Szolgálatom során elérkeztem egy olyan időszakba, amikor nevelőszülői munkát vállaltam a gyülekezetemben. Az alatt a 18 hónap alatt, amíg nevelőszülő voltam, feltűnt az öncsonkítás jelensége, és rájöttem, hogyan szolgálhatok hatékonyan a magukat csonkító tizenévesek felé. A mi szolgálatunk rövid idejű ott-tartózkodásokra volt szabva, és a legtöbb tini 12-18 hónap alatt elvégezte a programot, majd visszatértek otthonukba. Azok, akik nálunk tartózkodtak, „átlagos” gyerekek voltak, ugyanolyanok, akikkel az ifjúsági csoportokban lehet találkozni. A mi tizenéveseink tulajdonképpen aktívak voltak a gyülekezetükben a program előtt és azután is. A náluk előforduló öncsonkítás nem akkor kezdődött, amikor átlépték a mi szolgálatunk küszöbét.
„Leah” egyike volt a nálam élő lányoknak. Amikor találkoztam vele, még csak 14 éves volt, de öncsonkításának már kész története volt. Mély fájdalmai voltak, beleértve, hogy édesapja öngyilkos lett. A testén levő sebek a lelki sebeit mutatták meg. Mialatt az otthonomban élt, megtudtam a történetét: amikor először vágta meg magát, csak egy „tapasztalat” volt számára, amely nem volt rá nagy hatással, egészen odáig, amíg egy egyhetes nyári középiskolás gyülekezeti táborban az önvagdosás problémává nem lett számára. Mint bármely táborban, ez a hét is tele volt mindenféle tevékenységgel, bibliatanulmányozással és beszélgetésekkel. Leah számára több volt, mint amit kezelni tudott volna. Elmagyarázta nekem, hogy mindazok a dolgok, amelyekkel ő nem rendelkezik, mind olyanok, amikkel rendelkeznie kellene, ha ő tényleg hinne Istenben, mert ezt mondta neki egy ifjúsági munkás. Nem elég, hogy gyötrődött mindazon dolgok hiányától, amelyek hiányoztak az életében, de elkezdte úgy érezni, hogy nem érdemli meg a Krisztussal való kapcsolatot. Ahogy egyértelműen fogalmazott: „Értéktelennek éreztem magam, ezért elkezdtem vagdosni magamat.” A tábor fürdőszobájában elrejtőzködve megvágta a csuklóját, majd bekötözte, és úgy tett, mintha minden rendben volna. Leah számára ez volt az önvagdosással való küszködés kezdete.
Nyilvánvaló, hogy Leah számára valamit szörnyűen rosszul kommunikáltak. Eleve úgy érkezett a táborba, hogy fájt neki valami, és ahelyett, hogy elvezették volna a Megváltó gyógyító kezébe, elidegenítették őt tőle, és újabb érzelmi fájdalmat okoztak neki. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt annak az ifimunkásnak a célja, de Leah épp élete egy olyan pontján volt, hogy „hallván hallott, de értvén nem értett”. Az, amit meghallott, csak fokozta a problémáit. Sok olyan tizenéves van, mint Leah. Mint ifjúsági munkások, mennyire vagyunk tudatában az önvagdosás egyre növekvő problémájának? Hogyan válaszoljunk a magukat bántó tizenéveseknek? És ami a legfontosabb, hogyan kommunikáljunk tisztán ezekkel az öncsonkító fiatalokkal?
Az önvagdosás megértése
Ha egyszerűen akarjuk definiálni, úgy mondhatnánk, hogy öncsonkítás az, amikor valaki a saját teste megsértésével árt magának. Az önvagdosás, a leginkább közismert formája az öncsonkításnak, ez alá a definíció alá esik. Leggyakrabban a csuklón vagy az alkaron fordul elő, de a tinik vagdoshatják lábukat, lábfejüket, hasukat, mellkasukat, vagy akár más testrészeket is.
