Egyszer egy ember, aki először járt a gyülekezetünkben, ledöbbent arccal sétált ki az alkalom végén. Elképedt arcokat a gyülekezeti tagoknál is szoktunk látni, úgyhogy érdekelt, nála mi a helyzet. Mielőtt megkérdezhettem volna, megszólalt és azt mondta: „Én nem is tudtam, hogy Isten ilyen!”
45 év pulpitusnál töltött szolgálattal a hátam mögött, általában nem szokott problémám lenni a beszéddel, így hirtelen jött szótlanságom váratlanul ért. Képtelen voltam kijelentően hozzátenni valamit, így csak annyi buggyant ki belőlem, hogy „Miért, Isten milyen?”
A negyvenes éveiben járó férfi jót nevetett, majd tett egy lépést felém. Gyengének és reménykedőnek tűnt. „Az, ahogyan beszélt róla a prédikációban… – mondta – nem tudtam, hogy Isten ilyen!”
Az asszony, aki a sorban mögötte állt, úgy gondolta, hogy a férfi már nem fog beszélni velem többet, így kicsit köhintett, hogy ezt tudassa is velem. A férfi megkapta az üzenetet, majd elment. Soha nem láttam többé, de szavai egyszerre körbefogták mindazt, amit az egyházi szónoklattanról tartok.
Azon a délutánon elmentem az irodámba, hogy beleolvassak a számítógépemen a reggeli prédikációm szövegébe, hogy végre megtudjam, mit is mondtam én Istenről, ami ennyire elképesztette ezt az embert. Egy egyszerű prédikáció volt a Tékozló fiú atyjáról, amely Jézus példázata arról, hogyan látja ő az Atyát.
Ahogyan ott ültem az irodámban azon a vasárnap délutánon, és ennek az embernek a döbbent reakcióján tűnődtem, rájöttem, hogy igazából nem is az nyűgözte le őt Istennel kapcsolatban, amit a példázat elmond, hanem az, amit nem. A példázat nem mondja azt, hogy az apa elítélte vagy bűntudatot keltve megverte volna. Nem tesz említést büntetésről és jóvátételről sem. A Tékozló fiú története, ahogyan végül rájöttem, azt a félreértést szólította meg, mely ennek az embernek a fejében volt Istennel kapcsolatban. Ma reggeli prédikációm tehát – mondtam magamnak – teológiai korrekcióval szolgált egy ember felé.
Következő csütörtökön egy keresztény neveléssel kapcsolatos órát tartottam és úgy döntettem, hogy letesztelem ezt az alapfeltevésem. „Még ezen a héten azt szeretném, ha lerajzolnátok gyerekkori Istenetek képét!” – mondtam. A rám meredő tekintetek körbe a teremben magyarázatot követeltek tőlem, így hozzátettem, hogy „Rajzoljátok le, hogyan láttátok Isten, amikor gyerekek voltatok!”
A következő csütörtökön a 13 főből kilencen hoztak magukkal képet. Képeik azt ábrázolták, amit már előre sejtettem: mindegyik negatívan állította be Istent. Egy férfi, aki három fiú édesapja, sötét zsírkrétákkal olyan képet rajzolt Istenről, amin az Úr rendőr ruhában áll, és a kezében egy gumibotot tart. Egy egyedülálló édesanya egyszerű, fekete-fehér képet hozott, melyen Isten gonosz és mérges tekintettel szerepel, és láncokat tart a kezében. Egy házaspár együttesen próbált alkotni otthon valamit, és különböző anyagokat és csillogós szálakat ragasztottak a lapra. Az ő képük úgy festette le Istent, mint aki villámokat tart a kezében és azokat erőteljesen hajigálja el magától. Ezek a képek azt az Isten-portrét mutatták be, amellyel ezek az emberek felnőttek, és amely megegyezik annak az embernek az Isten képével, aki az egyik vasárnapi istentiszteletünkre ellátogatott.
Sokak nagyon rossz képet kaptak Istenről fejlődésük éveiben, mikor kialakult az a teológia, amit hisznek. Következésképpen, az egyház egyik feladata az, hogy kijavítsa ezeket az Istennel kapcsolatos félreértéseket. Azt akarjuk, hogy mindazok, akik eddig teológiailag félreinformáltak voltak, elképedve és fejcsóválva menjenek ki a prédikáció után a gyülekezetből, és azt mondják: „Nem tudtam, hogy Isten ilyen!”
Ahogyan a félreértések teológiai síkról erednek, úgy a korrigálás is. Tévképzeteink Istene – aki szinte összever bennünket – a helyes prédikáción keresztül azzá az Istenné válik, aki felemel bennünket. Ha azon a vasárnap reggelen az a hölgy a sorban nem köhintett volna, az a férfi valószínűleg elmondta volna, hogy ez az, amire gondolt. Előtte azt gondolta, Isten alábecsülni őt, itt viszont azt hallotta, hogy éppen ellenkezőleg, mennyire nagyra értékeli.
