Hogyan imádkozzunk jobban?

Imádkozzunk, ahogyan Jézus tette

Ha az imádság megszabadíthatja a démonizált embert a démonoktól, mennyivel inkább van szükség az imádság jelenlétére, amikor a világra, nemzetünkre, az Egyházra és a gyülekezeteink óriási szükségeire gondolunk?

„Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.” (Lukács 18:1) Az emberek néha megkérdeznek: „Miért kéne imádkoznom? Az Úr úgyis tudja, mi fog történni – mit számítanak akkor az én imádságaim?”

Erre a kérdésre van egy alapvető fontosságú válasz: „Mert Jézus mondta nekünk, hogy imádkozzunk.” Ő soha nem kér olyat tőlünk, amit Ő maga meg nem tett.

Mind a négy evangélium író bemutat olyan pillanatokat, amikor Jézus imádkozott: Máté kilenc ilyen esetről ad számot, Márk nyolcról, Lukács tizenháromról, János pedig ötről. Erre a 35 hivatkozásra 23 különböző alkalom szolgált Jézus hároméves szolgálatában, amikor a Szent Szellem Jézus imaéletére mutat. Nézzük őket sorra.

KULCS-MOMENTUMOK

A bemerítésénél. Lukács megjegyzi: „Történt, hogy amikor az egész nép megkeresztelkedése után Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég” (3:21). Ebben a pillanatban, imádsága közben leszállt rá a Szentlélek egy galamb formájában, és egy hang hallatszott a mennyből: „Te vagy az én szeretetett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Míg az ég valószínűleg nem fog kettényílni, amikor mi imádkozunk, és a Szentlélek sem testet öltve fog ránk szállni, a menny igen is megnyílik, amikor imádkozunk, a Szentlélek igenis ránk száll, az Atya pedig biztosít az Ő szeretetéről.

A Tizenkettő kiválasztása előtt. Jézus az egész éjszakát a hegyen töltötte, és imádkozott Istenhez, mielőtt kiválasztotta a tizenkét tanítványt másnap reggel (Lukács 6:12-16). Egy nagyon megkapó kereszthivatkozást találhatunk erről Máté elbeszélésében. Mielőtt kiválasztotta a tizenkét apostolt, Jézus azt mondta nekik: „kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Máté 9:38). Ez után az imádság után, Máté feljegyzése szerint Jézus kiválasztja a Tizenkettőt (Máté 10:1). Gyakran tűnődöm azon, vajon van-e kapcsolat a 9:38 és 10:1 versek közt. Tudjuk, hogy Jézusnak több, mint 12 követője volt: A Lukács 10:1 hetvenkét, az ApCsel. 1:15 százhúsz, az 1Kor. 15:6 pedig ötszáz követőről is beszél. Hogyan került ki mégis ezek közül tizenkettő? Úgy vélem, ők voltak azok, akik komolyan vették Jézus kérését, hogy imádkozzanak. Mialatt Jézus egész éjszaka imádkozott, ők is ezzel töltötték idejüket. Senki nem végezhet hatékony munkát az ember-aratásban, ha csak nem imádkozott érte megelőzőleg.

Korazin, Bétsaida és Kapernaum városaiban tapasztalt elutasítását követően (Máté 11:20-26). Jézus hatalmas csodákat tett ebben a három városban. Péter, András és Fülöp bétsaidaiak voltak, Jakab, János és Máté (Lévi) pedig Kapernaumból származtak. A nagy csodák ellenére, valamint annak ellenére, hogy a Tizenkettő fele e városokból származott, elutasították Jézust ezek a városok. Ez borzasztóan fájhatott neki.

Hogyan reagálunk, ha elutasítanak bennünket az emberek, és amikor nehéz körülményekkel kell szembenéznünk? Azt kell tennünk, amit Jézus is tett: el kell kezdenünk imádkozni. Amikor az Úrral beszélgetünk, az életünk új szemléletet kap, és megtanuljuk, hogy az Ő elfogadása sokkal fontosabb.

