Mi a közös az imádságban és a nyugalomban? Számos ifjúsági munkásnak az első gondolata az, hogy bárcsak mindkettőt rendszeresebben tudnánk gyakorolni. Kimerültnek érezzük magunkat, és hibásnak is, hogy mennyire kevés időt szánunk ezekre. Valójában szorosabb a kapcsolat a kettő között, mint először gondolnánk.
Richard Foster imádságoskönyvét olvasva, a fejezeteken végighaladva törekedtem minden általa leírt imádságot magamévá tenni. Talán nem véletlenül, aznap, amikor a „Nyugalom imádsága” című fejezetet olvastam, nagyon kimerült voltam. A nagyon zsúfolt napom közben alig volt időm elolvasni az imádságot, mégis mielőtt ágyba bújtam volna, elővettem, hogy elmondjam magamban.
„Légy csöndben… Pihenj… Shalom” – így írja le Richard Foster saját tapasztalatát a nyugalom imádságáról. Mosolyogva lejegyeztem naplómba a kifejezést, és készültem a fejemet a párnára helyezni, ahhoz, hogy egy órával később egy kétségbeesett telefonhívásra ébredjek fel. Én vezettem a városban működő különböző ifjúsági csoportokat, egy évig irányítva őket a városi szolgálat területén. Az egyik ilyen csoportom hívott fel, egy szomszédot érintő családon belüli erőszak tanújaként. Felajánlottam, hogy elmegyek hozzájuk és imádkozom velük. Útközben azon gondolkoztam, hogy nincsenek szavaim arra, hogy enyhítsem azt, amit ők láttak. „Légy csöndben… Pihenj… Shalom” – még mindig a fejemben volt és fontolgattam, hogy hogyan lehet pihenni hasonló szörnyűség láttán. Az első gondolatom az volt, hogy eltussolom, ami történt, de a Shalom annyira erős volt bennem, hogy más stratégiát választottam. Átengedtem magam a trauma szörnyűségeinek és engedtem, hogy megszakadjon a szívem. Kényszerítettem magam, hogy legyek nyugodt és pihenjek a városban, még a szörnyűségekkel szembenézve is.
A fáradhatatlan ifjúsági munkás
Miért van az, hogy a nehézség mindig akkor jön, amikor éppen a kimerülés határán vagyok? Lehetséges-e az ifjúsági munkásnak a pihenés? Lehetséges-e egyáltalán a nagyvárosi hajtásban pihenni? Ahol kevés a természet, ahol mindig sok ember van, zaj és egyértelmű szükségletek, hogyan tapasztalhatjuk meg ilyen helyen a csöndet, a nyugalmat és a shalomot? Különösképpen, amikor nagyon szörnyűnek tűnő helyzetekkel állunk szemben, hogyan nyugodjunk meg Isten előtt?
A Youth Fuller Institute által nemrégiben végzett felmérés arról számol be, hogy egy nagyvárosi ifjúsági munkásnak a nyugalomra van a legnagyobb szüksége annak érdekében, hogy a szolgálatát végezni tudja hosszú távon is. „A veszély és rugalmasság a nagyvárosi ifjúsági szolgálatban” című tanulmány szerint (http://fulleryouthinstitute.org/2007/05/stress-in-the-city), a fizetett ifjúsági munkatársak közel 70%-a, míg az önkéntes munkatársak közel 50%-a küszködik a szolgálat közbeni megfáradással, a pihenés és a nyugalom hiányával. Mégis, minél inkább kimerülünk, annál inkább érezzük sikeresnek magunkat a városi szolgálatban. Ez pedig a még több szolgálat és még kevesebb pihenés ördögi körét váltja ki, ameddig teljesen ki nem égünk. Sajnos, ez a nagyon jól ismert helyzet komoly fizikai és emocionális gondokhoz vezethet, nem is beszélve a rövid szolgálat valószínűségéről.
