Konfliktusok csökkentése egészséges gyülekezetek építésén keresztül

A gyülekezeti konfliktusokat lehetséges csökkenteni és jobban kezelni az által, hogy erős, és egészséges közösségeket építünk. Amikor bátor vezetők és kedves emberek megtanulják legyőzni a romboló konfliktusok okozta fájdalmakat, és megtapasztalják a termékeny interakció okozta nagy örömet, egyszerre buzgón elkezdenek dolgozni azon, hogy fenntarthassanak egy egészséges gyülekezetet. A konfliktuskezelés innentől szándékos, folyamatos, interperszonális és szervezeti szintű kezeléssé válik, és ez felváltja a folyamatos „tűzoltást”, a konfliktusok időszakos kezelését.

A gyülekezeti konfliktus súlyossága

Sok gyülekezetet kötöznek meg romboló hatású konfliktusok, amelyek megrontják az emberi kapcsolatokat, és megbénítják a gyülekezet szolgálatait. Az ilyen jellegű konfliktusok ellenkeznek Isten Igéjével, amely úgy tanít minket, hogy „ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12:18) Mindezek ellenére, ha megfelelően kezeljük, a konfliktusok még pozitív hatással is lehetnek az interperszonális kapcsolatokra és gyülekezeti szolgálatokra.

Egy romboló gyülekezeti konfliktus meghatározó akadály lehet, amikor gyülekezeten kívüli emberek felé evangelizálunk, majd be akarjuk őket integrálni a gyülekezetbe. H.B. London Jr., a Focus on the Family evangelizációs/pásztori szolgálatainak alelnöke így fogalmaz: „Egyike a leggyakoribb kifogásoknak, amelyekkel az emberek magyarázzák azt, hogy miért nem járnak gyülekezetbe, az állandó viszálykodás, amit ott tapasztalnak. Pásztorainknak és keresztény vezetőinknek meg kell tanulniuk sikerrel kezelni a konfliktusokat, ha azt akarjuk, hogy az egyház megmaradjon!”¹

A gyülekezet nélküli emberek nem számítanak arra, hogy a gyülekezet konfliktusoktól mentes lesz. Mindezek ellenére, teljesen logikus, ha azt várják el, hogy az egyház ezeket a konfliktusokat azokkal a bibliai alapelvekkel kezelje, amiket egyébként hirdet is.

Sok gyülekezet van konfliktus utáni állapotban. Nincsenek jelenleg konfliktus helyzetben, de szolgálataikat egy előző ilyen eset lebénította. A konfliktus vagy megújítja az azzal küszködő gyülekezeteket, vagy megöli. ² A gyülekezet állapota kritikus, és missziójának sürgőssége feloldást követel.

Szellemi és személyes interakció a gyülekezeten belül

A család után a hitközösség az az elsődleges környezet, melyben Isten úgy tervezte, hogy az emberek bemutathassák a megváltozott életük erejét. Az ilyen közösségben szellemi, intellektuális és érzelmi tapasztalatokat és élményeket szerzünk, egyrészt a személyes kapcsolatok szintjén, másrészt a gyülekezet belső közösségének és kultúrájának közegében.

A korai egyház komolyan vette a közösségre vonatkozó kötelezettségeit. Lukács így írt cselekedeteikről: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.” (Apcsel. 2:44,45).

A keresztyén közösség alapja a Kereszt. Krisztus különböző testrészeket egyesít az egyház Testében.³ A hívők Krisztus testéhez tartoznak, mert megváltotta őket az Ő szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül. Ő helyezte őket egymás mellé a gyülekezetben, és mostmár egymáshoz tartoznak.

A gyülekezet tagjai egymáshoz tartoznak, mert kedvelik is egymást és hasonló tapasztalataik is vannak, de sokkal fontosabb, hogy azért, mert Krisztus helyezte őket egy helyre. Ez kötelezi a hívőket arra, hogy úgy viselkedjenek, ami egymás számára a legjobb, nem pedig aszerint, ami nekik, mint egyéneknek a legjobb.

A gyülekezet egyedi jellegzetességei

A gyülekezet, mint hitközösség, különbözik más szociális szerevezettől, legfőképp, mert ez kapcsolat központú. Együtt vagyunk azért, mert van egy személyes kapcsolatunk Istennel Jézus Krisztuson keresztül, és mert azt parancsolta nekünk, hogy szeressük egymást. Ezért, a gyülekezetnél sokkal valószínűbb az interperszonális konfliktusok kialakulása, mint más szociális szervezeteknél.

