Thomas Merton-nak a szemlélődő életről írott klasszikus elmélkedésében, a Gondolatok a magányban (Thoughts In Solitude) című könyvben, a nagy szerzetes-tanító olyan sorokkal indítja a kilencedik fejezetet, melyeknél mélységesebb jelentésű próza nem íródott a huszadik század második felében.
„Mit jelent ismerni és átélni saját semmi voltomat? Nem elég undorral elfordulnom tévhiteimtől és fogyatékosságaimtól és hibáimtól, elszigetelve magamat tőlük, mintha nem léteznének, és mintha én sem saját magam volnék, hanem valaki más. Önmagunk ilyetén megsemmisítése csak egy még rosszabb illúzió, egy tettetett alázat, amely azt mondatja velem »Semmi vagyok« de valójában azt értem alatta »Bárcsak ne lennék az, ami vagyok«”
Merton időtlen sorait olvasva az ember önkéntelenül is azon tűnődik, hogyan vehet a szájára ekkora ékesszólással és szabatossággal megfogalmazott szavakat egy olyan valaki, mint én?
Múlt szombaton éppen ürgecsapdákat állítottam fel az utca felőli udvaron, mikor észrevettem, hogy az utca túloldalán valaki a használt holmiját árusítja. Találtam nála egy könyvet, ettől a Thomas Merton nevű fickótól, az 50 centes áruk dobozában. Mondtam a hölgynek, hogy ingyen összefogdosom a kertjében az ürgéket, ha nekem adja a könyvet.
Gyorsan kiraktam az utolsó ürgecsapdákat is, és siettem az én spéci kis kuckómba, ahol a legjobban tudok olvasni az egész házban, és olvasni kezdtem Thomas Merton „Gondolatok a magányban” című könyvét. De sohasem jutottam túl a harmadik oldalon, mert folyton elbóbiskoltam, és bevertem a fejemet a mosdó szélébe.
Az egész történetet azért mondtam el, hogy megfogjam a folyóiratcikkek iránti elvárásaidat, és drasztikusan összezsugorítsam őket.
Miért írom akkor, töprenghetsz most, ezt a cikket, és miféle jogosítványom van erre? Valójában összesen csak három olyan dologra tudok gondolni, ami arra késztethet téged, hogy tovább olvass.
Először, mint néhányan talán tudjátok, valamikor a nyolcvanas években hat évig ifjúsági pásztor voltam egy denveri gyülekezetben. Ez egészen addig tartott, amíg nem kezdtem főállásként zenével foglalkozni.
Másodszor, osztozom abban a szenvedélyetekben, hogy szeretném, ha látnánk, amint az Evangélium átalakítja a fiatalok életét.
És harmadszor, akár csak ti mindannyian, én is szeretném 2005-re ürgementesnek látni Amerika minden pázsitját és kertjét. Ámen?
Igaziból a harmadik oknak semmi köze az ürgékhez. Nem csak hogy ifjúsági munkás voltam, nemcsak hogy osztozom szenvedélyetekben, hogy lássuk, amint Jézus evangéliuma átalakítja a fiatalok életét, de szeretnék úgy is bemutatkozni, mint egy olyan keresztény társatok, aki mostanában idejének jó részét a mainstream szórakoztatóiparban és a médiában végzett munkával tölti. Mint sokan tudjátok, három évvel ezelőtt elindítottam egy céget, Squint Entertainment néven, és ez pontosan azzal foglalkozik.
Mindnyájan tudjuk, hogy azok, akik valamilyen kultúra-formáló hivatásban dolgoznak, hajlamosak a kultúrát speciálisan az ő szakterületük szemüvegén át nézni. A politikusok azt hiszik, hogy a politika mozgatja a világot. Az üzletemberek azt hiszik, hogy minden emberi kapcsolat a közgazdaságon alapul, a tudósok az oktatást látják a legfőbb társadalomformáló erőnek. És így tovább.
Én sem vagyok más. Amikor ifjúsági pásztor voltam, azt a feladatot tartottam a legfontosabb dolognak, amit csak tehetek. Az, hogy tanítványozhattam a fiatalokat, és figyelhettem, ahogy Jézus Igéje átváltoztatja az életeket valószínűleg a legkielégítőbb feladat volt, amivel valaha foglalkoztam.
