Pár évvel ezelőtt történt egy keresztény filmklub után, hogy beszélgettem az osztálytársammal, akit én hívtam meg. Párszor már járt nálunk, és persze a keresztényeket is megismerte kicsit. Tőle hallottam először a Constantine című filmről. Akkor még nem láttam. Mégis legjobban az maradt meg bennem, amiket akkor mondott róla. Főleg az, hogy ezt nem szabadna megnézni keresztény filmklubon, mert sokan kiakadnának, nem értenék meg, túl félelmetes, és főleg mert senki nem értene egyet azokkal a dolgokkal, amik benne vannak. A szellemvilágot ábrázolja, démonokat, amikről gondolom nem nagyon hallott még a keresztények között (talán nem is gondolta, hogy hiszünk a létezésükben). Ezek után természetesen rögtön kölcsönkértem a filmet, mert kíváncsi voltam, mit is nem szabadna nekem megnézni!
Az első, amit megjegyeznék, hogy pár dologban igaza volt az osztálytársamnak. Egy hagyományos, gyülekezeti filmklubra akkoriban én sem választottam volna ezt a filmet. Valóban sokkoló lehet azoknak, akik nem szoktak hozzá az ilyen jellegű mozikhoz. Ha egy keresztény a tévében véletlenül odakapcsolna, ahol ezt a filmet adják, valószínűleg perceken belül olyan jelenetben találná magát, ami kiakasztja, megijeszti, és amin felháborodik, mert persze nem érthet egyet vele, és azonnal el is kapcsolna arról a csatornáról. Ennek ellenére azt mondom, nem mehetünk el a film mellett úgy, hogy ne néznénk meg pontosan miről is van szó. Ugyanis a film elég jól összefoglal valamit: meglepő módon nem azt, hogy a többi ember miben hisz, hanem hogy milyennek látják a mi hitünket. És nagyon sok olyan motívuma van a filmnek, amely egy köztudatban élő, de idejemúlt és hamis teológiákat mutat be, mint „keresztény” alapelvet. És vannak olyan motívumok is, amiken viszont érdemes lenne elgondolkoznunk, és a bibliaismeretünkkel érdemben összevetnünk! Ideje túllépni azon, hogy a szenteltvíz, a sivító egyiptomi bogarak, vagy démonűzéssel kapcsolatos babonák miatt az egész filmet a szemétbe dobjuk. Hiszen ezeknél sokkal fontosabb kérdéseket feszeget a film!
Isten – Sátán
A film alaptörténete:
Constantine a film elején elmagyarázza, hogy hogyan működik a világ: Isten és a Sátán játékot játszanak az emberekért. Az nyer, akinek a végén több embere lesz a mennyben vagy a pokolban. A két hely között van a mi földi világunk. Vannak a „szellemi” lények, akik nem jöhetnek át hozzánk (angyalok és démonok). Hogy fenntartsák az „egyensúlyt”, vannak a fél-lények, akik „segítenek” az embereknek az egyik vagy a másik oldalra kerülni. Ők azok, akik közöttünk élnek. A film szerint az átlag halandók ebből semmit sem látnak, csak néhányan vannak, akik olyan különleges képességgel születnek, hogy bepillantást nyerjenek a szellemvilágba.
