Valamelyik éjszaka furcsát álmodtam. Egy McDonald’s gyorsétteremben ültem egy asztalnál. A terem tele volt különböző korosztályú emberekkel, gyermekekkel és idős civilekkel, házaspárokkal és szinglikkel, valamint kamaszokkal, sokféle méretben és alakban. Körülbelül 50 ember lehetett a teremben. A levegő megtelt a sültkrumpli és a Happy Mealek illatával, a zsibongó beszéd zajával és a játszó gyerekek visításaival. Gyanús előérzetem volt, tudtam, hogy néhány percen belül fel kellene állnom egy székre és „prédikálnom” az itt összesereglett embereknek.
Álmomban újból és újból átrágtam magamban, hogy mit is mondjak, ennek a változatos összetételű csoportnak, ami hitre juttatná őket. Ki-be forgattam a szavakat és kifejezéseket álombeli helyzetemben, keresgéltem a társítást, amely mindennél hatásosabb lenne.
Egy másik síkon pedig azon gondolkodtam, hogy kapott álombeli énem engedélyt arra, hogy a McDonald’s-ban prédikáljon. Valahogyan elrendeződött. Valami módon engedélyezett volt. Nem ismerem a részleteket, de minden rendben volt, egy percen belül már állnom kellett és beszélnem.
A terem előterébe mentem, felkapaszkodtam egy székre, egy forgó műanyagszékre, olyanra, amit az asztalhoz erősítenek, és amint a számat szóra nyitottam, hirtelen az alvás és az ébredés szürkületi zónájába kerültem. Az álmon tűnődtem, ahogy ott feküdtem. Mit jelenthet? Milyen szavakat készültem kimondani? Milyen hatással lettek volna a hallatóságra?
El kell vinnünk az üzenetet a McDonald’s-ba.
Nagyon sok program-orientált gyülekezet arra az előfeltevésre épít, hogy az emberek eljönnek majd az üzenetet meghallgatni. Órákat töltünk azzal, hogy előkészítsük, majd megvalósítsuk hétvégi „istentiszteleteinket”. Az összegyűlt hallgatóság előtt pedig nagyon célzatosak (a lehető legcélzatosabbak) vagyunk az általunk kiválasztott mondanivaló átadására tett kísérleteinkben. De mi van, ha az emberek többsége úgy megy át az életen, hogy soha meg se próbálja megragadni az általunk kínált lehetőséget? Van-e olyan ereje Isten üzenetének bennünk, hogy el akarjuk vinni a piacterekre, a McDonald’s-ba is?
Következésképpen megfelelők-e az igehirdetés bizonyos formái, vagy inkább a gyakorlati életben kellene példát adnunk a hitünkkel? Továbbá az is kérdés, hogy igehirdetésünk, példamutatásunk valóban „jóhír”-e?
Nemrég levelet kaptam, amely egy a Next Wave folyóiratban közzétett cikkemre reagált. A levél körülbelül így hangzik:
„Olvastam a cikkét [ti. a Next Wave-ben]… és nagyon ízléstelennek találom. Önök annyira össze vannak zavarodva, hogy azt hiszik, ez az Isten iránti hódolat kifejezése lehet? Miért nem szegezik át akkor már a kezüket és a lábukat? Teljesen megfelelne nyakatekert logikájuknak. Csak a gyengeelméjűek, az elzüllöttek és a felelőtlenek tennének ilyesmit, nem a valódi keresztények. [Mi] a következő lépés…? Kérlek, könyörögj bölcsességért, mielőtt még túl késő lenne. U.I. A tanácsot azért adom, mert féltem a lelkedet… Ismeretlen testvér.”
Ismeretlen testvérem csömöre nem jelent semmi jót. Pedig a levele egy olyan cikkre reagál, amelyben keresztény szól a keresztényről. Azon tűnődöm, miről „prédikálna” a McDonald’s-ban, ha lehetősége nyílna erre?
