Az egyik legkedveltebb vallási esemény Angliában a szenteste kerül megrendezésre. Belépés csak jeggyel, és nagy megtiszteltetés, ha valakit meghívnak. Mindig jelen van egy külső tévés/rádiós stáb, amely a legnagyobb rádió és tévé csatornák nézőinek és hallgatóinak közvetíti az eseményt. Mégis, ezt a kiemelkedő eseményt nem a püspök, vagy más egyházi méltóság nyitja meg, még csak nem is egy felnőtt. Ez a hatalmas felelősség egy fiatal fiú vállán, vagy inkább a hangszálain nyugszik. Sőt mi több, a gyerek szereplése, nem az ünnep kiemelkedő eseményének egyik aranyos része, hanem egy tehetséges, profi, rendkívül magasan képzett művész fellépése. A kórista, aki megnyitja a 9 lekcióból és karácsonyi énekből álló fesztivált, amikor egyedül csak az ő hangja cseng a cambridgei King’s College boltívei között, ritkán okoz csalódást.
Mi, akik fiatalokkal dolgozunk a templomban, hajlamosak vagyunk elégedetten vállon veregetni magunkat már akkor is, ha a plébános megengedi, hogy egy fiatal felolvasson, vagy egy könyörgő imádságot vezessen a mise alatt. Amikor becsempészünk a szertartásba egy kis dramatizált jelenetet, vagy egy dicsőítő éneket, amelyet az ifjúsági zenekar ad elő, vagy sikerül kiragadni a felnőttek kezéből annyira a gyeplőt, hogy esetleg egy egész szertartást a fiatalok vezessenek le, akkor úgy érezzük, hogy ez az a pillanat, amikor mindenki kapcsolja ki a mobilját, dobja ki a kávéját, és merüljön el a kék ég hűvös tengerében. Túl gyakran gondoljuk azt, hogy a gyülekezeti életben – ahol az elöljárókból álló testület irányít, egy elöljáró vezeti a bibliakört, vagy az ifjúsági zenekart – valami új, radikális, csak a mi generációnkra jellemző „találmány” az, hogy a fiatalok szolgáljanak. De valóban ez a helyzet?
A történelem folyamán a fiatalok mindig segédkeztek és részt vettek a gyülekezetek szertartásain kórustagokként és ritkábban szolgáltak is a szertartások liturgiai részében. Gyakran átsiklunk ezek fölött a szolgálatok fölött, pedig ezeknek sok üzenete van számunkra.
De mit is tanulhatunk a hagyományos ifjúsági szolgálatokból, és milyen kihívásokat vagy segítséget jelentenek ma nekünk az ifjúsági munkában?
A kórusfiú
Legalább a 4. század óta már szolgáltak kórusok a templomokban. Bizonyos, hogy a 6. századra Nagy György Pápa megalakította a schola cantorem-et, (énekesek iskoláját) amelyben már fiatal fiúk is énekeltek. A mai székesegyházak kórusiskolái ehhez a közös őshöz vezethetik vissza az eredetüket. Nem sokkal később kezdtek a fiatalok részt venni az oltári szentség / úrvacsorai liturgiában. Sokáig, az ilyen jellegű liturgiai szolgálatokat a misén csak olyanok végezhették, akik már elkötelezték magukat a papi hivatás mellett. Később az effajta kötelezettségeket, mint pl. vinni a keresztet a körmenetben, a füstölő lengetése, a feleletek éneklése, az oltár előkészítése, a misét celebráló pap kezének a megmosása vagy a misecsengő megszólaltatása az áldozati jegyek felemelésekor, – az egyházközség elkötelezett fiatal tagjai végezhették, nemcsak azok, akik már elindultak a hosszú úton a papi hivatás felé. Történelmileg, az éneklés és szolgálatok feladatát csak fiatal fiúk láthatták el. A római katolikus egyházban a papok továbbra is csak férfiak, de 1994 óta lányok is lehetőséget kaptak, hogy részt vegyenek a szolgálatban, és sok kórusban enyhítettek a szabályokon, protestánsban és katolikusban egyaránt.