Aki gyülekezetbe jár, annak biztosan más a világképe. De mégis, mennyiben tér el ettől? Azt hiszem, a legelső, amiben egyetérthetünk, hogy Isten és a Sátán nincsenek azonos szinten. A Sátán teremtett lény, Isten pedig örökkévaló, így ilyen értelemben nem „versenyzik” vele. Isten az embereket azért teremtette, hogy önmagát kifejezze, nem báboknak vagy játékszereknek. Másodszor Isten azt szeretné, ha mindenki üdvözülne. Akkor mégis honnan származik ez a „játék” vagy „verseny” elképzelés? Azt hiszem, sokan ismerik, olvassák, olvasták Jób történetét (nem csak keresztények). Ennek az elején Isten beszélget a Sátánnal. Isten szerint Jób fantasztikus ember, a Sátán szerint pedig csak azért az, mert mindene megvan, és Isten megvédi őt mindentől. Ekkor Isten megengedi a Sátánnak, hogy azt csináljon Jóbbal, amit csak akar, csak az életét nem veheti el. Így kezdődik Jób története. Valóban, mintha az ember csak játékszer lenne, Isten és a Sátán pedig versenyeznének. Mintha az embernek ebbe semmilyen beleszólása nem lenne. Szerencsére Isten nem ilyen. De vajon el tudjuk-e mondani az embereknek, hogy milyen? Hiszen ez az elképzelés nagyon sok ember hitét, világnézetét, Isten-képét befolyásolta. És még egy kérdés: vajon a mai keresztények életére van-e hatása ennek az elképzelésnek? Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy nincs. Mégis azt látom, hogy nagyon sokan még mindig ilyennek látják az életüket. Bármi történik, azt „rá lehet kenni” valakire: az Istenre vagy a Sátánra. Természetesen a rosszat a Sátánra, a jót Istenre. Csak a saját felelősségünk, a szabad akaratunk, és a tetteink következményei maradnak ki a történetből. (Ezt még fogjuk boncolgatni később ebben a cikkben.) Sose felejtsük el helyes sorrendet: Isten – Isten gyermekei – Sátán. Így helyes a sorrend! Akiket Jézus megváltott, azok többé ne élnek a Sátán uralma alatt!
Angyalok és démonok
Aki figyelmesen olvassa a Bibliát, annak feltűnik milyen sok angyal és démon szerepel benne. A filmben ők nem jöhetnek át a mi világunkba. Mi viszont tudjuk, hogy az angyalok milyen sokszor jöttek segíteni, és azt is, hogy a démonok milyen sok embert szálltak meg, és az Újszövetségben Jézus történeteit olvasva azt látjuk, hogy szinte minden nap űzte a démonokat, mint egy „démonvadász”. (A Bibliában nincs szó olyan fél-lényekről, akik köztünk élnek.) Az angyalokhoz és démonokhoz való hozzáállásnak a keresztények részéről sok szélsőség figyelhető meg. Az egyik, hogy nem hiszik, hogy ők is találkozhatnának velük, mintha nem is léteznének. A másik, hogy mindenkiben démonokat látnak, és mindennapos a démonűzés (akár a filmbeli jelenethez hasonlót láthatunk néhány gyülekezetben). Az igazság valahol a kettő között van. Ez nagyon hosszú téma, most nem is foglalkozunk vele részletesen, de vegyük észre, hogy a körülöttünk élőket érdeklik ezek a kérdések, egyre jobban érdekli az embereket a természetfeletti. Legyenek nekik válaszaink!
„Miért én?”
Ezt a kérdést teszi fel Constatine Gábrielnek. A képességét, hogy látja a szellemvilágot, átoknak fogja fel. Vajon mi hogyan fogadjuk a megváltást? Az biztos, hogy az elején nagyon örülünk neki, minden olyan rózsaszín, hiszen Jézus elvette a bűneinket. Aztán jön egy olyan korszak a frissen megtért ember életében, amikor a nagy „megszabadulás” után leterhelik a keresztények azzal, hogy kiderül, mennyi szabályt kell még betartani, ha jók akarunk lenni Istennél. És lassan ami életünk legfontosabb és legfantasztikusabb áldása, átmegy átokba. Több fiatallal beszélgettem, és magam is átmentem ezen a folyamaton, hogy keresztényként sokkal „rosszabbnak”, „bűnösebbnek” éreztük magunkat mint előtte, mintha akkor kezdődtek volna a legnagyobb szenvedések az életünkben. És a legcsodálatosabb ajándékot legszívesebben visszaadtuk volna. Mert mások elvárása teljesen eltorzította Krisztus üzenetét, és csak erőlködés lett a beígért szabadság helyett. Mindenhonnan azt halljuk, mi mindent kellene tennünk még, milyennek kellene lenünk, hogy jók legyünk. És csak ostoroznak minket a lelkészek a szószékről, a hívők, a barátok, (még a nem hívők elvárásai is), és állandó bűntudatban élünk. Ezért tetszett, amit a pap mondott a lánynak az elején: „Ne hagyd, hogy a bűntudat elhomályosítsa a hitedet!” Ezt Pál is mondhatta volna: Ami mögöttem van, azt elfelejtem!
