Felebarátunk szeretete

Isten szíve ég a szegényekért és gyengékért. Emellett arra is nagyon vágyik, hogy egyháza is hasonló szívvel éljen. Több mint 400 igevers ír tisztán erről: A Jeremiás 22:16 azt mondja, hogy a szegény ügyét képviselni – ez jelenti igazán, hogy ismerjük Istent. A Jakab 1:27 azt mutatja, hogy az „igaz istentisztelet” az, amikor meglátogatjuk az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban. Az 1 János 3:17 azt mondja, „aki pedig világi javakkal rendelkezik, és elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, de bezárja előtte a szívét, hogyan lehetne meg abban az Isten szeretete?” A Példabeszédek 14:31 így tanít: „Aki elnyomja a nincstelent, az gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti.” A Máté 25:44–46 pedig figyelmeztet arra, hogyha nem törődünk Isten legkisebb gyermekeivel, és figyelmen kívül hagyjuk a mezítelent és szegényt és éhezőt, akkor olyan bűn fog terhelni, mintha magát Krisztust hanyagolnánk.

Nem is kell ennél több motiváció. Ami viszont csodálatos a kereszténységben az, hogy Isten mégis tovább motivál: Amikor szeretetünkkel felebarátaink javát szolgáljuk, mi magunk is meggazdagszunk. Isten hihetetlen nagy áldásokat és jutalmat ígér engedelmességünkért cserébe.

Az egyházat a történelem során megannyiszor terhelte már az a bűn, hogy olcsó adományaival csak segíteni akarta a szegényeket, de nem volt hajlandó közel kerülni hozzájuk, hogy megismerje őket. Sokszor nagyon távol kerültünk már az irgalmas szamaritánus példájától, aki nem konzervételeket meg egy traktátust dobott oda a sebesült utazónak azon a bizonyos jerikói úton. Ő bemocskolta a kezeit, és bekötözte a férfi sebeit. Az igazi irgalom az, amiről az egyházatya, Nisszai Szent Gergely is tanított sok évszázaddal ezelőtt: „önkéntes bánat, mely egy másik ember szenvedésébe bekapcsolódik.”

Hat különböző ajándékot jegyezhetünk itt fel, de ezek az áldások akkor lesznek a mieink, hogyha összekötjük életünket azokéval, akik szükségben vannak. Nem igazán fogunk bővölködni ezekben az áldásokban, hogyha a kapcsolatunk a szegényekkel rideg, távoli és túl steril. Isten akkor gazdagít meg minket ezeken keresztül, ha ezt a szolgálatot kapcsolati szinten, teljes mértékben és irgalommal végezzük.

1. Az agitáció ajándéka

Ahogyan azt John Piper is megfigyelte, az Újszövetségben világosan látszik, hogy az Egyház helyes készenléti állapota olyan izgatott várakozással teli kell, hogy legyen, amilyen a vőlegény érkezését váró menyasszonyé az oltár előtt. A menyasszonyt egyfajta szent elégedetlenség járja át, míg nincs vele vőlegénye. A menyasszony teljesen tudatában van – és türelmetlenül áll a tények előtt – hogy Isten országa még nem jött el. A menyasszony, vagyis az Egyház szájából ezt a kiáltást kéne hallanunk: „Maranatha! Maranatha! Jöjj, Úr Jézus!” Ez az, amit az első századi egyház is tett. Mi miért nem várjuk jobban Krisztus visszatérését?

Talán azért, mert jók nekünk a dolgok úgy, ahogy vannak? A bővölködés és a jólét teljesen elkábít bennünket. Nagyon egyszerű kényelmesen élni ebben a világban – a világban, amit tulajdonképpen zarándokútnak kéne látnunk, és ami nem az igazi hazánk.

Amikor viszont engedjük, hogy megérintsen felebarátaink fájdalma és összetörtsége, akkor érezni fogjuk, amint kifejlődik bennünk ez az oly-nagyon szükséges szent elégedetlenség. Ahogyan belefolyunk azoknak az életébe, akik szenvednek, izgatni kezdenek dolgaik. Nem szabadna, hogy legyen diszkrimináció. Nem szabadna lennie ínségnek, nyomornak, éhezésnek és nélkülözésnek. Nem szabadna, hogy legyen gyermekekkel szembeni erőszak. Ha nincs meg bennünk ez az agitáció, akkor lelkileg elszegényedünk. Kell, hogy legyen bennünk szent elégedetlenség, melyet akkor kapunk meg, ha felebarátaink szenvedéseiben osztozunk.

