Nem a hibák az ellenségeid, hanem az, ha nem változol! – Hogyan dolgozza fel egy vezető, ha hibázik?

Miért kell még több hibát elkövetned?

Az ifjúsági csoportom a nyári hónapokban hagyományosan a tanítványságra és a misszióra koncentrál – Los Angeles belvárosa, mexikói árvák, új gyülekezet plántálása Alaszkában és Kanadában, és persze gyerekmisszió Medellinben, Kolumbiában. Mindenkinek csodálatos tapasztalatai szoktak lenni, és mindez majdnem mindig hatalmas növekedéssel jár együtt.

Egyik nyáron, néhány évvel ezelőtt, egy kis változást akartam. Bár egyszerűbb lett volna tengerentúli utakat szervezni, kockáztattam: Vajon tudnám-e motiválni és lelkesíteni a fiatalokat, hogy arra áldozzák a szünidejüket, hogy a közvetlen szomszédságukba hozzanak változást? Valami egyszerűt, mégis forradalmit – ami a felszínen kevésbé izgalmas. Tudtam, hogy néhány diák ellen fog állni, és nem fog tetszeni nekik az ötlet. Még egyszer elgondolkoztam: „Mi lesz, ha ez az egész becsődöl?”

A gyülekezetünk, Santa Barbarában, a nagyon gazdag és tehetős Montecito-ban van, a Westmond Főiskolára vezető úton, ami egy campuson kívüli missziót szponzorál: „Sidewalk Sunday School” (Bejárós vasárnapi iskola). Évközben minden vasárnap a diákok elutaznak a helyi általános iskolába egy szegényebb környéken, és így próbálják meg elérni a kis tiniket.

Az ifjúsági csoportom is innen származott.

Azokra a gyerekekre gondoltam, hogy mi lehet velük, abban a pár nyári hónapban, amíg a Westmondi diákok nincsenek itt. Arról álmodoztam, hogy együttműködhetnénk a Westmond-dal, és a középiskolásaink folytathatnák a missziót a nyáron. Nagyszerű ötlet, gondoltam. Ahelyett, hogy elvinnénk a fiatalokat Kolumbiába, inkább olyasmit csinálunk, amivel a saját környezetüket tudják megváltoztatni. Persze nem szállunk repülőre, és nem látogatunk meg egzotikus és érdekes helyeket, de lehetőségünk lenne szolgálni néhány kilométerre a gyülekezettől. És nem kerül semmibe! „A szülők imádni fognak érte!”- gondoltam büszkén.

És mi történt? Körülbelül hat diák vett részt a Nyári Vasárnapi Iskolai programban – nem harminc, mint amennyinek kellett volna. A környékbeli tinik sehol sem voltak, és a lista, amit kaptunk róluk a Westmont-tól, már elavult. Amikor megpróbáltuk meglátogatni őket, és felajánlottuk, hogy elvisszük őket a Vasárnapi Iskolába, a szülők elutasítottak minket, mert nem ismerték a csoportunkat. A Nyári vasárnapi Iskola kudarc volt, ballépés, bukás. Kockáztattam és nem jött be.

A diákjaink teljesen elcsüggedtek. A nyár végére a maroknyi résztvevő úgy érezte teljesen elvesztegették a nyarat, és azok a diákok, akik kimaradtak belőle, teljes kudarcnak értékelték a missziónkat. A hangulat teljesen a padlóra került. A „fantasztikus” ötletem teljes identitás-krízisbe sodorta az ifjúsági csoportot. „Ki monda, hogy kockáztatni mindig izgalmas és vidám dolog?” Utólag gondolkoztam, letörtem és csak vakartam a fejem.

Hibázni jó dolog!

Annak ellenére, amit így hirtelen mindenki gondol, ami velem és az ifjúsági csoportommal történt, az jó dolog volt.

Jim Burke, a Johnson & Johnson vezérigazgatója bátorítja az embereit a kockázatvállalásra, akkor is, ha annak az ára az lesz, hogy hibázni fognak. Mert amit a legjobban szeretne, ha a dolgozói mernének bátran döntéseket hozni. „Ha hiszünk benne, hogy a növekedés kockázatvállalással jár együtt, nem növekedhetünk nélküle, akkor muszáj biztatni az embereket arra, hogy döntéseket hozzanak – és hibázzanak.” A kudarcok jók, mondja. Ha nem hibázunk, nem fejlődünk.