A kereszténység utáni kor
Mint a korai nyolcvanas évek ifjúsági pásztora, kezdtem észrevenni egy lényeges változást az Amerikai kultúrában. Afelé haladtunk, amire ma gyakran a „kereszténység utáni társadalom” kifejezést használják. Ez olyasmi, aminek mindnyájan nagyon is tudatában vagytok. Manapság a helyzet nem annyira arról szól, hogy a fiatalok ne hallották volna az evangéliumot, hanem úgy gondolják, hogy tudják mi a kereszténység, és úgy döntöttek, hogy nem kérnek belőle.
Hogy ragadod meg olyan emberek figyelmét, akik nem akarnak hallgatni rád? Számomra úgy tűnt, hogy bármiből is fakadt ez a helyzet, de ennek a „kereszténység utániságnak” a hatása a szórakoztatóipar és média világán hagyta a legmélyebb nyomot. Ahogy a szórakoztatóipar befolyással volt a világra, és ahogy a fiatalok egyre növekvő mértékben megcélzott fogyasztói csoporttá váltak, ez az éghajlat egyre inkább nehezítette az evangelizálást és a tanítványozást.
Mi volt erre az én válaszom? Ott hagytam az ifi-pásztori állásomat, (amit nagyon-nagyon szerettem, de tudtam, hogy van számos képzett ember, aki be tudná tölteni) és megpróbáltam azon a területen karriert kezdeni, amelyre alkalmasabb voltam: művész és előadó lettem.
Szolgálat vagy szórakoztatás
Most talán azt mondod: „Várj csak Steve! Te még akkor is szolgáló voltál, és a szórakoztatást csak eszközként használtad szolgálatodhoz.”
És vicces, hogy ezt mondanád, mert úgy érzem, hogy éppen erről kell elmondanom a véleményemet. Ez az érv az elmúlt 30 évben nagyban meghatározta a keresztények történelmét a szórakoztatóiparban, különösen a zenét illetően. „Szolgáló vagy, vagy pedig szórakoztató? Azért vagy itt, hogy szolgálj a gyerekeinknek, vagy azért, hogy szórakoztasd őket?”
Erre az a válaszom, hogy nem válaszolok, mert álkérdésnek tartom. És már tizenhét éve hallom folyton ezt az álkérdést. Az emberek úgy teszik fel, mintha az igéből idéznének, vagy valami ilyesmi. „Szolgálsz vagy szórakoztatsz? Ím ezt kérdé tetőled az Úr!”
Van valahol egy számomra ismeretlen igehely, egy felkavaró Ószövetségi történet, ahol Jehova Isten megjelenik Dávidnak egy álomban, és így szól: „Nem tudom, mit gondoljak ezekről az énekekről Dávid. Te ezekkel most szolgálsz, vagy szórakoztatsz?”
Ennek a műkérdésnek az eredményeként sikerült néhány súlyosan bibliaiatlan elgondolást kommunikálnunk a fiataljainknak, és a közöttünk lévő művészeknek, Az első, amelyet Steve Turner angol költő és újságíró világított meg számomra, hogy Istennek van egy hierarchiája a munka világában. A csúcson vannak az evangélisták, misszionáriusok, és az összes teljes idejű keresztény szolgáló. A következő fokozat az orvosoké, ápolónőké, és másféle segítő foglalkozásúaké, azután jönnek a tanárok, állatorvosok, a rendészeti szervek dolgozói, a fickó, aki feltalálta a turmixokat, és a lista aljának közelében megtaláljuk a művészeket, és bárki mást, aki a szórakoztatóiparban dolgozik.
