Tom Marshall tanulmánya alapján írta Szűcs Sándor
1. Mik az érzelmeink?
Az értelem a gondolkodásunk szerve, az akarat által választunk és döntünk. Gondolatainkon, szándékainkon és az ezekkel kapcsolatos cselekedeteken kívül magatartásunkat az érzelmeink határozzák meg.
Az érzelmeket könnyebb átélni, mint leírni. Talán úgy érthetjük meg legegyszerűbben, ha a környezetünkben zajló eseményekre és hatásokra adott válaszunknak tartjuk őket. Eszerint egy hirtelen zajtól megijedünk, egy sértéstől bedühödünk, vagy ha egy szenvedőt látunk, megsajnáljuk.
(PL. Békésen sétálok egy réten, amikor hirtelen, szemem sarkából meglátok egy nagy fekete állatot, amelyből két kerékpárkormány mered előre. Egyértelmű, hogy ez a vadállat egy vörös posztódarabbal téveszt össze, és most épp valami határozott cselekedetre készül. Ebben az az érdekes, hogy nem kezdek leülve számításokat végezni a bika útvonalával, sebességével, súlyával és ütközésünk valószínű következményeivel kapcsolatban. Semmi ilyesmit nem teszek. Egy érzelmi állapot – a félelem – erőteljes serkentésére a legközelebbi kerítés vagy fa felé indulok, olyan sebességgel, amivel kétségtelenül benevezhetnék az Olimpiára.)
Nem minden érzés mozgósítja a test összes erőforrását arra, hogy egy vészhelyzetet megoldjon, mint a félelem vagy a harag, de minden érzelem válaszra késztet az ingerhatással szemben.
Ilyen helyzetekben a válaszunkat valamilyen indulat kíséri – azaz valamilyen érzés.
2. Érzelmek és viselkedés
Annak a legtöbbünk által kedvelt gondolatnak ellenére, hogy értelmes megfontolás alapján hozzuk döntéseinket, minden üzletember és reklámszakember tudja, hogy az emberek érzelmeit kell megmozgatni ahhoz, hogy elhatározásra késztessék őket. Értelmi képességeinket általában már csak utólag használjuk, hogy okokat találjunk döntéseink igazolására.
Próbáljuk meg most csoportosítani érzelmeinket:
– kellemesek vagy kellemetlenek,
– vonzanak az őket előidéző okok felé, vagy taszítanak attól
A Békesség például kellemes érzés. Vonz minket afelé a személy vagy tapasztalat felé, amely létrehozza. A HARAG kellemetlen érzelem, taszít létrehozójától, akármi is legyen az. Az ÖRÖM szintén kellemes, vonzó és vágyott érzelem. A FÉLELEM kellemetlen és általában taszít, bár néha beteges módon vonz afelé, ami rémiszt. Ezért lesz mindig vevő a horror filmekre és gyilkossági rejtélyekre.
De egy nagyon fontos dolgot tisztáznunk kell: amikor erkölcsi, viselkedési értékrendet alkalmazunk érzelmi állapotok megítélésére, komoly nehézségekbe ütközünk.
Ha minden kellemes érzést Jónak, vagy minden kellemetlen érzést ROSSZnak tekintünk, zűrzavar támad. Tehát egy érzelem erkölcsileg nem azért jó, mert kellemes; másrészt nem azért rossz, mert kellemetlen. Minden érzelem, akár kellemes, akár kellemetlen, akár vonz, akár taszít, lehet jó és rossz, helyes és helytelen egyaránt.
Igazoljuk ezt az Ige alapján:
(1.) Azt gondolnánk, hogy a SZERETET minden esetben jó (hiszen kellemes, és vonz a szeretet tárgya felé).
„Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent.” 1Jn 4:7
Mégis van a szeretetnek egy teljesen helytelen, halálos fajtája is:
„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” 1 Jn 2:15
[János mindkét esetben az AGAPAO szót említi!]
(2.) A HARAG kellemetlen érzelem, amellyel szemben általában negatív erkölcsi ítéletünk van.