Pál átlátta a helyzetet
Pál természetesen átlátta a helyzetet. Tisztában volt azzal, hogy a vallás az Isten iránti bizalom útjába állhat. A Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetében részletesen fejtegeti ezt a kérdést. Rámutat a veszélyre, amely a törvényt beteljesítő életvitel kialakítására irányuló igyekezetben rejlik. Ez a vallásosság legkifinomultabb formája, vagy ahogy Dr. Petersen fogalmaz Az üzenet című bibliafordításában: „az élet legapróbb részleteit is a kifinomult betű igazgatja! ”
Pál szerint csak az Istent megszólító szavakat – „Jézus az én Uram” – kell kimondani, és szívvel lélekkel átadni magad Isten munkájának, amit ugyanúgy elvégez bennünk, ahogyan az Ő Fiában is, amikor feltámasztotta. Ennyi. Nem kell semmit sem véghez vinni, csak egyszerűen Istenhez kiáltasz azzal a bizalommal, hogy ő mindent megtesz. Ez a megváltás. Teljes lényeddel átengeded magad Isten helyreállító munkájának, és hangosan kimondod: „Isten mindent helyreállított köztem és közte!” Az ige pedig megerősít: „Senki, aki így – teljes szívvel – hisz őbenne, nem szégyenül meg.” Nem számít, hogy ki milyen vallási háttérből jön, Isten mindenki számára ugyanaz, nagylelkűen cselekszik bárkivel, aki segítségül hívja. „Bárki segítségül hívja, »Uram segíts!« segítséget kap.”
A McDonald’s-hallgatóság
Azt hiszem, így szerettem volna prédikálni az én álombeli McDonald’s hallgatóságom előtt. Szerettem volna tudatni velük, hogy lehet hitben élni, remélni, és szeretni. Erőt, és bátorságot lehet meríteni a betegségek, a szenvedés, a tragédiák és a halál megpróbáltatásai közepette. Isten mindennél jobban szeretne segíteni, csak kérnünk kell Őt. Szerettem volna elmondani, mennyire küszködöm azért, hogy „szépen éljek”, de hogy ennek ellenére meg vagyok győződve afelől, hogy Isten velem van a vívódásaimban, igazgat, tanít, szeret és bátorít ezen az úton.
Szerettem volna, ha közülük néhányan megengedték volna Istennek, hogy segítsen rajtuk.
A Szentírás fordulatai nem jelentenek túl sokat azoknak, akik sose bíztak Istenben
Nem hiszem, hogy bármilyen szentírásbeli fordulat használható lett volna a meggyőzés során, és rávette volna a népet, hogy érdemes Istenben bízni. Mert egyértelmű, hogy akik nem ismerik az igét, nem győzhetők meg az igével. Nagy valószínűséggel a saját élettapasztalatomra kellett volna támaszkodnom, arra, hogy miként segített rajtam az Istenbe vetett bizalom.
Szükség van egy másfajta nyelvhasználatra
Szükséges, hogy valami módon más nyelven adjuk át Isten üzenetét a barátainknak, a szomszédainknak, a munkatársainknak és a McDonald’s-ban fogyasztó társainknak. Az emberek nem igazán akarnak felsőbbrendűségi tudattól és felháborodástól nehézkes hitvitákat hallgatni. Az „elveszettek megnyerésétől” hangos beszédmódot és attitűdöt el kell hagynunk. El kell kezdenünk a saját élettörténetünkről beszélni, önteltségtől és büszkeségtől mentesen úgy, hogy átadjuk az örömhírt.
2000 őszén egy Határ-átlépő [Off-the-map] Missziós Konferencián [Off-the-map Evangelism conference] vettem részt Cincinnatiban (Ohio), a Szőlőhegy Gyülekezetben [Vineyard Community Church]. Steve Sjogrent, Brian McLarent és Leonard Sweetet hallgathattam meg, amint egy újfajta értelmezés és beszédmód szükségességéről beszéltek, amivel útitársainkon segíthetünk a hit nagy utazása során.
Vajon elküld téged Isten a McDonald’s-ba?
Pál kérdése (a Róma 10-ben) jogos: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?”
Bennünket, keresztényeket Isten kivétel nélkül el akar küldeni valakikhez, hogy elmondjuk a történetünket igehirdetés vagy példaadás formájában. Vajon téged Isten a McDonald’s-ba küld?
„Previously published in Next-Wave, used by permission www. next-wave.org”
Eredeti cikk: Preaching at McDonald’s
Vélemény, hozzászólás?