Mit is csinálunk valójában?! – Az ifjúsági szolgálat kritikus kielemzése

Semmilyen ifjúsági vezetőképző, semmilyen tapasztalat nem tudott felkészíteni arra a pillanatra. Néhány perc választott el attól, hogy vagy kétszáz középiskolás fiatal előtt beszéljek, akik különböző gyülekezetekből jöttek, és azért voltak ott azon a hétvégén, hogy arról tanuljanak, hogy a keresztény hitük és mindennapi életük hogyan találkozik egymással. A hétvégén már tartottam egy előadást a párkapcsolatokról és a materializmusról. Pár perc múlva nekem kellett tartanom a szombat esti tanítást a szex témájában.

A szervezők úgy intézték, hogy közvetlenül azelőtt, hogy én következtem volna, egy érett keresztény tegyen bizonyságot. Egy fiatal, nagyon vonzó lány következett, akit azért választott ki az ifjúsági vezetője, hogy motiválja, bátorítsa a társait azáltal, hogy elmondja nekik, mit tanított neki Isten a szexualitáson keresztül.

Ahogy a mikrofonhoz sétált, a fiatalos szépsége felkeltette azoknak a fiúknak is a figyelmét, akiket általában nem érdekelt semmi, akik leghátul ültek, és csak a síelés meg a foci izgatta őket. Most nagyon figyeltek. A lány beszélni kezdett: „Az ifjúsági vezetőm megkért, hogy osszam meg veletek, hogy Isten mit tanított nekem a szexről, arról a témáról, amiről Walt ma beszélni fog. Tavaly, amikor még gólya voltam a középiskolában, elkezdtem járni Seth-tel. Az első hónapokban, amikor együtt voltunk, nagyon sok kísértéssel néztünk szembe. Tudtuk, hogy Isten azt szeretné, ha tiszták maradnánk, tehát mindent megtettünk, hogy ellenálljunk a kísértésnek… amíg egy nap, amikor minden olyan gyorsan történt, lefeküdtünk. Mindkettőnknek ez volt az első, és nagyon bűnösnek éreztük magunkat. A következő hetekben kértük Istent, hogy bocsásson meg nekünk, és sok időt töltöttünk együtt Bibliaolvasással, hogy jobban megértsük, mit szeretne Isten, hogyan éljük meg a szexualitásunkat. Egyre tisztább és világosabb lett számunkra, hogy Isten nem akar többet, mint hogy jól érezzük magunkat és boldogok legyünk. Rájöttünk, hogy a szex mindkettőnket boldoggá tesz. Azóta rendszeresen lefekszünk egymással.”

Leesett az állam, és izzadságcseppek jelentek meg a nyakamon, amikor a tömeg erős helyeslésben és tapsban tört ki – főleg a „most már nagyon érdeklődő fiúk” a hátsó sorokban. A fiatal lány visszament a helyére. Mielőtt odaért, az ifjúsági vezetője odament hozzá, és bátorítóan meglapogatta a hátát, és odasúgott neki valamit, valami olyasmi lehetett, hogy „Szép volt!” Csak megjegyzem: ez mind így igaz, nem én találtam ki!

Ez már 15 évvel ezelőtt történt, mégis mindig lesokkol, amikor eszembe jut. Azóta rengeteg fiatalt láttam felnőni, akik meg is hozták a gyümölcsét annak a sok erőfeszítésnek és tanításnak, amelyek a hitüket és viselkedésüket alakították. Semmi kétség, sokan folytatták az útjukat úgy, hogy teljes szívvel, lélekkel, elmével, és erővel szerették Istent, és szerették a felebarátjukat, mint magukat. De egyre többen hagytak ott úgy, hogy csak vakartam a fejem és búslakodtam, miközben figyeltem az ifjúsági missziót, aminek én is a része voltam, és gondolkoztam, hogy talán, csak talán, valamit rosszul csináltunk, vagy legalábbis egy nem túl kiegyensúlyozott szolgálatnak köteleztem el magam.

