Hogyan indult el egy pásztor a gyülekezetével az aratás irányába lépésről lépésre
Amikor megérkeztem Irving városába, Texasba, 1972-ben, már rendelkeztem 17 évnyi szolgálati tapasztalattal – ebből hat évet evangelistaként, tizenegyet pedig pásztorként dolgoztam. Evangelizációs utazásaim alatt, feleségem, Gwen és én számos gyülekezetet láttunk, akik különféle módon érintették meg közösségüket. Amikor igent mondtam az irvingi pásztori hivatal betöltésére, megkérdeztem Istent: Hogyan érhetem el ezt a várost? Több mint 80 gyülekezet van ebben a városban, és ezernyi gyülekezet van Dallas/Fort Worth vonzásában. Milyen gyülekezet növekedési stratégiát akarsz, hogy alkalmazzak?
Úgy tűnt, hogy a már meglévő gyülekezetek nagy előnyre tettek szert a térség evangelizálásában nagyszerű kórusaikkal, szép épületeikkel és letisztult programjaikkal. Mit kéne tennem?
Isten ekkor tisztán szólt hozzám. Felfedte előttem, hogy a már meglévő gyülekezetek is részei voltak az Ő tervének, de voltak hézagok a missziójukban. Olyan embereket akart Isten, hogy megcélozzak, akiket senki más nem karolt föl. Isten kihívás elé állított, és én elfogadtam ezt a kihívást.
Elköteleztem magam, hogy minden héten 500 otthonba látogatok el személyesen. Minden hétfő reggel kikészítettem 500 darab szórólapot és százasával egymás mellé raktam őket. Hűségesen betöltöttem az elvállalt feladatot, és minden nap 100 otthonba látogattam el hétfőtől péntekig.
E látogatások alkalmával kellemes, közvetlen stílusban beszéltem, hogy lássák az emberek, hogy érdekel a sorsuk. Végül pedig csöndesen, de rendíthetetlen elszántságot mutatva, gyülekezetünkre mutattam, mint egy olyan helyre, ahol reményre találhatnak a Jézus Krisztussal való találkozáson keresztül.
Besétálunk a mindennapi életbe
Napi sétám Irving lakónegyedeiben olyan emberekkel hozott össze, akik a mindennapi élet dolgait végezték. Ezek a séták felemészthették akár a napjaim nagy részét is, attól függően, hány emberrel elegyedtem beszélgetésbe. Volt, hogy az egész napot igénybe vette, hogy az eltervezett száz otthonba ellátogassak.
Ellentétben azzal, amit sokan gondolnak, a személyes evangelizáció nem „atomfizika”. Nem kell hozzá Ph.D. végzettség pszichológiából, és nem kellenek hozzá főiskolai szociológia ismeretek vagy interperszonális kommunikáció. A személyes evangelizáció legnagyobb része abból áll, hogy beszélgetünk az emberekkel. Ha elég emberrel beszélsz, el fogsz érni némelyeket. Általában ilyeneket mondtam: „Új lelkész vagyok a városban. Van egy gyülekezet a városban, amiről lehet, hogy még nem tudnak – és szeretnék erről a gyülekezetről beszélni kicsit. Azért vagyunk, hogy segítsünk önöknek – itt egy szórólap. Szívesen látnánk önöket vasárnap az Istentiszteleten!”
Voltak esetek, mikor az emberek elkezdtek velem beszélgetni. Ha senki nem volt otthon, ott hagytam az ajtón egy szórólapot. Néha a válasz egy udvarias „Köszönöm” volt. Néha egy udvarias (vagy kevésbé udvarias) „nem érdekel”. Mégis, ha elég emberrel beszélsz, rá fogsz találni az aratásra.
