A kapcsolat
A Bibliából tudjuk, hogy Isten elvárja tőlünk keresztényektől, hogy imádkozzunk és dicsőítsük Őt. Isten Igéje arra tanít bennünket, hogy folyamatosan imádkozzunk. (1 Thessalonika 5:17). Minden valódi imaharcos alátámaszthatja, hogy az ima kommunikáció Isten és az imádkozó személy(ek) között.
Gyakran azt gondoljuk, hogy az ima egyirányú kommuinkáció, amely által beszélünk Istenhez, de nem hagyunk Neki lehetőséget, hogy válaszoljon. A saját akaratunk dominál ahelyett, hogy megvizsgálnánk mit akar Isten. Mindent megteszünk, hogy saját terveinket véghezvigyük, de valójában nem kértünk megfelelő utasításokat a központtól. Elmondtuk Istennek a terveinket, de nem vártunk a válaszára. Keresztény életem során megmutatta nekem Isten, hogy tökéletes szabadsága van megváltoztatni terveimet, függetlenül attól, hogy mennyire jól átgondoltnak látszottak eredetileg. Mikor már hoszabb ideje munkanélküli voltam, telve bizonytalansággal megmutatta nekem, hogy a személyes céljaim elenyésznek az Ő tökéletes tervének a fényében. Újra és újra alázatra tanított, hogy megértsem, valójában nem az én korlátozott képességeimről vagy erőforrásaimról van szó, hanem az Ő teljes mértékű ellátásáról.
Ez igaz a mi Istendicsőítésünkre is, legyen az nyilvános vagy személyes. Mikor a dicsőítés által Isten jelenlétébe lépünk, egy kétirányú kapcsolatnak kell létrejönnie. Ez alatt az idő alatt Isten szólni akar hozzánk. Azt hiszem néha a dicsőítés alatt megpróbáljuk „előállítani” Isten jelenlétét és hangját. Meg kell értenünk azonban azt, hogy Isten képes arra, hogy Ő maga szóljon hozzánk. A mi feladatunk, hogy az őrökhöz hasonlóan figyeljünk az Ő hangjára. (Péld 8:34). A dicsőítés alatt beszélünk Istenhez, felmagasztalva Őt hatalmáért, bölcsességéért, gondoskodásáért és szeretetéért. Isten a dicsőítés alatt szólni akar hozzánk éppúgy, mint az imádság alatt. Mielőtt tovább mennék, szeretném ha megértenéd, hogy mikor a „dicsőítés” szót használom nem csak a gyülekezeti résztvételre gondolok. A rendszeres gyülekezetbe járás nem tesz bennünket dicsőítőkké. A gyülekezeti összeövetelen való jelenlét maga után vonja a jogos kérdéseket: „Dicsőítettél amíg ott voltál?” „Azért mentél, hogy találkozzál Istennel vagy csak azért, hogy jelen legyél az összejövetelen?”
Isten nem csak őszinte imára vágyik, hanem ragaszkodik az őszinte dicsőítéshez. A Lukács 18:11-13 ban a farizeus hálát adott Istennek, hogy nem volt olyan mint a többi ember, a vámszedő pedig, saját érdemtelenségének tudatában könyörgött Istenhez kegyelemért. A vámszedő imádsága megragadta Jézus figyelmét, mert megalázta magát. Nem mondható el ugyanez a farizeusról. Mikor Dávid tiszta szívért imádkozott Istenhez az 51. zsoltárban, a 8. versben azt írja, hogy „Te pedig a szívben levő igazságot kedveled…”. A dicsőítéskor történő Istenhez fordulás egyetlen kritériuma az, hogy „lélekben és igazságban” történjen (János 4:23-24). Ezt a fajta dicsőítést a Szetlélek irányítja, az Isten Igéjében kinyilatkoztatott igazsággal összhangban. Ahogy a Szentsátor a tábor közepén helyezkedett el Izráel gyermekeinek pusztai vándorlása során, ugyanúgy Isten a mi imáink és dicsőítésünk középpontjában akar lenni ma. Érdekesnek találtam abban, ahogy Jézus imádkozni tanítja a tanítványokat a Máté 6:9-13 ban, hogy a Miatyánk dicsőítéssel kezdődik és végződik. Az első mondatban azt olvassuk: „Miatyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…”. A „szenteltessék meg” kifejezés rajongást és hódolatot feltételez. Az ima úgy végződik „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.” Úgy a királyság, mint a hatalom és a dicsőség az övé. A Zsoltárok 29:2 azt mondja, hogy adjuk az Úrnak neve tiszteletét.