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne őlj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre.” Máté 5:21-22
Az Ef 4:26 mégis azt mondja: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Más szavakkal: haragudhatunk anélkül, hogy bűnt követnénk el, vagy hogy az negatív erkölcsi ítélet alá esnék. Jézus haraggal bánkódva szívében nézett a Heródes pártiakra a zsinagógában (Márk 3:5), és amikor a templomból kiűzte a vásározókat, akkor sem mosolygott közben. S ha mi el tudjuk nézni a gyermekekkel vagy állatokkal szembeni brutális kegyetlenséget, amiben egyesek örömüket lelik, anélkül, hogy fel ne háborodnánk, akkor valami baj van az erkölcsi érzésünkkel. Lám még a harag is lehet természetes indulat. De az teljesen más, mint annak a konzervált állapota, amit gyűlöletnek nevezünk. Ez már semmiképp nem fogadható el, mert a magyar szó éppen azt fejezi ki, hogy ha a harag a naplementével nem múlik el, hanem azt táplálgatjuk magunkban, akkor összegyűlik és aztán ölet – így lesz gyűlöletté.
(3.) A BÉKESSÉG feltétlenül jó. Azt mondta Jézus: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet” Jn 14:27. Azt mondjuk mi: ha békességünk van valamiben, akkor az a dolog biztosan Istentől van. Pedig beszél a Biblia egy másfajta békességről is – a reménytelen megkötözöttség nyugalmáról: „Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, amije van, az békességben van.” Lk 11:21. Jézus itt a sátánra utal, ő az erős fegyveres, és a foglyai azok, akik békességben vannak.
(4.) A BÁNAT, a szomorúság ugyanúgy lehet jó és rossz egyaránt.
„Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánthatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig – teljességre jutván – halált szerez.” 2Kor 7:10.
Ezek a példák megmutatják, hogy az érzelmek önmagukban nem megbízható vezérfonalai viselkedésünknek. Nem hagyatkozhatunk rájuk, hogy irányítsanak a jó felé, vagy tartsanak távol a rossztól. Mert – ahogyan láttuk – bármilyen érzelem lehet jó, de lehet rossz is, helyes vagy helytelen, építő vagy romboló.
Úgy tűnik, az ember érzelmeiben viselkedésének nagyon erőteljes, de roppant megbízhatatlan motivációival van megterhelve.
Hagyjuk figyelmen kívül, vagy tudatosan nyomjuk el érzelmeinket?!
Az érzések figyelmen kívül hagyása vagy elnyomása sohasem sikeres, és nem oldja meg az előidéző problémát. Csak annyi történik ilyenkor, hogy érzelmeinket a felszín alá űzzük, ahol azok épp oly erőteljesen működnek, mint azelőtt, csak mi igazoljuk vagy bizonyítjuk más indokokkal cselekedeteinket és magatartásunkat. Ez a látszatmegoldás valójában MINDIG csak tovább rontja állapotunkat, és ez az elnyomás vagy mellőzés csak egy sereg újabb értelmi problémát, érzelmi bizonytalanságot és hitelvi nehézséget szül, nem beszélve lelkiismeretünk és Istennel való kapcsolatunk állapotának kiszámíthatatlan változásairól.
3. Hol rontottuk el?
Ha megvizsgáljuk a Szentírásban ezt a kérdést, felfedezhetjük, hogy érzelmeink egyáltalán nem azért ilyen megbízhatatlanok, mert Isten ilyennek alkotta őket, hanem mert valami történt velük.
Lássuk, mi történt valójában:
Az Isten képmására teremtett ember tökéletes és harmonikus egység volt. Ádámnak az ELMÉJE irányította a testét, a SZELLEME uralta az elméjét, és Isten SZENT SZELLEME kormányozta szellemét.
Isten az ember lelkébe helyezte az értelem, érzelem és az akarat működését. Ezért az ember lelkében rejlett a szabad választás lehetősége, és a sátán épp ezt a területet támadta meg.
Az 1Mózes 3. részének beszámolójából kiderül, hogy a bűnesetben az ember egész természete megsérült:
1. Torzulás: az erkölcsi ítélőképességet tekintve az ember érzelmi reakciói súlyosan elferdültek. Ez igen szembetűnő: a jó és szerető Istennel szemben Ádámnak és Évának már negatív érzései vannak, amelyek taszítják őket Isten jelenlététől. Félnek és elbújnak.
2. Szétesés: a bűneset előtt az ember lénye a szelleme köré épült, hiszen az ember azon keresztül kapcsolódott Istenhez. Most azonban a bűn a szellemet elvágta Istentől, és bár a szellem most is létezik, de erőtlen, halott állapotba esett, az irányítást pedig átvette a LÉLEK.