Ezek a sétálós napjaim végül hetekre, hónapokra is elhúzódtak. Aztán a hónapokból három év lett. Gyülekezetünk aztán meglátta e séták gyümölcsét: az emberek elkezdtek ellátogatni a vasárnapi alkalmainkra. Következő héten megint újabb 500 otthonba látogattam el. Aztán, szombatonként kapcsolatba léptem azokkal az emberekkel, akik előző vasárnap jöttek el a gyülekezetbe.
Nem azzal a céllal látogattam el Irving városának lakónegyedeibe, hogy ámulatba ejtsem gyülekezetem tagjait vagy a város lakóit. Míg maximalizálni kívántam gyülekezetünk szolgálatát, nem azért végeztem el heti 500 látogatást, hogy a gyülekezeti létszámot ezzel mesterségesen növeljem. Azért tettem, mert ez volt az a személyes út, amelyen keresztül elérhettem a várost Isten számára. Tudtam, hogy nem számíthatok senki másra, hogy megtegye ezt. Ezt a mandátumot Istentől kaptam.
Ezzel a filozófiával a fejemben, elkezdtem szanatóriumokba járni. Kettőt is találtam a városban, ahol megengedték, hogy szerda reggelenként ellátogassak hozzájuk. Minden szerda reggel elmentem ezekbe a szanatóriumokba, és dicsőítő, evangelizáló dalokat énekeltem, megosztottam egy áhítatot, és kimutattam Krisztus szeretetét az emberek felé. Az ilyen utak eredményeként ritkán kerülnek emberek a gyülekezetekbe. Az idős emberek nem tettek pénzt a gyűjtő kosarunkba. Látogatásaim mégis betöltötték az aratás törvényét: ha magot vetsz, aratni fogsz; ha magot vetsz, nőni fog a vetemény. Sokszor Isten magot vettet velünk egy területen, majd egy másikra visz, hogy ott arassunk. A legkevesebb az, hogy betöltsük a Nagy Misszióparancsot úgy, hogy részt veszünk közösségünk életében.
Sétánk a példa
Egy pásztor nem vezethet senkit olyan helyre, ahol ő maga még nem járt. Megpróbálhatunk kényszeríteni embereket, de egy pásztor elhívása nem ez. A pásztorok azt az elhívást kapják, hogy vezessék Isten nyáját. Oda kell mennünk, ahová szeretnénk, hogy kövessenek bennünket. Az olyan pásztor, aki nem hajlandó magát elkötelezni az evangelizációra, nem fog tudni másokat ebben vezetni. Ha azt akarjuk, hogy az emberek bevonják magukat a személyes evangelizációba, akkor nekünk, vezetőknek is végeznünk kell ezt. Ha elvárjuk, hogy embereink elkötelezzék magukat egy ügynek – evangelizációnak, városi missziónak vagy egy gyülekezeten belüli szolgálatnak – akkor először nekünk kell elköteleznünk magunkat. Meg kell mutatnunk az embereknek, hogyan kell végezni a feladatot, hogy követhessenek bennünket.
A pásztor példája nem szabad, hogy hirtelen elillanjon szem elől, amint beindul a gyülekezeti növekedés. Vannak pásztorok, akik megbújnak a lövészárokban gyülekezetük fejlődésének frontján. Aztán, amikor már ezerfős gyülekezetet építettek föl, és több tucat szolgálatot indítottak be, elvesztik a vágyat, hogy alapszinten is benne legyenek a misszióban. Vannak pásztorok, akik ügyvezetőként gondolnak saját magukra, és átváltanak egy szinte tétlen, adminisztratív módba.
Ahogyan felelősségeim nőttek az évek előrehaladtával, elhatároztam, hogy nem fogom elveszíteni kötődésemet a mindennapi közösségi szolgálatokhoz a gyülekezeten belül. Ha elutaztam, hogy egy konferencián prédikáljak csütörtökön vagy pénteken, akkor péntek este hazarepültem, hogy a szombati tanítványozó reggelin részt vehessek. Ott akartam lenni minden hétvégén a szombati buszos missziónkon is, mert ez a szolgálat a mentőkötél gyülekezetünktől a közösség felé. Hiszek abban, hogy egy pásztornak aktívnak kell maradnia a gyülekezetben egészen az alap szinten.