1. A gyülekezeteknek örökre szóló fontossága van

Az egyház Isten örökre szóló tervének szerves része, és Isten embereiből áll össze Isten céljaira. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagyok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hidessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Péter 2:9). A hívőknek emlékezniük kell, különösen konfliktusok idején, hogy ők egy Isten által tervezett közösség részei.

2. A gyülekezet származása természetfölötti

Csakis Isten tudott olyan különleges közösséget teremteni, mint a gyülekezet. Az emberek, akik Krisztus által megtérnek, olyan hatalmas mértékben különböznek egymástól személyiségükben és kultúrájukban, hogy ha Krisztus nem kötné össze őket, semmi okuk, érdekük és kedvük nem lenne egy közösséget alkotni.

Teljesen érthető, ha ez a sok emberi különbség sok konfliktust képes szülni, egy ilyen sokféleséggel tarkított közösségekben. Ennek dacára, a Szentlélek segítségével és hatékony konfliktuskezeléssel lehetséges az egység fenntartása és a missziós célok betöltése.

3. A gyülekezetnek látható a helyi hatása

A gyülekezet Krisztus testének teljes kifejezése, nem csak a nagyobb, láthatatlan Egyház miniatűr változata. Még ha csupán két vagy három ember gyűlik is össze Krisztus nevében, mindenki jelen van, akinek ott kell lennie, és Jézus is velük van, mint Megváltó és Úr (Máté 18:20). Az Ő jelenlétében személyesen elszámoltathatóak leszünk, és intimitást, egymás értékeinek megbecsülését találjuk.

4. A gyülekezet Isten kegyelmének szolgája

A gyülekezet, míg kifejleszti saját személyiségét, ugyanúgy Isten kegyelmének szolgája marad. Ha Isten a fény és a gyülekezet egy prizma, akkor a gyülekezet az Ő kegyelmének színeit kell, hogy szétszórja a környezetében. A gyülekezet missziós célja az, hogy megmutassa és hirdesse Jézus Krisztust, nem pedig saját magát. Pál azt mondta, hogy „ez a kegyelem adatott a számomra: hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát” (Efézus 3:8).

Konfliktushelyzetben, a gyülekezet tagjainak észben kell tartaniuk, hogy arra hívattak el Isten királyságába, hogy az Ő kegyelmének szolgái legyenek: „A kegyelem pedig mindannyiunknak a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott” (Efézus 4:7).

5. A benne található egységgel a gyülekezet azt a valóságot tükrözi, amit valójában hirdet

A hívő magánéletének, és a gyülekezet szervezeti életének egybe kell vágniuk azzal az evangéliummal, amit hirdetnek. A hívők egymás iránti szeretete az evangélium alapüzenete. Szükséges, hogy legyen a hívők közt valódi szeretet, tisztesség és kölcsönös bizalom, amelyek mind a konfliktuskezelés egészséges folyamatát mozdítják elő.

Amikor valaki valamilyen szükségben szenved, a közösség a segítségére siet: „És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi” (1Korintus 12:26). A konfliktuskezelés a gyülekezeten belül mindenki felelőssége (bár nem mindenki feladata).

6. A gyülekezet az a hely, ahol a megváltozott életek gyökeret vernek, és ahol a lelki növekedés megtörténik

Isten a gyülekezetet hívők számára tervezte. Hitközösségbe helyezi őket, hogy növekedjenek, és érjenek. A lelki érettség nem történik csak úgy a gyülekezeten kívül. A lelkiség egy személyes kapcsolat Istennel, mégis úgy tervezte, hogy ez a kapcsolat fejlődhessen más hívőkkel való interakción keresztül is.

Jézus úgy tanította tanítványait, hogy „menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet… tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté 28:19,20). A tanítványozás és tanítás interperszonális folyamatok, amelyek megkövetelik, hogy a nagyobb tapasztalattal rendelkezők felügyeljék a kevésbé tapasztaltak lelki fejlődését. A tanítványozás és a lelki fejlődéssel való törődés nem szabad, hogy kérdéses legyen a gyülekezetben.

7. A gyülekezet láthatóvá teszi Krisztus jelenlétét

A gyülekezet egyik megkülönböztető jellemvonása Krisztus természetfölötti jelenléte. Isten jelenléte mindig is magától értetődő volt egészen az Édenkerttől kezdve, a felhőoszlopon át a pusztaságban megjelent tűzoszlopig, a templomban lévő Szentek Szentjétől Pünkösdig és végig az Egyház történetén át. Krisztus jelenléte a mai gyülekezetek is megkülönböztető tulajdonsága kell, hogy legyen.