Ennek az eredménye zűrzavar, anarchia. Az ember természetének valamennyi része uralomra, vagy legalábbis önrendelkezésre törekszik. Egyes emberekben az értelem uralkodik: úgy tűnik ezek az emberek képtelenek érezni; a másik végletben vannak, akiket megvadult érzelmeik irányítanak. Ők ma repesnek a boldogságtól, holnap pedig mély depresszióba zuhannak. Aztán vannak emberek, akiket nagyon erős akaratuk ural. Ők mindent megtesznek, amit elhatároznak, bármibe is kerül nekik vagy másoknak. És vannak olyanok, akiket testi kívánságaik ejtik rabul, amelyeket képtelenek szabályozni, csak kielégülésre vágynak.
E szétesés miatt az emberben elviselhetetlen belső küzdelem fakad, és ez az oka minden kiborulásnak, összeomlásnak, stresszhelyzetnek.
Az érzelmi sérülés jelei:
Ahogyan testileg és gondolatban, úgy érzelmeinkkel is reagálunk a környezetünk felől ért hatásokra. Előjáróban annyit: nem minden kellemetlen érzelmi tapasztalat károsító hatású! A bánat, a csalódás, a bukás, elutasítottság, a félelem mind magukban hordozzák a növekedés lehetőségét. Ha azonban ezeket az érzelmi megrázkodtatásokat akkor nem tudjuk feldolgozni, és konzerváljuk, súlyosabb sérülés, sőt egész személyiségünket érintő károsodás származhat belőle, az egész érzelmi reagálási rendszere eltorzulhat! (Indokolatlanul erős érzelmi reakciók állhatnak elő anélkül, hogy azokat megfelelő hatások előidéznék: pl. Egy félénk ember megrémülhet, betegre aggodalmaskodhatja magát apró dolgok miatt, akár úgy, hogy közben nem is tudja, mitől fél vagy szorong.)
A belső sérülés sebei nem láthatók úgy, mint a testen a vágások, zúzódások, noha épp oly valóságosak, sőt általában sokkal intenzívebbek és mélyebb fájdalmat okoznak, mint a testiek.
Az érzelmi károsodás hatásai általában megfigyelhetők, néhány külső jelet most vizsgáljunk meg:
1. Problémák vannak a személyes kapcsolatok terén.
2. Gyakran nagyon szegényes ill. torzult az önmagáról alkotott kép. Ez sok, látszólag ellentmondó módon mutatkozik meg: túlzott féltékenységben, mások éles és állandó bírálatában, önmaga alkalmasságának bizonyítási kényszerében vagy épp alkalmasságának elismertetésében, esetleg a bukástól, hibáktól való rendellenes, szinte őrületbe kergető félelmében.
3. Pesszimista életlátás és hangulat; a negatív beszédtől a magatartásig, a komor és beteges természet megrögzött gondolatain át a reménytelenségig, súlyosabb esetben a depresszióig, a dolgok értelmetlenségébe vetett kilátástalan hitig.
4. Keresztyének között az üdvbizonyosság elvesztése, szellemi kételkedés, az Istentől való elszakíttatás reménytelensége. Ilyenkor a baj nem az intellektuális tudással van, mélyebben kell keresni azt.
A belső sérülés forrásai:
Amint már láttuk, érzelmi sebeket okozhatnak megrázó érzelmi élmények, amelyeket akkor véglegesen feldolgozni vagy megoldani képtelenek vagyunk. Ilyen élmény lehet a gyász, a házasság hajótörése, a válás, munkahelyi kudarc, súlyos vagy maradandó betegség, baleset vagy épp a megbecsülés és a bizalom elvesztése.
Belső sérülések mindennapos forrása, ha valaki állandóan stresszben él, az egyet nem értés, a veszekedések, bírálgatások, zsarnoki fegyelem és a lelki kegyetlenség más formáinak feszültségében. E feszültség annyira fölhalmozódhat, hogy az érintett végül bele is roppanhat.
Más esetekben belső, lelkiismereti okok vezetnek sérülésekhez; méltatlanság, bűntudat, neheztelés, szorongás bénító érzéseit hozhatja létre az, ha nem sikerül elérnünk, megkapnunk, teljesítenünk valamit, amiről azt gondoljuk, be tudja tölteni szükségleteinket.
Vannak igényeink, beteljesítéséért szintén mindent megteszünk, például az, hogy fontosak legyünk valaki(k)nek, hogy szeressenek, s hogy fogadják el a mi szeretetünket.
S végül úgy érzem, a legtöbb sebet nem maga a tény, a konkrét szituáció okozza bennünk, hanem azoknak téves értékelése. Természetesen tisztánlátásunk torzulásának okát szintén az előbb említett okokban kell keresnünk.