Gábriel azt mondja, Constantine a cselekedetei miatt megy a pokolba. Pedig ez nem így van. Ebbe az állapotba születtünk bele. Nem a cselekedeteink miatt megyünk a mennybe vagy a pokolba. Constantine alkudozna, felajánlaná a szolgálatait Istennek, de nem ez az út. Erről lesz szó még.
Ami nagyon érdekes, hogy még a korai halálát a cigaretta miatt is Istenre akarja kenni. És Gábriel nagyon józanul azt mondja: ennek semmi köze a szellemi dolgokhoz, ez azért van, mert fiatalkora óta dohányzik. Ez olyasmi, amit a keresztények sokszor nem értenek. Ezt említettem korábban, hogy nem veszik figyelembe a tetteik következményeit, arra hivatkozva, hogy Isten mindenható, és úgyis tőle függ minden, vagy a Sátán éppen „betámadt”. Itt a földön viszont a tetteinknek fizikai következményei vannak. Sokan nem értik, hogy miért történnek velük rossz dolgok, miért jönnek a csapások. Pedig sokszor még egy józan nem hívő is meg tudja mondani az okokat – mert nem úgy viselkedtünk, ahogy kellett volna. Az áldások feltétele az életünkben az engedelmesség Istennek, az átkok pedig az engedetlenségünk miatt jönnek. Nem várhatjuk mindig a „csodákat”, amikor tenni kell, vagy fel kell adni egy rossz szokást, esetleg el kell viselnünk a bűneink következményeit.
„Csak az iszonyat láttán nemesedik meg a lelketek”
Ez Gábriel indoka a szörnyűségre, amit tenni készül. „Fájdalmat és iszonyatot hozok, hogy méltók legyetek Isten szerelmére.” Ezért akart még több szenvedést zúdítani az emberiségre. Azért, hogy végre észrevegyük Istent, és megtérjünk hozzá. És ezt egy angyali fél-lény teszi. Vajon akkor Isten is képes szenvedést küldeni ránk ilyen célból? Vagy csak megengedi a Sátánnak, hogy ilyeneket tegyen velünk? Ezek fontos kérdések, hiszen sokan tulajdonítanak minden csapást Istennek. És valóban Isten küldhet csapást (Egyiptomban a tíz csapás), megengedheti, hogy rossz történjen velünk (Jób) és fenyíthet minket, mert a gyermekei vagyunk (Izrael népe). Mégsem ez a fő „profilja”: szeret minket, mint egy édesapa a gyermekeit! Azért van még valami, amit a Biblia a nehézségekről ír: hogy Isten a krízisekkor ott van, és akkor tud a legjobban munkálkodni bennünk, és amikor azokból győztesen jövünk ki, akkor megdicsőül a neve. És valóban sokan csak a bajban vesszük észre Istent, és sokan csak akkor beszélünk vele, amikor vészhelyzet van.
Az öngyilkosság halálos bűn?