2. Az alázatban való növekedés, és az Istenre hagyatkozás ajándéka

Amikor közeli barátságba kerülünk szegényekkel, és problémákkal, fájdalmakkal küzdő emberekkel, egyszerre meglátjuk nyomasztó szükségeiket, terheiket. Rájövünk, hogy személyesen nem tudjuk minden szükségüket betölteni, és ezért érzékelni fogjuk, hogy Isten közbeavatkozására vagyunk utalva. Az alkalmatlanság érzete csodás ajándék lehet azok számára, akik büszkék és túlnyomóan magukra támaszkodnak az életben. Isten is úgy tanított, hogy amikor gyengék vagyunk, Krisztus ereje akkor válik tökéletessé bennünk.

A nyomasztó érzet az, ami igazi alázatot alakít ki bennünk. Először azon kezdünk gondolkodni, milyen nagy szükségünk van Jézusra, nem pedig arra, milyen biztosan és pontosan tudjuk, mit tudunk mi felajánlani a nyomorúságba jutottaknak. A béna ember négy barátja Márk evangéliumának második fejezetében nem arra gondolt, hogy „Meg tudjuk oldani a problémáját – sok forrásból tudunk segítséget szerezni.” Nem. Átérezték, milyen nyomasztó helyzetben van, és az egyetlen dolog, amit tenni tudtak az volt, hogy elcipelik barátjukat Jézushoz. Mindig hasznos lehet, ha emlékezünk korlátainkra, és Istenre hagyatkozunk, aki korlátok nélkül való.

3. Az igaz hit természetéről való tanulás ajándéka

Mi, akik annyi mindenre támaszkodhatunk: magánnyugdíj pénztári számlákra, befektetési számlákra és szerezhetünk diplomákat, különböző biztonsági hálókkal rendelkezünk. Sok területen hagyatkozhatunk magunkra. Amikor viszont olyanok imáit halljuk, akik sokkal periférikusabb helyzetben vannak – „Istenem, add meg nekem a mindennapi kenyeremet”, átérezhetjük, mennyire valódi az ő Istenre hagyatkozásuk. Ott van a levegőben az, hogy „Ha Isten nem avatkozik közbe, akkor elúsztam.” Jó lecke tehát számunkra az anyagilag szegény hívő élete; sokat tanulhatunk belőle. „Figyeljetek csak ide, szeretett testvéreim: vajon nem Isten választotta-e ki azokat, akik a világ szemében szegények, hogy hitben gazdagok legyenek?” (Jakab 2:5) Jó néhány keresztény rendelkezik nagy hit ajándékkal, aki egyébként szegény a mindennapi életben. Istennel való kapcsolatukat a közvetlenség és sürgősség jellemzi, melyből igen sokat tanulhatunk.

4. A kedvesség ajándéka

Az egyház irgalmi szolgálata különbözik attól, amit a kormányzat vagy más világi nonprofit szervezetek ajánlanak fel. Az egyház jótékonyságát az kéne, hogy jellemezze, amit Beverly Carradine, egy 1800-as évekbeli prédikátor definiált „az Isten kedvességeként”. Teljesen más az a kedvesség, amit Isten vár el tőlünk, mint az, amit a világ ajánl fel (ami nem több mint puszta udvariasság.)

Az a kedvesség, ami igazán erőt hordoz, a mennyből származik. Kell, hogy a keresztények irgalmas szolgák legyenek, melyről azonnal felismerhető, hogy ez a magatartás emberi szívből természetesen nem származhat, csak a Szentlelken keresztül.

Amikor szolgálatunk telve van együttérzéssel, az szemmel láthatóan tanúskodik Isten valódiságáról és az Ő szeretetéről; amikor látni, érzékelni lehet Istent, és érezni az ő jó illatát. Ez történik, amikor úgy szolgálunk, ahogyan Jézus, az Élet Kenyere szolgált – ő a teljes lényével tette. Az olcsó, könnyen átadható jótékonyság, amelyből hiányzik az Élet Kenyerének íze, gyakran rejtve marad a hitetlenek előtt: sokszor észre sem veszik. Isten jelenlétét egy olyan kapcsolat alapú, teljes szolgálattal tudjuk demonstrálni, amely megváltoztatja az emberek életét. Ez a tanúság pedig láthatóvá válik a folyton figyelő – és fintorgó – világ számára, és vonzani fogja a hitetleneket.

5. Az ajándék, amelyet nevezhetünk a „Kert ajándékának”

A kert ígéretét Istentől kapjuk az Ézsaiás 58:10-11-ben: „Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet szüntelen, kopár földön is jól tart téged, csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.”

