Függetlenül attól, hogy hogyan imádkozunk formailag, vagy milyen reménység él a szívünkben, ideje lenne ráébrednünk ezeknek a szavaknak a valódi jelentésére és jelentőségére: „Jöjjön el a te országod, amint a mennyben, úgy a földön is!”
Ha a Te imádságaid olyanok, mint az enyémek, nos, akkor azok leggyakrabban teljesen én-központúak. Valójában a legtöbb imádságom egyfajta tedd-meg-ezt-vagy-azt lista Istennek. Egy keresztények közötti, életen át tartó imaközösség tapasztalatait értékelve arra jutottam, hogy a legtöbbünk imaélete bizony nagyon beszűkült és önző.
Nem mintha baj lenne Istent megkérni arra, hogy töltse be a szükségeinket. Elvégre maga Jézus tanította nekünk, hogy imádkozzunk így: „adj nekünk…”, „bocsáss meg nekünk…”, „szabadíts meg minket…” (Máté 6:11-13) Sőt, meg is ígérte, hogy ezek a dolgok, az „élet szükségletei” meg is adatnak nekünk (6:33). Vagyis mi rossz lehet abban, ha olyasmit kérünk Jézustól, amire ő maga is bátorított minket, hogy kérjük bátran, és aminek még a teljesítését is megígérte?
Valamit mégis elrontunk az imádságainkban, amikor a szükségeinket helytelenül látjuk, és összekeverjük a pillanatnyi vágyainkat a valódi, fontos szükségeinkkel. Jézus szerint a helyes imádságban a megfelelő sorrend Istennel kezdődik – a „Te neved”, a „Te országod” és a „Te akaratod” van a lista élén (6:9-10). Csak ezután jön az „adj nekünk”, a „bocsáss meg nekünk” és a „szabadíts meg minket”. csak ebben a sorrendben és hozzáállásban fog találkozni Jézus ígérete a mi szükségeinkkel: „De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Függetlenül attól, hogy hogyan imádkozunk formailag, vagy milyen reménység él a szívünkben, ideje lenne ráébrednünk ezeknek a szavaknak a valódi jelentésére és jelentőségére: „Jöjjön el a te országod, amint a mennyben, úgy a földön is!”
Imádság a kapcsolatainkban
Azzal kell kezdenünk, hogy felejtsük el az egónkat! A „Miatyánk” görög szövegéből hiányzik az „ego” szócska – vagyis nincsen egyes szám első személyű személyes névmás egyetlen esetben sem! Csak a többes szám első személy jelenik meg, a „mi”. Ez a felfedezés nem nyelvtani jelentőségű, hanem lelki, spirituális. Az „én” személyes névmás ugyan hiányzik az imádságból – de „én” mint valóságos személy, természetesen benne vagyok. Értelmeznem kell saját magamat Isten királyságában – anélkül, hogy önző lennék. De nem imádkoz-hat helyettem más, valahogy mégis benne kell maradnom.
Akkor mit kezdjek magammal imádkozás közben? A neo-platonista filozófus, Plotinus úgy beszélt az életről, mint „repülni egyedül az Egyetlenhez”. Sok keresztény valahogy így érzi magát imádkozás közben. Ugyanilyen abszolút individualista módon – mert ez erről szól! „Jöttem a Gecsemánéba egyedül…” – hangzik egy ismert himnusz sora.
Jézus azonban másképpen tanított imádkozni! Én nem egy elszigetelt egyéniség vagyok – hanem egy egyéniség a közösségben. Nem imádkozhatok úgy, hogy „Én Atyám…” Csak „mi” imádkozhatunk úgy, hogy „Mi Atyánk…”! És ebben mindkét síkon „mi” együtt vagyunk közösségben: vízszintesen, mint együtt imádkozó emberek, és a „függőleges síkon” is, ahogyan Isten együtt lát bennünket, mint Hozzá imádkozókat. Isten a Szentlélek által ugyanúgy lehetővé teszi számunkra, hogy „Abbá, Atyánknak” hívjuk őt, mint ahogyan Jézus is megszólíthatta (Galata 4:6). Az imádságban mi nem vagyunk egyedül, mert nem egyedül vagyunk Isten gyermekei! Mi mindannyian Istenhez tartozunk, és Őbenne egymáshoz is.