A felismerés fordulópontjakor. A tanítványok már két éve követték Jézust, és eljött az idő, hogy meglássák, ki is Ő. Félreteszik a bennük lévő elképzelést a politikai értelemben vett Messiásról, és elfogadják Jézus kinyilatkoztatását önmagáról? A válasz Filippi Cézáreában hangzik el. Magában imádkozott Jézus, és a tanítványok vele voltak, amikor elkezdte kérdezgetni őket: „Kinek mond engem a sokaság? … Hát ti kinek mondotok engem?” (Lukács 9:18-20).

Ha szeretnénk másokat Jézushoz hívni, kövessük az Ő mintáját. Az a személy, aki felé szolgálunk, el fog érkezni az élet nagy kereszteződéséhez – egy fordulóponthoz, amikor földi és örökkévaló sorsáról is dönthet. Ezt a pillanatot buzgó imádságainknak kell megelőznie.

A kinyilatkoztatás nagy pillanatában. Nyolc nappal az után, hogy a tanítványok Krisztusnak vallották Őt, Jézus elvitte Pétert, Jakabot és Jánost imádkozni a hegyre. Imádsága közben átváltozott: Arca fénylett, mint a nap, ruhái pedig olyan világosak lettek, mint a villámlás (Máté 17:2, Lukács 9:28-29). Ez volt az egyetlen olyan alkalom a szolgálatában, ahol isteni természete emberi bőrén átvilágított.

Számunkra is lehetnek ilyen alkalmak, amikor intenzíven éljük meg az Úr jelenlétét imádság közben. A Szentlélek-keresztség minden bizonnyal egy ilyen pillanat; amikor kimondhatatlan örömünket olyan szavakba formáljuk, melyeket magunk sem ismerünk.

Olyan időkben, amikor másoknál mélységes szükségeket tapasztalunk. Máriát és Mártát borzasztóan elszomorította fivérük, Lázár, halála. Jézus ezt a gyötrődést csak fokozta azzal, hogy késlekedett a látogatással. Jézust elvezették a sírhoz, Ő pedig mélységesen megindult Lázár halálán. Kiadta, hogy a követ mozdítsák el, majd imádkozni kezdett (János 11:41-42).

Mi szintén szembesülünk mélységes fájdalommal, melyet ismerősink élnek át. Sokszor ott állunk haldokló gyülekezeti tagok vagy barátaink ágyánál, vagy temetésükön. Ilyen időkben mindig imádkozunk, és a körülményektől függetlenül Jézussal együtt mondjuk: „Tudom, hogy mindig meghallgatsz.” Lehet, hogy imádságunk eredménye más lesz, mint Lázár esetében, és ez számunkra is rejtély. Azt viszont tudjuk, hogy „ő mindenkor él, hogy esedezzék értü(n)k” (Zsid. 7:25).

Az utolsó vacsoránál. Azon a sorszerű estén, amikor Jézus elárultatott, utolsó vacsoráját osztotta meg azokkal, akik a legközelebb álltak hozzá. Annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá, hálát adott, amikor felemelte a poharat (Máté 26:26-27).

Micsoda lecke ez számunkra a próbák idejére! Amikor viharfelhők közelítik életünket, szembenézhetünk velük úgy, hogy először hálát adunk Istennek, mielőtt ki kell innunk saját bánatunk poharát. Jézus a húsvéti vacsoránál mondta el főpapi imáját (János 17.) Először imádkozott magáért (v. 1-5), aztán tanítványaiért (v.6-19), majd értünk (v.20-26). A Tizenkettő sosem feledte el ezt az imádságot, és a hozzánk közel állók sem fogják soha elfelejteni azokat az imádságainkat, melyeket nehézségek, szenvedések vagy halál közeledtével mondunk.

A Getsemáné kertben. Ahol az olajbogyók összezúzatnak (a Getsemáné szó szerinti jelentése), Jézus maga is nagy stressz alá került. Lukács beszámol arról, hogy Jézus olyannyira gyötrődött és szenvedett, hogy vért izzadott (Lukács 22:41-44). E helyen háromszor imádkozta, hogy „legyen meg a te akaratod” (Máté 26:36-44). Ő, aki pár nappal az előtt Lázárt feltámasztotta a halálból, most nem akarja kiszabadítani magát a halálból. Könnyen felemeltethetett volna imádságából – felsiethetett volna az Olajfák hegyének tetejére, majd eltűnhetett volna a júdeai sivatagban. Mégis ott maradt…értünk.