Megtanultam valamit aznap éjszaka, amikor nem válaszokat mutattam felborzolt kedélyű diákjaimnak, hanem csak békességet. A nyugalmas imádság nem csak hogy lehetséges a nagyvárosban, hanem nagyon is szükséges. Pontosan akkor, amikor a város csúnya és nyers oldalával találkozunk, akkor vagyunk a legjobban kiszolgáltatva és vagyunk könnyen támadhatóak. Ezekben a helyzetekben, hogy pihenni, reménykedni tudjunk, bíznunk kell Istenben. Ezután pedig, bíznunk kell abban, hogy ez is Isten kezében van, még akkor is, ha körülöttünk és bennünk minden cáfolni szeretné ezt. Ez a bizalom nem történik csak úgy; nevelni és éltetni kell annak érdekében, hogy meg lehessen nyugodni a legkihívóbb helyzetekben is.
Mit jelent megnyugodni az imádságban?
Természetesen csak akkor tapasztalhatjuk a nyugalmat az imádságban, ha megállunk és pihenünk. Szükséges minden tevékenységünkben megállnunk. Ez a fajta imádság a létre és a tapasztalásra összpontosít, mintsem a beszédre, kérdezésre vagy elemzésre. Ez nem olyan imádság, ami megváltoztatja a körülményeket, vagy megértésre törekszik, hiszen erre vannak másfajta imádságok. Ez megnyugvás abban, ami adatott.
Ha a nyugalom imádságára gondolok, akkor számomra ez azt jelenti, hogy elfogadok mindent, ami elém kerül. Nem csak elfogadom, hanem részese is vagyok és meg is tapasztalom. Gyakran imádkoztam: „Uram, azt szeretném, amit te adni szeretnél nekem.” Ehhez hozzátartozik önmagad rendszeres nevelése, hogy mást szeress, mint amit valójában szerettél volna. A nyugalom imádsága más; nem értelmi munka, hanem sokkal inkább valami nyers. Inkább ilyen: „Uram engedd, hogy tapasztaljak, bárhová is lépek.” Őszinte választ jelent csalódva, örömmel, félelemmel, haraggal és szeretettel, tudva, hogy Isten kezelni tud úgy is, amilyen te akkor vagy. Lehet, hogy nem ezek az érzések jutnak eszedbe akkor, amikor nyugalomra gondolsz, de az Úrban megnyugodni másképp néz ki a városban, mint más körülmények között. A nyugodt imádságban el kell, hogy engedjük őrző szerepünket, amit sokkal nehezebb megtenni a városban.
Hogyan lehet a nagyváros nyugodt hely?
Amikor Richard Foster a nyugalom imádságáról beszél, egyedüllétről és természetről beszél. Ez teljesen érthető, hiszen gyakran mikor elhagyom a várost, feléled bennem a hiány a körülöttem lévő természet illata és látványa iránt. Bizonyos helyzetben néha tényleg érzem, amint elhagyom őrhelyemet és pihentetem az izmaimat. Ebből lépek át a nyugalom imádságába.
A városi élet különböző helyzetei is ilyen imádsághoz vezethetnek: játszó gyerekeket nézni, minőségi időt tölteni a szomszéddal, ünnepelni barátokkal és családdal, emberek hűségét megtapasztalni – ez csak néhány helyzet a városi életből, ami segít elengedni őrző szerepünket és bízni abban, hogy Isten itt van a városban is.
Ugyanakkor vannak olyan helyzetei a városi létnek, amik visszatartanak a nyugodt imádságtól. A város tele van feszültséggel, éppen sokszínűsége miatt. A szépséggel együtt érkezik a csúnya is. Ahogy növekszik a sebezhetőség, úgy tűnnek fel az erőszakosak és a ragadozók. Isten országának minden mostaniságában mindig ott van a „még nem”. Ezt sok területen meg lehet találni. Ami azonban egyedi a városban, az a szükség egyértelműsége. A szükség mindenhol ott van. Kathleen Norris: The Cloister Walk (A kolostori séta – ford.) című könyvében felismeri ezt az állandó szükséget a városban, mint ami imádságra hív. „A városban lenni jó az én szerzetesi lelkemnek”, írja. „Ha más nem is, de a sivatagi atyák ’szüntelenül imádkozzatok’ felhívása könnyebbnek tűnik itt; a szükség egyértelmű és állandó.” A szenvedés, az igazságtalanság és az erőszak állandóan figyelmeztetik a városbelieket sebezhetőségükre és a remény szükségére.