Mindaddig nem is erősítette meg semmi ezt az erős gyanakvásomat, míg Christian Smith el nem kezdte publikálni folyamatos kutatásait az amerikai tizenévesek vallási és lelki életéről a Soul Searching-ben, amelyben a szociológus, aki a tizenévesek lelki kultúrájának a gyökereit próbálta vizsgálni, kőkemény adatokat és megfigyeléseket közölt. Smith úgy címkézte ezt a mostanában felemelkedő új hitvilágot, hogy „Moralista Terápiás Deizmus”. Eszerint Isten azt akarja, hogy jók és boldogok legyünk, és jól érezzük magunkat. Ha jók vagyunk, akkor a mennybe megyünk. Ez egy olyan gondolati keret, amelybe bőven belefér, hogy ificsoportjaink fiataljai – köztük egy gyönyörű fiatal lánnyal és egy Seth nevű sráccal – néhány ijesztő teológiai következtetésre jusson, és azok szerint is éljen. Akár tetszik, akár nem, Smith nevet adott erőfeszítéseink gyümölcsének, és ez az idegesítő címke mutatja be a szomorú valóságot arról a mintáról, amely túlságosan is tükrözi a felnőttek hitét. Igen, a felnőttek hitét, amelyet ma az észak-amerikai gyülekezetekben látunk, és amelyet az elmúlt években táplálgattunk és nevelgettünk az ifjúsági szolgálatokban is.

Mivel én is benne vagyok ebben a magasztos, nagyszerű és dicsőséges szolgálatban, amit úgy ismerünk, hogy „ifjúsági szolgálat”, nem lenne szép tőlem, ha nem kérdezném meg magamtól: Mi az, amivel én magam járultam hozzá a mostani helyzet kialakulásához? És persze a következő kérdés: Mit kellene tennem, hogy a gyerekeket a lelki növekedés irányába terelgessem, ami átváltozott szíveket eredményez, és végül a gyümölcse Jézus Krisztus útjához és akaratához való alkalmazkodás lesz?

Talán egy visszatekintéssel lesz a legjobb kezdeni, egy olyan gondolattal, ami nemrég jutott eszembe az egyik „röpke tévé-fesztiválozásom” alkalmával (ezek egyébként teljesen megőrjítik a feleségemet!). A This Old House Classics egyik epizódjába botlottam bele, amelyikben Bob Vila épp egy vécégyárat látogatott meg. (Nem igazán emlékszem, hogy miért néztem végig.) Ahogy ott állt a 150 méter hosszú égetőkemence végénél, amit a vécék kiégetésére használnak, Vila azt kérdezte a gyártulajdonostól, hogy milyen gyakran kell kikapcsolni az égetőkemencét, például átvizsgálás vagy javítások miatt. „36 éve nem kapcsoltuk ki”, mondta a tulaj. „Nem is kellett, mert jól működött.” Az tuti, hogy ha a kemence egyszer is szabálytalan vagy repedt vécéket kezdene kidobálni magából, azonnal kikapcsolnák, a gyár személyzete pedig azonnal belekezdene a probléma diagnosztizálásába és megoldásába.

Nem azt mondom, hogy mindent átgondoltam. De ahogy én látom, mint ifiszolgálatos veterán és kultúra-kutató, ha visszatekintek az ifjúsági szolgálat „égetőkemencéjére”, amit évek óta használunk, azt látom, hogy vannak hiányzó vagy legalábbis rosszul működő alkatrészei. Nem akarom az ifjúsági szolgálatot valami géphez hasonlítani, és nem is egészséges dolog „termékeknek” tekinteni a gyerekeket, akiket a sablonformákon kell átpréselnünk, de azért hasznos dolog megvizsgálni a szolgálatunk eredményeit, hogy felmérhessük, mikor és hol kell irányt váltanunk. Ahogy Francis Bacon mondta: „A történelem bölccsé teszi az embert”. Nos, a történelem az ifjúsági munkást is bölccsé teheti.