Nem vezethetsz embereket, míg nem nyerted meg a szíveiket. Az emberek nem fognak egy pásztort követni csak azért, mert megnyerő az önéletrajza. Meg kell nyerned az emberek szívét, mielőtt elkezdhetnének téged követni a város megnyerésében. Az, hogy megnyerjük embereink szeretetét és hűségét, időbe telik és teljesítményt kíván meg tőlünk. A lojalitás nem átruházható: mindegy, mennyire szerettek egy pásztort egy városban; ha egy másikba költözik, az egész folyamatot újra kell kezdenie.
Az emberek figyelik a pásztort. Megfigyelik, mit tesz. Amikor a pásztor azt mondja, „ezt fogjuk tenni”, az emberek lemérik, mennyire vesz részt benne. Ha elkötelezte magát arra a szolgálatra, amelyre elvárja tőlük az elkötelezettséget, egy lelki összeköttetés történik meg. Az emberekben kialakul egy hajlandóság arra, hogy kövessék a pásztort. Összekovácsolódik egy csoportnyi hívő, az evangélium pedig megráz egy közösséget.
A Lélekkel járni
Ha egy pásztor azt akarja, hogy életútja és szolgálata inspiráló legyen gyülekezete és a közössége számára, akkor szoros és folytonos kapcsolatban kell lennie a Szentlélekkel. A Szentlélek velünk jár a mindennapi élet mókuskerekében és hirtelen elénk hoz alkalmakat, melyek Isten számára csodás lehetőségeket teremtenek.
Gondoljunk azokra az időkre, amikor Péter és János besétáltak a jeruzsálemi templomba. A Lélek emberei voltak, akik hűségesen Krisztus tanításából táplálkoztak és folyamatosan formálódtak az által, hogy Istenre hagyatkoztak mindenben. Ez egy folyamat volt. Jézus ismerte Péter jövőbeli szolgálatát, és segített neki felülkerekedni hirtelen és meggondolatlan természetén, valamint azon, hogy elhamarkodottan kritizált, nehezen bánta meg bűneit és azon, hogy könnyen haragra lobbant. Habár Jánosra nem utal úgy, mint Péterre, ő is azok közt a tanítványok közt volt, akik állandóan azon veszekedtek, ki a legnagyobb köztük, és próbálta úgy beállítani magát, mint Jézus kedvence. Neki is szüksége volt arra, hogy elérjen az érettségre.
Miután drámai módon átformálta őket a Szentlélek az ő felső szobájukban, és kaptak erőt föntről, Péter az egyház szószólójává vált Jeruzsálem utcáin, János pedig szolgált a korai egyház felé levelein valamint a Jelenések könyvén keresztül.
Péter és János sokszor sétáltak be a templomba átformálódásuk idején. Elmentek egy béna ember mellett minden nap, amikor imádkozni mentek a templomba. Nem álltak meg soha, hogy meggyógyítsák, míg nem kaptak rá mennyei erőt – az Isten erejét – a Lélek kitöltetését követően. Azon a napon megváltoztak. Később, mikor ellátogattak a templomba, szolgáltak a lebénult ember felé, kézen fogták, meggyógyították, felemelték és megszabadították (ApCsel 3:1-10).
A Pünkösd ereje felruházza a keresztényeket az evangelizációra, vágyat ad a hívőknek és parancsokat oszt az Egyháznak. Buta dolog azt gondolni, hogy hatékony lehet egy hívő az evangelizációban anélkül, hogy az Isten Szentlelkének ereje élete minden területén ott ne lakozna.
