A fordító megjegyzése: a cikkben rengeteg olyan teológiai kifejezés és utalás van, amit nem lehetett egyszerűen szó szerint lefordítani – ezért a cikk nagyon szabadon, értelmező visszaadással lett fordítva.
Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt részese voltam Ausztráliában annak, amit Emerging Missional Church-ként szoktak címkézni. Azonban az utóbbi két évben számtalan kérdés és kritikai észrevétel gyűlt össze bennem ezzel a mozgalommal kapcsolatban. A következő pontok a saját véleményemet tükrözik azzal kapcsolatban, amiket elrontottunk. De mielőtt belekezdenék, valamit szeretnék tisztázni, ami nagyon lényeges.
Amikor én az Emerging Missional Church (EMC) mozgalomról beszélek, az nem azonos az amerikai Emerging Church mozgalommal. Azt gondolom, nagyon-nagyon lényeges különbség, hogy mi Ausztráliában vagyunk, s nem Amerikában. Amikor reflektálok, kifejezetten arra a 90-es évek közepén kezdődő missziós mozgalomra utalok, ami itt Ausztráliában indult el és épült fel. Ugyan sok dolog, amiről írni fogok, más összefüggések között is helytálló lehet és alkalmazható, mégis ezt szerettem volna tisztázni.
Bennem még mindig 100%-os szenvedély lobog Ausztrália „megtérítéséért”, és ezzel a kifejezetten misszionáriusi gondolkodásmóddal és hozzáállással írom ezt a cikket, hogy segítsek abban, hogy az evangélium átitassa ezt a kontinenst. Segítségképpen és előremutatásként szeretném ezt a listát közreadni azokról a dolgokról, amit elrontottunk, vagy amit másképp, illetve sokkal jobban kellett volna tennünk – hogy tanuljatok belőle! Öt ilyen hibáról lesz szó.
1. ROSSZUL HATÁROZTUK MEG AZT, HOGY MIT JELENT AZ ATTRAKCIÓ (attractional)
Az „attractional” az ausztrál egyházi divatzsargon egyik kedvence volt. Ezt a kifejezést arra használták, hogy összefoglalja azt az utat, amelyet az ausztrál gyülekezeteknek egy bezárkózott, önmagukért élő, kifejezetten anti-misszionáriusi és programokban, „műsorokban” élő gyülekezeti modelltől egy „ajtófeltépő”, evangélizáló missziós modellhez vezet el. Az „attractional” olyasmit jelentett: „műsor-szóró gyülekezet” – természetesen negatív, pejoratív értelemben. Azonban amit ezzel elértünk, egy lekicsinyített vagy „álcázott” Attrakciós modell lett, ami rengeteg problémának vált a forrásává. Teljesen jóindulatúan megpróbáltunk minden gyülekezeti és szolgálati elemből száműzni minden olyan dolgot, aminek attrakció-jellege lett volna, az istentiszteletből, a dicsőítésből, az imádatból, mindenből. De ezt elrontottuk, mert nem értettük meg, hogy minden társadalmi mozgás és alkalom tartalmaz bizonyos „attrakciós” elemeket. A politika gyűléseket használ arra, hogy támogatóikat és szavazóikat „tűzben” tartsa, a társadalmi szervezetek alkalmakat szerveznek az önkénteseik lelkesítésére, és még a teljesen decentralizált Internet is honlapokat tartalmaz, amelyek mind bizonyos szempontból „attrakciók”.
Félreértettük ezt a kifejezést, és ellenségünkké tettük – holott nekünk is szükségünk volt alkalmakra, tréningekre, attrakciókra. Programokat szervezünk, amelyek az imádásról szólnak, és közben lelkesítenek bennünket, megedzenek, ihletnek, bátorítanak – mert emberként erre van szükségünk. Az ilyen események óriási közösségi és társadalmi energiát szabadítanak fel. De amikor ilyesmit teszel, amikor embereket szolgálsz, és nekik alkalmakat rendezel – ez tulajdonképpen „attrakció”. „Műsor” is egyben. Mindenesetre minden egészséges lelkületű egyháznak meg kell találnia az egyensúlyt a valódi misszió és az attrakció között – hangsúlyaiban és elemeiben egyaránt.