Legtöbbször a gyülekezeten kívüli hitetlenek első benyomásai Jézus Krisztusról a gyülekezetben lévő hívőkkel való személyes kapcsolatokon keresztül jönnek. A gyülekezet készsége arra, hogy egység legyen benne, illetve a tagok készsége és képessége arra, hogy megoldják a konfliktusaikat, láthatóan demonstrálják Jézus Krisztus természetfeletti jelenlétét és hatalmát.⁴

Habár a szoros közösségvállalás és intenzív személyes interakciók a hitközösségben belül hajlamosabbá teszik a gyülekezetet a konfliktus kialakulására, mint más szociális alapon szerveződő csoportot, ezek a lelki vonások egy jobb konfliktuskezelésre vértezik föl a gyülekezetet.

Egymás iránt való felelősségünk a gyülekezetben

Az Újszövetség számtalan parancsot ad arra nézve, hogyan kell a hívőknek egymást kezelniük. Ezek a parancsok kölcsönös kötelezettségek listáját adják ki. Ezek azok a felelősségek, melyeket a gyülekezeti tagoknak fel kell vállalniuk az egymással való kapcsolataikban. Ha megértjük, milyen fontosak egymás számára a hívők, és azt, ahogyan egymást kezelnünk kell, az jelentősen csökkenthetné a köztünk lévő különbségeket, sőt, talán ki is iktathatná a romboló jellegű és következményű konfliktusokat.

Vegyük tehát sorra ezeket:

1. Jézus megparancsolta a hívőknek, hogy szeressék egymást

Jézus talán egyik leössztettebb parancsolata a jól ismert „szeressétek egymást” parancsolat, amit aztán úgy folytat, hogy „Ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról fogja felismerni, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (János 13:34,35). Jézus parancsolata a keresztény kötelesség egy alap kijelentése és több mint tízszer ismétli meg az Újszövetség (János 15:12,17; Róma 13:8; 1Tesszalonika 4:9; 1Péter 1:22; 1János 3:11,23; 4:7,11,12; és 2János 5). Egymás szeretete kötelező, és alapvető a konfliktuskezeléshez.

2. Pál újra megerősíti Jézus parancsát

Pál tovább fejlesztette Jézus parancsolatát: „A testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők” (Róma 12:10). Azt is mondta, hogy „szeretetben szolgáljatok egymásnak” (Galata 5:13). Pál imádkozott, hogy az Úr segítsen a tesszalonikieknek, hogy ne csak egymás iránti szeretetükben növekedjenek, hanem a mindenki iránti szeretetben is. (1Thessz. 5:15, vö. 3:12) Második levelében, amit nekik írt, Pál megköszönte Istennek, hogy a thesszalonikiak valóban elkezdtek növekedni az egymás iránti szeretetben (2Thessalonians 1:3).

3. A hívők egymáshoz tartoznak a Krisztusban

Krisztusban a hívők egymáshoz tartoznak, és egy testet alkotnak (Róma 12:5). Egy test tagjai vagyunk: „Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak” (Efézus 4:25); és „közösségünk van egymással” (1János 1:7). Pál imádkozott, hogy a római keresztények közt ott lehessen az „egység lelke”, ahogyan Krisztus Jézust követték (Róma 15:5). Hogy elkerülhető legyen a megosztottság a testen belül, a tagokat Pál úgy inti, hogy „kölcsönösen gondoskodjanak egymásról” (1Korinthius 12:25) Péter pedig arra int, hogy „Legyetek egymással vendégszeretők” (1Péter 4:9).

4. A hívők tisztelik egymást

A Bibliában végig azt látjuk, hogy Isten elvárja tőlünk, hogy Őt is, és egymást is tiszteljük. Pál azt mondta, „Legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők” (Róma 12:10). Később tovább fejtegeti, milyen módokon minimalizálja az egymás tisztelete a Testen belüli megosztottság esélyeit.

5. A hívők békességben élnek egymással alázatban

Ennek a jézusi parancsolatnak egy továbbgondolt változatát találjuk Márk evangéliumában: „békességben éljetek egymással” (9:50). Pál aztán még pár féleképpen megfogalmazza ezt: „Éljetek egymással békességben” (1Thesszalonika 5:13). „Egymással egyetértésben legyetek” (Róma 12:16). „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Filippi 2:3). Péter azt mondta „Egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatostak” (1Péter 5:5).

6. A hívők elfogadják egymást

„Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett” írta Pál a Rómaikhoz a 14:13-as versben. „Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” (Róma 15:7). „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (Kolossé 3:13), és „legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” (Efézus 4:32). „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért” (Jakab 5:16). Az, hogy elfogadjuk mások személyes és kulturális különbségeit, kiszélesítheti érdeklődési köreinket és preferenciáinkat, ami ez által szintén hozzájárul a konfliktusok csökkenéséhez.

7. A hívők elviselik egymást

Egymás elviselése annyit jelent, hogy olyanokkal is törődünk, akiket talán nem kedvelünk, még azokat is, akiket kifejezetten nehéznek találunk kezelni az életben. Az Írás azt mondja, hogy „el kell viselnünk, ki kell bírnunk, tűrnünk kell, és el kell szenvednünk” ⁵ az ilyen embereket. Ez nem azt jelenti, hogy engedjük, hogy átvegyék az irányítást, vagy hogy ne kérjük tőlük számon szavaikat és tetteiket. „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére.” (Róma 15:1,2; vö. Kolossé 3:13,14).

8. A hívők szolgálnak egymásnak

Egymás elfogadásából következik, hogy igazságosan kell egymással bánnunk. Péter így mondta: „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak” (1Péter 4:10; vö. Galata 5:13). Jézus ugyanezt a leckét adta, amikor arra utasította tanítványait, hogy mossák meg egymás lábát (János 13:14). Pál tovább folytatta ezt a gondolatot, amikor felhívta a hívők figyelmét, hogy „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” (Efézus 5:21), illetve hogy „egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6:2).

9. A hívők bátorítják egymást

Pál vágyott arra, hogy találkozhasson a római keresztényekkel, hogy „együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által.” (Róma 1:12). Az együttes, testületi imádat egyik legfőbb célja, hogy „egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.” (Zsidók 10:24,25). Az Ige arra is felszólít, hogy mi hívők „bátorítsuk egymást naponta” (Zsidók 3:13); „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek” (1Thesszalonika 5:11; vö. 4:18); „épüljetek szentséges hitetekben” (Júdás könyve 20). Amikor a hívők arra koncentrálnak, hogy bátorítsák és felépítsék egymást, azzal nem engedik, hogy maradandó, romboló konfliktus alakuljon ki.

10. A hívők tanítják és építik egymást

Pál az „egymás építését” célozta meg (Róma 14:19). Azt írta: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak,” (Kolossé 3:16; vö. Efézus 5:19). Pál biztos volt abban, hogy a rómaiak képesek lesznek arra, hogy egymást tanítsák (Róma 15:14).

Az „egymást” parancsok megértése a Bibliából alapvető a konfliktus kezelés szempontjából a hitközösségen belül. A hívők el kell, hogy kötelezzék magukat egymás lelki és erkölcsi jóléte számára.

A megbocsátás szerepe a konfliktuskezelésben

Amikor egy konfliktus elhúzódik, és emberek bántották meg egymást, a megbocsátás kikerülhetetlen ahhoz, hogy újjáépíthessék az elromlott kapcsolatokat. A megbocsátást úgy lehet definiálni, mint egy „megbántott ember elméjének és dühének aktív, és tudatos folyamatát, amellyel hajlandó eltörölni azt a morális akadályt, amelyet a megbántás okozott, és kész engedi, hogy újjáépülhessen a barátság szabadsága és öröme azzal az emberrel, aki azt okozta.”⁶ Sokszor fordul elő, hogy a konfliktusban lévő felek bizonyos ideig nem képesek vagy nem hajlandóak megbocsátani egymásnak, és egyáltalán nem is akarják a kapcsolat megjavítását. Persze olyanok is akadnak, akik hajlanak a megbocsátás felé azért, hogy saját gyógyulásukat is elősegíthessék.

Jézus és István kitűnő példák a megbocsátásra. Haláluk órájában is megbocsátottak gyilkosaiknak, még akkor is, amikor támadóik abszolút elutasították a megbocsátást és a békülést (Lukács 23:34; Apcsel. 7:59,60).

Míg a legtöbb ember nem tapasztal meg halálos konfliktust, más romboló jellegű konfliktusok gyakran az élet legfájdalmasabb tapasztalatai lehetnek. Vannak, idők, amikor a konfliktust nem lehet csak úgy feloldani, és szükséges, hogy a megsebzett ember a megbocsátásával vessen véget a helyzetnek, és újra kezdődjön egy kapcsolat. Vannak emberek, akik szándékosan bántanak meg másokat, és nem akarják, hogy a kapcsolat meggyógyuljon. Azoknak, akik ilyen sebeket hordoznak, meg kell tanulniuk megbocsátani azoknak, akik megbántották őket, és meg kell tanulniuk tovább lépni az életben.

A megbocsátás kifejezést sokkal nehezebb definiálni, mint a sokféleséget, a különbséget, a konfliktust vagy a megbékélést. Talán azért is nehéz a megbocsátást definiálni, mert az emberek gyakran úgy gondolják, hogy az azt jelenti, hogy a konfliktust érzelmileg kell megközelíteni.

Néha az emberek kifogásként használják a megbocsátást, hogy elkerülhessék egy konfliktus feloldását, mikor nem akarnak konfrontálódni másokkal, vagy ha mondjuk nem értenek ahhoz, hogyan kell ezt csinálni. Azt szeretnék, ha a konfliktus csak úgy eltűnne magától. Számukra a megbocsátás egyfajta lelki gyakorlat, amely felmenti őket a felelősség alól. Vannak olyan időszakok is, amikor az, akit megbántottak, nem tud békességre jutni azzal, aki megbántotta, mert a körülmények úgy hozzák. Ilyen esetek például, mikor az illető meghal – ilyenkor csakis a megbocsátás az egyetlen kiút. A megbocsátás viszont nem helyettesítheti a gyógyulási folyamatot, amiben, ha az lehetséges, mindkét félnek részt kell vennie.

Szükség van az interperszonális megbékélésre a megbocsátás folyamata során. A megbocsátás igazi munkája a gyűlölet, a neheztelés, a gyanakvás és az ellenségeskedés elengedése a megbocsátó ember részéről. Ezeket találjuk, amikor teljes értékű testvérként fogadjuk vissza a testvéreinket. Mivel a gyülekezet az Isten képmása, a benne lévő egyéneknek is ki kell fejezniük ezt a közösséget a többiekkel való kapcsolataikban. Az az alapelv, miszerint „a megbocsátás szükségszerű, a megbékélés viszont választható lehetőség” nem Jézus példája. Az olyan megbocsátás, amely elcsendesíti az ember lelkiismeretét ahelyett, hogy visszaállítaná a közösséget a másikkal, nem keresztény megoldás! A cél az, hogy a kapcsolat helyreálljon, nem pedig, hogy az egyén maga tökéletességre jusson.⁷

A megbocsátásban az időzítés stratégiai szinten nagyon fontos. A megbékélés csak úgy lehetséges, ha a megbocsátásnak megfelelő időt hagyunk. Ha nem hagyunk elég időt arra, hogy konfrontálódjunk, szembesüljünk és feldolgozzunk a bennünket ért sérelmeket, és ha siettetni akarjuk a megbékélést, bizonytalanná válhat a végkifejlet. Ha nincs kidolgozott stratégiánk arra, hogyan béküljünk meg valakivel, akkor bármilyen stratégia megteszi, amit a másik személy iránt érzett szeretet motivál.⁸

A fájdalmas emlékek begyógyulásának érdekében folytatott imádság értéke

A kemény szavak és tettek fájdalmakkal teli, érzelemdús emlékeket szülnek, amelyekből gyakran konfliktusok lesznek. Ezek a fájdalmas emlékek két dolgot tudnak csinálni egy emberrel: vagy megnyomorítják egy életre, vagy az ember ajándékaivá válhatnak, ahogy kialakul benne a hosszútűrés, és megtanulnak általuk konfliktusokat kezelni. Tulajdonképpen minden esemény az életben felfogható ilyen értelemben áldásként vagy átokként.

Az, hogy egy konfliktust sikerül-e megoldani, sokszor az adott szituáció tényei helyett a benne szereplő személyek érzelmei befolyásolják. Sokan érzelmi sebeket hordoznak, mert nem tudnak megbocsátani, elengedni dolgokat, és tovább lépni. A romboló jellegű konfliktus okozta fájdalom gyógyulása egy folyamat. Csakúgy, mint a fizikai sérüléseknek, a lelki és érzelmi sebeknek is idő kell a gyógyuláshoz. Az fájdalmas emlékek gyógyulása a szomorúság öt lépcsőjén megy át: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ahogyan a személy lépésről-lépésre halad ezen a lépcsősoron, minden lépésen nagyobb mélységben halad át. A lelki sebek gyógyulásának öt állomása ugyanazt a természetes folyamatot mutatja, ahogyan a Szentlélek is gyógyít.⁹

A megbocsátást értékeljük úgy, mint Isten ajándékát

John Patton, az Amerikai Pásztori Tanácsadó Szövetség előző elnöke és a Pásztori Gondoskodás és Tanácsadás Nemzetközi Bizottságának jelenlegi alelnöke azt állítja, hogy amikor a megbocsátást cselekvésként vagy hozzáállásként kell felfogni, sok keresztény képtelen megbocsátani, a legnagyobb erőfeszítéseik ellenére is. Patton úgy tartja, hogy a megbocsátás nem emberi tett vagy hozzáállás, hanem Isten ajándéka. Míg a szégyenérzet az elutasításra és szorongásra adott válasz, és így arra ösztönzi az embereket, hogy védőfalakat vonjanak maguk köré, Patton terápiás kapcsolata felajánlja annak a lehetőségét, hogy az ember felfedezze saját szégyenérzetének védekező mechanizmusait (például a harag, erő, és igazságosság) egy olyan empatikus kontextusban, amiben képes felfedezni a bűntudatot. Amint egy személy megérti, hogy bűnös, akkor felfogja, hogy egy olyan közösséghez tartozik, ahol bűnösök vannak, akiket Isten szeret. A pásztori tanácsadó szerepe nem az, hogy felügyelje és ösztökélje a megbocsátás tényleges cselekedeteit, hanem hogy egy megfelelő empatikus atmoszférát biztosítson, amely lehetővé teszi a személy számára, hogy letegye szégyenének védekező mechanizmusait, és felfedezze a másik félhez való kapcsolódás lehetőségeit. ¹⁰

A megszabadító emlékezés értéke

A hamis megbocsátás szétmarja a társadalom morális rostjait, a megszabadító emlékezés viszont a reményteljes és jobb jövő lehetőségeire fókuszál anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná a múltbéli emlékeket. Mivel a megbocsátás a valóságra alapoz, és nem megtévesztés áldozata, azok, akik megbocsátanak, nem félnek a konfrontációtól, és a szabadság vezérli őket, nem a gyűlölet. Akik megbocsátanak, elfogadják a szeretet forradalmát, amely az élet tisztességtelensége ellen szól, és a másik ember iránt érzett tisztelet és elkötelezettség irányítja őket. Ezzel az is jár, hogy az egyén rájön, hogy nincs teljesen tiszta ember. Az, aki megbocsát, azért teszi, mert felismeri, hogy Isten is megbocsátott a saját szívében lévő gonoszságokért. Ha nem bocsátunk meg felebarátunknak, az így annak az igazságnak tiszteletlen tagadása, miszerint az ember szívében jó és rossz is létezik. ¹¹

A megbocsátás a másokkal és Istennel való kapcsolat felvállalása. A megbocsátás, mint megbékélés, nem csupán az egyén erőfeszítése, hanem Isten közbelépése is az emberi romlás és erőszak miatt. A megbékélés úgy történik, hogy Istent segítségül hívjuk, Ő pedig alig várja, hogy válaszolhasson. ¹²

Ha emlékeinkben tartjuk, hogyan bántottak meg bennünket, és hogyan bántottunk meg mi másokat, az értékes útmutató lehet számunkra, hogyan kell másokkal bánnunk, és milyen helyes reakciókkal kell majd élnünk, nehogy újból ugyanabba a konfliktusba sodródjunk bele. Ki kell alakítanunk határokat, amelyek mentén eldönthetjük, mi elfogadható még számunkra, és ezeket mások felé is közvetítenünk kell. Ezen túl pedig kell, hogy alkalomadtán másokat is felelősségre vonjunk. ¹³

A vízkeresztség, és az Úrvacsora szerepe a konfliktus kezelésében

Isten két olyan parancsolattal látta el az Egyházat – a vízkeresztséggel és az Úrvacsorával – amelyek rendszeres és ismétlődő eszközök arra, hogy Vele és egymással való kapcsolatunkat folyton rendben tartsuk a Krisztus Testén belül. A hívők azon kötelezettsége, amely konfliktusaik megoldására vonatkozik, Krisztus, és egymás iránt való elkötelezettségükben kell, hogy gyökerezzen.

A vízkeresztség szerepe

A vízkeresztség két fontos módon segíti a konfliktuskezelést. Először is, a vízkeresztséggel azonosulunk Krisztu halálával, temetésével és feltámadásával. Másodszor, ezzel azonosítjuk magunkat azokkal, akik „ugyanabban a drága hitben részesültek” (2Péter 1:1), valamint el is kötelezzük magunkat feléjük. Krisztussal való azonosulásunkkor bizonyságot teszünk a vízkeresztséggel arról, hogy meghaltunk önmagunk számára, eltemettük régi természetünket és új életre támadtunk fel Ővele. Az ő átformáló ereje az életünkben megszabadított bennünket a bűntől. Mostmár nem vagyunk többé Isten ellenségei, vele és törvényével szemben lázadók. Szívünk megváltozott, és ő elhelyezett bennünket a hitközösségben azért, hogy egységben élhessünk.

Pál az efézusiakat és a korintusiakat is megszólította ezzel kapcsolatban: „igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is:  egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Efézus 4:3-6). „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor. 12:12-13)

A vízkeresztség azonosítja a hívőt a többi emberrel, akikkel egy gyülekezetben van. Nem csak ugyanolyan közösségi élményekről tudunk ugyanolyan bizonyságot adni, hanem elkötelezzük magunkat a Krisztus Testén belüli közösség támogatására és jólétére. Ez persze sok kiváltsággal, és felelősséggel is jár, hogy megtarthassuk az egységet. Kötelesek vagyunk szeretni egymást, megoldani a különbségeink okozta problémákat, és megbocsátani egymásnak.

Az Úrvacsora szerepe

A vízkeresztséghez hasonlatosan, az Úrvacsora is két fontos segítséget nyújt a konfliktusok feloldásában. Először is, az Úrvacsora Megváltónkról való megemlékezés, és annak az újra és újra átgondolása, hogy ki mentett meg bennünket a megtört testén és kiontott vérén keresztül. A kenyér és a pohár mindazt szimbolizálják, amit Krisztus tett értünk. Ennek alázatot kell kiváltania belőlünk, amikor megemlékezünk arról, mit tett értünk, amikor mi még semmit nem tudtunk magunkért tenni. Arra is emlékezzünk ilyenkor, hogy a gyülekezet minden egyes tagja csakis az Ő megtört teste és kiontott vére miatt lehet jelen. Ennek pedig egyfajta szent félelmet kell kiváltania belőlünk, valamint tiszteletet Isten iránt, és az egymással való egység érzetét.

Másodszor, az Úrvacsora jó alkalom arra is, hogy átvizsgáljuk Istennel és a gyülekezet többi tagjával való kapcsolatunkat. Úrvacsora vételekor újra megerősítjük a keresztséggel átvett azonosulásunkat és elkötelezettségünket. Részesülünk Urunk testének és vérének jelképeiből, az Ő emlékezetére. Hívő társainkkal is megosztjuk, hogy újra megerősítsük szeretetünket és elkötelezettségünket feléjük, mint akik testvéreink a Krisztus testén belül.

Az Úrvacsora központi jelentősége és célja, hogy az ember „megvizsgálja magát” (1Kor. 11:28) ¹⁴ Az Úr asztalánál a különbségeket el lehet simítani, mielőtt azok rombolni kezdhetnék kapcsolatunkat Istennel és/vagy hívőtársainkkal. Az Úr asztala az, ahol Isten szeretete és a mi egymás iránti szeretetünk mérhetővé válik.

A szeretet kifejezés a személy cselekedeteinek szándékaira vonatkozik. Amikor egy gyülekezet agapé szeretettel szeret (megosztják dolgaikat egymással), az azt jelenti, hogy az erős, a gyenge, a gazdag, a szegény, a nagy és a kicsi gondoskodnak egymásról és segítik egymást. Az Utolsó Vacsorában jól tükröződik az olyan gyülekezet közösségi élete, mely az Úrvacsorából fakad: A gyülekezet összegyűlik az asztal köré meleg szeretettel, közvetlen, családias légkörben, melyet az együtt étkezés teremt meg.

A hívők szimbolikusan együtt részesülnek Krisztus törött testéből, és együtt isszák kiontott vérét, és egy összegyűlt közösségként együtt megerősítik üdvösségüket, amely Belőle ered. Az Apostoli Hitvallásban a keresztények megvallják hitüket, és kimondják, hogy hisznek „a szentek közösségében”, ami kihangsúlyozza, hogy minden hívő egymáshoz tartozik és közösségben kell lenniük.

Isten a kegyelem többféle eszközét ajánlja fel számunkra, amikbe az Úrvacsora is beletartozik, és amely megadja számunkra azt a kegyelmet, hogy bánni tudjunk a nehezebben kezelhető emberekkel. Nem szabadna, hogy az emberek kifogást találjanak egymás hibás viselkedésére; sokkal inkább kéne egymást elszámoltathatóként tartani Isten jelenlétében. A „szeretet közösségét” összehasonlíthatjuk azzal, ami akkor történik, amikor egy személy a gyülekezetbe behozza rossz kapcsolatait, és megpróbálja őket a gyülekezeti család részévé tenni. Az ilyen szeretben megélt közösségbe az emberek hajlandóak bevinni azokat, akik engedetlenek, veszekedősek, „kukacosak”, még akkor is, ha egyértelműen fegyelmezésre szorulnak majd. Velük mindenképp törődni fognak, nem fogják kizárni őket.¹⁵

A vízkeresztség és az Úrvacsora rendelkezése Istentől nem csupán folyamatos emlékeztetői Isten szeretetének, és hitünk iránti elkötelezettségünknek, de gyakorlati lehetőségek arra nézve, hogy megnevezzük és konfrontálhassuk összekülönbözéseinket, hogy ez által megerősíthessük kapcsolatainkat, valamint hatástalaníthassuk konfliktusainkat. A vízkeresztségben elfogadjuk egymást, és elkötelezzük magunkat egymás iránt, függetlenül személyes vagy kulturális különbségeinktől. Az Úrvacsoránál pedig kötelesek vagyunk konfrontálni minden olyan különbséget, mely megzavarja egymással való kapcsolatunkat.

Konklúzió

Az interperszonális kapcsolatok és a konfliktuskezelési technikák területén végzett képzés létfontosságú mindenki számára a gyülekezetben. Óriási jelentőségű, hogy országos vezetők, kerületi vezetők, pásztorok, és gyülekezeti vezetők megfelelő képzésben részesüljenek Isten segítségével, és hogy így képesek legyenek reményt és békés feloldást biztosítani minden egyes konfliktushelyzetben. A gyülekezet egy hitközösség, amelynek képessé kell válnia arra, hogy egységben és a Krisztusba vetett dicsőséges reménységben éljen, aki az Írásban azt mondja magáról, hogy „Íme, újjáteremtek mindent!” (Revelation 21:5).

A konfliktuskezelés a gyülekezet minden tagjának felelőssége. Mindenkitől kívánatos, hogy a lehető legtöbbet megtegye annak érdekében, hogy a romboló hatású konfliktusok száma lecsökkenjen, és elkötelezze magát arra, hogy szeresse a többieket.

Sokan azok közül, akik a gyülekezeti alkalmon a sorokban ülnek, munkahelyeiken már megtanulták, hogyan kell jó vezetőnek lenni, hogyan kell csapatot építeni, és konfliktusokat kezelni. Ezek az emberek könnyen behozhatnák ezeket az alapelveket a gyülekezetbe is. Gyakran olyan emberek is vannak gyülekezeteinkben, akik eddig fel nem ismert és kiaknázatlan képességekkel rendelkeznek.

Azzal, ha megértjük a konfliktusok természetét, lefolyását, és azok kezelését, sokkal kisebb félelemmel fogjuk kezelni őket, és meglesz az a reménységünk, hogy a konfliktusok feloldása megerősítheti személyes kapcsolatainkat, és lehetővé teheti, hogy a gyülekezeti szolgálat még hatékonyabb legyen.

Gary R. Allen, D.Min., ügyvezető szerkesztő az Enrichment folyóiratnál és Ministerial Enrichment Office országos vezetője Springfieldben, Missouri államban.

Felhasznált irodalom

1. H.B. London Jr., “Trinity College and Seminary Department of Conflict Management” (Deerfield, Ill., accessed December 1999); available from http://www.trintysem.edu/tccm.html; Internet.
2. Norman Shawchuck, “Managing Conflict and Change” (Lecture at Assemblies of God Theological Seminary, Springfield, Mo., October 1999).
3. Miroslav Volf, Exclusion and Embrace: A Theological Exploration of Identity, Otherness, and Reconciliation (Nashville: Abingdon Press, 1996), 47.
4. Byron Klaus, “Leadership Development for Church Revitalization” (Lecture at Assemblies of God Theological Seminary, Springfield, Mo., June 1999).
5. Biblesoft’s New Exhaustive Strong’s Numbers and Concordance with Expanded Greek-Hebrew Dictionary (Seattle, Wash.: Biblesoft and International Bible Translators, 1994).
6. Lewis B. Smedes, Forgive and Forget: Healing the Hurts We Don’t Deserve (New York: Pocket Books, 1984), 50.
7. David Augsburger, Caring Enough To Forgive: True Forgiveness and Caring Enough To Not Forgive: False Forgiveness (Ventura, Calif.: Regal Books, 1981), 32–40.
8. Doris Donnelly, Learning To Forgive (Nashville: Abingdon Press, 1979), 84–89.
9. Dennis Linn and Matthew Linn, Healing Life’s Hurts: Healing Memories Through Five Stages of Forgiveness (New York: Paulist Press, 1978), 1–17.
10. John Patton, Is Human Forgiveness Possible? (Nashville: Abingdon Press, 1985), 16–18.
11. Smedes, 94–101.
12. Joan Mueller, Is Forgiveness Possible?(Collegeville, Minn.: The Liturgical Press, 1998), 61–63.
13. David W. Schell, Forgiveness Therapy (St. Meinrad, Ind.: Abbey Press, 1993), 7.
14. Richard D. Dobbins, At the Table of the Lord (Akron, Ohio: Totally Alive Publications, 1999), 8.
15. Manford G. Gutzke, Plain Talk About Christian Words (Grand Rapids: Zondervan, 1965), 216–17.