Ha a Lélekkel járunk, nagyon más lesz az életünk: ahelyett, hogy egy újabb napot töltenénk az irodában azzal, hogy egy újabb prédikációt írunk, egy erőteljes, személyes találkozásunk lehet Istennel, mely életet ad üzenetünknek. Ha a Lélekben járunk, nem arról fog szólni a szolgálat, hogy időpontok leszervezésével strapáljuk magunkat, hanem hogy egy személyes találkozást élünk át Istennel, amely isteni energiát ad nekünk, hogy elérjük az embereket otthonaikban, a kórházban és az élelmiszer boltokban.
Annak a pásztornak, aki a Lélekkel jár, nincs szüksége arra, hogy gyorsan járjon vagy karikát ugorjon. Nincs szüksége grandiózus programokra vagy hat számjegyes költségvetésre. Csupán az kell, hogy hallgasson Isten halk szavára, amely vezetheti őt.
Járjunk tanácsadókkal az oldalunkon
Az a pásztor, aki elindult a nagy aratás irányába, együtt fog menetelni olyanokkal, akik már hosszabb ideje járják ezt az utat – olyan emberekkel, kiknek isteni bölcsességét nagyra tartja. Sok Isten szerint való embernek vált már javára, hogy követte életemet és szolgálatomat.
Én például nagyon sokat tanultam apukámtól. Ahogyan állandóan tanított és tanácsot adott, mindig úgy éreztem, hogy Bibliaiskolában vagyok. Szolgáltam édesapám gyülekezetében, mert csodás pásztornak tartottam. Hat évig szolgáltam evangelistaként és rengeteget tanultam azoktól a pásztoroktól, akiknek a gyülekezetében prédikáltam és mindig megpróbáltam tanulni a legsikeresebb pásztoroktól.
Ahogyan megfigyeltem, sikerült megtanulnom, mik azok a dolgok, amiket nem szabad elkövetni, és mik azok, amiket pedig muszáj megtenni. Sok gyülekezet, melynek növekedése stagnál, azért van ilyen állapotban, mert a pásztor a nem megfelelő dolgokat teszi. Például rosszul vezeti vagy kezeli az embereket. A pásztor lehet konfliktus-orientált is, aki szócsatákban éli ki magát, ahelyett, hogy szeretetet, megbocsátást és elfogadást mutatna ki. Sajnos túl gyakori, hogy a pásztor így képzeli el feladatát: Ez az én utam, vagy nevezzük a főútnak. Ha nem állsz rá, állj ki!
Bárcsak az evangélium erejére hagyatkoznának és abbahagynák az emberi erőlködést! Az evangélium eredményeket produkál. Az aratás törvénye pedig: „Amikor magot vetsz, aratni fogsz.”
Tettem olyan dolgokat első pásztori hivatalom idején, amiket nem kellett volna. Egyik évben rosszul motiváltam az embereket arra, hogy fizessék a tizedet. Nagyon nehézzé tettem azoknak az embereknek a helyzetét, akik nem fizettek tizedet. Ennek eredménye az lett, hogy voltak, akik elhagyták a gyülekezetet. Ebből gyorsan megtanultam, hogy ilyet nem tehetek. Megtanultam azt, amit Tommy Barnett mondott: „Meg kell tanulnod kitágítani szeretet-körödet.” Szeretetben és elfogadásban kell bánni az emberekkel.
Tízéves pásztori tevékenységem alatt Plainview városában, Texasban, az éves átlag látogatottságunk soha nem volt több 150 embernél. Átérzem azoknak a pásztoroknak a helyzetét, akik kisvárosokban szolgálnak. Tudom, milyen nehéz látogatókat becsalogatni, és hogy milyen kemény dolog a gyülekezettel szembeni téves elképzeléseket kijavítani az emberek fejében. Sok oka van annak, miért nem növekednek gyülekezetek. Számos pásztor nehéz területeken dolgozik. Mégis, azt mondhatom, sokat tanultam ilyen körülmények között.