A székesegyházak kultúrájának áttekintése
Miért feledkezünk meg olyan könnyen ezekről a hagyományos szolgálatokról? Az egyik lehetséges válasz az, hogy az ifjúsági munkában és ifjúsági szolgálatokban tevékenykedő gyülekezetek és szervezetek az ún. „low church” (az anglikán egyháznak a református egyházhoz közel álló része) hagyományait tartják, amelyekben nincs helye azoknak a szolgálatoknak, amelyekben hagyományos kórusok vagy fiatalok vesznek részt. Másrészt, véleményem szerint a kérdéssel összefüggésbe hozható egy másik, sokkal egyszerűbb válasz. Gyakran a kórusok fellépését kulturális programnak tekintjük, (és valóban ez egy magasabb rendű, vagy klasszikus kultúra) nem pedig a vallásgyakorlás részének. Bár léteznek ezzel kapcsolatban határozott álláspontok, vigyáznunk kell arra, hogy álláspontunkat ne egy karikatúra alapján alakítsuk ki.
Dr Stephen Darlington, az oxfordi Krisztus Egyháza Székesegyház kórusának karnagya nem úgy véli, hogy amit ő és a kórus csinál, az elsősorban kulturális tevékenység lenne. Úgy véli, az egész kórus tudatában van annak, hogy a szerepük a gyülekezetben egy szolgálat, a liturgia egy részre, és ezzel segítik Isten dicsőítését. Ebben a megközelítésben, az a törekvésük, hogy magasabb művészi színvonalat érjenek el, az nem a kórus dicsőségét szolgálja, hanem egy eszköz kíván lenni Isten dicsőségének kifejezésére. Azért törekszenek a tökéletességre, mert némi iróniával úgy fogalmazzák meg, hogy a hibák a zenére terelik a figyelmet, és elvonják azt Istentől.
Dr Darlington azt is gondolja, hogy az énekkarban énekelni az istentiszteletek alkalmával gyakran mély lelki és vallási élményt jelent az ifjú kóristáknak. Sokan jönnek keresztyén családokból mások pedig azért jönnek a kórusba, mert a tanáruk vagy valaki más felfigyelt a tehetségükre. Bár lehet, hogy nincs meggyőződéses hitük, Dr Darlington teljesen biztos abban, hogy azokat is megérinti valami abból, ami nap, mint nap a székesegyházban folyik, akiknek csak csekély, vagy egyáltalán nincs keresztyén hátterük. Tudatosul bennük, hogy létezik lelki élet, és felébred bennük a kíváncsiság – mondja Dr Darlington – és alapvetően megértik vagy értékelni kezdik a keresztyén hitet.
Kóristákkal beszélgetve igazolódni látszik ez az álláspont. Bár az ilyen jellegű kórusmunka nagyon időigényes és megterhelő, a mindennapos gyakorlások és az istentiszteletek nagyon koncentráció- és energiaigényesek, úgy tűnik, hogy a kóristák szerint megéri a fáradságot. Charles Normand, aki iskolai és templomi kórusban is énekelt, és végül a cambridge-i Caius and Gonville College kórista ösztöndíjasa lett, és Joel Cooper, aki jelenleg a Jézus Egyháza Székesegyház Iskolájába jár, mindketten úgy vélik, hogy kórusban énekelni lelkileg is, és általánosságban is nagyon hasznos.
Ha a kóristák élete jön szóba, az egyik leggyakoribb téma az, hogy mennyi fáradsággal jár az elkötelezettségük. Ez mondja Norman a kötelezettségeiről a kórusban: sohasem lehetett kihagyni, hacsak nem volt valami igazán nyomós ok, pl. betegség – emiatt a zenéhez kevésbé kötődő barátok nem is értetették ezt meg, ezért a nem zenész barátságok gyakran sérültek. Ugyanezen gondolatsor mentén haladva Cooper megjegyezte: nehéz zenedarabok tanulása egyáltalán nem nevezhető „szórakozásnak:” sokkal inkább munka, mint játék.
Azonban Normand és Cooper is úgy érzi, hogy a fegyelem, ami a kórusmunka melletti elkötelezettséggel jár, megtérül. Ehhez kapcsolódik a kórus munka egyik haszna is. Normand megfigyelte, hogy miközben elfoglaltságaik miatt nehéz a kóruson kívül kapcsolatokat teremteni, a zenei alapon kialakult kapcsolatok sokkal tartósabbak, mint a többi. De lelki értelemben is „kifizetődnek” az erőfeszítéseik. Cooper elmondta nekem, hogy amikor fáradt, és úgy érzi, hogy már nem bírja tovább, (az énekléssel járó erőfeszítések mellett a kóristáknak gyakran egész napokat kell egyhelyben állniuk) ilyenkor sokkal inkább érzi Isten jelenlétét, „Isten segít nekem”, ahogy ő mondja.