Azonban az önvagdosás jelensége nem új jelenség. Már a Szentírás is foglalkozik vele. A Márk 5 egy démontól megszállt ember történetével kezdődik. Az 5. vers állítja: „Éjjel-nappal mindig a sírokban és a hegyek között tartózkodott, kiáltozott, és kővel vagdosta magát.” Az önbántalmazás itt feljegyzett története nem általános. A múltban ez a téma rejtve maradt, és ritkán beszéltek róla. Azonban, nemrégiben belépett a közgondolkodás főáramába. Megjelent a mozifilmekben (Tizenhárom), tévéshow-kban (Hetedik Mennyország), zenében („Last Resort”, Papa Roach száma), magazinokban (Time, 2005 május), és az Interneten (önvagdosó chatszobák). Még olyan kvízt is találtam az Interneten, amelyből kiderítheted, „Milyen típusú öncsonkító vagy?”
Nem csoda, hogy a jelenség köztémává válásával növekszik azon tizenévesek száma is, akik fizikailag ártanak maguknak. K.R. Juzwin, Psy.Dr. „Öncsonkítás: Járványszerűen növekvő probléma” c. cikke szerint az önvagdosás széles körben elterjedt jelenség. „Az öncsonkítás problémája nem határolható egyetlen demográfiai, etnikai vagy gazdasági érdekcsoport határai közé. Habár a lányok és az asszonyok gyakrabban reagálnak így a különböző problémáikra, mint a fiúk és a férfiak, az öncsonkítás nem válogat. Mindkét nem hajlamos rá, hogy az önvagdosás legyen az öncsonkítás leggyakoribb formája.” Az önvagdosás titokban tartása miatt, és mivel sok tinédzser nem keres segítséget, nagyon nehéz megállapítani azon tinik számát, akik vagdossák magukat. „Mivel az önvagdosást általában egyedül végzik, senki sem tudja ténylegesen, mennyire elterjedt, habár a szakértők azt mondják, több mint hárommillió amerikai csonkítja magát.” („Megbirkózni az önvagdosással”, Ken Mueller cikke, CPYU). A The Journal of Abnormal Psychology valahol 14 és 39 % köré becsli azon tizenévesek számát, akik érintve vannak öncsonkító módszerekben.
Elkerülhetetlen, hogy az ifjúsági munkások megértsék, hogy maga az önvagdosás tette egy nagyobb probléma tünete – bántalmazás, mentális betegség, egyedüllét, családi problémák stb. Mindezek a dolgok általában mély fájdalmat okoznak az egyénben, és így az öncsonkítás egyfajta pótlékmechanizmussá válik. Egyike az önvagdosás mögötti alapfeltételezéseknek, hogy „arra használják, hogy megkönnyítsék az érzelmi stresszt egy olyan hatással, hogy kiemeljék a pszichológiai hozzáigazítást.” (Journal of Clinical Psychology) Úgy tűnik, ez két módon játszódhat le. Egyes tinédzserek számára az önvagdosás aktusa elveszi a fájdalmat. Bizonyos szempontból, a fizikai fájdalom eltompítja az érzelmi fájdalmat. Sok lány, akikkel foglalkoztam, ismétlődően azt mondta, hogy a fizikai fájdalmat könnyebb volt elviselni, mint az érzelmi fájdalmat. Másképpen mondva, az önvagdosás érzelmekre készteti a tiniket. Leah esetében, az ő érzelmi fájdalma olyan nagy volt, hogy végül megszűntek az érzései. Ebben a zsibbadt állapotban vágta meg magát, hogy azután láthatóan találkozzon a fájdalmával. Az is ellenőrző faktornak számít, amit a tinik önvagdosás közben tapasztalnak meg – amikor az érzelmi fájdalom túl nagy ahhoz, hogy kezelni lehessen, a penge visszaszerezheti a kontrollt azzal, hogy fizikai fájdalmat okoznak maguknak, ahelyett, hogy azzal az érzelmi fájdalommal foglalkoznának, amit másvalaki okozott nekik.