Aztán még tovább rontjuk a helyzetet. Szétküldjük a nem túl kifinomult következtetésünket: Hogy ha már mindenáron művésznek kell lenned, ha nem bírtál ennél szellemibb és értékesebb hivatást találni, akkor még helyrehozhatod a dolgot egy, a művészi kifejezés világán belül felállított súlyosan bibliaiatlan másodlagos hierarchián keresztül. A valóban keresztény művészi erőfeszítések csúcsán állnak mindazok az énekek, amelyekben Jézus neve megemlítődik, ezt követik az utolsó időkről szóló regények és filmek, ezt követik az utolsó időkről szóló könyvek és filmek folytatásai, és a lista aljára kerül minden olyan művészeti forma, amely helyet ad a képzelőerőnek, az árnyalatoknak, és az elme megújításának.
Eltúlzom? Nem nagyon.
Csoda hát, hogy olyan kevés a minőségi művész, aki megvallja Jézust, mint Urat? Jóban vagy rosszban, de az emberek oda mennek, ahol szívesen látják őket. Művészek nemzedékeinek sikerült elmondanunk: „a te munkádnak nincs értéke Isten számára, hacsak nem vagy hajlandó átnyergelni a legalacsonyabb szintű propagandára. De ha erre kész vagy, akkor van egy rendszerünk, ami elég kényelmes megélhetést biztosíthat neked.”
Keresztény vagy mainstream?
És mi lett mindennek az eredménye? Van egy keresztény zenei ágazat, amely jobb produkciókat ad ki jobb minőségben és nagyobb számban, mint eddig bármikor. Annak ellenére, hogy létezik ez az óriási tehetség-tőke, a művészek szinte teljesen észrevétlenek maradnak, a gyülekezet falain kívül. És elárulom nektek, hogy a legjobbak közülük egyre csalódottabbak miatta.
Szeretném felvetni, hogy a legtöbb művész számára az a lehetőség, hogy életét a keresztény szubkultúra számára készülő propaganda előállításával töltse, nem túl nagy kihívás. Ez olyan, mintha egy tehetséges úszónak azt mondanánk, váljanak olyan jó úszókká, amilyenné csak tudnak, de a gyerekmedencében kell maradniuk. Kérlek, értsed jól – nekem semmi bajom a keresztény szórakoztatóiparral, és támogatója vagyok annak, hogy törekedjünk a kitűnő minőségre mind a dicsőítésben, mind más, a gyülekezetnek szánt művészi kifejezésmódokban. Csak azt gondolom, hogy már több mint elég van ebből.
Ugyanakkor tanúi lettünk a mainstream szórakoztatóipar egy soha nem látott erejű hullámának, amely az ifjúságot veszi célba, meglopja őket ártatlanságuktól, és erőszakot követ el az elméjük ellen. És mi mást várhattunk? A Biblia szerint azt aratjuk, amit vetettünk. Mi abban a világban gyakorlatilag semmit sem vetettünk. A forrásainkat és erőfeszítéseinket szinte egészében a keresztény szubkultúra szórakoztatóiparának létrehozására fordítottuk. És tudod mi lett belőle? Mostanra olyan jövedelmező lett, hogy legnagyobb részét felvásárolták ugyanazok a mainstream szórakoztatóipari tömörülések, amelyek kizárólag azért léteznek, hogy a részvényeik értékét növelhessék.
Mindnyájan szenvedélyesen szeretnénk látni, hogy Jézus evangéliuma megváltoztatja a fiatalokat, de azt mondhatom, egyikünk sem elégedett azzal, ahogy a dolgok jelenleg mennek. És legtöbben egyetértenek abban, hogy a szórakoztatóipar túlnyomó többsége csak nehezíti a dolgunkat.
Ordító bárányok
„De Steve,” mondod nekem. „Mi egy keresztény társadalomban élünk! Hogyan keltsük fel az emberek figyelmét, ha nem akarnak meghallgatni?”
Készen állsz? Nos, így fogunk hozzá, hogy megváltoztassuk az egészet: Ti arról beszéltek, hogy Jézus felhasználja a bolondságokat is — én pedig hiszem, hogy Isten okkal adta nekem ezt a pódiumot. Múlt évben lehetőséget kaptam, hogy beszéljek mind a három Nemzeti Ifjúsági-Munkás Gyűlésen, és megírjam ezt a cikket az ország első számú ifjúsági-munkás folyóiratába. Én, Steve Taylor, aki sem szónok, sem folyóiratcikk-író nem vagyok, lehetőséget kaptam, hogy ifimunkások tízezreit érjem el, az ország legbefolyásosabb embereit, mert valóban hiszem, hogy azok vagytok.
