Új trendek a kommunikációban

Két olyan hatás éri ma a világunkat, amely alapvetően meghatároz mindent, ami a kommunikációval kapcsolatos. Mostanság erről leginkább a PR és marketing-szakértők írnak előszeretettel, de nem árt nekünk is elgondolkodnunk a tanulságokon, hiszen a kereszténység egy alapvetően kommunikációra épülő életforma. Jézus Krisztus az evangélium hirdetését bízta ránk, amelyhez meg kell találnunk azokat a mindig aktuális, élő és működő kommunikációs csatornákat, amelyek alkalmasak a tartalom hatékony közlésére. Most aztán jó bonyolultan fogalmaztam… Szóval kicsit leegyszerűsítve a dolgot, prédikálunk, tanítunk, evangéliumot hirdetünk az aluljárókban vagy a szószéken, és (remélem azért még mindig) csodálkozunk azon, hogy nincs áttörés. Persze ahhoz sok olyan dolog is kell, amiről most nem fogok írni (Szentlélek, imádság, háttérmunka, stb. stb.) – de ha valamit tanulhatunk, akkor nosza, ne restelkedjünk! KOMMUNIKÁTOROK – GONDOLKODÁSRA FEL!

Szóval, ahogy belefogtam, két hatás ér ma mindannyiunkat. Ezek alapvetően kommunikációs hatások, mégis a viselkedésünket és a reakcióinkat is meghatározzák. Az első, hogy a mai emberek hihetetlenül jól informáltak lettek. A média, és egyre inkább az internet elsőszámú tájékozódási forrásává lesz az új nemzedékeknek. Gondolj bele, ha valamit venni akarunk, ha valaminek a hátteréről próbálunk infót összeszedni, akkor leülünk a net elé, és irány a Google. Dehogy akarunk vásárolni a neten, a magyar ehhez még bizalmatlan, de mindent lecsekkolunk, és ha döntöttünk, indulunk a boltba. Ha bejön egy új film, fórumokat böngészünk, hogy ki mit ír róluk. A híreket hírportálokon olvassuk, és ha aktív felhasználói vagyunk az internetnek, már nem is csak olvassuk, hanem kommentáljuk is. Régebben, a dos-os/windows-os hőskorban a munkahelyeken a dolgozók sutyiban játszottak a gépükön, aztán volt egy korszak, amikor cseteltek, ma már leginkább blogokat és fórumokat olvasnak. Mára az alapműveltséghez tartozik, hogy fenn legyél az iwiw-en, és hogy ismerd a wikipédiát. Ez van. A világ hihetetlenül kitágult, vagy épp összezsugorodott – nézőpont kérdése – és az emberek még ha felületesen is, de hihetetlenül informáltak és informatívek lettek. Ha nem is tudnak mindent, tudják, hol nézzenek utána, és mert ingyen van, villámgyorsan elérhető, utána is néznek mindennek!

A másik trend, ami ebből fakad, hogy az emberek mára mérhetetlenül kritikusak és cinikusak lettek! Nem egy cégnek vagy terméknek tépázta meg a hírnevét pár fórum és blog, ahol az emberek egyszerűen jól megmondták a tutit. Olyan korban élünk, ahol mindenki megmondhatja a véleményét, és ezt ha ügyes, rögtön nagy nyilvánosság előtt teheti. És sajnos nagyon emberi, de ma a cikizés, az odamondogatás, a kritizálás a trendi, és nem a jó hírek továbbadása. (Bár arra is van példa.) Egyszóval ma ha közvetlenül senki nem is kíváncsi a véleményünkre, megszoktuk (a mai, interneten felnövő  generáció egyre inkább megszokja), hogy a véleményét kérdezés nélkül is ezer helyen elmondhatja. Vagyis hihetetlenül „reakciósakká” válunk manapság, akik már rég nem vesznek be mindent vagy akármit szó nélkül.

Mit jelent mindez a mi számunkra – missziós szempontból? Mit jelent ez egy lelkész, egy igehirdető, egy tanító vagy ifivezető számára? Íme pár dolog, ízelítőként.

Először is azt, hogy vége annak az időszaknak, amikor „elprédikáljuk magunkat”, aztán mindenki megy haza. Egyre inkább hozzá akarnak szólni a hallgatók is a prédikációinkhoz. Kérdéseket akarnak feltenni, és véleményezni akarják. Ha ezt nem tehetik meg a gyülekezetben, majd megteszik kisebb közösségekben, a fiatalabbak pedig a blogjaikon és az online közösségeikben.

