Szolgálatod értékelése

A házi készítésű állványzatunk tetején álltunk, amit néhány deszkából és rozsdás szögből tákoltunk össze, hogy a missziós kirándulás keretében új tetőt építsünk a gyülekezeti kisházra. Annyira büszke voltam a diákjainkra. Azok, akik azelőtt soha nem fogtak kalapácsot a kezükben, együtt dolgoztak olyanokkal, akik profik a tető építésében – s mindannyian keményen dolgoztak. Képzelj el hat izzadt, koszos, kissé morcos fiatalt, amint egy instabil állványzaton állva megpróbálják feltenni a tető első rétegét, a fóliát. Ahogy ott küszködtek vele, az egyikük elvesztette az egyensúlyát. Ezt látva, a többiek mind az állványzat közepe felé mozdultak, hogy segítsenek neki. Ekkor bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: az állványzat összeomlott. S ez a hat keményen dolgozó, frissen megtért tetőfedő két métert zuhant, s egy kupacban értek földet. Ez a hat fiatal, akiknek az életéért én voltam a felelős, ott feküdt nyögdécselve, sírva és sebesülten. A nap hátralevő részét azzal töltöttem, hogy összeszedtem a maradványokat. Azután kórház, sok sírás, bocsánatkérő telefonok a szülőknek.

Az állványzat újraépítése egyszerű volt, de a sebek meggyógyítása nem.

A szolgálatom során több ilyen baklövést is elkövettem. Egy mappára való gyűjteményem van olyan eseményekről, amik rosszul sültek el. Bibliatanulmányozások, amik keserűséggel végződtek, játékok, amikkel melléfogtam.

Talán sokan voltunk már így: Semmi nem működött, amit elterveztünk. Minden program, amire olyan keményen készültünk, teljes kudarc volt. Számítottunk dolgokra, amikre soha nem kellett volna számítanunk. Szúette fákat használtunk, s kevés volt a szög. Soha nem álltunk meg, hogy megvizsgáljuk, értékeljük azt, amit csinálunk. Vagy azt, hogy miért is csináljuk. Hanyagok lettünk. Kudarcot vallottunk.

Belefáradtam a hanyagságba. Talán te is olyan vagy, mint én. Eleged van abból, hogy olyan valamin állsz, ami nem tart meg, s félsz attól, hogy ha még egy lépést teszel az ifjúsági munka ősi állványzatán, az összeszakad alattad. Épp ezért mostanában már megvizsgálom, mit is csinálunk a fiataljaimmal. Elkezdtem új, céltudatos kérdéseket feltenni magamnak az ifjúsági munkával kapcsolatban, amit Isten helyezett elém. Azt tanulom éppen, hogy igenis fel kell tennem magamnak ezeket a kérdéseket, hogy megtudjam, közel vagyok-e már ahhoz, hogy hatékony ifjúsági munkát végezzek.

1. Tervezek vagy nevelek?

Nem sokkal ezelőtt együtt ebédeltem a pásztorunkkal. Azon kaptam magam, hogy a hiányosságaimat vallom be neki. Bocsánatkérően magyaráztam, hogy miért nem tettük meg a legújabb, legfontosabb dolgokat. Folyamatosan bocsánatot kértem azokért, amikre az eszem azt mondta, hogy az ifjúsági csoporttal meg kellene csinálni, de a szívem nem hagyta.

Határozottan emlékszem a válaszára. „Tudod, Tim, az teljesen oké, hogy nem szerveztek semmi programot, csak vigyázol a gyerekeinkre. Néha megtartani és nevelni a már meglévőket jobb, mint újakat hívni.”

Ezek a szavak olyan sebességgel zúdultak rám, mint egy 200-zal száguldó Harley Davidson. Elsöpörte a mentegetőzésemet, s szabaddá tett arra, hogy szeressem a fiatalokat, akiket Isten elém hozott.

A pásztorunk szavai nem jelentettek újdonságot. De felráztak, mert személyesen mondták őket. Személyesen nekem.

Mi lenne, ha a már meglévőkkel töltenénk el több időt ahelyett, hogy a már amúgy is megfáradt tagokkal új programokat találnánk ki, hogy elérjünk még egy valakit?