Képzeld csak el, mi lenne, ha mindnyájatokat meggyőznélek ennek a fontosságáról, te pedig gondolsz egyet, és a következő pár évben legalább évi egy igazán tehetséges fiatalt meggyőzöl erről az ifjúsági körödben. Képzeld el, hogy azok a fiatalok belépnek a média és a szórakoztatóipar világába, mint keresztények, akik elkötelezték magukat, hogy só és világosság legyenek, a kultúra fősodrában. Az annyi lenne, mint – mennyi is? Öt srác szorozva tízezrekkel, az annyi, mint…az annyi, mint rengeteg fiatal, aki ott kint azon dolgozik, hogy átalakítsa a kultúrát. Gondold csak meg!
„Az elegáns épületek, a kifinomult programok, és a nagyon is látható jelenlét ellenére, az én küzdelmem az, hogy az egyház szinte a nemlétezésig jelentéktelen, amikor a kultúra megformálásáról van szó. A művészetek, a szórakoztatóipar, a média, és a közoktatás területén, és többi olyan területeken, ahol az országunk kultúráját alakítják, az egyház lemondott arról, hogy betöltse a só és világosság szerepét.” – Idézet Bob Briner-től az „Ordító Bárányok„-ból (Roaring Lambs)
Hát ezek elég kemény szavak. De két éve, mióta újra és újra megosztom ezt az idézetet, még nem találkoztam senkivel, aki vitatta volna igazságukat.
Só és világosság
Most néhányan talán azt mondják: „Na és? Miért olyan fontos a kultúra alakítása? Nekünk az a dolgunk, hogy tanítványokká tegyük az embereket.” Pontosan erről van szó. Ezért olyan fontos követnünk Jézus parancsát, hogy legyünk só. A só tartósítja a húst. Késlelteti a bomlás folyamatát. Jézus szerint „Mi vagyunk a föld sója.” „De ha elveszítjük a sósságunkat, akkor semmire sem vagyunk jók.” Ha nem veszünk részt aktívan a kultúrában, ha nem mutatjuk meg világunknak Jézus jelentőségét az élet minden területén, akkor engedetlenek vagyunk.
És amikor egy területen engedetlenek vagyunk, akkor a terv többi része is kezd széjjelesni, és ez az, aminek megtörténtét figyelemmel kísérhetjük mai „kereszténység utáni” társadalmunkban. Ha betöltjük a só szerepét, az előkészíti az utat, és fenntartja a lehetőséget az evangelizáció számára. Ha elhanyagoljuk feladatunkat, akkor a társadalom rothadni kezd, és az Evangéliumot sokkal nehezebb hirdetni. És persze, ha az evangelizáció hátrányt szenved, akkor kevesebb embert tehetünk tanítvánnyá.
Ez az egész eléggé nyilvánvaló, ugye? Eddig még semmi ellentmondás. Persze, hogy só és világosság kell legyünk. Ha Jézus ezt parancsolta, akkor ezt fogjuk tenni. De ha ezt könnyű volna megtenni, bizonyára sokkal inkább történne is. Akkor mi tart vissza minket?
Azt hiszem, ami visszatart minket attól, hogy só és világosság legyünk, és ebben hatékonyan példát mutassunk a fiataloknak, az részben egyféle kollektív öntudatlanság, amely az amerikai egyházban jelen van. Szinte kondicionálva vagyunk arra, hogy bizonyos elképzeléseket és gondolatmeneteket gyülekezeti hátterünktől és gondolkodásmódunktól függetlenül elfogadjunk. Ha gyülekezetben nősz föl, akkor ezek végül is rád ragadnak, függetlenül attól, hogy igazak vagy nem.
Lehet az egy olyan mondás, mint például: „Ne foglalkozz annyit az odafent valókkal, hogy a földön ne légy jó semmire.” Mindig azt hallottam, hogy óvakodjak ettől, egészen addig, amíg néhány éve a pásztorunk felhívta a figyelmünket arra, hogy nem csak hogy valószínűleg nem ismerünk senkit, akivel ez lenne a baj, de a Biblia szerint a „az odafent valókkal foglalkozni” jó dolog.
