akkor komolyan fogom venni gyülekezetet és Istent.” Mégis az előítéleteim ellenére úgy döntöttem, hogy elmegyek Stuart-tal a Teen Friday-re.
Akkor este, mikor besétáltam a Tabernacle Baptista Gyülekezet ajtaján, nem hittem a szememnek – és a fülemnek! A teremben dübörgött a zene. A táncparkett tele volt fiatalokkal. Fények villództak és visszatükröződtek a festett üvegekről. Az idősebb hölgyek rántott csirkét sütöttek vacsorára, és kék Kool-Aid-et (üdítőital) készítettek. De a legnagyobb benyomást az tette rám, hogy a fiatalok mennyire jóban voltak egymással, vidámak voltak és az idejüket teljes természetességgel töltötték együtt a gyülekezetben.
Nagyon jól éreztem magam aznap este! Táncoltam, sokat nevettem, és sok új barátot szereztem, mint Greg, Jamie, Sonya és Tonya (az utolsó kettő ikerlányok). Ők szívesen fogadtak – azelőtt sosem találkoztam ilyen „templomi gyerekekkel”. A hölgyek, akik a vacsorát készítették szintén nagyon kedvesek voltak. Úgy tűnt, hogy mindenkinek az volt a legfontosabb küldetése, hogy én jól érezzem magam.
Azelőtt sosem tapasztaltam meg a gyülekezetet így. Vidámnak és izgalmasnak, mindezt drogok, alkohol, és más tinédzser bulira jellemző negatívumok nélkül. Egyszerűen soha nem gondoltam arra, hogy lehet bulizni Istennel együtt is. Nem sokkal később csatlakoztam az ifjúsági csoporthoz és beléptem a kórusba is. Az életem megváltozott. Már máshogy láttam a gyülekezetet, és ami még fontosabb, másmilyennek láttam Istent. Attól az estétől kezdve a gyülekezet része lettem, és végül is elfogadtam, hogy Isten a misszióba hívott el.
Megszűnik a Tabernacle Baptista Gyülekezet
Amikor elkezdtem a különböző gyülekezeteket összekötő ifjúsági szolgálatot Minneapolis városában, nagyon sok fiatalt ismertem meg, akik a lábukat sem tették vagy tennék be egy templomba. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, egyik gyülekezet sem tűnt túlságosan tinédzser-barátnak a közelben.
Visszagondoltam a Teen Friday-re – arra a helyre, ahol először találkoztam Istennel. „Bárcsak lenne itt is egy ilyen hely!” Ezt kívántam. De nem tudtam ezeket a fiatalokat elvinni a Teen Friday-be – de a Tabernacle Baptista Gyülekezet addigra már nem létezett. (Egy új gyülekezet foglalta el az épületet, és a vezetőknek nem tetszett az ötlet, hogy tánc legyen a templomban, így megszüntette ezt az ifjúsági programot is.)
Aztán megtudtam, hogy van egy keresztény zenei klub Minneapolisban, amit úgy hívtak: The New Union (Az új szövetség). Ők hetente szerveztek koncertet helyi és nemzeti keresztény együttesekkel és DJ-kel, és ezen kívül üzemeltettek egy kis üdítőket kínáló bárt, egy hanglemezboltot, és videó játékokat is. Akkoriban benne voltam egy misszióban, az Urban Street Level-ben, és ők szponzoráltak havonta egy missziós alkalmat, aminek Friday Night Live (Életteli péntek este) lett a neve. Ez inkább imádó és dicsőítő „parti” volt, keresztényeknek. Elkezdtem elvinni a fiataljaimat a New Union-ba és a Friday Night Live-ra, és láttam életeket megváltozni – akárcsak ahogy az enyém megváltozott évekkel korábban. Az, hogy láttam fiatalok százat táncolni és ugrálni fel-le hip-hop zenére, még a saját emlékeimet és tapasztalataimat is felülmúlta.
Abban az időben a Fellowship of Christian Athletes-nél (Keresztény Atléták Szövetsége) dolgoztam és egy középiskolai lány kosárlabdacsapat edzője voltam. Persze minden lehetőséget igyekeztem megragadni, hogy a játékosoknak bemutassam Krisztust. A segédedzőm megpróbálta elhívni a lányokat gyülekezetbe, keresztény táborokba, de ez a megközelítés nem működött. Aztán az egyik különleges Friday Night Live-on meglepődve vettem észre, hogy az egyik játékosom, Donna sétál be. Ahogy telt az este, láttam, hogy Friday Night Live óriási hatással volt rá. Az este végére Donna könnyek között odament egy felnőtt vezető hölgyhöz, hogy szeretne többet tudni Jézusról.
Az a pillanat nagy hatást gyakorolt rám. Amikor elhagytam Minneapolist, hogy Ohióban elfoglaljam az ifjúsági missziós helyemet, eldöntöttem, hogy hasonló lehetőségeket fogok teremteni ott is, hogy elérjük a fiatalokat.
Megszületik az Ultra Live!
Az olyan missziók, mint a „Friday Night Live” hidak lehetnek sok tinédzser felé, hogy Krisztus mellett döntsenek – és radikális tanítványaivá váljanak. Természetesen nem minden fiatal lesz keresztény, aki eljön ezekre az alkalmakra. De a magok el vannak vetve – és legalább látják, hogy kereszténynek lenni vidám, izgalmas és egyáltalán nem maradi dolog.
Más okai is vannak, hogy miért maradtam a táncnál és kávéházaknál, mint a radikális misszió eszközeinél. Segített megtanulni a különbséget a „missziós szolgálat” és az „alkalmak” között. Ha egy tinédzser meghívja egy barátját vasárnapi iskolába, a válasz általában elutasító. „Na, persze!”. Ha viszont van egy ilyen szuper missziós program a napirenden, a válasz sokkal inkább lesz pozitív. Hat hónappal ezelőtt az ifjúsággal elkezdtük egy missziót, aminek a neve Ultra Live! Minden hónap első szombat estéjén a tanítványképző központunkat átalakítjuk egy keresztény éjszakai kávéházzá, ahol a legújabb keresztény zene megy. Az a lényeg, hogy az Ultra Live! misszió – nem valamiféle egyházi alkalom!
Van egy másik alkalom is, amit úgy hívunk: Madhouse Live! (A madhouse magyarul „őrültekháza”!). Itt a legjobb dicsőítő és imádó zenéket játszák – rap, hip-hop, alternatív, és hardcore rock műfajban is. Vannak jelenetek is, és elmondom az evangélium üzenetét is különböző témák segítségével (önbizalom, identitás, barátság, szeretet, randevúzás…). A Madhouse Live! egy lehetőség a fiataloknak, hogy válaszoljanak az evangéliumra. Ez evangélizáció!
Az Ultra Live! egy lehetőség a fiataloknak a társadalmi fejlődésre – egy alternatíva a partik, a drogok, az alkohol, a szex és a többi ma tipikus tinédzser elfoglaltság helyett. Viszont nem osztogatunk traktátusokat! Nem prédikálunk! Mégis ezek a nem keresztény fiatalok hétről hétre visszajönnek egy olyan környezetbe, ahol Isten Lelkének jelenléte nyilvánvaló, és ahol a keresztény fiatalok elmélyíthetik a kapcsolataikat a nem keresztény barátaikkal. Remélhetőleg ez egy lépcső ahhoz, hogy eljussanak egy olyan helyre is, ahol majd az evangéliumot is elmondják nekik, nyíltan és radikálisan.
Az elmúlt néhány alkalommal én voltam a DJ. az Ultra Live!-on. A fiatalok odajöttek hozzám – nem tudták, hogy én vagyok az ifjúsági pásztor – és megkérdezték mikor fogok Snoop Doggy Dogg-ot, Marilyn Manson-t és Limp Bizkit-et játszani. A válaszom? „Ez is underground zene, de olyan, amit sosem fogsz a rádióban vagy máshol hallani!” És általában tetszik nekik, felismerik a stílust – mert szerencsére tényleg egyre több a színvonalas keresztény alternatív, hardcore, rap vagy dance banda. Ez az élmény pedig mindig arra készteti őket, hogy visszajöjjenek.
Ezen kívül úgy vettem észre, hogy a saját fiataljaim az ifjúságból is belelkesednek, és elkezdtek dolgokat maguktól csinálni. Néhányan berendeztek egy termet az Ultra Live!-hoz, amit Fishbowl-nak (Hal-medencének) neveztek el, ahol lágy zene szól, társasjátékok vannak az asztalon, és lehet beszélgetni. Már néhány léghoki és ping-pong asztal is van. A felnőttek is beszállnak a mókába: szódát, cukrot, chips-et árulnak. A főiskolások DJ-ként vagy a vendégekért felelős koordinátorként szolgálnak. Az Ultra Live!-on mindenfelé vannak kivetítők, amin a kistinik nézhetik a Scooby Doo vagy a Pókember legújabb részeit. A legjobb az egészben, hogy ez az egész 100%-ban menő, mégis 100%-ban Istenről szól!
Régebben úgy gondoltam, hogy az ifjúsági pásztorok az elsődleges „ügynökök” a misszióban és az evangélizációban. Azokban a napokban két kötelességem volt. Egyrészt olyan környezetet kellett teremtenem a gyülekezetben, ahol a nem keresztény fiatalok is jól érzik magukat, másrészt elmenni az iskolai étkezőkbe minden nap beszélgetni velük. Péntekhez közeledve el kellett mennem a focimeccsekre – és vinni magammal néhány meghívót arra az esetre, ha a beszélgetések lelki dolgokra terelődnének. Nem azt mondom, hogy ezek rossz dolgok – nekem mégis erőltetett volt. Sőt, hatalmas kényszer. És azokkal a fiatalokkal kapcsolatban, akik eljönnek az ifjúsági órákra, honnan tudom, hogy mi az én felelősségem? Mi az én missziós területem? Hogyan döntsem el, hogy ki felé kell leginkább szolgálnom? Túl sok volt ez nekem.
És ekkor változott meg a nézőpontom. Ahogy olvastam a Bibliát, észrevettem, hogy mennyi fiatalt használt Isten az idők folyamán – Timóteust, Esztert, Dávidot, még Jósiást is, aki nyolcévesen lett király! Úgy döntöttem, hogy nyugodtan ledönthetem a korlátokat – és megengedem a diákoknak, hogy ők legyenek a nagykövetek a barátaikhoz.
Most úgy gondolom, az legfontosabb feladatom, hogy olyan környezetet teremtsek, ahol elsősorban a fiatalok evangélizálhatnak a saját barátaik felé. Ahelyett, hogy minden egyes középiskola és felső tagozatos általános iskola étkezőjébe elmennék, bejárnám a bevásárlóközpontokat, részt vennék minden atlétikai eseményen, és láthatóvá tenném magam minden tinédzser felé. Sokkal több időm van arra, hogy felkészítsem a diákjaimat, hogyan tehetnek bizonyságot a barátaiknak, és több időm van rá, hogy nagyszerű, tinédzser-barát környezetet teremtsek – olyan helyeket, ahol a diákjaim jól érzik magukat, és ahová nyugodtan meghívhatják a barátaikat.
Ezek a missziók sokkal több felnőttet ösztönöznek arra, hogy segítsenek. Talán némelyik felnőtt nem érezné jól magát, ha kiscsoportot kellene vezetnie, de szívesen segítene, hogy üdítőt áruljon egy tinibulin. Talán szolgálhatnak, mint „vendéglátók”, akik gondoskodnak róla, hogy a fiatalok jól érezzék magukat. És ami még fontosabb, ha bevonjuk a felnőtteket ilyen szinten, az segíthet lerombolni a sztereotípiákat és előítéleteket, amiket a fiatalokat illetően gondolnak – akár a templomba járókról, akár a nem templomba járókról. Emlékeztek még az idősebb hölgyekre, akik csirkét sütöttek vacsorára és kék Kool-Aidet készítettek a Tabernacle Baptista Gyülekezetben? Az ő szerepük a színfalak mögött ugyanolyan fontos volt, mint bármelyik másik feladat. Mindannyian ugyanannak a missziónak a részei vagyunk.