A kereszten. Az evangéliumok összesen hét olyan alkalomról adnak számot, amikor Jézus a kereszten megszólalt. Ezek közül az első, a negyedik, valamint az utolsó alkalom imádságok voltak.

Így kezdte imádságát: „’Atyám bocsáss meg …’” (Lukács 23:34). Nem szorította ökölbe kezét és kiáltozta, hogy „Ezért elszámolok veletek, és a pokolba küldelek!” Nem. Kinyitotta kezeit, engedte, hogy beleüssék a szögeket, és kinyitotta szívét, hogy közbenjárhasson azokért az emberekért, akik megölték Őt. Azt a mintát állította elénk, hogy nekünk is meg kell bocsátanunk ellenségeinknek.

Második imádsága, a keresztről származó negyedik „szó”: „’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?’” (Márk 15:34). Gyakran nevezzük ezt az elhagyatottság kiáltásának. Emlékezzünk, viszont, hogy a kereszten függés korlátozta Jézus lélegzetvételi lehetőségét, és csak kevés dolgot tudott mondani. Szavai a 22. Zsoltár első szavai – mely zsoltár győzelemmel végződik. Ahogyan halála közelgett, Jézus tudatta velünk, hogy az Igéből imádkozik. Igen, abban a rövid ideig tartó pillanatban, mikor úgy tűnik, Isten magára hagyta Őt: „Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát … A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.” (Zsolt 22:25,28). Soha nem szabad elhinnünk azt, hogy Isten elhagyott bennünket. Vannak pillanatok, amikor teljes sötétségben érezzük magunkat, de biztosak lehetünk a befejezésben. Soha nem fog elhagyni bennünket és nem feledkezik meg rólunk. (Zsid. 13:5).

Az utolsó szavak, melyeket a kereszten imádkozott: „’Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.’” (Lukács 23:46). Ez az első imádság, amelyet minden zsidó kisgyermek megtanul – olyasmi, amit mi is tanítunk gyermekeinknek: „Kezedre bízom lelkemet…” E szavakat a Zsolt. 31:5-ben találjuk – azzal a különbséggel, hogy Jézus egy szót még hozzátett: „Atyám.” Életünkben és halálunkban egyaránt bízhatunk az Atyában, és odaszánhatjuk magunkat Neki.

MÁS ALKALMAK

Jézus nem csak szolgálata kulcs fontosságú  pillanataiban imádkozott – megtette ezt máskor is. Imádkozott, amikor még sötét volt (Márk 1:35), egy igen kimerítő nap után, amikor 5000 embert étkeztettek, egy egész estén át (Máté 14:23), majd folytatva egész éjjel (Lukács 6:12). Azzal, hogy gyakorta vonult félre imádkozni, azt mutatja számunkra, hogy igénye volt az Atyával való zavartalan pillanatokra.

Gyermekeket vett a kezébe és imádkozott értük (Máté 19:13), imádkozott a tanítványokért is, hogy megkapják a Szentlelket (János 14:16), valamint egyik fő tanítványa hitéért, hogy el ne bukjon (Lukács 22:31-32).

Az Újszövetség három olyan alkalomról ír, amikor könnyeket hullajt Jézus. Az első ilyen alkalom, amikor Lázár sírjánál megáll (János 11:35). Három évnyi szolgálat után Jézus még mindig nem volt érzéketlen vagy objektív az emberi szenvedéssel szemben. Jézus megindul szükségeink láttán.

A második alkalom, hogy könnyek közt láthatjuk imádsága közben, „amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta” (Lukács 19:41).

Végül, a Zsidókhoz írt levél írója ezt mondja: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból.” (5:7). Buzgón imádkozott egy személyért, egy egész városért, valamint azért, hogy minden áron alávethesse magát az Atya akaratának.

JÉZUS TANÍTÁSA AZ IMÁDSÁGRÓL

Jézus tanította is a tanítványait azt illetően, mikért imádkozzanak. Azt mondta, imádkozzunk további munkásokért az aratásba (Máté 9:38). A probléma nem abban rejlik, hogy az emberek nem hajlandóak Krisztushoz jönni, hanem abban, hogy kevés a munkások száma, akik Krisztushoz vezethetnék őket. E hiányt imádságban Isten elé kell hoznunk.