Vegyünk egy másik példát. Legtöbben úgy nőttünk fel a gyülekezetben, hogy megtanultuk, hogy az rendben van, ha lelkesedünk a hitünkért, mindaddig, amíg „nem kezdjük fejbe verni az embereket egy ötkilós Bibliával”. Na akkor lássuk… volt már szemtanúja bármelyiktek, egy ötkilós Biblia segítségével elkövetett ilyen jellegű testi sértésnek? Van egyáltalán bármelyiketeknek ötkilós Bibliája?
A dolog lényege az, hogy bár az ilyen igazságok némelyike helytállónak látszik, sok van köztük, amely nem biblikus, és visszatart minket attól, só és világosság lehessünk.
Foglalkozási rangsor
Az egyik téveszme, amelyet korábban már említettem az a gondolat, hogy Istennek a munkavégzéssel kapcsolatosan van egy rangsora, és bizonyos foglalkozások Isten szemében szellemiebbek mint mások. Ez az a gondolkodásmód, amely gyakorlatilag kizárta a keresztényeket számos kultúra-alakító hivatásból.
A csodabogarak
Egy másik probléma az, ahogy önkéntelenül elhatárolódunk, vagy gyanakvókká válunk mikor a „fura” fiatalokkal találkozunk. Ők azok, akik gyakran kilógnak a sorból, akiket olyan dolgok vonzanak, amelyek nem átlagosak, és akik néha kicsit excentrikusak lehetnek.
Ők azok, akikből gyakran művészek lesznek. Ha nem mutatunk érdeklődést művészi szenvedélyeik iránt, akkor megvan az esélye, hogy a jövőben a hitnek nem lesz szerepe a karrierjük alakulásában.
Egy barátom azt mondja, hogy ezek a srácok gyakran a gyülekezetek hátsó sorában ülnek. Valószínűleg befelé fordulók, esetleg gondjuk van a szabályok betartásával. És nincs biztonságos helyük, ahol gyakorolhatnák azt az ajándékot, amely oly közel áll Isten szívéhez: a kreativitás ajándékát.
Ha a gyülekezeteink és ifjúsági csoportjaink támogatást és védelmet tudnak nyújtani a kezdő művészek számára, ki tudja, mi történhet? A barátom tudja. A szülei elváltak mikor tizenhárom éves volt, és ő volt az a srác a hátsó sorban. Az ifjúsági pásztora, aki egyben a gitár-tanárja is volt, bátorította őt, és irányt mutatott neki művészetében és keresztény hitében. Phil Vischer azóta megalkotta a Veggie Tales sorozatot, az első számú gyerek videó sorozatot az országunkban, amelyből mostanáig húszmillió videót adtak el, megelőzve Pokémont és Scooby Doo-t.
A jó művészet
Egy harmadik öntudatlan elképzelés, amit szinte tudat alatt tanultunk meg, hogy ha valamit az Úrért teszünk, akkor nem igazán számít, mennyire jól tesszük. Nem tudom, honnan szedtük ezt, talán mert kedves emberek vagyunk, és nem szeretünk kritizálni, de tény, hogy a rossz minőségű, plagizált művészet és szórakoztatás attól még mindig rossz, ha keresztények produkciója. A Squint-nél, két alapelvet követünk, amelyeket Bob Briner, barátom és mentorom sulykolt belém.
Az első alapelv, hogy a jellem fontosabb mint a tehetség. Ha mi, mint cég valóban só és világosság szeretnénk lenni, akkor nyomatékosítanunk kell a művészeinkben és alkalmazottainkban, hogy bármilyen fontos is a tehetség mindenben, amit teszünk, végső soron a jellem még sokkal fontosabb. Furcsa módon, ezt az alapelvet a legtöbb mainstream szórakoztatóipari cégnél nem alkalmazzák.