Azon a délutánon az irodámban átvizsgáltam a prédikációm kéziratát, hogy megtaláljam benne azt, ami ennek az embernek az istenképét megrengette. Azt már kitaláltam előbb, hogy a prédikációm módjának – a sok metafora használata – szintén volt szerepe ebben.
Metaforikusan prédikálunk, hogy teológiai dolgokat megtaníthassunk. A görög metapherein kifejezés „átvitelt”, „áttevést” jelöl. Azzal, hogy Jézus példázatait teológiába tesszük át, egy olyan hitvitát képzünk, amely gyakorlatilag teológiai helyesbítéssé válik. A prédikációk során mondott példázatok elmozdítják az embereket Jézus szavaitól oda, ahol rájönnek arra, milyen Isten. Isten olyan, mint a Tékozló fiú atyja, vagy mint az asszony, aki az elveszett érmét keresi saját házában, vagy mint a juhász, aki mindent felkutat, hogy megtalálja elkóborolt bárányát. (Lukács 15). Az ilyen Isten nem visel rendőr egyenruhát, és nem dobál felénk villámokat bosszúból. A prédikációkban meggyőző erővel szereplő bibliai metaforák szembeszállnak a teológiai félreértésekkel.
Az említett „átvitel” lehetősége nem csak a példázatokra korlátozódik. Jézus egy szent és igaz Istent prezentált annak a samáriai asszonynak, akinek állításait megerősítette a kútnál. (János 4). Jézus akkor is egy helyesbítő istenképet mutatott, amikor nyilvánosan védelmébe vett egy házasságtörő asszonyt a vallási méltóságok előtt, akiknek a teológiája már teljesen torz és kifordult volt. (János 8.) A papok úgy gondolták, Istent képviselik, amikor kiközösítették azt a születése óta vak embert, akinek Jézus visszaadta a látását. Jézus viszont egy más teológiát élt meg, amikor közösséget vállalt ezzel az emberrel, akit előzőleg pont abból a zsinagógából közösítettek ki. (János 9). A Biblia más, nem példázati és nem elbeszélő jellegű részeiből (mint pl. Pál beszédei) is lehetséges Isten lényét így átvitten megérteni, de nem ennyire könnyedén.
Ahogyan boncolgattam a prédikációm kéziratát azon a vasárnap délutánon, tudtam, hogy van más oka is annak, hogy az alkalmunkon megjelent ember istenképében változás történt. Fogtam egy tollat, és bekarikáztam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy hatással lehetett rá. Amikor ezzel végeztem, felfedeztem egy fajta mintát, amely tantételszerű jelleggel bírt. Ahogy jobban megnéztem, minden, amit a prédikációban elmondtam, alávetette magát a doktrínának. Erre az alávetettségre buzdít Ian Pitt-Watson is, mikor úgy fogalmaz, hogy a hitszónoklattan „felhasználja a kommunikációs készségeket is, de csakis a Biblia tanításával szemben engedelmes.”1
Jézus példázatbeli istenképének magyarázatára alapozva ott volt a prédikációban a testet öltésről, a keresztre feszítésről és a feltámadásról szóló tanítás.
A TESTET ÖLTÉS
„Az Isten, aki Jézus Krisztusban eljött hozzánk, ugyanaz az Isten, aki a tékozló fiút magához öleli, mikor az hazatér.” – magyaráztam ebben a prédikációban. „Ez az az Isten, aki eljön hozzánk, és ajtónk előtt áll, és ez az, ami miatt Isten Jézus Krisztusban jön el, hogy ott legyen velünk, amikor a messzi kóborlásunkból végre visszaérkezünk Hozzá. Az, aki nagy lakomát rendezett annak a fiúnak, maga a testté lett Ige.”
Azoknak, akik félreértik Isten lényét, prédikáljuk a testet öltést, annak megerősítéseként, hogy Isten hisz az Ő teremtményeiben. Jézusban Isten a szeretet nyelvén fejezi ki magát. A testet öltés azt jelenti, hogy megéri eljönni értünk! Értünk megéri Istennek, hogy újrakezdje a történelmet, és teljesen átformálja az ember helyzetét.
Clarence Jordan így magyarázza a 2Korinthus 5:14-et: „Isten kitárja karjait Krisztusban, és magához öleli a világot.” Amikor a testet öltésről prédikálunk, azzal újjáalakíthatjuk sokak véleményét Istenről. Az Isten aki eljön értünk és átölel, nem hozza magával az ítélet villámait.
A KERESZTRE FESZÍTÉS
Nem csak az érte meg Istennek, hogy eljöjjön értünk, hanem az is, hogy meghaljon értünk! Prédikációmban elmondtam, hogy a Tékozló fiú édesapja maga a keresztre feszített Krisztus. Úgy magyaráztam ezt, hogy „Isten, aki eljött, hogy meghaljon értünk az, aki a kapuban áll, üdvözöl, és újra befogad bennünket. A keresztre feszítés az, amely jogot formál Istennek arra, hogy szeressen minket tékozlóságunk ellenére is.”