Azt is tanította nekünk, hogy egységben kell lennünk másokkal (Máté 18:19-20). Azt mondta, hogy imádkozzunk az Ő nevében (János 14:13-14, 15:7, 16:23-26). Az Ő nevében mondott imádság feltétele magának az imádságnak.

„Az Ő nevében mondott imádság” nem valamiféle mágikus formula, melyet az imába belefoglalunk, azért, hogy megkapjuk, amit akarunk. Azok, akik az Ő nevében imádkoznak, ismerik annak a jellemét, akinek a nevében imádkoznak. Ezért pedig egyszerűen tudatjuk Vele kéréseinket, a választ pedig Rá hagyjuk, és engedjük, hogy isteni módon közbeavatkozzon, vagy isteni erőt adjon.

Azt is ránk hagyta Jézus, hogy hittel imádkozzunk (Márk 11:22-26), és hogy a dolgokat kizárólag imádságon keresztül lehet elintézni (Márk 9:29). Isten úgy döntött, hogy munkáját az imákon keresztül és nem azok nélkül végzi el.

Mivel az Úr szuverén Isten, bármit megtehet, ami az ő természetével megegyező. Vannak viszont dolgok, melyeket az imáink nélkül nem fog megtenni. Emlékezzünk, hogyan tanította Jézus a tanítványait: „’Ez a fajta semmivel nem űzhető ki, csak imádsággal’” (Márk 9:29). Ha az imádság megszabadíthatja a démonizált embert a démonoktól, mennyivel inkább van szükség az imádság jelenlétére, amikor a világra, nemzetünkre, az Egyházra és a gyülekezeteink óriási szükségeire gondolunk?

PÉLDA A HATÉKONY IMÁDSÁGRA

1958. február 9-én egy pennsylvaniai vidéki város fiatal Assemblies of God pásztora egy késő esti show-t nézett a TV-ben, mikor a felesége és kicsi gyerekei már aludtak. Azon az éjszaka átértékelte az életét. Mennyi időt töltök a TV előtt esténként? – kérdezte magától. Legalább egy-két órát minden este. Mi lenne, ha eladnám a TV-t és azt az időt imádsággal tölteném? Másnap reggel a feleségével megegyeztek, hogy eladják a TV-jüket, ha, az újsághirdetésük alapján, az újság reggeli megjelenésétől számított fél órán belül elkelne.

A 29. percben megszólalt a telefon. – Mennyi? A fiatal pásztor még az áron sem gondolkodott – de azonnal rávágta, hogy: – $100. A telefonáló ezt mondta: – Elviszem. 15 perc múlva ott vagyok érte.

Február 25-én, egy késő keddi este, majdnem az imaideje vége felé – éppen két héttel és két nappal később, hogy eldöntötte, eladja a TV-jét – ez a fiatal pásztor a dolgozó szobájában imádkozott és úgy érezte, hogy valami nagyon ránehezedik. Úgy érezte, most azonnal meg kell néznie a Life magazint, de először ellenállt, mert nem akart a magazin olvasás csapdájába esni imaórája közben. Nagyon nyugtalan volt aznap este – felesége és gyermekei Pittsburghben voltak a nagyszülőknél. A magazin hívogatta az íróasztaláról. Végül ezt mondta: – Uram, van valami, amit szeretnél, ha megnéznék? Ezek után leült barna forgószékébe és kinyitotta a magazint.

Lapozgatott, majd elért egy oldalra, mely első látásra semmi érdekeset sem tartogatott számára. Egy tollal rajzolt kép volt rajta egy tárgyalásról, mely 350 mérföldnyire onnan, New York City-ben zajlott – egy olyan városban, ahol még soha nem járt. A gyilkossági tárgyaláson ülő hét alak egyikének szeme végül megragadta a figyelmét. A fiú szemében zavarodottságot, rémületet, gyűlöletet és kétségbeesést vélt felfedezni. A fiatal pásztor ekkor elkezdett sírni. Hangosan mondta magának: – Mi történik velem, mi bajom van?!