Néhány tizenéves számára, az önvagdosás által elnyert figyelem olyan fontossá válik, mint a fájdalomtól való megkönnyebbülés, amiről eredetileg az önvagdosás gondoskodott. Általában, a felnőttek kiborulnak, amikor egy tini megsérül. Ez különösen akkor igaz, amikor a sérülést a tini saját maga okozta. Egy magát egyedül és elszigeteltnek érző tinédzser talán nagyra értékeli azt a hirtelen érdeklődést, amit a többiek mutatnak felé. Arról is szó lehet, hogy a vagdosás széles körben elterjedt vagy simán menő dolognak számíthat. Juzwin cikkében megemlít tiniket, akik „önvagdosó csoportot” alakítanak. Néhány tizenévesnek, ez a csoportos önvagdosás a figyelemre való éhséget tölti be. A különböző középiskolákban ez lehet a legújabb divathóbort, a fájdalommal való megbirkózás népszerű útja.
Az önvagdosás általában magányos elfoglaltság, amelyet titokban tartanak, és nagyon-nagyon nehéz lehet egy ifjúsági munkásnak megtudnia, hogy egy diákja vagdossa-e magát, de vannak árulkodó jelek. Azok a lányok, akikkel én foglalkoztam, szélsőséges mértékig titkolták sebeiket, például számos karperec, karpánt viselése által, vagy hogy hosszú ujjú inget viseltek a legforróbb nyári napokon is. A téli hónapok alatt könnyebb elrejteni a sebeket, de ahogy a hőmérséklet megemelkedik, és vékonyabb ruhákban járunk, egyre nagyobb kreativitásra van szükségük, hogy elrejtsék a problémát. Ha valaki mindig hosszú ujjú felsőt visel, az jelzés értékű, hogy a tini sebeket vagy hegeket próbál meg eltüntetni. Azok, akiknek már szokásukká vált az önvagdosás, gyakran készen elővehető kendőkkel látják el magukat. Ha látsz egy ilyen készletet, vagy egy diák gyakran kér kötözési segítséget és sosem látsz rajta egy sebet, az aggodalomra adhat okot. Ha a diákon látszik, hogy le van törve, vagy rossz a hangulata, eltűnik egy kis időre, majd amikor visszatér, úgy tűnik, minden rendben, ez a vörös zászló lehet, hogy baj van. Azonban, a hangulati ingadozások a kamaszkor részei, és talán nem jeleznek mást, hogy a tinédzser korának megfelelően viselkedik.
Amikor az önvagdosás egy tini szokásává vált, és erre rájöttünk, az első gondolatunk nyilván az lenne, hogy minden éles tárgyat távolítsunk el a környezetéből, de ez nem logikus, és nem is keresztülvihető. Habár a legtöbb tininek van bejáratott eszköze erre, ha azt el is vennék tőle, bármi mást használna helyette. Elterjedt önvagdosó eszközök például a papírkapcsozók, iratkapcsok, törött üveg, törött műanyag, gombostű, kés, olló és borotva penge. Amíg nevelőszülőként dolgoztam, képesek voltunk néhány eszközhöz (kések, ollók, borotvapenge) való hozzáférést korlátozni, hogy biztonságosan tartsuk a területet. Azonban minél több tárgyat tettünk el, annál kreatívabbak voltak a lányok. Ceruzahegyezők pengéit használták, sminkkészlet törött tükrét, rajzszeget, golyóstoll törött műanyagát, vagy saját körmüket.
Válaszadás
Sajnos, a probléma megértése nem elegendő. Az intellektuális tudás teljesen elégtelen, amikor egy diáklány besétál az irodádba egy olyan vérző sebbel, amelyet ő okozott saját magának. Egyszerre van szükség, hogy segítsünk a tinédzser pillanatnyi problémáján, és hogy valamiképpen elejét vegyük annak, hogy ez a jövőben megismétlődjön. Ez gyorsan megtanultam. Hannah még új volt nálunk, amikor egyik diákunk elmondta, hogy Hannah nagyon csúnyán összevagdalta magát. Ez volt az első alkalom, hogy megvágta magát. Fogott egy borotvapengét, és az alkarjába mélyen belevágott egy 6 cm hosszú sebet, amely nagyon vérzett. Istennek hála, nyugodt maradtam, képes voltam ellátni a sebet, és megtenni a szükséges lépéseket. (Az ő esetében el kellett mennünk az orvosi szobába, mert össze kellett varrni a sebet.)