Másodszor, hogy már egyáltalán nem fogják elfogadni azt, amit hirdetünk csak azért, mert mi mondjuk. A posztmodern elhozta az általános tekintélyvesztést, és ez a lelkészekre is igaz. És nem is annyira a teológiai háttérrel rendelkező bölcsek lesznek azok, akik odadugják a Bibliájukat az orrunk alá, ha valamit esetleg rosszul mondtunk, hanem a tinédzserek! Mert ők már így nőnek fel. Mindent joguk van megkérdőjelezni – és meg is teszik!

Harmadszor könnyen előfordulhat, hogy bizonyos dolgokban sokkal műveltebbek azok, akik hallgatnak minket, mint mi magunk. A tipikus lelkésznek leginkább bibliai- és teológiai műveltsége van, aztán prédikáció közben felhoz egy témát, akár csak illusztrációként, és amit mond, az téves, túlhaladott, pontatlan, felszínes. Ez ma már szinte megbocsáthatatlan – legalábbis a hallgató, aki tudja, hogy „Hülyeséget beszélünk” ilyenkor lezár, és már a többit sem fogja elfogadni, amit esetleg abszolút helyesen és igaz módon mondanánk. Egyszerűen már nincs az a tekintély, ami megvédene bennünket a hibáinktól – nemegyszer előfordult már, hogy valaki beleszólt a prédikációba, mások által is jól hallhatóan, hogy az nem egészen úgy van… Hát, azután nehéz az ájtatos légkört visszavarázsolni!

A következő dolog, hogy ebben a hatalmas világ-tágulásban elvész az, ami jellegtelen, ami személytelen, ami mögött nincs ott valami egyediség, valami egyéniesség. Miért olvasnak az emberek blogot? Mert tetszik az írójának a gondolkodásmódja, szemlélete, stílusa.

Régebben a prédikátor kívül maradhatott a prédikációján. A teológiákon még olyasmiket is tanítottak (még nekem is), hogy ne beszéljünk túl nyíltan a saját bűneinkről a szószékről. Csakhogy manapság ha nem vagyunk be nyakig a saját kommunikációnkban, a kutya sem lesz kíváncsi ránk! És ezerszer motiválóbb az, ha arról beszélek, amit én átéltem, mintha elméleteket és közhelyeket durrogtatnék. Sajnos nagyon kevés igazán őszinte és nyílt prédikátor van még ma is, aki bevállalja mások előtt a bukásait is, és aki mer jó példákat hozni a saját életéből – nem nagyzolást, hanem hiteles, igazolható sikereket felmutatni! Ma ez kell a hallgatóknak – nem észt kell osztani nekik, az van nekik is, köszönik szépen, hanem mintákat, példákat adni, amiből láthatják, hogy nekünk is beválik, amit hirdetünk, és amit ők is kipróbálhatnak.

Sokáig lehetne még sorolni azt, hogy csak ennek a két kommunikációs trendnek milyen hatása van a mi gyülekezeti- és missziós kommunikációnkra. Csak gondolkozzunk el rajta!

Három alapelvet osztanék meg Veletek, amelyek segíthetnek abban, hogy a fent említett kommunikációs kihívásoknak valamelyest megfelelhessünk. Ezek mindegyike szakít a klasszikus egyházi retorikával, és lehetséges, hogy bizonyos tradicionális keretek között szinte elképzelhetetlennek is tűnnek – gondolok most a katolikus-evangélikus liturgia kötöttségére. Mindazonáltal ha nem merünk szakítani bizonyos tradíciókkal, akkor nem lesz kiknek kommunikálnunk semmiféle üzenetet templomainkban és gyülekezeteinkben! Egyszóval azt hiszem az a kihívás, ami kommunikációs és retorikai szempontból ma az egyház előtt áll, komoly bátorságot igényel.

Nézzük akkor a három alapelvet.