De gondoljunk arra, hogy akihez imádkozunk, ő sincsen egyedül: „Ő Isten, az Atya, és a mi urunk, Jézus Krisztus” (Róma 15:6) Együtt a Szentlélekkel méltók az imádatunkra (Lukács 24,49 és Apcsel2,33). Az imádság tehát nem valamiféle magányos repülés, hanem közös zarándoklat testvéreinkkel a Szentháromság Istenhez.
Hadd adjak két konkrét tanácsot mindezek begyakorlásához. Először is imádkozzunk sokat a testvéreinkkel közösségben. Természetesen fontos az egyéni csendesség és az Isten előtti egyszemélyes közösség is, Jézus tanított is erről (Máté 6,6) és példát mutatott nekünk ebben is (Máté 4,2) – de egyik sem helyettesítheti a másikat. Mindkettőre szükség van, mert kiegészítik egymást. Ha átolvassuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet, végigvonul rajta az a tény, hogy a Szentlélek akkor nyilvánult meg különösen erőteljesen, amikor a testvérek együtt imádkoztak (Apcsel 2:1-4, 8:14-17, 10:44-46, 13:1-3, 19:1-7).
Másodszor pedig imádkozzunk sokat másokért. Az olyan önző és öncélú imádsogokról, amiknek a lényege az „én”, az „enyém”, a „nekem” – nem ismeri az Újszövetség. A második nagy parancsolat a felebarátunk szeretése, (Máté 22,37-40). És természetesen magamat is szeretnem kell, magamért is imádkozhatok, de ennek mégis összhangban és egyensúlyban kell lennie a másikért való imádkozással – hiszen ennek a parancsolatnak éppen egy a kiegyensúlyozottság a lényege.
Az imádság és a vágy
Az imádság a vágyaink kifejezésének egyik módja. Vágyunk az ételre – és kérjük Istent, hogy gondoskodjon rólunk. Vágyunk megbékélésre, és kérjük Istent, bocsásson meg nekünk. Vágyunk útmutatásra, ezért kérjük Istent, vezessen bennünket.
Az igazi kérdés az, hogy miből, honnan fakadnak és mire irányulnak a vágyaink. A Miatyánk sorrendjét figyelembe véve a vágyainknak először Isten személyére, akaratára, céljaira kell irányulnia. Ezek a „függőleges” vágyaink: Isten nevének megszentelése, akaratának teljesítése, országának építése. Ezek után jönnek a „vízszintes”, az emberi léptékű vágyak: az élelem, a megbocsátás, a vezetés utáni vágyunk. És a kettő összhangban van egymással, kiegészítik egymást: ha Isten akaratát teljesítjük, akkor ő gondoskodik rólunk. Ha megbocsátunk egymásnak, ő is megbocsát nekünk. Ráadásul ha megfigyeljük, ezek a vágyak átölelik a teljes emberi létet: a Miatyánk magában foglalja a fizikai, a közösségi és a lelki-szellemi vágyainkat egyaránt. Az Úri imádság megtanít helyesen látni a saját vágyainkat is, és odafigyelni a felebarátunk vágyaira is, a teljesség és a szeretet jegyében.
Amikor azt kérjük imádságunkban, hogy „legyen meg az akaratod itt a földön, miképpen a mennyben is teljesül” – akkor voltaképpen azt kérjük, hogy a függőleges és vízszintes, a saját és a felebarátunk vágyai együtt teljesedhessenek be. Ilyenkor arra kérjük Istent, hogy szüntesse meg a szakadékot a menny és a föld között, hogy a kettő „összeérhessen”, míg meg nem érkezik az új ég és az új föld (2Péter 3,13).
Amikor Jézus megkezdte nyilvános szolgálatát, tulajdonképpen a vágyaink beteljesedését jelentette be: „Isten országa megérkezett közétek! Higgyetek és térjetek meg!” (Márk 1,15) Jézus számára Isten országának eljövetele maga az evangélium.