Amennyire csak értékeltem mindent, amit mentoraimtól tanultam, annyira próbáltam kerülni, hogy valamit is utánozni akarjak a szolgálatukból. Nagy hiba egy másik pásztort leutánozni vagy bárki mást lemásolni. Hiba, mivel Isten mindenkinek más ajándékokat ad. Valójában, Isten mindannyiunkat másnak teremtett az Ő isteni terve szerint. Istennek minden prédikátor, pásztor és ember számára egyedi terve van. Ha lemásoljuk azt, amit valaki más tett, az kudarchoz vezethet. Ha belegondolsz, hogy minden gyülekezet, város és kultúra különbözik egymástól, rájössz, hogy a Nagy Misszióparancs betöltésének is másnak kell lennie a te aratásodon.
Egy pásztornak meg kell figyelnie, mit tesznek más, sikeres pásztorok, majd össze kell gyűjtenie azokat az alapelveket, amelyeket felhasználhat – nem pedig lemásolnia a konkrét módszereket. A sikeres pásztor hasznosítja az alapelveket. Például, egy pásztori alapelv az, hogy magad is jársz azon a helyen, ahová el akarod vezetni az embereidet. Egy másik alapelv, hogy a Szentlélekkel való betöltekezés megerősít a szolgálatra. Ez az erő felruházza a hívőket képességgel, hogy hatékonyak lehessenek az evangelizáció területén. Szükséges, hogy a pásztorok alapelveket alkalmazzanak, de emellett imádsággal és nagy gonddal kell megválasztaniuk módszereiket.
Járjunk együtt a tanítványainkkal
Egyik olyan alapelv, amely nagyban alakította szolgálatomat, a következő: egy pásztornak tanítványokat kell nevelnie és úgy kell ezt végeznie, hogy folyamatosan együtt dolgozik velük. Jézus pontosan így képezte ki tanítványait. Ez inverze annak a mentori alapelvnek, amelyet én követtem. Mivel Isten olyan embereket hozott az életembe, akik megosztották velem bölcsességüket és tapasztalataikat, megáldották utamat és szolgálatomat, tartozom azzal másoknak, hogy ugyanezt a bátorítást és vezetést nyújtsam nekik Isten vezetése szerint.
Szellemi felelősségem egyik legnagyobb része az, hogy fiatalokat tanítványozzak, akik a gyülekezetből kimozdulnak, és nagyszerű munkába kezdenek az Isten országáért. Egyik célom az, hogy legalább tíz olyan személyt tanítványozzak, akik majd a mienkénél nagyobb gyülekezeteket fognak építeni és nagyobb munkát fognak végezni. Isten már meghaladta ezt a növekedést, és többen vannak, mint az a tíz, amit én előre kigondoltam. Legalább egy tucat ilyen fiatalember dolgozik most a szolgálatban, és olyan szolgálatokban tevékenykednek, amelyek hitem szerint az én szolgálatom dimenzióin túl fognak növekedni.
Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdett a tanítványozás nagy hatással lenni a szolgálatomra. Már vagy tíz éve szolgáltam Golgota Gyülekezetemben [nem az amerikai „Calvary Chapel” gyülekezetről van szó, a közösség neve „Calvary”, azaz „golgota” volt – a ford.], amikor megvilágosodott számomra, hogy tanítványozásba kell kezdenem. Mivel elkezdtem alkalmazni ezt az alapelvet, mindenre kihatással lett, amibe csak fogtam. Abba fektettem bele az erőmet, hogy fiatalokat képezzek ki, kiküldjem őket és motiváljam őket, hogy látással és égő szívvel induljanak. Miközben szorgalmasan segítettem őket megérteni, hogyan végezzük szolgálatunkat a gyülekezetben, arra is bátorítottam őket, hogy fedezzék föl azt a missziós tervet, amelyet Isten készített egyenként mindnyájuknak az aratáson.