Ők mindketten abban látják a kórus szerepét, hogy dicsőíti Istent, és segít másoknak dicsőíteni. Cooper, aki egy karizmatikus anglikán gyülekezet tagja a családjával együtt, nem érzi problémának, hogy összeegyeztesse munkáját a hagyományos kórusban, saját gyülekezetének gyakorlatával. Normand úgy véli, hogy még azok a kórusművek is, amelyeket csak hallgat a gyülekezet, Istent dicsőítik. Ilyen esetekben Isten dicsőítése a darab szépségének csodálatából fakad, amelynek legvégső forrása maga az Isten. „Azt hiszem, ez összefüggésben van azokkal az érzelmekkel és azzal az izgalommal, amit a gyönyörű muzsika vált ki bennünk – amit Isten, a mi teremtőnk alkotott.”
Cooper megemlítette, hogy létezik feszültség a keresztyén hitüket gyakorló és nem hívő kórustagok között. Elmondta, hogy az ő kórusukban a vezető kórista hívő keresztyén, aki nemrég tért meg, és néha zavarja, amikor a fiúk nem veszik komolyan a művek vallási tartalmát. De Cooper szerint ezek csak kivételes pillanatok. Tovább menve, Normann úgy véli, hogy a zene szépségének az élvezete egy csodálatos út a hithez: „a zene komplexitása és szépsége alátámasztja egy intelligens teremtő létezését, azt hiszem”.
Végül, mindketten közvetlen összefüggést látnak éneklésük és a hitük között, mivel így élik azt meg a mindennapokban és a templomi alkalmakon. Ami a legfontosabb, – jegyzi meg Normand, az az, hogy a kórus révén felismertem, milyen fontos az elkötelezettség és a szolgálat a templomban, ezen kívül fegyelemre tanított, ami átsegített a felnőtt korba. Daniel Seward atya, aki az ifjúsági munkáért felel az oxfordi Oratóriumi Templomban, szintén azt hangsúlyozza, hogy milyen fontos tanítással bírnak ezek a hagyományos szolgálati formák a fiataloknak magáról a szolgáló életről. Azért is fontos ez a fegyelem, mert Szent István, a szolgálók védőszentje, az első mártír, aki egyaránt ismert volt szolgáló természetéről, és arról, hogy telve volt kegyelemmel, energiával és Lélekkel, ami egész életén megmutatkozott.
Dániel atya nem tartja az ilyen jellegű szolgálatokat valami plusznak, valamiféle teátrális megnyilvánulásnak a hitélet mindennapi gyakorlása mellet, hanem a hitélet központi és egyben nagyon erőteljes részének. Mivel az úrvacsora jellemző aktusa a keresztyén életnek „a keresztyén élet forrása és csúcspontja”, nincs jobb módja annak, hogy megismerjük Krisztust, mint hogy aktívan részt veszünk a templomi szolgálatokban.
Előretekintés
Mit tanulhatunk ezekből a szolgálatokból, annak ellenére, hogy valószínűleg nem fogjuk pont ugyanezeket megvalósítani saját gyülekezetünkben? Azt gondolom, három olyan terület van, ahol ezeknek a hagyományos szolgálatoknak az átgondolása ösztönzőleg hathat, és átjárhatja gyülekezeteink ifjúsági munkáját.
1. Be kell vonni a fiatalokat és a felnőtteket a szolgálatba
A kórusokban és a szertartásokon egyaránt szolgálnak fiatalok és felnőttek, egymás mellett, olyan szituációkban, ahol mindkét csoport valódi felelősséggel bír, megvannak a maguk kihívásai és ösztönző szerepei is, de ami a legfontosabb, ezeknek a szolgálatoknak a közösségi jellege nem hagy teret sem az individualizmusnak, sem az egoizmusnak. Az ilyen típusú részvétel a szolgálatokban, csökkenti a legnagyobb veszélyt, amit a fiatalok bevezetése jelent vezető feladatkörökbe. Az a veszély, hogy vezetői feladat, ami mások szolgálatával kezdődik, – fiatal felnőttek esetén, akik még csak elindultak közösségi és pszichológiai érettség felé, – önkiszolgálássá válhat. A valódi felelősség és valódi tisztelet, amit egy csapat tagjaként megtapasztalhatnak és gyakorolhatnak, talán sokkal egészségesebb, mint néhány jelenleg használt modellünk a fiatalok szolgálatra ösztönzésére. Egy fiatalokból és felnőttekből álló kórusban énekelni, vagy a pappal együtt szolgálni egy nagyon speciális „tanítvány – tanár” kapcsolatot jelent. Minden hasznát élvezhetik annak, hogy bíznak bennük, bevonják őket a szolgálatba, és jelentős szerepet játszanak abban, és ezzel párhuzamosan, csekély a veszélye annak, hogy egyedül kelljen felelniük a saját korosztályukért, vagy a szertartás egy részéért.