Az Isten országa és az evangélium között kapcsolat először Ézsaiásnál jelenik meg (52,7): „Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” Ézsaiás és Jézus számára az Isten országa ugyanazt jelenti: megbékélést, megváltást, Isten uralmának megvalósulását. Az Ézsaiás 11,1-16 szépen mutatja be a Szentlélek által felhatalmazott Messiást (1-3), aki helyreállítja az igazságot a társadalmi kapcsolatokban (3-5), megbékéltet istennel minden teremtményt (6-9), és a megváltásban egyesít minden embert, legyen zsidó vagy keresztény (10-16). Az Ézsaiás 61,1-2 úgy írja le a Lélek által felhatalmazott Messiást, mint a szegények pártfogóját, a betegek gyógyítóját, az elnyomottak megszabadítóját. Jézus épp ezt az igeszakaszt olvassa fel „székfoglaló beszédében” a názáreti zsinagógában (Lukács 4,16-21), és ugyanezt idézi válaszul Keresztelő János tanítványainak, amikor azt kérdezik tőle, ő-e a Messiás (Lukács 7,18-23).
Nézzük megint a konkrétumokat: hogyan ismerhetjük fel, hogy Isten beteljesíti a vágyainkat?
Először is ne fojtsd el a vágyaidat – hanem vágyjál egyre többet! Jézus tanítványai nem sztoikusok, akiknek el kell fojtaniuk a vágyaikat, mert azokat ellenségnek tekintik. János megemlíti, hogy mit mondott Jézus, amikor kiűzte a jeruzsálemi templomból a kufárokat: „A házad iránti vágy és szenvedély tüze emészt engem!” A vágy önmagában nem rossz! Legfeljebb akkor válik bűnné, ha a bűnre irányul. De az Isten után való vágyakozás jó! Az üdvösség, a gyógyulás utáni vágy jó! Az igazságosság és a békesség utáni vágy az jó!
Másodszor várjunk a vágyaink beteljesedésére! Jézusban Isten országa megérkezett közénk (Máté 12,28)! Már tapasztaltuk Isten békességét, az üdvösséget, Isten uralmát. Nem tudjuk tényként elfogadni azt, hogy Isten „mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint”?! (Efézus 3,20) Vagy inkább tele vagyunk kételyekkel, és ezért nem fogjuk átélni az imádságaink beteljesedését (Jakab 1,7-8)?
Az imádság, mint küzdelem
Mindezek ellenére a legtöbb imádságunk megválaszolására többet kell várnunk, mint gondoljuk.
Nekem ízületi gyulladásom van a gerincemben. Minden vasárnap gyógyulást kérve előre megyek, hogy a vének imádkozzanak értem – de mind a mai napig még nem éltem át a gyógyulást. Talán sok hasonló történetet hallottál már. Sok ima azért marad megválaszolatlanul, mert az imádkozók elfelejtik: ez voltaképpen küzdelem. Ráadásul napjainkban az imádság szellemi hadviselésének módja is megváltozott.
A modern szóhasználatban a „királyság” vagy „ország” egy statikus kifejezés: földrajzi területeket, határokat jelöl. Például az Egyesült Államok egy ország, egy „birodalom”. Azonban a bibliai szóhasználatban a királyság, az uralom nagyon is absztrakt és dinamikus kifejezés – magát az uralkodást, mint folyamatos cselekvést jelenti (Lukács 19,12), azokat a nagyon is konkrét intézkedéseket, amelyeket az uralkodó meghoz a hatalma gyakorlása közben (Máté 20,28).
Isten Királysága ezt a három elemet foglalja magában: Isten valóságos uralkodásának tényét, az ezt kifejező erőteljes fellépését és uralkodó tetteit, valamit mindezek következményeit az ő birodalmában, a békességet és üdvösséget azok számára, akik ezt hittel elfogadják és megtérnek Hozzá (Márk 1,15). Az imádság ebben a képletben a mi küzdelmünk és harcunk Isten uralmának megvalósulásáért, mivel a teremtett világ fellázadt az Ő szuverén hatalma ellen, ellenáll az akaratának és gátolja az uralma kiterjesztését.