Gondolj bele az előnyeibe annak, ha abbahagyjuk az eddigi, felnőttek által vezetett, kifelé irányuló programjainkat, s ehelyett abba fektetünk időt, hogy megerősítjük a már meglévőket, aztán támogatjuk őket abban, hogy elérjék a barátaikat! Mi történhet? Kudarc? Talán. Vagy mások megkérdőjelezik a motivációinkat? Valószínű. De több imádság is kell ezekért a fiatalokért. Életek megváltoztatása közvetlen kapcsolat útján nagyobb fáradtságba kerül, mint személytelenül hatni néhány emberre. Munkaigényesebb, de kevésbé költséges.

A fiataljaink nevelését megcélozva ezeket a kérdéseket tettem föl:

• Kit nevelek a szolgálatra?
• Hány fiatal vesz részt ebben?
• Milyen más szolgálatokkal kell felhagyni, hogy maradjon idő és hely a nevelésre?

2. Menedzselek vagy bátorítok?

Megtanultam azt is, hogy nem kell állandóan főnöknek gondolonom magam. Néhány alkalmon nem is kell, hogy ott legyek. Igazából a jelenlétem olyan valami, amire a szolgálatnak csak néha van szüksége.

A Business Week nevű magazin a „21 ötlet a 21. század számára” című cikkében leírta, hogy a nagyvállalatok körében egyre inkább az a gyakorlat, hogy erőskezű vezetők helyett olyanokat alkalmaznak, akik emberek csoportjait vezetik. Ezek az új vezetők a hangsúlyt a csoportok felkészítésére helyezik, s nem arra, hogy minden munkát elvégezzenek. Együtt dolgozó, vezető nélküli emberek csoportja felé mozdul el a tendencia – akkor is, ha ez elsőre kicsit furcsán hangzik.

A csoporton és a közösségen alapuló szolgálat újdonság volt számomra. Feltettem a kérdést magamnak, hogy jól működik-e a szolgálatban részt vevő csoportom, és hogy jól működik-e maga a szolgálat. Ha alakítasz egy jól működő csoportot, amit a fiatalok eljönnek megnézni, azután számítanak is rá – a kettő kölcsönösen összefügg: Nem működhet jól az ifjúsági munka jól működő csapat nélkül, s fordítva.

Ezeket kérdeztem magamtól:

• Hogyan tudnék bevonni mindenkit a gyülekezetemből abba, hogy működjön az ifjúsági munka?
• Hogy lehetnék az ifjúsági munka csapatának „láthatatlan tagja”?
• Hogyan bátoríthatnék más csoporttagokat?

3. Túlságosan nagy hangsúlyt fektetek az ifi méretére?

Pásztor voltam egy gazdag gyülekezetben, ahova ezer fő járt vasárnaponként istentiszteletre. A jól végzett ifjúsági munka hatására a fiataljaink száma is 400-ra nőtt. Mikor otthagytam ezt a gyülekezetet, egy hasonló nagyságút kerestem. De Istennek nem ez volt a terve. Egy kis gyülekezetbe hívott el.

Milyen kicsibe? Hat fiatal volt. Féltucat fiatal egy 40 fős gyülekezetben.

Némi időbe telt, hogy túljussak az ego problémámon. Még hittem annak a hazugságnak, hogy a nagyobb jobb. Kissé durcásan töltöttem el az első évet az új gyülekezetemben, s azt kívántam, bárcsak növekedne. Mégis ha azt kérdezed, hogy hol vagyok boldogabb, arra könnyű válaszolni. Ne érts félre, szerettem a nagy gyülekezetet és a fizetés is jobb volt. De igazán szeretem a pici ifjúsági csoportunkat. Minden héten megérinthetem az életét hat fiatalnak – ez olyasvalami, ami lehetetlen volt a korábbi helyemen.

Csodálom, ahogy Isten munkálkodik ebben a kis csoportban. Van időm figyelni – tényleg figyelni – a fiatalokra és a gondjaikra. Van időm személyesen foglalkozni velük, nem csak meglátogatni őket, s tenni egy pipát a nevük mellé. Van időm.

Ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak:

• Hogyan tudnám elérni, hogy a fiatalok jól érezzék magukat a kislétszámú ifiben?
• Hogyan tudnék részese lenni a diákjaim életének?
• Ki az, akivel nem tartom a kapcsolatot heti rendszerességgel?

4. Csak beszélek a hitről, vagy meg is élem azt?

A fiatalok belefáradtak abba, hogy megmondják nekik, hogy miben higgyenek. Csak a tanulás eszközeit szeretnék megkapni, aztán helyzeteket, ahol kipróbálhatják, mit hisznek. Nagyon régóta befolyásolják őket a mi jól megtervezett elképzeléseink. Életre szóló döntéseket hoznak a mi tanításaink alapján. De (hozzám hasonlóan) voltál már csalódott amiatt, hogy ezek a döntések nem tartósak? Hogy a tanításnak harminc perccel később már semmi látszata nincs?

Elég volt az olyan alkalmakból és bibliatanulmányozásokból, amik eredménytelenek. Ha nem változtatják meg a csoportban lévő fiatalok életét, akkor nem jók.

De mi az, aminek látszata lesz, ami hat a fiatalokra?

A példamutató, hiteles élet. Oké, ezzel nem mondtam újat, régi, mint az országút. Mégis az egyetlen, ami igazán működik! Ha mi Jézusért élünk, a fiataljaink is Érte fognak élni. Ugyanakkor nem akarom, hogy leragadjanak az én Krisztusba vetett hitem szemlélésénél. Próbálom megtanítani nekik, hogy hogyan beszéljenek arról, hogy miben hisznek, anélkül, hogy elmondanám, én mit hiszek.

Szeretném, ha megbeszélnék a hitüket, s nem az én „konyhakész lelki beszédeimre” támaszkodnának. Szeretném, ha olyan környezetbe kerülnének, ahol nincs meg mindenre a válaszuk. Hogy igazán komoly kérdésekkel kelljen szembenézniük, s hogy ne fogadjanak el felszínes, nem túl meggyőző válaszokat.

Szeretném, ha felfedeznék az igazságot, de egy biztonságos környezetben.

Remélve, hogy a diákjaim meg fogják vitatni, miben hisznek, s látják majd, hogyan próbálok Jézusért élni, a következő kérdéseket teszem fel magamnak:

• Hogyan segíthetek elő jó beszélgetéseket Krisztusról?
• Hogyan élem meg a hitemet a fiatalok előtt?

5. Felgyorsítok vagy lelassítok?

Bevallom, a lassítás szinte képtelenség számomra. Megszállott vagyok. Szeretek alkotni és gondolkodni. Félek a ki nem használt időtől. Néhány nappal ezelőtt magammal vittem a laptopomat a szabadságomra. Minden nap lehallgattam az üzeneteimet a rögzítőn. Ez már betegség, munkamánia. (Talán ismerős?)

Az biztos, hogy részben a technikából fakad a probléma. Hazamehetünk az irodából úgy, hogy valójában soha nem megyünk el onnan. Virtuálisan ott lehetünk. Kapcsolatba kell lépnünk valakivel? E-mail küldünk a laptopról. Mobilról telefonálunk. Ellenőrizzük a személyi hívónkat.

Az ifjúsági munka is tele van fantasztikus drogokkal, amik segítenek meggyorsítani az életünket. Koffein – szoktál viccelődni azzal, hogy „szükséged van rá”? Szabadnap – mondtál mostanában nemet olyan dolgokra, amik ezt veszélyeztetik? Ezek mind a vég nélküli munka árjába húznak minket.

Mind tudjuk az igazságot: nem leszünk addig sikeresek, amíg meg nem tanuljuk elhatárolni a munkánkat a magánéletünktől. Egy lassabb életvitel kialakítása nagyon fontos feladat, s a szükségessége attól nem csökken, hogy esetleg nehezünkre esik megvalósítani. Csak annál fontosabbá válik. Minden nap megkérdezem magamtól, hogyan tudnék lelassítani.

Ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak:

• Hogyan lassíthatnám le az életem?
• Az életem mely területein kell kisebbre vennem a fokozatot, hogy egészségesebben tudjak élni?

6. Játékokkal játszom, vagy Istent dicsőítem?

Apaként néha a gyereked tanítja neked a legelképesztőbb dolgokat. Nemrég a legidősebb lányom tanított meg nekem valamit a dicsőítésről. Egy keresztény iskolába jár. Nem olyan régen az egyik osztálytársa (teljesen váratlanul) azt kérte, hogy énekeljenek el egy dalt. A tanár rábólintott és elénekelték. Aztán egy másik diák is kért egy dalt, a tanár megint beleegyezett. Egy harmadik dalt is kértek. Hirtelen ez a szervezetlen és éneklés terén képzetlen óvodai csoport hatalmas lelkesedéssel dicsérte Istent. Felszólítás nélkül felálltak, becsukták a szemeiket, s felemelték a kezeiket. Azok a csöppségek ott, a tanár szavaival élve „igazán dicsőítették Istent”.

Aztán néhány ifjúsági csoport dicsőítésére gondoltam. Manapság így néz ki: „Hé, ezt nézd! Király ez a projektor! Imádom a technikát! El vagyok ragadtatva ettől az új dicsőítő daltól! Érzed a ritmust?”

Szeretném, ha az ifjúsági csoportom is megtapasztalná, mit jelent Istent dicsőíteni – úgy, ahogy a lányom is tette aznap az óvodában. Néha arra gondolok, hogy ezek a technikai berendezések akadályozzák a fiatalokat abban, hogy felismerjék Isten jelenlétét. Tényleg szükségünk van ezekre az eszközökre? Tényleg? Szükségünk van PowerPointra, projektorra, vetítővászonra, hivatásos dicsőítő csoportokra?

Remélve, hogy segíthetek a csoportomnak megtanulni, mit jelent Isten jelenlétében lenni – s nem a tök jó felszerelések jelenlétében – felteszem magamnak a kérdést:

• Hogyan segítem elő a diákjaimban a személyes ünneplés megtapasztalását?
• A dicsőítésünk hova irányítja a figyelmüket?

7. A gyülekezetnek köteleztem el magam vagy Jézusnak?

Hamar elkezdünk gondolkodni a gyülekezetben elfoglalt helyünkről: Ki szeret engem? Szimpatikus vagyok a többieknek? Tudod, hogy megy ez. Sőt, ezeket a véleményeket alkalmazom az önértékelésem során is: a személyes értékeim indikátorának tettem meg őket. A gyülekezetben mindenki szeret? Tényleg? Nagyszerű! Akkor érhetek valamit. A gyülekezet döntéshozói közé tartozom? Valóban? Akkor jó pásztor lehetek.

Azonban mi arra hivattunk el, hogy először Jézusra tekintsünk. Az, hogy Őt keressük, jobban kell, hogy motiváljon, minthogy a gyülekezetben mit gondolnak rólunk.

Amikor Jézus szavait olvasom az Újszövetségben, olyasvalakinek a szavait hallom, aki a szervezett egyházból a Tőle való függés állapotába hívja a követőit. Ez a Tőle való függés a Tőle kapott elhívásban élhető meg. Ez hat a fiatalokra, akikkel kapcsolatba lépünk, s hat a körülöttünk dolgozó felnőttekre is.

A Jézussal és a gyülekezettel való kapcsolatomról ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak:

• Mennyire élő a kapcsolatom Jézussal?
• A Jézussal való kapcsolatom erősebb, mint a kapcsolatom a gyülekezettel?
• Ha a Jézussal való kapcsolatom nem túl erős jelenleg, mit kell tennem, hogy ezt helyrehozzam?

Nem könnyű folyamatosan azt kérdezni, hogy miért csináljuk azt, amit csinálunk, de messze ez a legjobb dolog, amit a szolgálatomért eddig tettem. Isten áldjon meg, ahogy lelépsz a biztonságos ösvényről, hogy rálépj az önértékelés izgalmasabb, de nyikorgós állványára. Ott találkozunk!

“Used with permission of Youth Specialties”

Eredeti cikk: Are You Asking the Right Questions?