Kulcs a nyugalomhoz: sebezhetőség és bizalom
Ifjúsági munkásként szükségét érezzük annak, hogy reményt adjunk és rámutassunk Isten jelenlétére a városban. Ez annál nehezebb, ha fáradtak vagyunk és mi magunk is nehezen találjuk a reményt. Úgy teszünk, mintha nekünk kötelező lenne erősnek mutatkozni másokért, és védenünk kell őket attól, hogy végignézzék, amint a mi szívünk szakad meg valaki más miatt.
Jézus nem így cselekszik. A Szentírás arról számol be, hogy engedte, hogy megszakadjon a szíve. Jézus sírt Lázárért, az ő barátjáért, aki meghalt. János evangéliuma úgy fogalmaz, hogy „megrendült lelkében és háborgott”, amikor pedig a sírhoz ér, akkor sírt. Képes volt kimutatni, amit akkor érzett (Jn 11, 33-35), annak ellenére, hogy nem sokkal utána feltámasztotta Lázárt. Ahelyett, hogy buzdította volna a tömeget, hogy örüljön és reménykedjen a csodában, ami következik, megállt és együtt gyászolt velük.
Ez a megállás jelentheti azt, ahogyan a nyugalom imádsága is kinézhet a nagyvárosban. Ez az imádság megengedni, hogy azzal jöjjünk Isten elé, ami előttünk van, és nem az előre mesterségesen felpumpált reményekkel. Olyan imádság ez, ami megindítja a szívünket és még meg is szaggatja. Nagyon nehéz ezt megtennünk, hiszen félünk attól, hogy megbántanak. Sokszor jogosan korlátokat építünk magunk köré és gyanút feltételezünk mindenben. Megbántva lenni annyira ismerős mindenki számára, hogy éppen ezért döntünk nehezen amellett, hogy sebezhetőek legyünk bárki számára, beleértve Istent is.
Egyetemi éveim alatt egyszer felkértek, hogy beszéljek egy ifjúsági missziós találkozón. Egy humoros, de kihívó bevezetővel készültem Isten békéjének a megtapasztalása kapcsán, annak ellenére, hogy én egyáltalán nem éreztem magamban ezt a békét. Éveken keresztül arra buzdítottam diákjaimat, hogy ne vasárnapi iskolás válaszokat adjanak nekem, hiszen azt szeretem volna, hogy őszinték legyenek velem. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire őrzöm magam attól, hogy én őszinte legyek velük. Áthúztam az eltervezett bevezetőmet és ahelyett beszéltem nekik a saját bizonytalanságomról és gyengeségemről. Biztos voltam abban, hogy csalódni fognak bennem. Úgy gondoltam, hogy az lesz a reakciójuk, hogy nem az vagyok, akinek mondtam magam. Ezzel ellentétben, olyan volt mintha valósággal megkönnyebbültek volna. Attól kezdve sokkal nyitottabbak voltak, mint azelőtt sokáig.
Hasonló tapasztalatban lehet részünk, amikor leleplezzük magunkat Isten előtt. Úgy gondoljuk, hogy Isten nem fogja tudni kezelni a mi nyers és őszinte érzéseinket. Tőle azonban éppen azt tanulhatjuk, hogy lehetünk gyengék és megtöröttek előtte, amikor előtte ülünk, magyarázkodás és önigazolás nélkül. Csak csendben kell lennünk, és oda kell adnunk magunkat olyanokként, amilyenek valójában vagyunk. Ezekben a pillanatokban úgy pihenünk, hogy tudjuk, nem a saját erőnk tart meg minket.