Ha tényleg azt akarjuk, hogy a fiatalok mélyebben éljék meg lelki életüket, és a lelki gyermekekből olyan felnőttekké váljanak, akik Jézus királysági üzenetét magukévá teszik és megélik, akkor mit kell másképp csinálnunk? Felsorolok öt javaslatot (ugye nem baj, ha szükségszerűségnek nevezem őket?). Ezeket részben az ifjúsági szolgálat történetére visszatekintve, részben a mai kulturális zűrzavart látva fogalmaztam meg – hogy felkészíthessük a diákjainkat arra, hogy hitüket meg is éljék, itt, Isten világában, most és a jövőben egyaránt.

1. Törekedj a teológiai és lelki vitalitásra a személyes életedben!

James Emery White az „A Mind for God” (Istenért gondolkodó elme) című könyvében Billy Graham-et idézi, aki ezt mondta: „Túl sokat prédikáltam, és túl keveset tanultam.” Néha elfeledkezünk róla, hogy az ifjúsági szolgálat nem csak azt jelenti, hogy mit csinálunk, hiszen a készségfejlesztés és azok alkalmazása a megfelelő programok és játékok során nem fogja lelki érettségre vezetni a diákokat. Ez egyszerűen nem így működik. Én abban hiszek, hogy akkor látnánk radikális változást a diákokban, ha az ifjúsági szolgálat inkább arról szólna számunkra, hogy kik vagyunk. Az ifjúsági szolgálatban nem csak az az elhívásunk, hogy együtt legyünk a diákokkal. Elsősorban arra szól az elhívásunk, hogy azon legyünk, hogy az ember egész életét megváltoztató üzenetet és életformát át is adjuk a gyerekeknek, miközben velük időzünk.

Imádkozz érte és törekedj is rá, hogy legyen benned szenvedély és éhség Isten iránt, amit Isten Igéjének a tanulmányozásával és teológiai elmélkedéssel tudsz táplálni. Vegyél fel egy elégedetlen álláspontot, hogy mindig az legyen benned: „Még mindig nem érkeztem meg és nem is fogok megérkezni soha, mert mindig van valami, amit meg kell ismernem.” Juss túl azon, hogy ifjúsági szolgálatos könyveket és programajánlókat olvasol. Olyan olvasmányokat szedj össze, amelyek mély és széles látókörű teológiát, kulturális kritikát, lelki és bibliai tanulmányokat tárnak eléd. Amíg mi foglalkozunk velük, a diákjaink nem fogják nálunk mélyebben megélni a hitüket.

2. Gondold át a megtérésről szóló teológiádat!

A megtérést néha leredukáljuk valamiféle lottósorsolássá, ahol a felemelt kezek és előre jött emberek száma mutatja a Krisztus mellett hozott „döntéseket”. Az egyértelmű bizonyítékok azt mutatják, hogy sok ilyen döntés csupán a felemelt kezekről és az előresétálásról szólt – és semmi másról. Valószínűleg túlságosan lefoglal minket az, hogy rávegyük a gyerekeket, hogy emeljék fel a kezüket, és nem mutatjuk meg a kézfelemelőknek, hogy is néz ki a megváltozott élet a mindennapokban, ami abban a pillanatban kellene hogy elkezdődjön, ahogy leeresztették a kezüket. Talán kimaradt az üdvösségről szóló teológiánkból az, hogy mi jön utána. Itt az ideje, hogy megértsük és tettekre is váltsuk azt, hogy a megtérés nem csupán hitet, bűnbánatot, megbocsátást és örök életet jelent. Valami másnak is kel történnie.

Az üdvösség szabaddá tesz a bűntől, de ugyanakkor az igazság rabszolgájává tesz. Ezeknek a fiataloknak meg kell érteniük, hogy ők már újjászületett emberek, akik új életük minden másodpercét a Jézus Krisztus uralma alatt élik, aki elhívta őket a Királyságába, és ezért már nem a maguké, hanem a Királyé az életük. Ahogy David Wells mondta, „nem nevezhetjük megtérésnek azt, amit nem követ olyan tanítványi élet, amely során erkölcsi érettségben növekednek, mélyül a hitük és szeretetben szolgálnak az emberek”. Talán ideje megkérnünk őket, hogy csak akkor emeljék fel a kezüket vagy jöjjenek előre, ha hajlandóak kilenc vagy akár tizenkét hónapot velünk tölteni, hogy megnézzék, mit is jelent Isten Országában élni.

