Címke: Preaching.org

Az igehirdető személye elválaszthatatlan az igehirdetésétől – ebben különbözik a prédikáció minden más nyilvános beszédtől. A szerző sorra veszi személyes feddhetetlenségtől kezdve a szóhasználaton keresztül a plagizálásig az etikus, tehát igaz és hiteles prédikáció minden fontos szempontját. Tanulságos a Billy Graham szolgálati etikáját taglaló rész, és fontos, bár ritkán hangsúlyozott iránymutatást kapunk a hallgatóink iránti őszinte tisztelettel kapcsolatban is, ami minden igehirdetőnek felelőssége és egyben lehetősége az evangélium hirdetésekor.

A homiletika terén folytatott viták során az utóbbi időkben gyakran emlegették Jézust illetve Pált, mint a mai prédikátorok elé állított példaképeket, modelleket a feladatuk végzésében. Az ilyen emlegetés sok kérdést vet fel, ami jóval túlmutat egy gondosan megfogalmazott cikk látókörén. Az alábbiakban az lesz a célom, hogy három széleskörű nézőpontot vázoljak fel, ahonnan ezt a gyakorlatot kritikai vizsgálat alá lehet vetni, majd javaslatot tegyek arra, hogy Jézus és Pál modellként való használatát hogyan lehet mégis beépíteni egy olyan megfelelő, átfogó rendszerbe, ami azt mutatja be, milyen legyen a prédikátor.

Miközben egy olyan korban élünk, amikor mindenki a saját szakmájára specializálódik, nekem csodálatos élmény volt egy olyan ember hatása alá kerülni, aki oly könnyedén keresztezte egymással a különböző tudományágakat. Nagyon tetszett, ahogy a természettudomány és a technológia gyümölcseit egyesítette a művészet szépségével és dicsőségével. Ő volt az eredeti „reneszánsz ember”. Ha én úgy tudnék prédikálni mint Leonardo, akkor egyesíteném a prédikáció tudományát és a művészetét. Az exegetikai részletekre odafigyelve becsületes maradhat a prédikálásom. A kreatív kifejezésmódtól szárnyalnának a szavaim. Isten Igéje arra törekszik, hogy mindkettőben teljes mértékben kifejezze magát.

Mennyire kell egy igehirdetőnek képviselnie emberi mivoltát? Úgy tűnik az a helyes, ha a prédikátor elnyomja emberi indíttatásait. Az ige hirdetői nem akarnak Isten Igéjének az útjába állni. Bár túlzásba is lehet vinni ezt az aggodalmaskodást. Egy testetlen prédikáció nem csak hogy abszolút lehetetlen, de teljesen fölösleges is, ahogy ezt maga az inkarnáció ténye is mutatja, és bölcstelen dolog, ahogy a gyülekezeteinktől is megtudhatjuk. Mindnyájan ismerjük azt a gyötrelmet, amikor olyan prédikátort kell hallgatni, aki túlságosan odavan magáért és a saját élettapasztalataiért. Viszont kevesen hallgatnánk meg szívesen olyan prédikációt, amiből hiányzik az ember élménye és a valódi élet színessége. Az igehirdető a maga részéről nem akar az Ige útjába állni, viszont a hallgatók örülnek neki, ha az igehirdetőnek van egyfajta „lüktetése”. Mennyire legyen emberi a prédikátor? Egész pontosan mennyit adhat át az emberi mivoltából anélkül, hogy a prédikáció által az isteni kommunikáció történését megzavarná? Erre a kérdésre pozitív és negatív választ is lehet adni. Mindkét válasznak figyelemreméltó érvei vannak.

A mai prédikációk egyik nagy hibája, hogy már nem a mai emberekhez szól. Mintha az igehirdetők a múltban rekedtek volna, olyan módon beszélnek a mindenben bizonytalan és mindennel szemben szkeptikus posztmodern hallgatókhoz, ami akaratlanul is arrogánssá tesz őket a szemükben. Mert hogy van „képe” az igehirdetőnek kioktatni az embereket Isten objektív igazságáról, ha ő maga is csak egy nagyon apró és szubjektív szeletét ismerheti meg az igazságnak. – A cikk alapvetően filozófiai húrokat penget, mégis hihetetlenül fontos üzenetet fogalmaz meg, amin minden mai igehirdetőnek és tanítónak becsületesen el kellene gondolkodnia!

A prédikálás egyoldalúnak tűnhet, különösen akkor, amikor a hallgató nem ért egyet a prédikátor által mondottakkal. A szolgálatom kezdeti szakaszában úgy döntöttem, hogy az egyház életének egyik ellentmondásos területéről fogok prédikálni konkrétan. Nem igazán volt „fair” a részemről. Én voltam a pulpitus mögött, ami azt jelentette, hogy enyém a hatalom. Az egyik férfit igencsak kihozta a sodrából a mondanivalóm. „Ez nem igaz!”, kiáltott fel, miközben az öklét rázva kiviharzott a teremből. Azt hiszem, ez egyfajta párbeszéd volt, noha nem úgy beszélek róla, mint a prédikátori szolgálatom egyik legjobb pillanatáról. Viszont nagyon is jól illusztrálja azt a problémát, amivel a hallgatók szembesülnek a monológ jellegű prédikációknál. A hallgatóknak nincs beleszólásuk. Ha biztonságos prédikáció hangzik el, és mindenki egyetértésben van, akkor csak kis mértékben adódhatnak problémák, de ha a prédikálás már egy kicsit kalandosabb szándékú, és nagyon valószínű, hogy véleményeltérés is van, akkor már a hallgatók ki vannak zárva. Ez az egyik oka annak, hogy miért találják sokan hiányosnak a prédikálásunkat.