A nyugalom imádságát gyakorolva, abban az Istenben pihenhetünk meg, aki Ő maga, és abban, akik mi vagyunk. Fel vagyunk mentve az alól az ösztönzés alól, hogy mindent mi irányítsunk, és teljesen szabadok vagyunk arra, hogy önmagunk lehessünk. Ebben az egyensúlyban pihenhetünk a nagyvárosban tapasztalt nyomorúság közepette is. Ez, ismételten, nem azt jelenti, hogy elfogadjuk vagy megértjük, amit tapasztalunk, sokkal inkább azt, hogy átérezzük és megtapasztaljuk, amit érzünk, ami lehet akár harag, bosszú vagy erőtlenség. Ehhez Istenben kell bíznunk. Imádságban, Istenben bízva úgy is megnyugodhatunk, hogy közben az élet nyomorúságos oldalát tapasztaljuk.
Szentséget keresve
Ehhez gyakorlat szükséges. Felkészíthetjük önmagunkat a pihenésre azáltal, hogy menedékhelyeket, szent helyeket keresünk az életünkben. Bárhol kialakíthatjuk ezt a szent helyet. C.S.Lewis szerint „semmibe vehetjük, de sohasem menekülhetünk Isten színe elől. A világ tele van zsúfolva Vele!” Így, a mi zsúfolt világunkban, tele zajjal és szükséggel, a nagyvárosokban, amik sohasem alszanak, szent helyeket különítünk el, hogy megtanuljunk csendben lenni és pihenni.
Ez azzal jár, hogy a rutin megállítása mellett kell döntenünk, amikor pihenünk, és ez érvényes különböző aktivitásokban és a másokkal való kapcsolatok terén is. Így kezdhetjük el kialakítani szent helyeinket a mindennapi életünkben. Menedékhelyet készítünk, időt és helyet biztosítva az Istennel való pihenés számára.
Menedékhelyet lehet a saját házadban vagy a közelben is találni. Nevezz ki egy széket, egy párnát, egy szekrényt, még egy tető is megteszi, és foglald le azt a helyet az imádságnak. Ha az otthon nem biztonságos hely, akkor lehetséges, hogy egy közeli templomban kell keresned a menedéked. Egy mosoda lehet a menhelyed, egy pad a parkban a biztonságos kikötőd, vagy egy egyszerű séta a környéken szentté válhat számodra. Az a fontos, hogy a menedékhelyünk az a biztonságos hely legyen, ahol elengedhetjük magunkat. Minél kitartóbbak vagyunk ezekben a tanokban, annál jobban megszokja testünk ezt a szent ritmust.
Menedékhelyek a városban ritkán jelennek meg csak úgy. Szükséges, hogy tudatosak legyünk a menedékhely megalkotásában, ahol Isten jelenlétében lehetünk, mindeközben pedig nem próbáljuk erőszakosan kijelölni a pihenés helyét. Ahogyan a magunkra erőszakolt alvás ébren tarthat bennünket, ugyanígy a magunkra erőszakolt imádságban való megnyugvás pontosan attól tart vissza. Foster emlékezik annak a diáknak a történetére, aki lelki vezetést keresett egy szerzetesnél. A szerzetes arra bíztatta a diákot, hogy ne manipulálja Istent, hanem fogadjon el. Azt mondta: „Olyan, mint aludni. Nem tudod önmagadat elaltatni, de meg tudod teremteni az alváshoz szükséges körülményeket.” Ugyanígy, szelíden megteremtjük azokat a követelményeket, amik a megnyugvás imádságához szükségesek.
A megnyugvás imádsága megváltoztat
Hatással van ránk ez a nyugodt imádság. Az Istenben való megnyugvás olyan csöndes helyet biztosít, ahol nem kell semmit sem megmagyarázni. Isten mellettünk ül; mi pedig mellette. Megnyugvásunk olyan teret alkot Isten számára, ahol gondoskodik rólunk és tanít a tapasztaltakról. A Máté evangéliumában olvashatjuk Jézustól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11, 28-29) Ez meghívás a shalomba, kétségbeesett lelkünknek Isten teljességébe.