A belső sérülések következménye:
Legáltalánosabb következmény – különösképp gyermekkorban – az érzelmi (lelki-szellemi) növekedés megtorpanása. Ilyenkor szoktuk mondani: Sohasem heverem ki! – és valóban ez történik. Érzelmeink bizonyos területén nem jutunk túl az átélt problémán. Nem tudjuk feldolgozni, és emiatt a további növekedés, fejlődés leküzdhetetlen akadálynak bizonyul.
Alkalmatlanság érzése, aggódás, depresszió gyakran annak köszönhető, hogy a felnőttkor bizonyos követelményeivel úgy szembesülünk, hogy közben egy részünk továbbra is gyermeknek érzi magát. Ezért érezzük úgy, nem tudunk lépést tartani az eseményekkel, hogy nekünk úgysem fog sikerülni semmi – nem tudunk felnőni a problémához, mert valamikor fejlődésünk egyetlen apró területén megtorpantunk. Ez az éretlenség megmutatkozik a feszült élethelyzetekkel szembeni reakcióinkkal, pl. A dührohamainkban, a sértődéseinkben, vagy abban, hogy rövidtávú érdekeinket képtelenek vagyunk föláldozni hosszú távú céljainkért. Egy gyermek nem lát messzire, nagyrészt a közvetlen jelenben él. Egy érzelmileg éretlen felnőtt gyakran ugyanígy viselkedik.
Hogyan éljünk együtt érzelmeinkkel?
A bűn által okozott károsodást teljes mértékben meg kell értenünk ahhoz, hogy megláthassuk a megváltás teljes valóságát. Mert az minden területre kiterjed, amelyet a bukás érintett: semmit sem hagy ki. Nem csak a szellem születik újjá, hanem megújulhat az elme, meggyógyulhat a test, és érzelmeink is felszabadulhatnak, harmóniába kerülhetnek.
A megváltással Istennek az a célja, hogy az ember, aki elvesztette az „Ő ábrázatához való hasonlatosságát” visszanyerje azt, és az Úrral való, ezenfelül pedig embertársaival ill. saját magával szembeni eltorzult kapcsolata helyreálljon.
Vizsgáljuk meg, mit jelent ez érzelmeinkkel kapcsolatosan.
Először is az érzelmek megtisztulnak: a Csel 15:9-ből megtudhatjuk, hogy Isten hit által tisztítja meg az emberi szívet. Így az érzelmek is megtisztulhatnak a bűn okozta elferdüléstől, hogy azzá válhassanak, aminek a Teremtő szánta őket: a jó felé terelő és a rossztól taszító mozgatórugókká.
Másodszor az érzelmek felszabadulhatnak. Sok embernek nem az a problémája, hogy túl érzékeny, hanem hogy túl érzéketlen. A félelem, a gátlásosság, a kisebbségi érzés gyakran gátolja az érdeklődés, a vonzalom természetes kifejezését. De Ez 36:26-ban Isten új szívet (új érzelmeket) ígér. Megkövült érzések vagy épp azok hiánya helyett hússzívet kapunk. És nemcsak Krisztus életét, az 1Kor 2:16 szerint Krisztus értelmét, de a Fil 1:8-ban Krisztus szerelmét is.
A Krisztusban újjászületett, Istennel megbékélt személyiségben az érzelmek felszabadulnak, visszanyerik eredeti rendeltetésüket, hogy amint lényünk más területei, úgy azok is az Istennel való közösséget szolgálják.
Hogyan érzékelünk?
Láttuk, hogy az ember személyisége eredetileg szelleme köré épült. Ez volt a központi hely, amely Isten szellemének irányítása alatt mindent összhangban tartott, és biztosította az Úrral való kapcsolat állandóságát. Amikor a bűn belépett az ember életébe, a szellem elveszítette tekintélyét. Zűrzavar, nyugtalanság – szakadás lett az eredménye. Ma nagy hangsúlyt helyeznek a szabadságra, de az ember akaratában lakozó és önrendelkező szabadság szinte teljesen pusztító hatású.
Most modellezzük le, hogyan reagál egy bármilyen külső ingerre az, akit „szabad akarata” irányít, s hogyan reagál példánkban maga Úr Jézus, akit a szelleme irányít.
1. Érzékszerveinken keresztül ér bennünket valamilyen inger. Képzeljük el, hogy látjuk a szomszédunkat, akivel a múlt héten összevesztünk.
