Templomban nőttem fel. Egy ausztráliai lelkész fiaként a templom a mindennapjainkhoz tartozott, az életünk része volt. A szolgálat heti rendszerességének megszokott folyamata volt, egyszerre megszokott és izgalmas. Tizenöt éves koromra kívülről tudtam idézni a liturgiát, nemcsak a gyülekezet feleleteit, hanem a lelkész (édesapám) szavait és imádságait is, többféle változatban. A dicsőítés alapjában véve nem volt kihangsúlyozva nálunk. Valójában nem volt az istentiszteletnek olyan része, amit „dicsőítésnek” neveznék. Az igazat megvallva nem voltam hozzászokva Isten magasztalásának a fogalmához. Jártunk templomba. A hét folyamán igyekeztünk jó keresztyén életet élni. Ez volt minden.
Ebben az időben kezdtem el basszusgitározni. Idővel magamra vállaltam az Anglikán Ifjúsági Lelkészi Együttes basszusgitárosi és zenei igazgatójának szerepét. Egy idő múlva fejlődött elképzelésem a dicsőítésről. A dicsőítés gyújtópont lehet, nem csak egy mellékes dolog vagy ráadás az istentiszteleten. Valójában a zene volt a dicsőítés, és ez nagyszerű volt. Emlékszem egy koncertre, ami a székesegyház kertjében volt megrendezve alternatív dicsőítésként, a benti „komor” szolgálattal szemben. A vezető kijött néhányszor és megkért, hogy hagyjuk abba, vagy legalább halkabban játsszunk. Túl hangosak voltunk és túl vidámnak hangzott ahhoz képest, ami odabent folyt.
Ugorjunk 2001-re. Az a naiv 15 éves most házas, és négy évet töltött emigrációban a Hágai Anglikán Egyház viszonylagos kényelmében, Hollandiában. A szerkezet, szertartás, orgonák és a palástok alkották a napirendet. Újra megszokott volt és vigasztaló. Basszusgitároztam az esti dicsőítések alatt és az istentiszteleti szolgálatokon, de időnként csalódott voltam az egész zenei ridegségétől. Ez volt mindkét világ legjobbja? Nem tudom. Még mindig nem tűnt túl jónak a dicsőítés. Valahogy nem adta azt nekem, amit azelőtt.
A feleségemmel (aki hivatásos zenész és lelkes dicsőítő) később Hágából Amszterdamba költöztünk és a Válaszutak Nemzetközi Gyülekezetet kezdtük el látogatni. Ez más volt, én pedig elővigyázatos. A Válaszutak rendszertelen volt és karizmatikus, de kiemelkedő tanításával és közösségével nemcsak kihívást jelentett számomra, hanem felfedezést is. Felfogásom a dicsőítésről újra megváltozott. Az egyházi zene lehet magas színvonalú. A forma(ság) azonban egyáltalán nem olyan fontos, amilyennek én addig gondoltam. A tartalom és a szív a lényeges. Nem minden éneklés vagy zene „dicsőítés” – és ez nem csak a zenei tudástól függ!
Azt hiszem itt hallottam először ezeket a felejthetetlen szavakat is: „Nem sokat kaptam ma az istentisztelet alatt.”
Először földhöz vágott, és összezavarodtam a dicsőítés célja fölött. A résztvevő miatt kell az érzelmi magaslat, hogy közelebb érezze magát Istenhez? Mik a dicsőítés elvárásai, hogyan menjen végbe és mi a te felelősséged? Az egyik forma alkalmasabb, mint a másik? A dicsőítés teljesen a stílustól függ, vagy bizonytalanul költői verspárokat kiált a gitárverés és vad dobok ellen, amelyek elfogadhatóak úgy, mint az acappella, ami egyhangú, monoton ének?