Az ifimunkásnak azonnal el kell tudnia látni a sebet. Lehet, hogy ez egy felszíni karcolás, amely csak egy kötést igényel, de lehet egy mélyebb seb is, amely nagyobb törődést igényel. Lényeges, hogy maradjunk nyugodtak. Emlékezzünk, a legtöbb esetben az öncsonkító azt gondolja, hogy a seb nem nagy dolog. Csak fájdalmat akart okozni magának, nem megölni akarta magát. Minél jobban felkészült emberrel van dolgod, annál valószínűbb, hogy a tini elkerül minden kommunikációt, és ott helyben megbánja, hogy eljött hozzád. Mivel én nem reagáltam túl (vagy hánytam el magam), Hannah látta, hogy az ő önvagdosása nem rémiszt meg engem. Nem döbbentem meg, és nem is undorodtam. Ehelyett képes voltam a helyzetet egy pozitív beszélgetéssé fordítani a helyzetet arról, hogy mikor, hol, hogyan, miért vágta meg magát, amely csökkentette valamennyire a jelenség titokzatosságát.
Az, ahogy először válaszolsz a diáknak, meghatározza a vele való jövőbeli kommunikáció jövőbeli hangnemét. Egy tini számára bevallani az öncsonkítást már hatalmas lépésnek számít. Hannah szeretettel és gondoskodással lett körülvéve, és látta, hogy nem kell egyedül küzdenie a problémáival. Steven Levenkron könyvében (Önvagdosás: Megérteni az öncsonkítást és hogyan jussunk túl rajta) egy teljes fejezetet szentel a segítők jellemzőinek. Felsorol hat jellemző személyiségvonást, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy krízisben levő tininek segítsünk: bizalom, empátia, szakismeret, megértés, pedagógiai érzék és optimizmus. „Az a segítő, aki ezeket a tulajdonságokat kombinálja, kiutat kínál az öncsonkítónak a fájdalmas magányosságából: a kapcsolatot.” Milyen bátorító egy ifjúsági munkásnak, hogy tudja, hogy a kapcsolat a kulcs. Van valami, amit tudunk, hogyan tegyünk, és amiben kiemelkedhetünk. Az a mód, ahogy Hannah szituációját először kezeltem, nagyon áldásosnak bizonyult. Hajlandó volt megosztani küzdelmeit, és végül akkor is eljött beszélgetni, amikor sürgős késztetést érzett, hogy vagdossa magát. A kapcsolat nemcsak hogy túlélte az incidenst, de következményképpen még meg is erősödött.