Járunk, és nem lankadunk
Meg szoktam osztani történetemet olyan pásztorokkal, akik keresik, milyen módon építhetik és erősíthetik gyülekezetük misszióját – függetlenül gyülekezetük méretétől. Számos pásztor szolgál az Assemblies of God Egyház kisebb gyülekezeteiben. Többen közülük ezen tűnődnek: Hogyan tudom ezt megcsinálni? Hogyan tud gyülekezetünk korlátozott forrásaival mégis mérhető hatást kiváltani az itt lakó közösségre? Soha nem felejtem el, mikor először tettem föl Istennek ezeket a kérdéseket.
Az aratás törvénye azt ígéri, hogy ha vetsz, Isten bősége szerint fogsz aratni. Ma olyan szolgálatokkal társulunk, mint a Convoy of Hope [„A reménység konvoja” – a ford.]. Buszaink hozzák és viszik a gyermekeket és a fiatalokat Irvingen át. Mobil evangelista csoportunk elviszi az evangéliumot a környékre. Nagyon örülünk olyan szolgálati projekteknek, amelyek lehetővé teszik, hogy bicikliket, játék babákat és kosárlabdákat adományozzunk, mivel így gyermekek és fiatalok ezreit érjük el az evangéliummal.
Habár ilyesmit nem végeztünk 1972-ben, Isten már szem előtt tartotta ezeket. Istennek nagyszerű tervei vannak minden gyülekezet számára, amelyet csak épít. Egy pásztor mondhatja: „Nem tudjuk végigvinni az „A” szolgálatot, mert nincs elég pénzünk.” Rendben. Találj akkor egy „B” vagy „C” szolgálati lehetőséget. Találd meg azt a missziót, amelyet Isten készített a közösséged számára. Mindig el lehet valahogyan érni az embereket Isten szeretetével, még akkor is, amikor a rendelkezésre álló források korlátozottak. Minden nagy gyülekezet kis gyülekezetként kezdte.
Isten megáldja a Golgota Gyülekezetet [még mindig nem az amerikai „Calvary Chapel” gyülekezetről van szó, a közösség neve „Calvary” , azaz „golgota” volt – a ford.], de ez az áldás akkor érkezett, amikor megtaláltuk annak a módját, hogyan lehet személyesen részt venni a város elérésében. Lépésről lépésre haladtunk aratásunk felé. Tovább megyünk ezzel az állhatatossággal és elkötelezve magunkat arra, hogy meghalljuk mindig a Szentlélek szavát. Te készen állsz utadra?
J. Don George, D.D. a Calvary Church vezető lelkipásztora Irving városában, Texasban, valamint az Assemblies of God Általános Tanácsának ügyvezető elöljárója.
Legyünk minták a személyes evangelizációra
Az evangelizáció pásztori vezetéssel kezdődik. Mielőtt egy pásztor, ifjúsági pásztor vagy gyermek pásztor motiválhatná embereit a személyes evangelizációra, muszáj, hogy először maguk adjanak egy modellt arról, hogy kell ezt végezni. Lukács egy útmutató frázissal kezdi az Apostolok cselekedetit: „arról írtam, … , amit Jézus tett és tanított.” Ez a sorrend igen fontos. Az oktatásban általában először tanítanak, majd elvárják a diákoktól, hogy végezzék el, amit megtanítottak nekik. Jézus először cselekedett, aztán tanított. Teremtőnk legyen számunkra a minta. Hogyan adhat mintát az evangelizációs szolgálatra a pásztori vezetés?
Az otthonunkban. Az evangelizációs életvitel modellezése otthon kell, hogy kezdődjön. Saját gyermekeink evangelizálása és tanítványozása fő része annak a szolgálatnak, amelyet Isten adott nekünk.