1. Legyél őszinte és emberarcú!

Vállald fel önmagad! Az embereknek elegük van a sablonokból és az ideálokból. Abból a fajta prédikációból, amelyet meghallgatva úgy tűnik, hogy egy szellemi szuperhős megmondta a frankót, hogy nekünk mit és hogyan kell csinálni. Tessék nagyon őszintén megfigyelni: vajon a prédikációk legnagyobb része nem egy teljességgel betarthatatlan, és ezáltal komolytalanná, súlytalanná váló ideálokat állít elénk? Mindent kapásból lebűnözünk meg lepogányozunk, ami a gyülekezet falain kívül zajlik. A világi emberek úgy ahogy vannak, értéktelenek, minden gonoszságért a sátán a felelős, és nekünk amúgy sincs más dolgunk, hogy „hirdessük az evangéliumot minden népnek”, és „szüntelenül imádkozzunk”. Nem ismerős?!

Régebben sokszor elhallgattam a bizonyságtételeket – tudjátok, amikor az istentisztelet keretében valaki kiáll, és mond valamit, jobb esetben az életéből, rosszabb esetben üzenget a prédikátornak vagy a testvéreknek… Na mindegy. Ilyenkor mindenki nagyon hívő és nagyon szent. És még egyszer sem voltam tanúja annak, hogy valaki odaállt volna a testvérei elé azzal, hogy baj van az életemmel, tele vagyok kétségekkel, imádkozzatok értem és segítsetek testvérek! Érdekes módon valahogy a gyülekezetben a legnehezebb gyengének és bűnösnek lenni és látszani. Ezért a gyülekezet felszínes kirakattá válik, ahonnan kiveszett már az őszinteség és bizalom légköre.

De visszatérve a kommunikációnkhoz. Nagyon könnyű elrejteni az életünk valóságát a bibliaversek és a gyülekezet közössége mögé. Csak éppen nem kifizetődő. Az emberek olyanokat követnek, akik hasonlóak őhozzájuk, mert ha látják, hogy azoknak sikerül, reményt kapnak arra, hogy majd nekik is fog. Az az élmény hiányzik a prédikációkból, hogy miközben a prédikátor beszél, mi folyamatosan bólogatunk a helyünkön ülve, hogy „aha, jaja, pont ez volt velem is a múlthéten… a francba, hogy ez nekem miért nem jutott akkor eszembe?!”

És még valami: a kereszténységünknek emberarcúnak kell lennie – hiszen erről szól az inkarnáció (ajaj, milyen szavakat használok!): Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Milyen az emberarcú prédikáció? Olyan, amiből mindenki ért. Nem frázisok, hanem érthetőek, hétköznapiak. Vége a patetikus szónoklatoknak, és hogy bizonyos témák nem valók a szószékre. Azt a szót, hogy „paráznaság” ma szinte senki nem használja rajtunk kívül. Ezt ma úgy mondják: pornográfia, házasságtörés, megcsalás, félrelépés, homoszexualitás, leszbikusság, szexmánia, önkielégítés, stb. stb. Ha erre gondolsz, akkor beszélj nyíltan, és mondd ki! Ez az őszinteség, és ma már legfeljebb az idősebb emberek fogják a szemöldöküket húzogatni, ha ezeket a szavakat a gyülekezetben hallják – de döntsd el, hogy pár ráncolt homlok miatt feláldozod-e az őszinteséget és az érthetőséget, amikor arról beszélsz, hogy Isten ma, a 21. században is az életünk részese akar és tud lenni. Nevezd nevén, a ma ismert és használatos nevén a dolgokat! Ez is az őszinteség egyik arca. Nem kell a púder és a körítés – a mai emberek egyszerűen már nem így gondolkodnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy legyünk közönségesek – de ha a kommunikációnk tartalma vagy formája eltávolodik a mindennapos beszédstílusunktól és témáinktól, akkor az egész érdektelenné és unalmassá válik, amely már nem tud megérinteni bennünket.

2. Ha beszélsz, mondj is valamit!

Ezt szakmailag úgy fogalmaznám: KÍNÁLJ RELEVÁNS TARTALMAT! Sok prédikáció nem más, mint a felolvasott alapige megismétlése kicsit kiszínezve és kiegészítve. Nincs tartalma. Nem szól semmiről. Nincs célja, nem akar döntés elé állítani, nem ad konkrét megoldásokat, nincs mit számon kérni belőle. Hallgatunk valamit fél-egy óra hosszat, anélkül, hogy egyetlen mondat lejegyzésére késztetést éreznénk, mert az annyira értékes, hogy nem akarjuk már az ajtóban elfelejteni.