Valószínűbb, hogy az ifimunkásnak az aktuális incidens után kell rájönnie, hogy a diákja már régóta vagdossa magát. A sebek általában meggyógyulnak, de a hegek megmaradnak. Tudtam, hogy Shannon vagdossa magát, de nem tudtam a dolog mértékéről addig, amíg a medencénél nem találkoztam vele. Minthogy csak fürdőruhát viselt, nem tudta elrejteni a hegeket a combján. Megdöbbentett a hegek száma, de nem csináltam belőle nagy ügyet. Ehelyett, laza társalgásba kezdtünk, amely egy mélyebb társalgásba vezetett, amely az ő életéről szólt. Shannon számára, aki nem próbálta meg elrejteni a hegeket, a téma lelepleződése egy lépés volt a gyógyulás felé. Nem féltem a hegek tudomásul vételétől, de igyekeztem ezt valahogy úgy alakítani, hogy bátorítsam és nyílttá tegyem a társalgást. Egyszer végre tudtam vele négyszemközt beszélgetni, megkérdeztem, hogy észrevette-e a hegeket a lábán, és megkérdeztem, hogy mióta csonkítja magát. Néha van értelme felszínre hozni a nyilvánvalót, mert nem tehettem róla, hogy láttam a hegeket. Biztosítottam, hogy hangszínem nem bántó, és nem akarom megfélemlíteni. Nagyon őszintén válaszolt, és válasza további válaszra ösztönzött. A szándékom az volt, hogy felépítsem a létező kapcsolatot, és segítsek neki, hogy beszélgessünk a hegeiről. Meg tudtam kérdezni, életének ilyen eseményei vezettek a vagdosáshoz, milyen gyakran vagdos, mit használ a vagdosáshoz, és mi tudja visszatartani a vagdosástól. Az öncsonkítás nehéz téma lehet az önvagdosóknak, hogy beszéljenek róla, így folyamatosan arra bátorítottam Shannont, hogy legyen nyitott ebben a kérdésben. Látta rajtam, hogy érdekel az élete, és nemcsak az önvagdosó szokásai. Amikor megemlítette, hogy a szüleivel való telefonbeszélgetés késztette arra, hogy vagdosson, kérdéseket tettem fel a családjára vonatkozóan, hogy megismerjem őket. A társalgáshoz való kulcs az odafigyelésre való képességem volt, és az, hogy gondolatébresztő kérdéseket tettem fel.
Nem számít, hogyan fedezik fel az önvagdosást, az ifimunkásnak diszkrétnek kell lennie, és profinak a szituáció kezelésében. Ha közszemlére bocsájtjuk a dolgot, az mélyen megsértheti a diákot. Ezzel egyidejűleg, képesnek kell lennünk arra, hogy általánosságban véve tudjunk beszélni diákjainkkal a kérdésről. Minél tovább marad rejtve ez a dolog, annál nagyobb szégyent fog jelenteni a diákoknak, akik ezzel küszködnek.
Egy bekötözés és egy egyszeri beszélgetés még nem fogja megoldani a problémát. Az okok, amelyek miatt egy tini vagdossa magát, komplexek, és mindezt feltárni sok-sok időbe és kemény munkába kerül. Mivel az ifimunkások nem professzionális tanácsadók, a legtöbb, amit tehetünk, hogy profihoz küldjük a diákot. A terapeuták egyre inkább tudatában vannak az öncsonkításnak, és segíthetnek a diáknak azonosítani a mélyben rejlő okokat. A tizenéves talán képes lesz arra, hogy magától leálljon az önvagdosással, de a legtöbb tini számára ez nem könnyű. „Az önvagdosás központi jellemzője a pszichológiai sminkjüknek, és nem lehet könnyen eltávolítani. Lehámozni a problémakezelési mechanizmusok teljes hálóját, amelyet az egyén túlélésre használt, meg a mélyebb belső sebek gyógyítására egy fáradhatatlan folyamat, amely különös elszántságot igényel a páciens részéről. (Bright Red Scream: Az öncsonkítás és a fájdalom nyelve, 161. old., Marilee Strong műve). A terapeuták különböző fajta megközelítéseket tesznek, beleértve mediációt, viselkedésmodifikációt, kórházi kezelést, vagy tanácsadást.
A kezelés típusától függetlenül a téma ki fog szivárogni, és lehet, hogy az ifimunkás lesz az egyetlen, akihez a tini fordulni fog. Ilyen esetekben, találjuk ki, mit tesz a tini terápiája részeként. Ha fel kell jegyeznie, amikor szomorú, bátorítsuk őt erre. A kapcsolat, amit ápolhatsz a tinivel, alapvető lehet az ő gyógyulási folyamatában. Amikor Leah-val éltem, a düh egy nehéz érzelem volt számára. Amikor „helyzet volt”, vagdosta magát, ahelyett, hogy megküzdött volna a haragjával. Egy idő elteltével megtanultam felismerni, hogy mi idegesíti őt, és arra biztattam, hogy fejezze ki haragját. Például amikor egyik este volt egy nehéz beszélgetése az anyukájával, kimentünk a szabadba, és ő egy golfütővel fenyőtobozokat ütögetett. Minden egyes fenyőtobozhoz hozzákötött valamit, amire mérges volt. Képes volt arra, hogy dühöt érezzen, megnevezze a haragot, és volt egy hihetetlen beszélgetésünk az este folyamán. Egy másik diáklány, Rebecca, megtanulta, hogy ha sürgető vágyat érez a vagdosásra, le kell foglalnia a kezeit. A körömfestés lett az ő egyik kedvenc levezető formája. Diákjaink hihetetlen módon tehetségesek, és mi bátoríthatjuk őket, hogy használják ezeket az ajándékokat ahelyett, hogy megcsonkítanák magukat.