2. Komoly törekvés a tökéletességre
Másrészt, a kórusok és a szertatásokon végzett szolgálatok történetét áttekintve, a mai ifjúsági szolgálatokkal összehasonlítva, jól látszik az az ellentmondás, hogy milyen helyet foglalnak el ezek a szolgálatok a fiatalok szabadidős tevékenységei, a szabadidős programok között. Különösen a kórust tekintik elavultnak. A profizmus magas elvárásai, amiket a kóristákkal szemben támasztanak, – erről beszélt korábban Normand és Cooper is – meghatározza a kórusban végzett munka pozícióját az oktatás és a munka tartományában (vannak kóristák, akik fizetést kapnak a munkájukért, mások hatalmas tanulmányi ösztöndíjat kapnak a részvételükért). A különbségek annak tudhatók be, hogy az egyházi vezetők vonakodnak a fiatalokat bevonni a szolgálatba, és elhamarkodottan, vagy találomra döntenek arról, hogy mit ajánlanak a munkájukért. Mondjuk meg nyíltan, hogy a nagy kórusoknak nincsenek se anyagi, se emberi forrásai, sőt az időpontok is problémát jelentenek, de ha változtatnánk azon a szemléleten, hogy a templomban végzett szolgálatokat olyan szabadidős tevékenységnek tekintsük, ami a személyes jó közérzetünket vagy szórakoztatásunkat szolgálja, akkor más lehetőségeket is ajánlhatnánk a fiataloknak, és javulhatna az általuk végzett szolgálat színvonala is. A tökéletességre való törekvés, az ezzel járó kihívásokkal és elkötelezettségekkel lenne az, ami új dimenziókat nyithatna a fiatalok hitéletében.
3. Misszió
Végül, ezek a hagyományos szolgálatok érdekes perspektívát nyitnak abban a missziós vitában, hogy az egyházhoz való kötődés megelőzheti-e, vagy meg kellene, hogy előzze a hitet, vagy sem. A kórusok munkáját figyelembe véve, újra azt kell mondanunk, hogy a kórus vezetőinek és a fiatal kóristáknak a bizonyságtétele, tápláléka lehet a gondolatoknak. A kórusok a felnőttek és fiatalok egy egészséges keverékét alkotják, de ezzel együtt hívőknek, és nem hívőknek egy egészséges (?) keveréke is. Miközben sok ifjúsági program szívesen szervez foci csapatokat vagy társadalmi rendezvényeket hívő és nem hívő fiataloknak, ugyanezek meghúzzák a vonalat ott, hogy nem hívő fiatalokat vonjanak be a templomi szolgálatokba, vagy azok szervezésébe. Pedig lehetséges, hogy ha bevonnánk a szolgálatba olyan fiatalokat, akik bár nyitottak, de még nem tértek meg, természetes módon segíthetnénk ezzel személyes hitük fejlődésében. Nyilvánvaló, hogy alaposan meg kell fontolni, mi volt, és mi nem alkalmas eszköz, de feltéve, hogy pozitívan állnak a hit kérdéseihez, és feltéve, hogy tiszteletet tanúsítanak a szolgálat iránt, a kóristák példája azt mutatja, hogy a személyes adottságok/ajándékok valami újat nyújthatnak a közösségnek, és az adott személyt pedig közelebb vihetik Istenhez.
Jonathan Brant 15 éve dolgozik ifjúsági munkásként az USA-ban Angliában és Dél-Amerikában, jelenleg teológiai doktorátusára készül az Oxfordi Egyetemen.
Eredeti cikk: In tune with tradition
Vélemény, hozzászólás?