2. ROSSZUL HATÁROZTUK MEG AZT, HOGY MIT JELENT AZ INKARNÁCIÓ
Az EMC – Jézus missziós nyomdokain haladva – megpróbálta a saját küldetését egy úgynevezett inkarnációs hozzáállással megfogalmazni. Azt gondolom, hogy ez is alapvetően helyes elgondolás volt. Azonban akkor válik képlékennyé a talaj, amikor elgondolkodunk azon, ki mit is ért „inkarnációs szemléleten”.
Az inkarnációs szemlélet egy modern missziológiai kifejezés, ami azt jelenti, hogy a nyugati keresztény egyház megpróbálja az evangéliumot az adott etnikai- és kulturális közeghez hozzáalakítani, és számukra befogadhatóvá, kompatibilissé tenni. Ez a megközelítés nagyszerűen működött addig, amíg a misszionáriusok kifejezetten etnikai- és törzsi kultúrákra alkalmazták, amelyeknek a világnézete teljesen elütött a mienktől. De amikor ugyanazt a kulturális missziós hozzáállást, ami a Pápua-Új-Guineai falvak lakóinál vagy a beduin nomádoknál működött, egyszerűen megpróbáltuk átültetni egy kifejezetten nyugati, tiszavirágéletű szubkultúráktól tarkított képlékeny társadalmi közegére – hát az nem túl működőképes!
Vajon Krisztust ugyanúgy kellene bemutatnunk mint egy kosárlabda csapatban, egy amazóniai törzsben? Kötve hiszem. Az ausztrál szubkultúrák alapvetően érdeklődési- és tevékenység-központúak (mint mindenütt a nyugati világban – ford.), ezért teljesen mások, mint az olyan kultúrák, amelyek évszázadok óta élnek és építkeznek. Persze vannak alkalmazható elemek is az inkarnációs missziói modellben, de a szubkultúrákat másképpen kell elérni az evangéliummal, hiszen azok alapvetően nyugati, és ebből fakadóan keresztény világnézetű kultúrák. Ezek az érdeklődési témák köré összegyűlt csoportok, a szubkultúrák szintén változnak, épülnek és fejlődnek, mint minden emberi kultúra, és keresztény misszionáriusként talán könnyebb is integrálódni az ilyen szubkultúrákba, mint például egy őserdei törzs életébe. Azonban bár könnyebb bejutni ezekbe a „kultúrákba”, mégsem hatékony ott úgy viselkedni, mintha az őserdőben volnánk. Ez az inkarnációs modell hibája! Ha Egy szubkultúrában megpróbáljuk érvényre juttatni a saját evangéliumi szubkultúránkat, ahogy ezt minden valamirevaló misszionárius tenné is, az menthetetlenül kudarcra van ítélve. Ezt a veszélyt későn ismertük fel.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan jeleníthetjük meg Krisztust (ami az inkarnációs missziói modell lényege) egy poszt-keresztény nyugati szubkultúrában, ahol elvileg mindenki keresztény világnézetű?
Az inkarnációs modellt ugyanis nem a nyugati keresztény kultúrában „találták ki” misszionárius elődeink. Éppen ezért meg kell találnunk a módját, hogy annak erősségeit átültessük a saját kultúránkba, és a még mindig sok valós értéket is hordozó „világnézeti kereszténységből” élő hitű, „evangéliumi” kereszténységet teremthessünk Krisztus bemutatása által.
3. TÚLSÁGOSAN LEFOGLALT, HOGY MINDIG CSAK REAGÁLTUNK A KÖRNYEZETÜNK KULTÚRÁJÁRA
Amikor az EMC elkezdett dolgozni, egy pozícióváltáson kellett keresztül esnie: a reagálásból át kellett kerülnie a kezdeményezés pozíciójába. A nyugati kultúrára ma legjellemzőbb az, hogy egyesíteni akarja a különböző kultúra-rétegeket, egymáshoz kapcsolni őket (mivel a pluralizmus az alapvető gondolkodási irány), és a kereszténységet egyszerűen hozzákapcsolná a meglévő kultúra-elegyhez. Ebben az értelemben „reagáló” a keresztény kultúra – mindig csak válaszol és alkalmazkodik a környezetéhez. Ezzel szemben kell meghatároznunk egy kezdeményező, kultúra-alakító missziói hozzáállást. Ez azonban már nem fér bele ebbe a cikkbe, mivel ez már alapvetően kulturális, és nem teológiai kérdés.
4. „ALACSONY OKTÁNSZÁMÚ HIT”
Az EMC értékei közül az egyik az, hogy amennyiben ha minél több missziói ponton tudjuk hatékonyan működtetni a gyülekezeteinket, egy kifejezetten mozgalmi jellegű, szenvedélyes dinamizmussal, akkor annak lesz átütő ereje a mi nyugati világunkban is. Ez igaz. Mindazonáltal sajnos van egy gyenge pontja. Ez pedig az, amit én egyszerűen csak „alacsony oktánszámú hitnek” nevezek. Vagy nevezhetem üres tankú hitnek is. Ezen azt értem, hogy a gyülekezeteinkben ülő hívőknek a hite nagyon alacsony oktánszámú, vagy a szellemi üzemanyag tartályukban épp csak lötyög egy kis maradék hit.
Három fronton kezd válságossá válni a helyzet:
– A fiatal felnőttek tömegével hagyják el a gyülekezeteinket
– Számtalan evangéliumi- és karizmatikus gyülekezetben a kiégés, az illúzióvesztés, a kiábrándultság és a cinizmus az általános alaphangulat
– A legtöbb evangéliumi- és karizmatikus hívő illetve gyülekezet képtelen megélni a hitét a világban, a hétköznapi életben. Csak olvass bele Ron Siders The Scandalt az Evangelical Conscience című könyvébe, amely pont erről szól, hogy már az egész világ azt nézi, hogy az egyház mennyire elveszítette a hitelét és a hitelességét a világban, és a szentség, mint életforma mekkora válságba került éppen a nyugati világban.
Azok a csoportok, amelyek az Emerging mozgalom vezetőinek hatására elindultak, kiábrándultak és elveszítették a hitüket, és már nem biztosak abban, amit az evangéliummal kapcsolatban hittek. A bölcs tábornokok a megmondhatói, hogy hiába van hatalmas és jól felszerelt hadsereged, ha alacsony a katonáid „morálja”, ha hiányzik a lelki erő és egység a seregedből, kudarcra és vereségre vagy ítélve. A missziós mozgalmaink csak az emberek füléig fognak elérni, a szívükig nem, mert a hitük tele van kétségekkel és bizonytalansággal. Ahhoz, hogy célba érjünk, tele tank kell, magas oktánszámú hittel! Az evangéliumi- és karizmatikus gyülekezetek menekültekkel vannak tele, akik le vannak gyengülve és csak védelmet akarnak a világ elől, amit ha megértünk, akkor még nyerhetünk, hiszen rengeteg jó emberünk van, akiket csak fel kell erősíteni, hogy visszamehessenek a harcmezőre – de ha nem vesszük ezt figyelembe, az katasztrófához fog vezetni.
5. ÖSSZEHÁZASODTUNK A SAJÁT KULTÚRÁNKKAL
A legtöbb kortárs missziói mozgalom beházasodott a saját világi kultúránkba – ahelyett, hogy megváltoztatta volna azt. Ez az EMC-re is igaz. De erről szintén egy másik cikkemben írok.
Mark a Red East gyülekezet vezetője, Melbourne-ben, és a The Trouble With Paris című könyv szerzője.
Eredeti cikk: 5 Things We Got Wrong in the Emerging Missional Church
Vélemény, hozzászólás?