Az autentikus dicsőítés az egész személyiségünket igényli. Jézus arra szólít fel minket, szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből elménkkel és erőnkkel (Márk 12:30, Lukács 10:26). Az erőnk a testünkben van. Pál arra ösztönöz bennünket, hogy „élő áldozatként” szánjuk oda a testünket (Róma 12:1). Gyakran „elszellemiesítjük” a testet ebben az igeversben, mintha csak annyit jelentene, hogy az „életünket”, vagy „magunkat” szánjuk oda. Egyébként is, hogyan lehetne egyáltalán életünk vagy lehetnénk önmagunk, ha nem lennénk testben, a szó valóságosan fizikai, kézzel tapintható értelmében? Ugyanis, ahogy gyakran el is hangzik, nem csupán testünk van, hanem mi magunk vagyunk a testünk. Embernek lenni azt is jelenti, hogy a testünkben élünk. De milyen gyakran szoktuk tudatosan bevonni a testünket a dicsőítésbe? Végre egy komoly, tudományos jellegű értekezés a táncról! Nagyon hiányzott már egy ilyen cikk! Érdemes elolvasnia mindenkinek, aki a dicsőítés teológiájával komolyabban akar foglalkozni!