Amiket mi a menedékhelyünkön tapasztalunk, az lehetőséget ad arra, hogy a nagyváros „csúnya” oldalát másképpen kezeljük. Isten megnyugvásának megtapasztalása megváltoztat bennünket. Amikor Istenben bízunk, akkor kialakítunk egy bizalmat, nem az alapján, hogy tudjuk mi fog történni, hanem azáltal, hogy tudjuk: Isten kezében van az is. Ettől nem lesz kisebb a fájdalom, hanem biztonságos lesz érezni azt a fájdalmat. Ahogyan Isten szíve is megszakad a város törékenységén és fájdalmán, ugyanígy engedjük mi is sajátunkat megszakadni.
A nyugalom imádsága megváltoztatja a városhoz való viszonyunkat
A nyugodt imádság által másképpen látjuk a várost, nem csupán egy jó ötletnek tartva az egész imádságot, hanem szükségletnek a városi szolgálatban. Amit ezek által az imádságok által megtanulhatunk, az az, hogy minek és kinek a támaszára van szükségünk a város szörnyűségével szembesülve. Amit önmagunkról és Istenről megtanulunk ebben a magányban, éppen azt kell, hogy előszedjük, amikor visszatérünk a világba.
John Perkins írja: „Mindenféle földi erő versenyzik a városi szegény testéért és lelkéért: kerítőktől, tolakodóktól, gazdagságtól kezdve egészen kultuszokig, tévéig és materializmusig. Nekünk, a hívők közösségének, bizonyítanunk kellene, hogy mi annak a hatalomnak engedelmeskedünk, ami mindegyik fölött áll. Kötelességünk az igazságos és szuverén Isten felé irányul, és semmilyen földi erő nem kellene, hogy irányítson vagy megfélemlítsen bennünket.” Bizalmunk és válaszunk a város felé, az Istenben való megnyugvásunkból ered. Bátran vállaljuk fel bizalmunkat Istenben, imádkozó pihenéssel a városban.
Cselekvési pontok:
1. Aludj eleget! Tanuld meg pihentetni a lelkedet a tested pihentetése által. Ezen a héten gondold újra át a délelőtti és esti programjaidat és szokásaidat, hogy minél tudatosabban gyakorold az alvást. Még a délutáni alvást is betervezheted, az egészséged érdekében.
2. Gyakorold a sebezhetőséged mással szemben, akiben megbízol. Tervezz közeli barátoddal egy találkozót és tedd magad olyan kihívás elé, amitől megszakad a szíved. Ez vezessen el téged az Isten előtti sebezhetőségig, imádságban.
3. Vizsgáld meg tüzetesen az imaéletedet. Imádkozol-e valaha így, a nyugalmas imádság szavaival? Keríts időt arra a hetedben, hogy Istennel legyél, semmit sem kérve, hanem egyserűen csöndben ülve.
4. Van-e menedékhelyed a városban? Nézz körül és keress egy különleges helyet, ahol elengedheted magad és megállhatsz Isten előtt. Határozd el ennek rendszeres látogatását, hogy az életed ritmusává válhasson.
5. Hívj meg egy másik ifjúsági munkást, hogy a pihenésről beszélgessetek. Találjatok módot arra, ahogyan több nyugalmat hozhatnátok életetekbe és érezzétek felelősségeteknek a következő hónapban egymás figyelmeztetését.
6. További elmélyülési lehetőségként az ifjúsági munkáról és a pihenésről (különösképpen a szombat kérdéséről) olvasd el Brad Griffin: R-E-S-T: The Four Letter Word of Youth Workers? (REST: az ifjúsági munkás négybetűs szava) című cikkét.
Eredeti cikk: Rest in the City
Vélemény, hozzászólás?