A dicsőítés többet akar Istenből
Úgy gondolom, sokat tanulhatunk a dicsőítésről, ha mérlegeljük a céljait. Gyakran hivatkoznak a modern általános értékekre, úgymint a pénz imádata, egy focicsapat vagy híresség. Az a cél, hogy minél többet kapjunk a bizonyos dologtól vagy személytől saját életünkbe, hogy teljesen beburkolózzunk abba, amiben lenni akarunk. Önzőség ez? Mondhatom azt, hogy nem sokat kaptam az istentisztelettől, mikor tulajdonképpen mindez arról szól, hogy Istentől kapjunk minél többet? Nem hinném, hogy ezt mondhatom. Alapvetően Isten magasztalása nem a saját érdekem, hanem egy Istenben való „megmosakodás”, amikor megengedjük Neki, hogy váljon teljesen lényünk részévé. Az érzelmeim nem igazán játszanak itt szerepet. Az isteni dicsőítés Istenhez igyekszik közelebb kerülni, az érzéseinktől függetlenül.
Egy zenei csapat tagjaként könnyű azt gondolni, hogy a tökéletesség a legjobb magasztalás. Minden hangot tökéletesnek szeretnénk, minden dalt érzelgősnek, felemelőnek és egy Isten jelenlétét sugalló imádatnak és hódolatnak. Természetesen nem vagyok hivatásos basszusgitáros. Ismerem a korlátaimat, és a lista hosszú és változatos. Évekbe telt, mire összeegyeztettem dicsőítésemet a tökéletlenségemmel. A dicsőítés nem a hangjegyek tökéletességétől függ, hanem hogy a legtöbbet hozzam ki abból az erőforrásból és időből, amit kaptam. Valójában dicsőítésem az Istenhez való ragaszkodásomtól függ, mindent Neki adva. Lehet, hogy nem tökéletes, de ez minden, amit kaptam, hogy továbbadjam.
Talán ez értendő a „dicsőítés áldozata” és az „őszinte dicsőítés” kifejezések alatt. Ezek együtt alkotják az érzelmi határokat: egy olyan magasztalástól, amit nem igazán szeretnék, vagy nincs hozzá kedvem egy érzelmi magaslaton lévő imádásig és magasztalásig. A zsoltárok bizonyára mindezeket magukba foglalják. „Mégis dicsőítlek Téged!”
Érzések
Néha, azt hiszem, az események sorrendjét a következőképpen várjuk:
Dicsőítés → Jó érzések → Isten jelenléte
Vagyis, ha istentiszteletünk által jó érzéseink támadnak, arra következtetünk, hogy éreztük Isten jelenlétét. Ha nincsenek kellemes érzéseink, Isten nem volt jelen. Úgy gondolom, ez épp ellenkezőleg van. Az érzések a dicsőítésből jönnek, de nem kell, hogy kellemesek legyenek:
Dicsőítés → Isten jelenléte → Helyes érzések
Egyáltalán nem szeretném itt figyelmen kívül hagyni az érzéseket. Isten az érzések teljes skáláját adta megtapasztalni és arra használni őket, hogy minél hasonlóbbá váljunk Őhozzá. A dicsőítésben nemcsak örömöt, szórakozást és békét tapasztalunk, hanem félelmet, szomorúságot, könnyeket, gyászt, szégyent, büszkeséget, dicsekvést és alázatosságot; mindezt Isten hatalmas jelenlétéből. Ez mind Istenre összpontosít, elmélyülve az Ő jelenlétében.
Érdekes összehasonlítani ezt Jakabnak az üdvösség és cselekedetekről szóló teológiájával.
NEM: cselekedetek → üdvösség
HANEM: üdvösség → cselekedetek
Ha cselekedetek által lennénk megmentve, elveszettek lennénk nemcsak azért, mert nem tehetünk eleget, hogy elérjük Istent, hanem azért is, mert nincs módunkban megállapítani, melyek a helyes cselekedetek. Ha cselekedetektől függne az üdvösség, nem lenne elég csak tenni valamit; elvesznénk a dolgok helytelen véghezvitele miatt. Hála, üdvösség egyedül kegyelem által van, és ebből az üdvösségből kifolyólag a helyes cselekedetek nyilvánvalóan növekednek, és a tettek sokfélék.