Az Igében szereplő „jól tartod” (10.) szó az eredetiben az átadást, kiadást, kiöntést hordozza magában. A King James Bibliafordítás lelkünk „előhúzásáról” beszél, mely irgalommal ruházza föl a szükségben szenvedőt. Látható, hogy ezeket a kifejezéseket tulajdonképpen akkor használjuk, mikor vízről beszélünk: a vizet kiöntjük és felhúzzuk a kútból. Azt kéri tőlünk Isten, hogy adjuk ki magunkat, magát a lelkünket nyújtsuk ki. Ez a „víz” a miénk – az időnk, a szívünk, a lelkünk – ki kell öntenünk, hogy más is részesülhessen ebből a vízből. Amikor kiöntjük magunkat, viszont, nem maradunk üresek; Isten saját magával és gondoskodásával tölt fel bennünket.

Talán félünk attól, hogy ha kiöntjük magunkat, majd üresek és szárazak maradunk? Ilyen félelem szállhatta meg a sareptai özvegyet is, akiről az 1 Királyok 17-ben olvashatunk. A földet éhínség és aszály sújtotta. Isten azt mondta Illésnek, hogy menjen el egy helyre, melyet Sareptának neveznek, és ahol találkozni fog egy szegény özveggyel. Azt is tudatta vele, hogy kérnie kell majd az asszonytól valamit enni és inni. A városkapunál találkozott is vele Illés, és vizet és kenyeret kér tőle. Az özvegy azzal válaszolt, hogy csak egy kicsinyke olaja és egy maroknyi lisztje maradt. Elmondta Illésnek, hogy éppen tűzifát gyűjtögetett az utolsó étkezéshez, amit ő és fia akartak elfogyasztani, mielőtt meghalnak. Hihetetlen, de Illés még ezek után is arra kérte, hogy előbb neki adjon enni. Azt ígérte neki, hogyha mindent kiönt, amije van, Isten hűséges lesz hozzá és mind róla, mind a fiáról gondoskodni fog. Az özvegy hitt Istenben, és odaadta az éhes prófétának az utolsó morzsányi ételüket is. És mi lett az eredménye? A 15. vers azt mondja, „És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés által.”

Ez az Ézsaiás 58:11 ígérete. Amikor vesszük a vizünket, és kiöntjük egy nap-tikkasztotta helyen, olyan emberek közt, akik szomjasak, nem fogunk kiszáradni. Isten saját magát és gondoskodását tölti belénk, hogy olyanokká válhassunk, mint egy jól öntözött kert.

6. A felerősödött imádat ajándéka

Az Istent egyszerre sokkal jobban látjuk, amint szemtanúivá válunk cselekedeteinek; ahogyan más emberek életében munkálkodni kezd olyan módon, ami számunkra sokszor teljesen ismeretlen. Isten lényének új aspektusait ismerhetjük meg minden egyes cselekedetével. Ő véghezviszi azt, amit mi egyébként kihagytunk volna. Az erőteljes imádathoz olyan emberekkel kell összejönnünk, akik imakérései másak, mint a mieink: pl. olyanokkal, akiket diszkriminációval üldöznek, vagy akik kábítószer függőségből gyógyultak meg, vagy akik 16 év után próbálnak meg ismét munkába állni. Amikor olyan emberekkel vagyunk kapcsolatban, akik Isten szabadításáért és gondoskodásáért imádkoznak úgy, ahogy mi soha nem tettük, meg fogjuk látni ahogyan Isten megválaszolja ezeket az imákat, egyre világosabb lesz számunkra Mennyei Atyánk sokoldalú kegyelme és gondoskodása, és imádatunk is mélyülni fog.

Konklúzió: Az ajándék mely szüntelenül ad

A szolgálat ilyen jellegű szemlélete olyan további előnyökkel is jár, hogy egy olyan szolgálatot végezzünk, mely lehetővé teszi, hogy akik felé azt gyakoroljuk, esélyt kaphassanak, ne csak kapják az áldást, hanem maguk is szolgálókká válhassanak. Ha valóban érint minket felebarátunk jóléte, nem fogunk ott megállni, hogy csupán betöltsük szükségét:

Buzdítani és bátorítani fogjuk, hogy adjon ő is másoknak, mert nagy öröm van abban, amikor adhatunk. Mi, keresztények tudjuk, hogy az evangélium, melyet hirdetünk, nem csupán negatív dolgoktól ment meg embereket. Az evangélium sokkal inkább a vele járó pozitív dolgok miatt jó hír.