2. Ebből a testi érzékelésből (a szomszéd látványa) érzelmi válasz születik. Ez ebben az esetben lehet bosszankodás, zavar, harag, neheztelés vagy épp bűnbánat. Eszünkbe jut, mit mondott, hogyan mondta, mit kellett volna válaszolnunk, de időben nem jutott eszünkbe, stb.
3. Amikor ezek az érzelmek tetőznek, közbelép lelkiismeretünk, és megítéli viselkedésünket: „Ez helytelen! Ki kellene békülni vele!”
Az a baj, hogy lelkiismeretünknek itt már létező, valós érzelmekkel kell elbánnia. És legtöbbször ezen a ponton a leggyengébb a lelkiismeret befolyása.
Most nézzük, Jézus hogyan viselkedett az emberekkel való kapcsolataiban:
Mivel Jézus úgy élt, hogy úgymond szelleme volt kívül, először szellemileg érintkezett a helyzetekkel. Ezért a cselekedeteit előidéző érzelmi válaszok mindig szellemi ítéletéből, látásából fakadtak.
Ez nagyon fontos, illő tehát bizonyítanunk:
Márk 6. – Nagy tömeg látta, hogy Jézus egy hajóba szállt tanítványaival. Az emberek odaszaladtak és várták őt. „És mikor Jézus kiszállt, nagy sokaságot látott, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. És kezdte őket sok dologra tanítani.” (Mk 6:34)
Mi történt? Jézus „látta” őket. Ez azt jelenti: beléjük látott. Nemcsak egy emberekből álló tömeget látott, hanem mintegy szellemileg fogta fel, milyenek valójában: juhok, akiknek nincsen pásztoruk. Ebből a szellemi érzékelésből érzelmi válasz fakadt: szánalom. S ebből a könyörületes indíttatásból pedig megfelelő cselekedet: elkezdte őket tanítani, táplálni.
Márk 3. – Jézus bemegy a zsinagógába, és talál ott egy száradt kezű embert. Így szól az összegyűlt emberekhez: „Szabad-é szombaton jót vagy rosszat tenni, megmenteni vagy elveszíteni egy életet?” A hallgatóság nem felelt. Úgy tűnhet előttünk, hogy egyszerűen nem tudták a választ. „Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívök keménysége miatt, monda az embernek: Nyújtsd ki a kezedet! És kinyújtá és meggyógyul a keze, és éppé lőn, mint a másik.” (Márk 3:5). Jézus amikor körülnézett, azoknak a kemény szívét látta, akik inkább elnézték, hogy egy ember beteg maradjon, minthogy megszegjék vallási előírásaikat. Ebből a szellemi meglátásból érzelmi válasz fakadt, most szomorúság és harag; s végül válaszként és tanításként előszólítja a beteget és meggyógyítja.
Luk 19. – Jézust Jeruzsálembe menet a tömeg köntöseiket az útra dobálva, királyként köszöntötték. „És amikor közeledett, látván a várost, síra azon. Mondván: Vajha megismerted volna te is, csak e mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! De most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok …” (Luk 19:41-43).
Jézus látta a várost. Nem csak az utcákat, az épületeket, de látta a város állapotát is, a bűnét, és annak következményeit is. És efölötti bánatában sírt, még akkor is, amikor a városra következő elkerülhetetlen ítéletet kihirdette.
Az események mindhárom példában ugyanolyan sorrendben követték egymást:
1. szellemi kapcsolat, vagyis szellemi megértés
2. ebből fakadó érzelmi válasz
3. és erre reagáló megfelelő cselekedet.
Az itt felvázolt alapelv az, hogy érzelmeink nagymértékben függnek az érzékelés valóságától. Érzéseinket nem is elsősorban az határozza meg, hogy mi történik körülöttünk vagy bennünk, hanem az, hogyan értelmezzük ezeket a helyzeteket, eseményeket.
Jézus érzelmi reakciói minden körülmények között helyesek voltak, mert érzékelése a valóságnak megfelelő volt, mivel először a szellemén keresztül érzékelt, értelmezett mindent.
Jn 5:30-ban így magyarázza ezt: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos …” Jézus sohasem ítélt a körülmények külső látszata szerint, hanem egyedül aszerint, ahogy „hallott”, azaz szelleme belső bizonyságtétele alapján.
Ez a gyógyulás, érzelmeink helyes állapota.
Amikor megtanulunk szellemünkkel érzékelni, akkor érzelmi válaszaink pontosabban fogják tükrözni a valóságot. Így érzéseinktől biztosabban függhetünk, azok megbízhatóan irányíthatják ezután viselkedésünket.
Vélemény, hozzászólás?