3. Műveld az értelmedet!

A mai kultúrában sokkal több információ árad a gyermekekre, mint bármelyik korábbi nemzedékben. Ez a gyorstüzelésű támadócsapat minden irányból lő. Ahogy új médiatermékek születnek, ez csak még gyorsabbá és elvadultabbá fog válni. Vegyük például a televíziót. Az én gyerekkoromban egy tévénk volt, ami nyolc csatornát fogott, ebből négynek az adását bezavarta, ha egy repülő szállt el a házunk fölött, az egyik pedig abszolút időpazarlásnak tűnk nekünk, gyerekeknek. Egy mai átlagos háztartásnak négy tévékészüléke van, amelyek mind száz csatornát tudnak fogni átlagosan.

Akár tudják, akár nem – és általában nem tudják – a diákjaink ezt az információáradatot szortírozzák és dolgozzák fel, ami az élet minden elképzelhető területéről szól hozzájuk, és formálja a hitüket és a viselkedésüket. Vajon nem kéne arra tanítanunk őket, hogyan lépjenek tovább az értelmetlen fogyasztásról az értelmes kritika irányába? A lelki formálódás magában foglalja az értelem tanítványságát is. Túl sokáig csak arra tanítottuk a gyerekeket, hogy mit gondoljanak. A kultúránk viszont azt követeli meg, hogy arra tanítsuk meg őket, hogyan gondolkodjanak. Nagyszerű kezdetet jelenthet egy olyan céltudatos munka, amelyben a média értékelését célzó készségeket és gyakorlatot egyesítünk (a zenét, a tévét, filmeket, reklámokat) kifejezetten keresztény szemszögből.

4. Koncentrálj a hit megélésére az élet minden területén!

Gyakran hallottam, amikor a minket figyelő világ képmutatással vádolta a keresztényeket, hogy azt válaszolták: „igen”, mindannyian képmutatók vagyunk. Sőt „a keresztények nem tökéletesek, csak meg vannak bocsátva a bűneik”. Rendben, ezt még el tudom fogadni. De nagyon sokszor ez csak egy rossz kifogás. Sokkal több igazság van ezekben a vádakban, mint amennyit hajlandók vagyunk látni, beismerni vagy elhinni.

A világ azt méregeti, kik is vagyunk mi valójában. És be kell végre ismernünk, hogy a kereszténységet egy nagy, és egyre növekvő szakadék jellemzi, ami a hitvallásunk és a tényleges viselkedésünk között húzódik. Csinos kis kamrákba húzódtunk vissza, kellő távolságra elszeparálva a világtól, ahol talán már soha nem is fogunk érintkezésbe kerülni velük. Megosztott életet élünk, amelyben a hitünk nem jelenik meg a munkánkban, a tanulmányainkban, a kapcsolatainkban, a szexualitásunkban, a játékainkban, a randevúzásban, stb. Ez a széteső félben levő hit nem csak bibliaellenes, hanem minket is, a jelenlétünket és a szolgálatunkat is ellehetetleníti a világban.

Mivel emberi lények vagyunk, egybefüggő egészként kell látnunk magunkat, amelyben életünk minden területére kinyilvánította Isten azt, hogy „ez az enyém!”. Nem csak megtanítanunk kell a gyerekeinknek ezt az igazságot, hanem úgy is kell élnünk, hogy megmutassuk nekik, hogyan integrálják a hitüket az életük minden apró szeletébe. Készíts egy listát arról, hogy az általad ismert fiatalok mit szoktak csinálni, és hogy milyen személyiségűek. Ezután tedd fel magadnak a kérdést: én magam elmondtam és megmutattam nekik, hogy Isten országának hogyan kellene hatással lennie az életüknek arra a területére?