Nagyon sok zenét kaptunk ingyen a lemezkiadóktól, csak mert felhívtuk őket, és elmondtuk a látásunkat – és így megengedhetjük azt is, hogy ajándékba is adjunk belőlük. Sőt, már a lemezkiadók hívnak minket! A Gotee Records nemrég küldött nekünk rengeteg Knowdaverbs kislemezt, és mindenkinek tudtunk adni, aki eljött az Ultra Live!-ra.
Ez a legolcsóbb módja annak, hogy bemutassuk az élvonalbeli mai zenét a fiataloknak, akik máshogyan sosem hallanák. Nagyon sokba kerül (és rengeteg munka) szponzorálni akár egy helyi vagy egy országos hírű együttest, hogy élő koncertet adjon. De a buliban egy jó DJ. bőven elegendő! Minél változatosabb zenét szolgáltatsz, annál több fiatalt tudsz elérni. A mi gyülekezetünk Daytonon kívül van, Ohióban, és nincs a körzetünkben olyan rádióállomás, amely mai keresztény zenét sugároz. A keresztény könyvesboltok pedig főleg a felnőtteknek szóló könyvekkel vannak tele. Ez azt jelenti, hogy a mi missziónk az egyetlen eszköz, hogy bemutassuk a fiataloknak a tényt, hogy van keresztény zene, ami menő, és amire még táncolni is lehet.
Nézd meg a motivációdat!
Megértem, hogy a tánc nem minden kereszténynek jön be. Én sem maradtam kritika nélkül. Nemrég, miután befejeztem egy előadást egy keresztény középiskola kápolnájában, fiatalok egy csoportja odajött hozzám és ezt mondta „Ti táncoltok? Az nem Istentől van!” Egy tini (!) rám nézett és azt mondta: „El fogsz bukni!”
Wow! Először arra gondoltam beszólok nekik – hogy fogalmuk sincs, miről beszélnek. Helyette azonban magamba néztem és imádkoztam „Uram, nem szeretnék semmi olyat csinálni, amit te nem szeretnél!” Így elkezdtem széleskörű tanulmányokat folytatni az imádás és dicsőítés témakörében. És felfedeztem, hogy ez nagyon széles területet jelent. A bibliai emberek is táncoltak, rengeteg féle hangszert használtak. Rájöttem, hogy van bennünk valami – mindannyiunkban – ami vágyik valaminek az imádásra és a dicsőítésre, ami rajtunk kívül van. Csak attól függ mit – vagy kit – akarunk dicsőíteni.
Nekem az segít, hogy jó úton maradjak, hogy folyamatosan ellenőrzöm a motivációmat, és meggyőződök róla, hogy a cselekedeteim bibliai alapokon nyugszanak-e. Ha azt tervezed, hogy te is ezt a missziós utat választod, azt tanácsolom, mindig kutasd a szándékaidat. Annyira magával ragadhatnak a hangok, fények, és a zene, hogy elfelejthetjük az okát, amiért az Ultra Live! mellett döntöttünk.
Az egyik előző Ultra Live!-on egy fiatal odajött hozzám és azt mondta: „Mi a címe ennek a számnak, ami most megy? Meg kell vennem! Tudod, én nem járok ebbe a templomba, de ez nagyon szuper. Sosem gondoltam, hogy egy gyülekezet ilyen is lehet.”
Pontosan erről szól az egész. Hogy a gyülekezet lehet ilyen is! És tényleg lehet!
Efrem Smith, a Ginghamsburg (Ohio) Egyesült Metodista Gyülekezet ifjúsági pásztora másfél éve; kilenc éve az ifjúsági misszióban dolgozik; volt kosárlabdaedző és a Keresztény Atlétikai Szövetség munkása; a Dream Builders (Álom Építők) elnöke, ami egy ifjúsági és közösség építő kezdeményezés.
“Used with permission of Youth Specialties”
Eredeti cikk: Ultra Live! One Youth Worker’s Journey toward Radical Outreach
Vélemény, hozzászólás?