Úgy az imádságban mint a dicsőítésben elengedhetetlen a belső odaadás. Ennek a döntésnek a helyszíne mindkét esetben a szív. Az istentisztelet, a szívbe ültetett dolgok kiáradása kell, hogy legyen. Ekkor válik életformává a vasárnap reggeli, mindössze vallásos szertartás szintjén működő összejövetellel szemben. Sokkal könnyebb beszélni Istenhez, amikor az imádság keresztény életünk szokásává válik. A pünkösdi megtapasztalás után a hívők az imádságnak, a közösség gyakorlásának és a tanításnak szentelték magukat.
Egy másik párhuzam az ima és a dicsőítés között a Krisztus uralmának való teljes alárendeltség. Mikor a szükség idején Istenhez megyünk, azzal a hozzáállással kell megközelítenünk Őt, hogy minden az Ő tulajdonában van. Semmit sem tudunk Istentől kérni ami már ne lenne az övé. Az övé az ezüst és az arany (Haggeus 2:8). Ezernyi hegynek minden állata az övé.(Zsoltárok 50:10). A Zsoltárok 24:1 azt mondja, hogy az Úré a föld és minden ami betölti. De az Isten családjába fogadottaknak az a jó hír, hogy Jézus vére által részesei vagyunk az Ő természetének. Ami az övé jog szerint, az a mienk örökbe fogadás által és abban a kiváltságban van részünk, hogy megkapjuk Tőle mindazt amit hittel kérünk. A legjobb lépés amit tehetünk mikor szükségben vagyunk, hogy elkezdjük dicsőíteni Őt. Felmagasztalni Istent a szükség idején annyit tesz mint azt mondani Istennek: „Szeretlek, Te még mindig Isten vagy, és bízom benned. Teljesen hiszek és bízok abban, hogy szuverenitásod és uralmad van az én helyzetem felett.” Ahogy dicsőítjük Istent imában, a hangsúly nem a pillanatnyi szükségen lesz, hanem Isten erején, amely képes kielégíteni azt.
A dicsőítés és az ima gyakran elhanyagolt eleme a bűnbánat. Számtalan esetben olvasunk arról az Igében, hogy Isten hív bennünket, hogy mondjuk el Neki mi van a szívünkben. Néha annyira lefoglal bennünket az, hogy mondjuk el Istennek mi a gond, hogy elfelejtünk megtérni bűneinkből. Amikor a tanítványokat imádkozni tanítja Jézus, figyelmezteti őket, hogy keressék a bocsánatot Istentől, és gyakorolják magukat a megbocsátásban. Az 51. zsoltár 2-4 verseiben Dávid imádságában elismeri, hogy tudja mit tett és nem hibáztat érte senkit. Megvallja bűnét Isten előtt. David tudatában volt annak, hogy nem tudta akármilyen módon megközelíteni a szent Istent.
Úgy az ima mint a dicsőítés hitbeli vállalkozás. Hit szükséges Isten arcának a kereséséhez akkor is, amikor csüggedtek vagyunk és belefáradtunk a próbálkozásba. Feltétel nélküli hitre van szükségünk ahhoz, hogy dicsőítsük Istent a bizonytalanság idején. A hit az, amikor elhiszünk valamit amit nem látunk. Az állandó imádság és dicsőítés élesíti a hívő lelki fókuszát. Az állandó, vagy életstílussá vált dicsőítés nem azt jelenti, hogy mentesek leszünk a bajtól és a félelemtől. Azt viszont jelenti, hogy békességünk lesz akkor, amikor a legrosszabbnak tűnő időket éljük.
Sem az imádságot, sem a dicsőítést nem szabad emberi elismerésért tenni. Jézus megdorgálta a farizeusokat, az üres, önelégült imákért (Lukács 18:11-12). Istent hidegen hagyja az imák ékesen szóló nyelvezete. Őszinte szívet óhajt, amely közelségébe vágyik. Pontosan ez történik az imádat ideje alatt. Néha csak azt akarja, hogy időt töltsünk a lábainál. Elmondhatom, hogy amikor értelmileg, érzelmileg, és lelkileg is kimerült voltam, Isten megmutatta hűségét amíg lábainál ültem nyugalmat keresve. Amint dicsőíteni kezdtem békésen szólt a szívemhez. Ez idő alatt nem voltam mindig imaházban. Néha otthon voltam egyedül, máskor meg az autóban. Az is megtörtént, hogy éppen a munkahelyemen győzte le a bennem levő sötétséget a Szentlélek, és isteni fényt és megnyugvást hozott a lelkembe.
Arra szeretnélek ma felszólítani, hogy tedd a dicsőítést az imaéleted részévé. Ahelyett, hogy mindig kérelem-módban maradj, miért ne a mozdulnál ki a kérésekből a dicsőítés felé? Ahogy Isten megbecsüli a kérőt, úgy megbecsüli a dicsőítőt is.
Eredeti cikk: Prayer and Worship
Vélemény, hozzászólás?