Oscar Cullman ezt a küzdelmet a híres D-naphoz hasonlítja. Amikor 1944 június 6-án a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiánál, a második világháború gyakorlatilag már eldőlt. A németek mindkét fronton vesztésre álltak – ennek ellenére tovább harcoltak egészen a ’45. május 8-ai teljes kapitulációig. Jézus eljövetelekor valami hasonló történt. Meghirdette Isten uralmának beteljesedését a földön, legyőzte a bűnt, a betegséget, a halált, a démonokat – de a gonosz még mindig harcol. A háborút elveszítette, de még csatázik. A háború végső lezárása, a gonosz „kapitulációja” Jézus második eljövetelekor fog megtörténni, amikor „és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21,4) A háború eldöntése és megnyerése Isten diadala volt. De a kapitulációig az ellenség még harcol, és ezekben a kisebb-nagyobb csatákban nekünk kell helyt állnunk.
Ennek a harcnak a része az imádság küzdelme.
De miért nem használ Isten valamiféle szellemi „atombombát” a harcok végleges felszámolásához?! Egy szempillantás alatt vége lenne minden csatározásnak…
Amikor a Jelenések 6,9-11-ben Jézus feltöri az ötödik pecsétet, János látja, „az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.”
Ennek a jelentnek missziós üzenete van: Isten azért nem „bombázza le” a bűnös világot, mert akkor a bűnös emberek elpusztulnának azonnal, és nem térhetnének meg! De Isten még mindig kínálja a megváltást az ellene fellázadtaknak, Isten Igéje még hirdettetik a világban, hogy megmentsen minél többeket! Az imádság az egyház küldetése, hozzájárulás Isten győzelméhez abban az átmeneti időben, míg a háború végleg le nem záródik. A mi küldetésünk, hogy Isten türelmének gyümölcseit betakarítsuk – „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Péter 3,9)
Egy gyakorlati tanács ezzel kapcsolatban: ha nem is kapsz választ azonnal az imádságaidra, bízz Isten időzítésében! „Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan.” (Lukács 18,7-8)
Az imádság, mint engedelmesség
Egyik jó barátom, Tony, tizenévesen tolókocsiba került egy baleset következtében. Egy pünkösdi szeretetházba költözött, azzal a hittel, hogy Isten meg fogja őt gyógyítani. A pszichológusa szerint a hite csupán a vágyálmainak kivetülése és intézményesítése volt. Tony megértette, hogy Istennek fontosabb a szív teljessége, mint a test gyógyulása, ezért még a tolókocsiban elkötelezte magát Isten szolgálatára. Később Isten pedig meggyógyította.
A Lukács 22,39-46 leírja, hogyan imádkozott Jézus a keresztre feszítése előestéjén: „Atyám, ha lehetséges… vedd el tőlem ezt a poharat (sorsot)” (22,42). Jézus nagyon szeretné kikerülni a keresztet. De tudja, hogy Isten vágyja az ő engedelmességét, és így a saját vágyait feladja Isten vágyaiért cserébe.
Amikor Isten országáért és akaratáért imádkozunk, az egyszerre irányul a környezetünkre és saját magunkra. Tony imádkozott – de nem csupán a teste gyógyulásáért, hanem a teljességért. Jézus imádkozott, hogy elkerülje a fájdalmakat – de nem akarta kikerülni Isten akaratát. Jó dolog kérni Istentől imádságainkban mások megtérését, gyógyulását, békességet a világban. De előbb nekünk van mindezekre szükségünk, ezért imádkozzunk, hogy Isten kegyelme legyen jelen és munkálkodjon az Egyházban, a gyülekezeteinkben, bennünk, a személyes életünkben.
Mire van szükségünk az imádságainkban? Sokkal nagyobb egységre a hívők között. Sokkal erősebb elkötelezettségre az elveszettek iránt. Arra, hogy sokkal inkább hasonlíthassunk Krisztusra a személyes életünkben. Ha ezek a dolgok nem növekednek, nem erősödnek bennünk az imádságaink hatására, akkor egyáltalán miért imádkozunk?
Isten felépíti az ő királyságát és országát, a mi imádságaink által is, vagy azok nélkül is. Nem elsősorban neki számít az, hogy benne vagyunk-e vagy sem, hanem nekünk. Vajon fog hitet találni a földön Jézus a visszajövetelekor?! A mi hitünket megtalálja?! Imádkozzunk úgy, ahogyan Jézus is tette: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!”
George Paul Wood – The General Council of the Assemblies of God, Springfield, Missouri.
Vélemény, hozzászólás?