A második alapelv, hogy ha nincs tehetséged, és nincs benned szenvedélyes törekvés a kitűnőségre, akkor hagyd az egészet. Ez nagyon egyszerű. Mi egy szórakoztatóiparral és médiával átitatott társadalomban élünk. A keresztények által létrehozott művészi, vagy szórakoztatóipari alkotás egyszerűen azért nem talál magának világi közönséget, mert nem elég jó.
Félelem
A negyedik egy olyan tudatalatti korlátozó tényező, amely közvetlenül ellentmond az Igének, és mégis sokban irányítja, hogy milyen példát mutatunk a fiataloknak. Félünk! Elolvastuk a 2Timótheusban, hogy Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, mégis kimondatlanul, gyakran tudat alatt ott él bennünk a félelem, amely visszatart minket a kultúrát meghatározó területektől, mint karriertől.
Példákra van szükség!
Arra, hogy mit jelent elkötelezett kereszténynek, és ugyanakkor, mondjuk, futballsztárnak lenni, arra látunk néhány példát, az olyan szervezeteknek köszönhetően, mint az FCA, amely bőségesen vetett és aratott az elmúlt évek során. De azt már nehezebb elképzelnünk, hogyan néz ki egy odaszánt keresztény, aki mozisztár, vagy egy hűséges keresztény, aki ugyanakkor egy kábeltévé társaság igazgatója, vagy egy erkölcsileg megalapozott keresztény, aki ezzel egy időben egy mainstream rap sztár.
Ezek közül a félelmek közül számos alapszik jogos aggodalmakon. Képzelj el egy hivatást, ahol a megalkuvás lehetősége ott leselkedik a legkisebb döntések mögött is, ahol a hét minden napján és a nap minden órájában farkastörvények uralkodnak, ahol folyamatosan ki vagy téve a szexuális kísértések veszélyének, és a tiltott drogok használata zabolátlanul burjánzik.
Természetesen a banki beruházásokról beszélek.
Látod, az üzleti élet egyáltalán nem szükségszerűen „etikusabb” vagy „erkölcsösebb” mint Hollywood, csak éppen öltönyt és nyakkendőt visel. A fiataljainknak szilárd, bibliai alapokon álló képzésre és Krisztus elméjére van szükségük, bármilyen hivatást is választanak; akár burleszket írnak egy helyi kábeltévének, akár Bibliát fordítanak egy másik földrészen. És a bibliai képzés hatékonyabban ragad meg bennük, ha élő példákat látnak. Ezért vagytok mindnyájan olyan fontosak.
Nincs választásunk
Ne érts félre engem. Nem mondom azt, hogy ezek könnyű dolgok. Azt mondom, hogy mint Jézus követőinek nincs más választásunk. „Ti vagytok a föld sója!” Jézus nem adott nekünk választási lehetőséget, hogy akarjuk-e felvállalni ennek felelősségtét. „Ti vagytok a világ világossága! Úgy ragyogjon a ti világosságotok, hogy az emberek lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék Mennyei Atyátokat!”
Ha most hirtelenjében szavazást tartanánk, és megkérdeznélek, hogy melyik zenei műfaj gyakorolja a legnagyobb hatást a gyerekeidre, a legtöbben a rap-et és hip-hop-ot választanátok. És nagyon valószínű, hogy igazatok lenne. A gyerekeitek 85-90% a hip-hopot jelöli meg kedvenc zenei műfajaként.
Van még egy utolsó szónoki kérdésem. „Steve, te arról beszéltél, hogy a művészek és előadók váljanak sóvá és világossággá. De hogy fog ez kinézni? Mutass nekünk egy példát. Honnan tudjam, hogy ez nem csak arra jó, hogy kibújj az Evangélium bátor hirdetésének felelőssége alól?”
Nos, a Squint együttese a Sixpence None the Richer egyik este szerepelt a Letterman című műsorban. A show alatt ott ültünk a feleségemmel a közönség tagjaként a műsorvezető felhívta Leigh-t (a Sixpence vezető énekesét) a színpadra, hogy az íróasztalánál beszéljen vele, amit szinte sohasem tesz a zenészekkel. Nagyon rossz érzésem volt, hogy ki fogja gúnyolni az együttest, vagy a nevüket. De aztán, ahogy Leigh elmondta az együttes történetét, és beszélt keresztény gyökereikről, látható volt a változás az arckifejezésében. Mindenképpen a lehető legboldogabb pillanat volt a cégünk számára.