5. Küzdj a materializmus és az igazságtalanság ellen!

Ahogy az evangéliumokat olvasod, egyértelműen láthatod, hogy Jézus sokkal többet beszélt a pénz és a gazdagság veszélyeiről, mint a mennyről és a pokolról együttesen. Persze könnyű abba a csapdába esni, hogy szerintünk ezek nem vonatkoznak ránk vagy a gyerekeinkre, hiszen nekünk sokkal kevesebb pénzünk van, mint Bill Gates-nek vagy Donald Trump-nak. De vajon tudtad, hogy ha az egész világot nézzük, akkor mi és gyermekeink mindannyian a világ leggazdagabb embereinek a felső öt vagy akár két százalékába tartozunk? Talán pont ezért van az, hogy a materializmus az a nagy, észrevétlen, figyelmen kívül hagyott bűn, amivel nem foglalkozunk az egyházban. Hát nem vicces, hogy ha más keresztényeket látogatsz meg a világ különböző részein, azok a leggazdagabb és legbiztonságosabb lelki életük azoknak van, akiknek a legkevesebb van az anyagi javakból?

Ellen kell szegülnünk a materializmusnak, és támogatnunk kell a gazdasági és faji igazságosságot, ha azt akarjuk, hogy gyermekeink Isten országának érett állampolgárai legyenek. Itt egy gyakorlati javaslat, ami talán keménynek fog tűnni: ne járjatok többé költséges sítúrákra (például), az ifjúsági csoporttal. Pontosan ezek azok, amik miatt öntelt elvárások, materializmus és egyfajta „többet érdemlek” érzetet táplálnak. Helyette inkább fordítsátok az erőfeszítéseiteket a valódi missziókra és a szolgálatokra, közvetlenül a rászoruló emberekre!

Az utóbbi években a visszatekintésem a saját ifiszolgálatos éveimen is túlmutatott, és olyan emberekre is kiterjedt, akik Krisztust követték és szolgálták nagyon régen és nem nagyon régen.  Sokat tanultam abból, ahogy éltek, imádkoztak és írtak. Az egyik ilyen csoport, akiket kifejezetten motiválónak találtam, a puritánok – akikről szerintem nem túl sokat szoktunk beszélni az ifjúsági szolgálattal kapcsolatosan.  Nemrég találtam egy puritán imádságot, amit reggel imádkoztak, és ezeket olvastam benne: „Ahogy átlépem a mai nap küszöbét, rábízom magamat, a lelkemet, a testemet, a dolgaimat, a barátaimat a te gondoskodásodra. Vigyázz rám, őrizz meg, vezess, szentelj meg és áldj meg engem! Fordítsd a szívemet a te útjaidhoz! Formálj át teljesen Jézus képmására … Ha az életem véget érne a mai napon, legyen ez életem legjobb napja!” Ha ezt imádkozzuk és tesszük az ifjúsági szolgálatban, akkor Isten segítségével a fiatalok élete is jól fog alakulni!

Jeffrey Marx a Season of Life című bestsellerében egy középiskolai futball szezont követ nyomon, a Baltimore’ Gilman School-ban. A csapat első szezon előtti edzőmérkőzése után, a pikniken, egy anyuka odamegy Biff Poggi vezetőedzőhöz, és megkérdezi, szerinte mennyire lesznek sikeresek a fiúk. „Fogalmam sincs”, mondja Biff. „Igazából még vagy 20 évig nem is fogom tudni”. Ezután Biff részletesen elmondja, hogy a csapatba fektetett erőfeszítéseit az alapján lehet majd megítélni, hogy milyen férjek, milyen apák és milyen közösségi emberek lesznek egykor ezekből a fiúkból.

Vajon így gondolkodunk az ifjúsági szolgálatban végzett munkánkról is?

A cikk egyes részletei a YouthWorker Journal (youthworker.com) májusi/júniusi számából lettek felhasználva, engedéllyel.

Eredeti cikk: What are we doing?


Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük