Az istenimádattal kapcsolatban az egyik kedvenc igeversem a Róma 12:1, mivel úgy gondolom, ez a szakasz pontosan meghatározza Istennel való kapcsolatunk lényegét. Olvassuk el az igeverset először az új fordítású, majd a bővített kiadású Bibliából.
„Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.”(Új fordítás)
Hozzátok fordulok, Testvéreim, és az Isten (minden) irgalmára kérlek Benneteket, hogy szánjátok oda testeteket (annak minden tagját, és képességeiteket) elő áldozatként, ami szent (odaszánt, felszentelt) és Istennek tetsző, ami a Ti okos (ésszerű, intelligens) szolgálatotok és lelki áhítatotok lesz. (Bővített kiadás)
Az első dolog, amit észreveszünk ebben a részben, a motiváció az áhítatra. „Isten minden irgalmára kérlek…” Amikor Istenhez fordulunk, az első dolog, amit figyelembe kell vennünk, az az Isten irgalma. Hálás lélekkel kell Isten irgalmára tekintenünk. Tehát, a kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: „Megszűnhet-e valaha Isten irgalma?” A válasz nyilvánvaló: NEM. A Jeremiás siralmai 3:22-23 ezt mondja: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a Te hűséged!” Vagyis, ha nem akarunk megfeledkezni Isten irgalmáról, akkor mindennap számba kell azt vennünk. Isten irgalma nem valami régi, újrahasznosított dolog. Az Isten irgalma nem olyan, mint a mobil feltöltés, ami felhasználásig a készüléken várakozik. Isten irgalma minden nap megújul számunkra, ezért a mi áhítatunknak/istenimádatunknak is frissnek, újnak kell lennie mindennap. Áhítatunk azzal kezdődik, hogy találkozunk Isten irgalmával.
Én szeretem Isten irgalmának és kegyelmének hagyományos, szószéki definícióját. A kegyelem olyan megkülönböztetett bánásmód, amit nem érdemlünk meg, míg az irgalom a meg nem kapott büntetést jelenti, amit megérdemelnénk. Barátaim, bűnösök vagyunk, és én is elmondhatom, hogy kaphattam volna büntetéseket a bűneimért, de Isten irgalmának köszönhetően megmenekültem ezektől. Ha így gondolunk Isten irgalmára, a hála és alázat túláradó érzése tölt el minket, és ez az pillanat, amikor elkezdődik bennünk az áhítat.
Ahogy napról napra megújul Isten gondoskodó irgalma irántunk, így kellene megújulni nap, mint nap a mi istentiszteletünknek is. Sohasem lenne szabad valami „felmelegített” imát mondani az úrnak, azt gondolván, hogy ezzel áhítatot tartunk. Azt is butaság lenne gondolni, hogy hetente egyszer áhítatot tartunk, és ezzel elnyerjük Isten tetszését. Folyamatosan áhítatot kell tartanunk, az áhítat nem lehet egy beütemezett program, mindennapi életünk részévé, életstílusunkká kell válnia.
A következő dolog, amit a Róma 12:1-ben látunk, az az első dolog, amit az áhítatunk során, Istent imádva teszünk, az a felajánlás az Úrnak. Az áhítat folyamatos magasztalás. Nézzük meg az alábbi részeket az 1Krónikák 16-ban:
Népek törzsei! Magasztaljátok az Urat!
Magasztaljátok az Úr dicsőségét és hatalmát.
Magasztaljátok az Úr dicső nevét,
Ajándékot hozva jöjjetek színe elé!
Boruljatok le az Úr előtt szent öltözetben.
1Krón 16:28-29
Ez a szakasz, szinte szóról szóra megismétlődik a 29. és 96. zsoltárban. Az az érdekes ebben a részben, hogy négyszer szólít fel minket arra, hogy magasztaljuk az Urat, és tegyünk felajánlást, mielőtt megindokolná ezt. Amikor pedig megkapjuk a választ arra, hogy miért kell ezt tennünk, a választ megdöbbentő. Nem azért kell dicsőíteni az Urat, mert szerető Isten, mert szabadító Isten, mert gyógyító Isten, vagy bármi más cselekedetéért. Az ige egyszerűen azt mondja, hogy dicsérjétek az Urat, mert szent. Isten méltó a dicséretünkre, az imádatunkra, egyszerűen azért, mert Ő az Isten, és nincs más hozzá hasonló.
Hányszor próbáltad már igazolni, ésszerűen megmagyarázni a magasztalásod milyenségét? Ilyeneket mondunk: pl. „Isten semmi különöset nem tett ezen a héten értem, tehát lazíthatok egy kicsit az áhítataimban.” Azt gondoljuk, hogy Isten miatt van ez így, mivel nem úgy alakította a dolgainkat, ahogy mi gondoltuk. Pedig úgy kellett volna! Bármi is legyen az oka, nincs sem jogos indok, sem ésszerű okunk arra, hogy ne dicsőítsük az Urat. Ő szent és tökéletes fenség, és ez elég ok arra, hogy magasztaljuk.
Az utolsó dolog, amit a Róma12:1-ben látunk, az annak a leírása, hogy mit kellene felajánlanunk az Úrnak: Naponta fel kell ajánlanunk testünket az Úrnak élő áldozatként. A test görögül soma (so’mah), ami egy mindent átfogó kifejezés. A bővített Biblia fordítás írja ez le a legjobban, úgy hogy két csoportra osztja a részeket: testrészekre és képességekre.
A testrészeink egy részét tudatosan tudjuk irányítani és használni: a kezünket, lábunkat, orrunkat, szemünket, fejünket, stb., de jelenti a szerveinket is: a tüdőnket, szívünket, májunkat, stb. Számomra ez azt jelenti, hogy folyamatosan erőfeszítéseket kell annak érdekében tennem, hogy mindennap fel tudjak valamit ajánlani az Úrnak. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan uralnom kell a testemet, és hagynom kell, hogy a szentlélek irányítsa.
A test másik részre, a képességek. A Webster szótár szerint ez „adottságot, erősséget” jelent. A képességeink, a velünk született ajándékaink. Ezek azok az örökölt tulajdonságok, amelyeket csak Isten adhat, vagy vehet el. Valahányszor a képesség és erősség szavakat hallom bibliai összefüggésben, mindig a talentumok példázata jut az eszembe.
„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Máté 25: 14-15
Az ember talentumokat adott a szolgáinak, mindegyiknek képességei szerint. A „képesség” szó görög megfelelője, az egyik legerőteljesebb kifejezés az egész Új Testamentumban. Ez a szó a „dunamis”. Azt jelenti, a benne lévő erő, képesség, vagy hatalom. Innen származik a dinamit szavunk. Azért annyira erőteljes ez a szó, mert olyan képességre, erőre utal, ami csak Istentől van. Ez az a részünk, amit nem tagadhatunk meg, amit nem manipulálhatunk. Ez bennünk van, akár szeretjük, akár nem. Csak Istentől kaphatjuk, és csak Ő veheti el.
Nos, visszatérve a Róma 12:1 verséhez, azt látjuk, hogy nemcsak fizikai testünket kell élő áldozatként átadni Istennek, hanem ebben a részben felszólítást kapunk, hogy ajánljuk fel (szabad akaratunkból adjuk át) belső képességeinket is. A talentumok példázata, a Máté 25-ben, azért olyan fontos része a Szentírásnak, mert három olyan emberről szól, akik lehetőséget kaptak Isten imádására.
Mindháromnak Istentől kapott adottságai voltak, hogy gazdálkodjanak a talentumokkal, de az már csak rajtuk állt, hogy hűségesek lesznek-e a kapott képességeikkel. Az a szolga, aki a legkevesebb talentumot kapta (egyet) nem csinált semmit, mert ezt mondta „…tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahol nem szórtál”. Ő csak egyféleképpen látta az urát. De azt gondolom, hogy a másik két szolga tényleg ismerte az urát. Azt hiszem, olyan bensőséges kapcsolatuk volt az urukkal, ami az egy talentumot kapott szolgának nem volt. Igen, tudták, hogy kemény ember az uruk, de azt is tudták, hogy meg fogja őket jutalmazni, és szereti őket. Ezért tisztelték meg őt azzal, hogy a kapott képességeikkel szolgálták. Megértették, hogy ha a „mindennél” kevesebbet ajánlanak fel magukból, az megalkuvás lenne elkötelezettségükben Urukhoz.
Mi többek vagyunk, mint Mennyei Urunk egyszerű szolgái. Gyermekei vagyunk, fiai és lányai, Ő pedig a mi Atyánk. Máté evangéliumából tudjuk, hogy Isten azt szeretné, ha a legnagyobb ajándékokat adhatná nekünk. Isten nem azért ad ajándékokat, hogy kiürítse a mennyei raktárakat, hanem pontosan tudja, hogyan akarja szétosztani ezeket az ajándékokat. Képességeink szerint kapjuk ezeket. Isten gyermekeiként az a dolgunk, hogy meghitt kapcsolatban legyünk vele. Olyan közel kell élnünk Isten szívéhez, hogy megismerjük őt. Jobban kell őt ismernünk annál, hogy csak azt tudjuk róla, hogy haragvó Isten. Azt is tudnunk kell, hogy ő a tökéletes szeretet Istene. Ha ezt megértjük, akkor be fogjuk látni, hogy ha a „mindennél” kevesebbet ajánlunk fel Neki, akkor az megalkuvás Isten iránti szeretetünkben.
A végső dolog, amit a Róma 12:1-ben látunk, az az Isten iránti szeretetünk jutalma. Ha őszintén szeretjük Istent, akkor szentek leszünk, Isten számára elfogadhatók, és ez a végső célja és motivációja mindennek, amit Istenért teszünk. Meg kell értenetek, hogy ez nem azt jelenti, hogy manipulálhatjuk Istent. Meglehetősen öntelt dolog lenne részünkről azt hinni, hogy bizonyos „áhítatok, rituálék” elvégzésével elérhetjük, hogy Isten megadja azt, amire vágyunk. A rituálék nincsenek Isten kedvére. És bár vannak bizonyos rituálék az áhítatainkban, és cselekedeteinkben, Isten szerető szívre vágyik, amely meghallja az Ő hívását, és követi őt.
Eredeti cikk: The Root of Worship
Vélemény, hozzászólás?