Na már most, én nem hiszem azt, hogy ez a közvetítés több tízezer embert vezetett el Amerika szerte Jézus üdvözítő megismerésére. Azt azonban hiszem, hogy a Sixpence None the Richer hűséges volt az ajándékokon, amelyeket Isten rájuk bízott. Huszon-egynéhány éve nézem a Letterman-t, de sohase gondoltam, hogy egyszer láthatok benne egy ilyen pillanatot.
Túl ritkán
Ennek nem szabadna akkora eseménynek lennie. Mégis az, mert oly ritkák az ehhez hasonló pillanatok a populáris kultúrában. És tudjátok, mi történik, mikor a fiataljaink látják az ilyen pillanatokat, akár a Sixpence az a Letterman-ben, akár POD a Total Request Live című műsorban, akár Jennifer Knapp játsza a Lilith Fair-t, vagy éppen Kirk Franklin a Grammys-ben. Azt történik velük, hogy kezdik látni, miként engedik világítani ezek a művészek a bennük levő fényt, és el kezdik feltenni a helyes kérdéseket. „Hogy tehetném meg ezt én is az életemmel? Hogyan lehetek só és világosság a hivatásban, amelyet választok?”
És akkor apránként kezd lelassulni a kulturális hanyatlás folyamata, melyet oly felgyorsult stádiumában észlelhetünk magunk körül. És apránként kezdenek fénysugarak behatolni a sötét helyekre, és az emberek, akik odabent vannak életükben, először kezdenek igazán látni. Barátaim, több kell ebből, és hiszem, hogy ti vagytok azok, akiknél ott a helyzet kulcsa, akik iránymutatásotokkal, ösztönzésetekkel, és türelmes, szerető támogatásotokkal valóra válthatjátok mindezt.
Figyelmeztetés
Tulajdonképpen ennyit akartam elmondani. De szeretnék veletek hagyni egy figyelmeztetést. Mi amerikaiak szeretünk úgy harcolni, hogy ne legyenek sebesültek, ne kelljen áldozatot hozni. De ahhoz, hogy hatással lehessünk kultúránkra, ahhoz, hogy igazán só és világosság lehessünk, szükség lesz forrásokra, világklasszis tehetségekre, jobb munkamorálra, elkötelezettségre, és alaposabb bibliai képzésre.
És lesznek sebesültjeink is. Ki fogjuk küldeni a fiatalokat, akiket arra tanítottunk és készítettünk fel, hogy legyenek só és világosság a kultúra fősodrában. Rendszeresen imádkozom, hogy ne történjen meg, de lesznek köztük, akik megfáradnak, elcsüggednek majd, és kompromisszumokat kötnek. Megtörténhet, hogy néhányan éppen azzá válnak majd, amit meg akarnak változtatni, és csalódást okoznak nekünk. Lehet, hogy az egyikük éppen a Squint valamelyik művésze lesz.
El szeretném mondani nektek, hogy ez a nyomasztó félelem a sérülésektől, csak egy rossz kifogás. Ugyanezeket a dolgokat láttuk már megtörténni művészekkel, előadókkal, lelkigondozókkal, tanítókkal és pásztorokkal a gyülekezeten belül. Végül is, a gyülekezet is csak bűnös emberi lényekből áll. Isten mentsen attól, hogy ezt használjuk kifogásként, ahelyett hogy azt tennénk, ami helyes.
Isten nem a félelem lelkét adta nekünk. Jézus parancsa egyértelmű. Bízom benne, hogy engedelmeskedni fogunk.
Steve Taylor video-klipp és filmrendezői tevékenységével két Billboard Videóklipp Díjat nyert, valamint Telly, és Addy díjakat. Nemrég alapította a Squint Entertainment vállalatot, melynek irányításával a Sixpence None the Richer világsikere, a „Kiss Me” készült.
“Used with permission of Youth Specialties”
Eredeti cikk: Are You a Minister or Entertainer?
Vélemény, hozzászólás?