Lelki elágazások
Nem meglepő, hogy nem találtam főiskolai irodalmat vagy könyveket az öncsonkításról, amely az önvagdosást lelki vonatkozásban vizsgálná. Azonban, meg vagyok győződve róla, hogy van kapcsolat a kettő között. Először is, az önvagdosás meg van említve a Bibliában (Márk 5,5). A démonoktól megtámadott ember kint a sírok között ülve vagdosta magát , és szüksége volt Krisztus szabadítására. Ugyanez igaz a diákjainkra is. Azonban egy krízisben levő diák kicsavarja a Bibliát, és új jelentést adhat neki, Például, Zsidók 9,22 azt mondja „vér kiontása nélkül nincs bocsánat”. Egy önvagdosó számára ez a vers igazolhatja őt tettében. Hasonlóan, Leah küzdelme a vagdosással a hitével kapcsolatban kezdődött. Nem érezte magát méltónak Isten szeretetére, és következésképp elkezdte csonkítani magát. Elsiklott amellett a tény mellett, hogy Krisztus vére teszi jóvá a bűnöket, nem az ő vére (Róma 3, 21-26)
Végül, szükségünk van megemlíteni, hogy a tinik, akik vagdossák magukat, érzelmeikkel és azok kifejezésével van problémájuk. Ha az események és programok, amelyeket szervezünk, érzelmi és spirituális magasságokba röpítik a diákokat, a tinédzser, aki vagdossa magát, nem tapasztalja meg az égit, és ennélfogva nem érzi magát eléggé lelkinek. Ez potenciálisan nagy veszély a diák hitére nézve. Mindannyian keresztülmegyünk nehéz időkön, amikor nem érezzük Isten jelenlétét, de tudjuk, hogy azok az idők ideiglenesek. Egy tini, aki önvagdosással küszködik, ezt nem érzi.
Mondjunk köszönetet Istennek, aki meg tudja gyógyítani diákjaink testi, érzelmi és lelki sebeit.
Kelli Woodard önkéntes ifimunkás, aki a Texas-beli Forth Worth-ben a McKinney Memorial Bible Chuch-ben dolgozik ifjúsági munkásként egy középiskolás csoporttal. Jelenleg papírmunkát végez, amelyet megvet, és arról álmodik, hogy visszatér a tinédzserekkel való teljes munkaidős álláshoz. Különösen az öncsonkító fiatalokat szereti. Hat évig dolgozott fiatalokkal.
Felhasznált irodalom
A Bright Red Scream: Az öncsonkítás és a fájdalom nyelve (Marilee Strong, 1998)
Önvagdosás: Megérteni az öncsonkítást és hogyan jussunk túl rajta (Steven Levenkron, 1998)
„Az öncsonkítás kontextuális jellemzői és viselkedésbeli funkciói kamaszok között” (Matthew Nock & Michael Prinstein. Journal of Abnormal Psychology, vol 114 (1), February, 2005)
„Megbirkózás és problémamegoldás az öncsonkítók körében” Janet Haines & Christopher Williams. Jornal of Clinical Pshychology, vol 59 (10), 2003 Október
„Öncsonkítás. Járványszerűen növekvő probléma” K.R. Juzwin, Psy D., www.cpyu.org
„Megbirkózni az önvagdosással”, Ken Mueller, www.cpyu.org
Eredeti cikk: Cutting: Understanding the Self-Mutilation of Teenagers
Vélemény, hozzászólás?