Talán az egyik legnagyobb hiányossága a mai prédikációknak az, hogy nem szólnak igazából semmiről. És főképpen nem szólnak arról, amiről pedig égetően fontos lenne nyíltan és nyitottan gondolkozni és beszélni, Isten válaszait és megoldásait megtalálni, és a megoldásukra konkrét akciólépéseket készíteni, majd az eredményeket kiértékelni. Mondok példákat. Jómagam tizenöt év alatt még nem hallottam prédikációt a munkanélküliségről, a féltékenység kezeléséről egy párkapcsolatban, a szülés utáni depresszióról, a helyes és megvalósítható időbeosztásról, a médiához való konstruktív hozzáállásról, arról, hogy milyen módon viszonyuljon a drogos barátaihoz egy fiatal, nincs szexuális felvilágosítás, életvezetés, nem beszélünk olyan témákról amiket csak személyiségtréningeken lehet tanulni, hogy mit jelent a siker, hogyan építsünk egészségesen karriert… na ezt a listát aztán még legalább fél méter hosszasan tudnám így kapásból írni. Én sok témáról prédikáltam és tanítottam már ezek közül, és hihetetlenül nyitottak és „szomjasak” voltak rá az emberek. Egy erdélyi tradicionális gyülekezetben tanítottam egyszer arról, hogyan legyünk romantikusak a házasságban, és emlékszem, olyan dolgokat mondtam, hogy fürödjünk együtt a párunkkal órák hosszat, szexeljünk a szabadban, öleljük meg egymást az áruház polcai mögé bújva, ajándékozzuk meg egymást csak az ajándékozás öröméért… és tudjátok mi történt utána? Odajött hozzám néhány 50-60 éves asszony és férfi a gyülekezeti tagok közül, és azt mondták, ők ilyesmiről soha életükben nem hallottak még prédikációt, nem lehetne még egy-két alkalmat erről a témáról tartani? Ők szívesen eljönnének.

Hadd közelítsem meg még egy módon ezt a kérdést – és tegyünk egy nagyon egyszerű próbát! Kérlek, fogalmazd meg, miért legyen valaki keresztény! Három mondatban próbáld meggyőzni arról, hogy ez hasznos és értelmes dolog, és ezzel ő nyerni fog. Tedd motiválttá őt arra, hogy elkezdje keresni Istent! – Olyan sokszor elmondjuk: térj meg! Oké, de miért térjek meg?! Mert az az Úr akarata, hogy mindenki üdvözüljön?! Mert különben elkárhozok?! Még csak nem is értem ezeket a szavakat: üdvösség, kárhozat…! Mondd meg nekem, mit nyerek a hétköznapi életben, a munkahelyemen, az iskolában, a baráti kapcsolataimban, a partnerkapcsolatomban azzal, hogy „megtérek”? – Érted ezt? A legtöbb nem keresztény ember így gondolkodik. Ezeket a kérdéseket teszi fel. – Vagy a másik része, ennek a folytatása: HOGYAN kell megtérni?! – Foglald össze érthetően, kánaáni szakkifejezések nélkül. – Egyszerűnek tűnik, mégis már több gyülekezeti tréningen láttam, mennyire képtelenek a hívő emberek ezt a két nagyon egyszerű kérdést egy „világi” ember számára is érthetően és motiválóan megválaszolni. Enélkül pedig hogyan akarunk missziózni?!

(Csak egy tanács vezetőknek: tessék kipróbálni ezt gyülekezetben, bibliaórán vagy házicsoportban: öt mondatban vagy szituációs játékban!)

Az embereknek ma kevés az idejük, és nagyon megválogatják, mire áldozzák, különösen a hétvégéjüket, amit elsősorban a családjukkal és pihenéssel szeretnének eltölteni. (Most nem azokról beszélek, akik 40 éve megszokták, hogy vasárnap délelőtt-délután az imaházban ülnek, hanem az érdeklődőkről, az istenkeresőkről – mert alapvetően értük vagyunk, és nekik kell prédikálnunk!) Nehéz ma lekötni az embereket, különösen 30-40 perc beszéddel. Túl aktív, interaktív, audio-vizuális a mindennapos kommunikációnk, és elszoktunk attól, hogy egyhelyben ülve csak hallgassunk. Ez a rossz hír. A jó viszont az, hogy éppen ezért ha igazán értékes a mondanivalónk, akkor vissza fognak jönni! Ha nem tudják jegyzetelés nélkül végighallgatni a mondanivalónkat, mert amit mondunk, az annyira hasznos és értékes, hogy mindenképpen haza akarják vinni – akkor megnyertük a hallgatóinkat. Ehhez azonban lejegyzésre is méltó üzenetet kell átadnunk! Tartalmasat, aktuálisat, hozzáértőt, megérthetőt, világosat és nem utolsó sorban biblikusat.