A gyülekezetünk előtt. A pásztor modellje lehet az evangelizációnak a gyülekezetében azzal, hogy rendszeresen szólítja fel a résztvevőket megtérésre, életük átadására. Még akkor is, ha a felhívásra senki nem reagál, az emberek láthatják pásztoruk törődését, lelkületét, és az elveszettek felé való elkötelezettségét.
A közösségben. Az evangelizáló pásztorok személyesen is tudnak hatni a gyülekezeten kívüli emberekre. Ha kapcsolatokat építünk nem-hívőkkel a környéken, az alkalmat ad az evangélium megosztására.
A pásztor világában. Közvetlen kapcsolat van a között, hogy a pásztornak milyen szíve van a saját közösségében található elveszettek iránt, illetve az egész világ elveszettei iránt. Amikor a gyülekezet látja, hogy pásztorának szívét nyomasztja az elveszettek sorsa, az hatással lesz arra, hogyan fognak tekinteni saját elveszetteikre, városukon belül.
RANDY HURST, Springfield, Missouri
70. o.:
Két jelenet a Béma-szék előtt
1. jelenet
Elterjedt a hír, hogy Kurt pásztor nem rég kelt át a Dicsőség folyóján. Ahogyan az Úr helyeslően tekintett rá, Kurtot megrohanták mindazok, akiknek az életére hatással volt élete során. Elsőként Jim jött oda, ki valaha a reménytelen alkoholizmusból nyerte vissza szellemi épségét Kurt türelmes próbálkozásainak köszönhetően. Sally is a közelben volt. Ő volt mindig is a gyülekezeti bajkeverő, és egészen üdvözülése pillanatáig nem tudta, hogy pásztora folytonos közbenjárásának köszönheti, hogy megtért. Billy is ott volt, hogy megköszönje pásztorának azt, hogy időt szánt arra, hogy tizenéves esetlen kora idején tanácsadója volt. Az emberek sora egészen a messzeségig kígyózott – és mindegyikük hálás volt, hogy ez az ember egyenként mindnyájukat értékesnek találta, és ilyen vagy olyan formában az életét tette le értük.
Minden egyes alkalommal hallani lehetett Kurt tiltakozását e nagy szeretetre: „- Túl sok tiszteletet adtok nekem; csakis az Úr egyedül – ő mentett meg titeket.”
„- Igen”, jött a válasz, „de te voltál az a személy, akit érdekelt a sorsom, aki imádkozott értem, aki időt szánt arra, hogy segítsen nekem, aki elmondta nekem az igazságot.” Ezek után jöttek az elkerülhetetlen ölelések és csókok.
Végül, miután kimenekült ebből a hatalmas szeretetözönből, Kurt az Úr elé került. Az, amit tett minden egyes emberért, be lett mutatva egy óriási nagy létszámú angyali sereg és olyanok előtt, akik szintén üdvösséget nyertek. Az angyalok ujjonganak minden bűnösnek, aki megtér (Lk. 15:10). Ez az öröm és hála most Kurt felé irányult, mintha csak egy katona lenne, aki hazatér, és hősnek járó üdvözlést kapna. Valami egészen megmagyarázhatatlan módon, minden egyes személy, akiről gondoskodott a földön, most egy-egy ékszerkő a koronában, mely az övé lehet egy örökkévalóságig.
2. jelenet
Kurthoz hasonlóan, Ben pásztor is ott találta magát az Úr előtt. Teljesen fellelkesült, mikor egy angyal közölte vele, hogy most az egész lelki életrajza bemutatásra kerül a mennyei seregek előtt – az ószövetségi hősök, az apostolok, a nagy misszionáriusok, a mártírok, és a szentek előtt a történelem minden korából. Láthatóan, mindannyian izgatottan várták, hogy megláthassák, miféle győzelmeket nyert Krisztusnak.