Itt van Burke saját története az egyik bukásáról: „Egyszer kifejlesztettem egy új terméket, ami nagyon megbukott a piacon. Johnson elnök behívatott az irodájába, és biztos voltam benne, hogy ki akar rúgni. Épp hogy csak megérkeztem, amikor a titkárnő már be is hívatott. Emlékszem, besétáltam az irodába, és Johnson ezt mondta: „Tudom, hogy most dobtunk a kukába körülbelül egymillió dollárt!” És azt válaszoltam: „Így van, uram.” Ekkor felállt, kezet nyújtott, és mondta: „Csak szeretnék gratulálni önnek! Minden üzlet döntésekkel jár, és ha nem hoz döntéseket, sosem fog elbukni! Az a legnehezebb munka, hogy rávegyem az embereimet, hogy merjenek döntéseket hozni. De ha ugyanezt a rossz döntést még egyszer meghozza, akkor ki fogom rúgni! Mindazonáltal remélem, még sok hibát követ el, és rá fog jönni, hogy mindig több a bukásból való felállás, mint a könnyű siker!”

Hibák nélkül az ifjúsági szolgálat fejlődése is elképzelhetetlen! Az ötletekből nagyszerű programok és szolgálatok lesznek, de csak a sok kísérlet és tévedés után! Pontosan ez az, ami miatt Rick Warren, a Saddleback-i gyülekezet pásztora is vall, amikor azt kéri a vezetőitől, hogy minden hónapban számoljanak be legalább egy olyan hibáról, amit a programokban, szervezésben elkövettek, illetve hogy mit tanultak belőle.

A hibák miatt leszünk jobbak.

Ismerd be a hibáidat és lépj tovább!

Talán furcsának találod, hogy a John Cleese, aki a Monthy Pyton-ról híres, rengeteg üzleti tréning-anyagot is írt és készített. „Azoknál a szervezeteknél, ahol a tévedés nincs megengedve, két ellentétes viselkedést figyelhetünk meg. Az egyik, hogy mivel a hibák „rosszak”, ha egy magasabb beosztású követi el, akkor vagy nem vesznek róla tudomást, vagy máshogy értelmezik – azért, hogy a vezetők úgy tehessenek, mintha semmilyen hibát nem követtek volna el. És így nem is lesz megoldva. A második, hogyha valaki alacsonyabb beosztású követ el hibát, akkor ő meg eltitkolja.” Más szóval, ha olyan ifjúsági kultúrát építünk, ahol nem tolerálják a bukást, akkor azok a hibák sosem lesznek kijavítva, mert sosem azonosítják őket. És végül egy olyan szolgálatunk lesz, amiből hiányzik a kegyelem, és tele lesz rejtegetnivalóval.

Mint vezetőknek, a hitelességünk múlik azon, hogy elismerjük-e a kudarcainkat. Igazából a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha nem vállaljuk a felelősséget a hibáinkért. Ezt sokféleképpen tehetjük: ujjal mutogatunk másokra, kifogásokat keresünk, vagy valami ilyesmit hajtogatunk a baklövésünkkel kapcsolatban, hogy „nem nagy dolog”. Ha szokásunkká válik, hogy elrejtsük a hibáinkat, ahelyett, hogy vállalnánk azokat, akkor előbb-utóbb elveszítjük a hitelességünket. És akkor elveszítjük a befolyásunkat, a tekintélyünket.

Tanulj a hibáidból – de ne ismételd meg őket!

Sam Walton, a Wal-Mart áruházlánc vezérigazgatója tudja, hogy nincs olyan cég, akinek mindig minden bejön. Ezért a Wal-Mart dolgozóit nem büntetik meg, amikor a kísérleteik kudarcba fulladnak. „Ha kísérletezel, és tanulsz belőle valamit, biztosan nyersz vele!” mondta Walton a Business Week (Üzleti hetilap) cikkében. „De jaj annak, aki másodszor is elköveti ugyanazt a hibát!” Az üzleti világban, ha mások hibáiból tanulunk, azzal pénzt keresünk. A szolgálatban embereket nyerünk meg.

Paul Orfalea, a Kinko vállalat alapítója és vezérigazgatója szerint, ha nem tanulunk a hibáinkból, az gyakran az elmélkedés hiányából ered. „Amikor én hibázom, egy egész éjszakán át töprengek, hogy „mi lett volna ha, mit kellett volna, mit lehetett volna…” De utána továbblépek. Fontos elgondolkozni és elemezni, de tudatosítani kell magunkban, hogy ami megtörtént megtörtént, és tovább kell lépni! Holnap új nap lesz, és az életet folytatni kell – immáron bölcsebben!”

Muszáj, hogy az ifjúsági munkások is tanuljanak a hibáikból! Ha nem tesszük meg, akkor frusztrálunk vele másokat, ami miatt sok jövőbeli lehetőség és felelősség elvész. A hibák ismételgetésével hosszú távon nem csak a személyes tekintélyünknek, hanem Krisztus testének a tekintélyének is ártunk.

Milyen régiek a borostömlőink?

Ismerős lehet a Márk 2:22, ahol Jézus ezt mondja: „Senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.” Tudjuk, hogy Jézus arról tanított, hogy az új, „keresztény” életünket már nem lehet a régi módon folytatni, a régi utakon tartani.