3. Beszélgess! Azaz merj interaktívvá válni!

Talán ez a legnagyobb kihívás. Felvállalni, hogy beleszólhatnak a prédikációnkba. Hogy megállíthatnak, ha valamit nem értenek, és feltehetik a kérdéseiket. Hogy véleményezhetik az elhangzottakat. Hogy párbeszédet kezdeményezhetnek velünk, vagy egymással. De hát nem ez a célunk? Hogy biztosan megértsék és jól értsék Isten akaratát az életükre nézve?! Furcsa, hogy amit egy egyetemi előadáson egy fizikai törvénnyel kapcsolatban meg lehet tenni, hogy megismételjük, elmagyarázzuk, esetleg vissza is kérdezzük, a gyülekezetben nem merjük. Pedig elvileg mi fontosabb törvényekről beszélünk a hallgatóinknak. Valamiféle ünnepélyesség kedvéért? Csak az a kérdés, hogy Jézusnak mi volt a fontosabb: a szertartások kerete, vagy az üzenetének hatékonysága?!

A mai kereszténységnek meg kell tanulnia interaktívvá válni. Ez óriási bátorságot és átlátszóságot, őszinteséget kíván meg tőlünk. Talán ezért látszik olyan ijesztőnek. Mi van, ha feltesznek egy kérdést, és nem tudunk válaszolni? Semmi – velem sokszor előfordult már. Azt mondtam, hogy ezt nem tudom, de a következő alkalomra utánanézek, megkérdezem a nálam bölcsebbeket, és jöjjön el, akkor elmondom, mire jutottam. Ez egy becsületes válasz. És általában elegendő is.

Mi van, ha vita alakul ki valamiről? – Semmi, akkor vitázunk. Az miért lenne baj? Az egyház túl sokáig vette semmibe azt, hogy a hívei is gondolkodhatnak, mintha ehhez nem lenne joga másnak, csak a prédikátornak. Az „egyetemes papság” többek között ebben is megnyilvánulhat: hogy egymás hite, véleménye és tapasztalata alapján is fejlődhetünk. Persze ehhez a lelkésznek meg kell tanulnia, mit jelent a moderátori szerep egy beszélgetésben – de ezzel nem lesz semmivé. Hiszen ha hisszük, a Szentlélek bármelyikünkön, és leginkább a közösség egészén át is kijelenthet nagy igazságokat.

A lényeg, hogy a mai ember nem akar passzív maradni. Van véleménye, amiket el akar mondani. Vannak kérdései, amiket fel akar tenni. Van kritikája, ami szétfeszíti a lelkivilágát, ha nem engedheti ki magából. És úgy érzi, hogy ahol neki nincs szava, ott jelentéktelenné válik, és ezért inkább olyan helyet keres magának, ahol nem csak neki kell hallgatnia, hanem néha a középpontba is kerülhet azáltal, hogy őt is hallgathatják.

Lehet, hogy ez nem a vasárnapi istentiszteletre való? Persze, lehetséges. De oda miért is nem? Mit védünk annyira, vagy mitől félünk?

Nos, változik a világ. Tegnapi szavakkal és retorikával nem biztos, hogy a ma emberét meg tudjuk szólítani. Az evangélium ereje azonban a tartalmában van, nem a kereteiben. Mindegy, milyen korban, milyen kultúrában, milyen nyelven szólal meg – ha célba ér, Isten munkába tud lendülni. Az egyház túl régóta ismétli azt a hibát, hogy a formákat és a kereteket konzerválja, a tartalmat pedig vagy felhígítja, vagy az aktuális divatok szerint manipulálja. Isten kijelentésének a tartalma változhatatlan és örökérvényű – a kereteinek azonban minden korban és környezetben velünk együtt kell változnia!