Valahogy így van ez a dicsőítéssel is. A cél nem a kellemes érzések átélése; a cél Isten jogos helyére való tétele az életemben. Jöhetnek kellemes érzések, de ha mégsem, akkor sincs baj, mert nem az érzésekről szól a dicsőítés. Mi másodlagosak vagyunk. Istennek az Őt megillető helyre kell kerülnie az életünkben. Valójában a dicsőítés alatt keletkezett érzések elmondják, hogy Isten mit szeretne elvégezni bennünk. Ahogy közeledünk Istenhez, Ő úgy fog egyre közelebb vonni minket magához.
Néhányan a „Céltudatos élet” (Rick Warren: Purpose Driven Life) egyfajta visszhangjaként ismerheti ezt fel: az istentisztelet nem rólad szól, hanem Istenről. Ez bizonyos fokig, azt hiszem, helyes, de a dicsőítés bizonyára arról is szólhat, hogyan munkálkodott Isten benned vagy az egyházadban. A dicsőítés emlékeztethet bennünket arra, kik vagyunk Isten nélkül, milyen messze jutottunk Istennel, és mit ígért Ő a jövőnkre nézve. Isten van a középpontban, de minket is bevon. Mivel Ő a kapcsolat Istene, az istentisztelet magába foglalja a Hozzá való viszonyunkat.
Tehát mi is ez?
Bármi, ami Istent az Ő jogos helyére teszi az életünkben, az dicsőítés. Gyakran a dicsőítést a zenére vagy egy bizonyos zenei stílusra korlátozzuk (korlátozom!). De ha a dicsőítés arról szól, hogy Isten átjárja az életünket, akkor ez többet jelent annál, hogy mit és hogyan teszünk.
A dicsőítés lehet ének és zene. Ez nagyon könnyű módja az Ő üzeneteinek emlékezetünkbe vésésének. Ugyanakkor nem szoríthatjuk bele egyetlen szimpla művészeti formába. Dávid táncolva vonult be a frigyláda előtt Jeruzsálembe. Ő ott Isten érezhető valóságának az örömét fejezte ki. Amikor Salamon a templomot építette, szakértők százait alkalmazta Isten dicsőítéséhez, és az írástudatlan emberek Istenhez vezetéséhez. Az egyik legnagyobb ószövetségi istentiszteleti forma a történetmesélés volt – emlékezés Isten munkájára az Ő népe életében mind a régi időkben, mint napjaikban. Bárcsak többet beszélnének az emberek Istennek az életükben tett hatásáról, egyszerűen megosztva történetüket; ez nemcsak evangelizáció, hanem dicsőítés is.
A dicsőítés egy körforgás
A gyakorlat elképesztő dolog. Nemrégiben elkezdtem napi 30 percet sétálni. Sosem gondoltam volna, hogy a séta nagy gyakorlat. Csak séta, amit bárhogy végezhetek. Mégis ámulatba ejtő, hogyan változtat meg mindent. Nemcsak a fáradtságom múlik el, de energiát gyűjtök, jobban alszom, és a szellemi beállítottságom is sokkal tisztább, mint lenni szokott.
A dicsőítés ugyanezt az utat követi. Dicsőítés közben Isten munkálkodik bennem. Kijelenti Önmagát és azt, hogy mit akar elvégezni az életemben. Ezek nem feltétlenül kellemes érzések, de helyesek. Felfedi bennem, mit kell cselekednem, és ösztönöz, hogy végigvigyem azt. E lépések Istennel való megtétele előbbre visz, és ebben benne van a magasztalás. Emlékezés mindarra, amit Isten felfedett nekem, akár a múlt héten vagy egy évvel ezelőtt, hogyan változtatott, és a Neki adott dicsőség mind dicsőítés. Eközben még több dolog jön elő, amiért magasztalhatom Őt, és így egyre könnyebb. A dicsőítés önmagából él.
This article was original published in catapult magazine (http://www.catapultmagazine.com), a bi-weekly online magazine focused on storytelling toward all-of-life Christian faithfulness.
Eredeti cikk: Enjoying worship?
Vélemény, hozzászólás?