Az a hozzáállás, hogy „mindig így csináltuk” a régi tömlő mentalitás – és azoknak a mentalitása, akik félnek attól, hogy hibáznak. Félnek a bukástól. Itt van néhány kérdés, amit fel kell tenned magadnak:

• Mi történne, ha kevesebb időt töltenék a szórakoztató programok megszervezésével, és helyette többet tanítványoznám a diákokat?
• Mi lenne, ha nem egy nagy csoport lenne, hanem minden energiámat és forrásomat arra áldoznám, hogy vezetőket képezzek több kiscsoporthoz?
• Mi lenne, ha radikálisan átalakítanám a hétköznapi találkozókat?
• Mi történne, ha több lehetőséged adnék a segítőknek és az önkénteseknek, hogy beszéljenek és tanítsák a fiatalokat?
• Mi lenne, ha kapnék egy látást Istentől, felállítanék egy olyan célt, vagy megszerveznék egy olyan eseményt, amit csak Isten tud összerakni?
• Mi lenne, ha a következő vezetőségi gyűlésen felállnék, és azt mondanám, hogy addig nem lesznek hétközi diákmissziós alkalmak, amíg Isten nem állít fel egy felnőttekből és tanítványozókból álló önkéntes csapatot?

Embereknek akarsz tetszeni?

Ha a felsorolt kérdések közül bármelyiket meg is tetted már, biztos felhergeltél vele valakit, hacsak nem az egész gyülekezetet! Persze biztos nem mered vállalni a kockázatot, ha embereknek akarsz tetszeni. Mi jellemzi az ilyen szolgálókat?

• Nem szeretik „billegetni a csónakot” – azaz soha nem kockáztatnak.
• Biztonságos vizeken szeretnek evezni.
• Jobban érdekli őket a békesség, mint a fejlődés.
• Összemorzsolódnak az ellentétek között.
• Nehezen hoznak döntéseket.
• Az érdekli őket, hogy mások kedveljék őket
• Mindig a többiekre várnak, hogy jóváhagyják az ötleteiket.
• Nincs bátorságuk.

Viszont ha megnézzük Jézust, ő egyáltalán nem az azt figyelte, hogy kinek mi tetszik: Ő Istennek akart tetszeni. Jézus kész volt megsérteni a vallási vezetőket, ha ettől maradt szent – a szó valódi értelmében. Jézus kockáztatott. Pedig meg kellett küzdenie a legutolsó és legnagyobb félelemmel is – a halálfélelemmel – és ez nem volt olyan könnyű, ő is latolgatta hogy „mi lenne ha”, olvashatjuk, ahogy a Gecsemáné kertben mindezt átélte. Mi is erőt meríthetünk abból, ahogy Jézus is kockára tett mindent – félretette minden Istentől kapott erejét, hatalmát és kész volt meghalni – és ennek eredménye egy új szövetség Isten és ember között. Kétségtelenül megérte a kockázatot!

Hiszem, hogy a hibák elkövetésétől és a bukástól való félelem – kombinálva azzal, ha az embereknek jobban akarunk tetszeni, mint Istennek – megbéníthatja az ifjúsági szolgálatot. Vagy legalábbis visszatartja a nagyobb lehetőségektől. Szeretjük azt gondolni, hogy az ifjúsági munka a legjobban működő dolog a gyülekezetben, mégis sokat gondolkozom, vajon nem-e tűnt el belőle az úttörő szellem. Nem döntöttünk-e úgy, hogy a biztonságot és a kényelmet tesszük az első helyre?

Ahogy amerikai nagyvállalatok vezetőitől megtanultuk, az ifjúsági munkásnak – az ifjúsági szolgálat kedvéért – félre kell tennie a kényelmet, kockázatot kell vállalnia, elbukni, megint kockáztatni, megint hibázni, és nem foglalkozni közben azzal, hogy mi tetszik az embereknek.

De maradt egy kérdés: Készen vagyunk rá?

Záró gondolatok

Miután 12 évig támogattam egy létező rendszert, aminek a megalkotásában segítettem (ifjúsági missziók külföldön), úgy éreztem változtatni kell. Kockáztattam. Rossz döntés volt. Bukás.

A nyár végén, megbeszéltem az önkéntesekkel és a kulcsemberekkel, hogy mit fogunk másképpen csinálni jövő nyáron.  Újraszerveződtünk, mint egy focicsapat, amely épp múlthéten kapott ki. Szerencsésen felépültünk a Nyári Vasárnapi Iskola miatti összeomlás után, és sok mindent tanultunk belőle közben – nevezetesen, hogy a tévedésünk jó dolog volt.

És máskor nem fogom így elkövetni.

Jon D. Ireland 1985 óta a Santa Barbara-i Montecito Gyülekezet pásztora. Fiatalok és családok felé szolgál.

Used with permission of Youth Specialties

Eredeti cikk: Why You Must Make More Mistakes