Elkezdte jobban megnézni a képet. A gyilkosságért megvádolt fiúk mind tizenévesek voltak, és egy híres gang tagjai voltak, melyet „Dragons”-nak, azaz Sárkányoknak hívtak. A fiúk brutálisan bántalmaztak, és megöltek egy tizenöt éves, gyermekbénulásban szenvedő fiút, akit Michael Farmernek hívtak. A hét fiú hétszer szúrták háton a fiút, majd katonai övekkel szétverték a fejét. Még a hajuk is véres volt, amikor a helyszínről elmentek, és ezt mondták: – Jól elbántunk vele.

A történet teljesen felzaklatta a fiatal pásztort. Felforgatta a gyomrát. Majd jött a gondolat: Menj el New Yorkba és segíts ezeknek a fiúknak. Péntek reggel a fiatal pásztor már a tárgyalóteremben volt New Yorkban. A történet folytatása pedig már történelem. Ha David Wilkerson nem adta volna át magát az imádságnak, a Teen Challenge misszió [egy nagy szabású keresztény kábítószer és alcohol rehabilitációs program – a ford.] soha nem jött volna létre. Azóta a Teen Challenge szolgálata százak, és ezrek életét változtatta meg.

David Wilkerson irodájában van egy csipke hímzés, melyet Bonnie nevű lányától kapott, és melyen a felirat a következő: „Apukám nem saját maga miatt híres, hanem azért mert meg merte hallgatni Istent, amikor Ő beszélgetni akart vele.”

Bárcsak mi is mindig meghallgatnánk Istent, amikor Ő beszélgetni akar velünk. Az egyik egyház alapító atya, John Chrysostom, szónoki módon és velősen fogalmazott: „Isten semmit nem tud visszatartani egy imádkozó gyülezettől.”

BEFEJEZÉS

Harold Lindsell jól fogalmazott: „Vannak dolgok, melyeket Isten nem tud véghez vinni, ha csak nem dolgozunk mi is. Márványt rejt a hegyekben, de még soha nem épített saját maga katedrálist. Megtöltötte a hegyeket vasérccel, de Ő maga soha nem készít tűt vagy sugárhajtású repülőgépet. Mindezt ránk hagyja. Ha viszont Isten sok dolgot hagyott az embernek, hogy arról gondolkodjon, és dolgozzon érte, miért ne hagyna meg olyan dolgokat, melyek az emberek imádságaitól függenének? És így is tette. „Kérjetek és adatik nektek.” Vannak olyan dolgok, melyeket Isten nem ad meg nekünk, ha csak nem imádkozunk értük. Nem várhatjuk Istentől, hogy imádság nélkül adjon meg nekünk olyan dolgokat, melyekkel kapcsolatban azt ígérte, hogy csakis imádságon keresztül fog megadni.

Így, az imádság életbevágó fontosságú az evangélium terjesztéséhez.

Jézus azt tanította, hogy „’kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.’” (Máté 9:38). Jézus mintát adott mindarról, amit másoktól is kért, hogy megtegyenek. Ő maga egy egész éjszakát töltött az imádsággal, mielőtt elhívta volna a 12 tanítványt és apostoloknak neveztek volna őket. (Lukács 6:12-16). Emellett pedig, megtörténhetett-e volna a pogányok felé való nyitás, ha Péter nem ment volna föl a tetőre imádkozni – mely imádság eredményeként Péter hajlandó lett elmenni Kornéliusz házába (ApCsel 10:9)? Megtörtént-e volna az első missziós út, ha az antiókhiai vezetőség előtte nem böjtöl és imádkozik (ApCsel 13:1-3)? Pál apostol buzdította a kolossébeli gyülekezetet: „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját,… hogy azt hirdethessem” (Kol. 4:3-4). Világosan látszik, hogy a Korai Egyház megértette, hogy az imaélettel nem rendelkező gyülekezet az erőtlen gyülekezet. Jól megtanulták hát Jézustól: „Mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (János 15:5, kiemelés hozzáadva).

GEORGE O. WOOD, D. Th.P., az Assemblies of God Egyház Általános Tanácsának általános vezérigazgatója, Springfield, Missouri államban