Ahogyan a bizonyságtevők nagy fellege előtt lejátszották élete jeleneteit, egy borzalmas és elkerülhetetlen valóság tárult föl: Ben 30 évnyi szolgálata az Isten országában mind önmagáért volt. Abban a pillanatban meglátta, hogy életre szóló szolgálata az Isten országában semmilyen gyümölcsöt nem termett, nem voltak igazi eredményei és nem voltak örökkévaló jutalmai. Minden a semmiért volt.
Ami nagyon kitűnt, az hogy sokkal inkább törődött azzal, hogy egy sikeres szolgálatot építsen fel – mely presztízst és világi tiszteletet hozott neki – mintsem azokkal a drága emberekkel, akiket a gondjára bíztak.
Ben legrosszabb pillanata az volt, amikor meglátta a csalódottságot a mennyei arcokon – kiváltképp azt az Arcot, melyet mások üdvéért köptek le és ütlegeltek.
Abban a pillanatban egy nagy villanás formájában tűz csapott le a Trónusról és felemésztette Ben földi munkáját. Semmi sem maradt, amely megmutatná élete munkáját, csak egy kupac hamu… semmi csak egy kupac hamu.
72. o.:
A pásztor, mint a lelkek megnyerője
Könnyű azt feltételezni, hogy a pásztori teendők miatti nagy elfoglaltság felmenti a pásztort az alól, hogy a lelkek megnyerője legyen. Pozíciójánál fogva, egy pásztornak egyedi lehetőségei vannak, hogy evangelizáljon, és szükséges, hogy érzékeny maradjon a Szentlélek időzítésére és késztetésére. A következőkben leírok néhány olyan alkalmat, melyek pásztori szolgálatom során estek meg.
1. Volt a városunkban egy ember, aki az új keresztény iskolánk bútor beszállítója volt. Azt mondta nekem, hogy „Ha valaha utazol valahová, elmennék veled. Kifizetem az út rám eső részét.” Nem sokkal beszélgetésünket követően meghívtak egy országos TV adó keresztény műsorba, és elvittem magammal. Ahogyan hazafelé vezettem, megkérdeztem a férfit: „David, behívtad te már az Úr Jézus Krisztust a szívedbe?” Előtte ugyanis arról beszélgettünk, mit jelent kereszténynek lenni.
Azt válaszolta: „Nem, még nem.”
„Szeretnéd megtenni most?” Lehajtottunk az autópályáról és ott az autóban fogadta be életébe Krisztust, mint Megváltóját.
2. Annak a városnak a polgármestere, ahol pásztori teendőimet végeztem, nagyon szerette a zenét, és gyakran eljött zenei előadásainkra. Egy alkalommal egy hazafias musical darabot adtunk elő, és meghívtuk őt is, hogy énekeljen szólót a kórussal. Egy rá következő vasárnap, miután megtérésre hívtam az embereket, a feleségével együtt befogadták Krisztust, és nyilvánosan vallást tettek új hitükről Krisztusban.
3. A gyülekezetünkben több hölgynek hitetlen volt a férje. A 2Péter 3:1-5-ről prédikáltam és előre hívtam ezeket a feleségeket. Száztíz hölgy jött előre az oltárhoz. Miután imádkoztam velük, kijelentettem, hogy ez lesz a hitetlen férjek éve. Megkértem a gyülekezetet, hogy hívják meg ezeket a férfiakat otthonaikba és építsenek barátságokat velük. Ennek eredményeként 38 férfi hozott nyilvános döntést Krisztus mellett. Egy évvel később örvendeztünk egy esti alkalmon: Hét házaspár jött előre. Minden feleség elmondta, milyen volt az élet mielőtt férje megtért, és ugyanígy, minden férj megosztotta velünk, milyenné vált az élete, miután átadta magát Krisztusnak. Micsoda örvendetes este volt!
ENREST J.MOEN, korábbi Illinois Körzeti Igazgató. Ma Sun City West-ben él Arizona államban.
Vélemény, hozzászólás?