C.S. Lewis úgy írja, „Istennek semmibe sem kerül, hogy csodás dolgokat teremtsen; az viszont, hogy visszatérítsen magához lázadó akaratú embereket, a keresztre feszítésbe került.” Isten boldogan kifizette az árat, mert olyan sokat jelentünk neki. A kereszt a mi végtelen nagy értékünkről árulkodik, Krisztus keresztre feszítése pedig a mi koronánk. Mindegy, milyen nehezen is mennek a dolgok, legszebb napjaink még előttünk állnak, mert Krisztus meghalt értünk. Jézus jó híreket mondott a mellette szintén kereszten függő tolvajnak, és ez az a vigasz, melyet a keresztre feszítésről szóló prédikálással kivetíthetünk azok felé, akik félreértették Isten lényét.
Egy kisgyerek, aki éppen elkezdett matematikát tanulni, a szüleivel gyülekezetbe ment, és amikor meglátott egy nagy, kirakott keresztet, így kiáltott fel: „Nézzétek, ott van Isten plusz jele!” Amit mi az Éden kertben elveszítettünk, megtalálhatjuk a Golgotán. A kereszt kifejezi azt, milyen messzire ér el Isten szeretete, és hogy kikért lett.
A FELTÁMADÁS
Azon a reggelen ezt mondtam még a gyülekezetnek: „Jézus otthagyta a sírt, mielőtt még bárkinek is lehetősége lett volna arra, hogy emlékkövet állítson előtte, és egyenesen az Atya házának kapujához ment, hogy ott várhassa a tékozló fiak hazatértét.”
David G. Buttrick, mikor a hitszónoklattan teológiai, tanításbeli alapjairól beszél, azt mondja, ott kéne kezdenünk, „ahol a Krisztológia kezdődik – Jézus Krisztus feltámadásánál.”2 Istent a legtisztábban a feltámadt Úr lencséjén keresztül lehet látni. Isten azért támasztotta fel Jézus Krisztust, hogy szoteriologikus értelemben (az üdvözülésre vonatkozólag – a ford.) a Tékozló fiú(fiak) atyjaként funkcionáljon.
Thomas G. Long úgy írja, hogy „amikor már mindent elmondtunk és megtettünk, a Feltámadás az az állítás, amelyből kifolyólag sosem tudhatjuk, Jézus hol fog felbukkanni. És ez a lehető legjobb hír, mely megadatik nekünk, hogy arról beszéljünk.”3
William H. Willimon beszél Jézus feltámadás utáni földi jelenlétéről: „Mikor fogjuk végre megszokni, hogy a halál vereséget szenvedett és, hogy Isten áttört rajta? Mikor szokjuk már meg, hogy amikor csak Isten közénk jött valamilyen formában a történelem során, az a halál birodalmának vereségét jelentette? A Húsvét mindenütt jelen van. Mikor értjük már meg? Isten visszajött értünk!”4
A Húsvét mindenütt jelen van. Nincs olyan helyzet, mely figyelmen kívül hagyhatná Krisztus jelenlétét – sem válás, sem gyerekek bántalmazása, sem széttört álmok, sem megtévesztés, sem alkoholizmus, sem árulás. Az a kiváltságunk, hogy a feltámadott Krisztust hirdethetjük mindenkinek, mindenhol és minden időben. Krisztus feltámadt, hogy velünk legyen – mindannyiunkkal.
Ennek az igazságnak az elfogadása az, mely megdöbbentette vasárnapi látogatónkat a gyülekezeti alkalmon. Meghallotta Jézus saruinak hangját, ahogy mellé lép és innentől vele jár, bármerre is vezet az élete. Nem tudta, hogy Isten ilyen, de most már megértette. Azzal, hogy megerősítést nyert nála, ki áll a kapuban és kit várnak haza, már elindulhatott a neki készített lakomára.
A prédikáció teszi mindezt.
Felhasznált irodalom:
1. Ian Pitt-Watson, A Primer for Preachers [„Alapelemek Prédikátoroknak”] (Grand Rapids: Baker Book House, 1999), 14
2. David G. Buttrick, Preaching Jesus Christ: An Exercise in Homiletic Theology [„Jézus Krisztust prédikáljuk: Egy gyakorlat a homiletikus teológiában”] (Philadelphia: Fortress Press, 1990), 23.
3. Thomas G. Long, The Senses of Preaching [„A prédikálás értelme”] (Louisville: John Knox Press, 1989), 53.
4. Willam H. Willimon, The Intrusive Word: Preaching to the Unbaptized [„A behatoló Ige: a bemerítetlenek felé való prédikálás”] (Eugene, Oregon: Wipf & Stock Publishers, 2002), 31.
Vélemény, hozzászólás?