Ennek a motívumnak az eredetét azt hiszem, nem kell kifejteni. Ezt a dogmát szinte mindenki ismeri, aki kapcsolatba került a kereszténységgel. Nem is emlékszem rá, mikor hallottam ezt először, pedig nem kaptam semmilyen vallásos neveltetést. És igazából csak a középiskolában hallottam először ennek a cáfolatát, amikor a reformációról tanultunk. Mikor hívő lettem, azt tanították, hogy Krisztus minden bűnünkért meghalt, csak bűnbánatot kell tartanunk. Aztán felmerült a kérdés valahol, vajon az öngyilkosságot is megbocsájtja? Hiszen azt „nincs idő” megbánni. Ez a felfogás abból indul ki, hogy Isten megbocsájtja a bűneinket, miután bocsánatot kértünk tőle, és akkor egy darabig jók vagyunk nála, kegyelmet kaptunk, aztán ha megint elkövetünk valamit, újra „pokolba” kerülünk, amíg azt is meg nem bánjuk. Szerencsére Isten terve nem ez volt, amikor elküldte a fiát. Nem kell nekünk a mennyből a pokolba ugrabugrálni az életünk során. Hiszen ez azt jelentené, hogy a tetteink miatt lesz üdvösségünk, pedig a Biblia arról ír, hogy az ajándék, és csak el kell fogadnunk. Igen, be kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk, mindenki az. De a feltétel nem a bűntelenség, hanem elfogadni Krisztus áldozatát. Ő már meghalt minden vétkünkért, még az öngyilkosságért is! Sokan mondják, hogy a hívők nem lehetnek depressziósak, és nem is lehetnek öngyilkosak, mert akkor biztos nem is voltak igazán hívők. De sajnos vannak olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz erősnek lenni, és történnek olyan dolgok, amiket nehéz átvészelni. És ahelyett, hogy így gondolkoznánk, és elítélnénk mindenkit, akinek gondjai vannak az életben („mert azt biztos ő okozta magának, átkot hozott a saját fejére” – mondanák egyesek), inkább segítsünk az embereknek, akik nehézségekben vannak. (Az Ifimunkás magazin május 8-i cikkében volt szó épp az öngyilkosságról – Vedd észre a jeleket.)
A megváltás ajándék
A film egyik legfontosabb mondata ez. Mégis elég sok minden cáfolja ezt a filmben, nézzük meg ezeket. Az egyikről (az öngyilkosság halálos bűn) már volt szó az előző bekezdésben. A másik fontos jelenet ezzel kapcsolatban, amikor Constantine beszélget Gábriellel. Itt szóba kerül, hogy nem elég tudni, hogy Isten létezik, ez ugyanis még nem egyenlő a hittel. Constatine látta, érezte, tudta, hogy Isten létezik, megélte a poklot, és nem akart odamenni. És azzal akarta megváltani a belépőjét a mennybe, hogy Istennek szolgált azzal, hogy démonokra vadászott. És Gábriel elmondja neki, hogy ez nem elég. És valóban nem az. Hiába élünk erkölcsös életet, nem a cselekedeteink miatt jutunk el Istenhez. Hozzá csak a fián, Jézuson keresztül juthatunk el. Gábriel szerint a hit, az önfeláldozás a megoldás. Vagy talán inkább az önmegtagadás. Amire Constantine nem hajlandó. Mégis a film végén segítségül hívta Istent, feladta a büszkeségét. Feláldozza magát valaki másért, és emiatt kerülne halálakor a mennybe. És akkor itt lehet vitatkozni, hogy az most cselekedet-e, ami miatt szintén nem jár a kegyelem? Hiszen nincs szó megtérésről, sem Jézusról. Csak az önfeláldozás motívuma jelenik meg. A legfontosabb, hogy Krisztus önfeláldozásáról ne feledkezzünk meg!
Azért van valami, ami miatt az egész nem lesz hiteles. A Sátán azért menti meg Constatantine-t, hogy maradjon még ideje, hogy elbukjon, és mégis hozzá kerüljön a végén a pokolba. Pedig a megváltás lényege, hogyha benne vagyunk, már nem lehet kijönni abból az állapotból. Polgárjogunk van a mennyben, és nincs deportálás!
Az üzenet
Igazából a legtöbb bekezdés, csak problémafelvetés, mindegyik témáról lehetne külön tanulmányt írni. A mi feladatunk, hogy elgondolkozzunk, és próbáljuk megtalálni a válaszokat. Felekezettől, kegyességtől függetlenül, a mi felelősségünk választ adni azoknak, akik ilyen kérdésekkel állnak elénk. És ez a film jó ürügy egy tartalmas beszélgetésre, eljuttatni Jézus üzenetét a barátainknak. Persze csak ha vállaljuk a kihívást!
Vélemény, hozzászólás?