Ahogy a dicsőítő csapat elkezdte a második dalt, vezette a gyülekezetet a dicsőítésben, Gabriella nem látta sehol a fiút.
„Pedig láttam, hogy Tony ott volt a vasárnapi iskolában. Vajon hová ment?” – tűnődött, és próbált a dicsőítésre figyelni, de közben szinte névsorolvasást tartott magában a tinédzsereket keresve a teremben.
Istentisztelet után Gabriella meglátta Tony-t a parkolóban.
„Hol voltál? Nem láttalak az istentiszteleten.” – kérdezte.
„Az óvodásokra vigyáztam.” – válaszolta Tony.
„És mióta érdekel téged a gyerekszolgálat?” – kérdezte Gabriella, mert tudta, hogy Tony inkább sportoló alkat és egy kicsit bajkeverő is – nem az a tipikus gyerekvigyázó típus.
Tony meglátta a lehetőséget, hogy elmondjon valamit, ami már régóta zavarta, és kibökte.
„Őszintén? Azért csinálom, mert ez egy módja annak, hogy ne kelljen istentiszteletre menni. Úgy gondolom, hogy ahelyett, hogy itt ülnék a szüleimmel, csinálhatnék valami érdekeset is.”
Gabriella olyan helyzetbe került, amivel sok ifjúsági munkásnak kell túl sokszor szembe néznie: azok a tinédzserek, akik szerettek ifjúsági órákra járni, gyakran nem érzik ugyanezt a „hagyományos” istentisztelettel kapcsolatban. Mi kezdjen egy ifjúsági vezető azzal a ténnyel, hogy a vidám, játékos, éneklős ifjúsági órák ekkora ellentétben állnak a gyülekezeti alkalommal, amit vagy 20 éve nem „frissítettek”?
Amikor a vidám ifjúsági szolgálatnak mentegetőznie kell, mert unalmasak a felnőtt szolgálatok
Kulturális szakadék tátong a kettő között. Az ifjúsági szolgálat alkalmazkodott az ifjúsági kultúrához, hogy releváns maradjon, a tinédzserek részt vesznek az alkalmon, és kapcsolódási pontot találnak ott. De a gyülekezet idősödő fele örül, ha a régi módszereket, régi dicsőítési stílust használják az alkalmakon – sokszor ugyanazokat a mintákat a 60-as, 70-es évek (vagy még régebbi idők) óta. A tinédzserek próbálnak beilleszkedni, de halálra unják magukat. Fiatalok, aktívak, szeretnének részt venni az egészben, de a felnőttek istentisztelet modellje ezt megakadályozza. Van néhány ének, aztán egy szóló, majd valaki prédikál. A fiatalok csak ülnek passzívan, és általában udvariasan, de számolják a perceket, hogy mikor lesz már vége.
Létezik egy teológiai szakadék is. Az istentisztelet és a prédikáció úgy csapódik le a fiatalokban, mint egy arra motiváló beszéd, hogy próbáljanak meg még jobbak lenni. Látnak egy tömeget, ami már szép fényesre van csiszolva, és minden elhangzó javaslatot követnek, és úgy tűnik, tudják mit csinálnak. De a tinédzserek nagyon félnek a bukásaiktól, és úgy érzik, nem felelnek meg. Szeretnének közelebb kerülni Istenhez, de az istentiszteleten kevés hangsúlyt kap a kegyelem, pedig ez az elem az, amit a leginkább hallaniuk kellene.
Általában a gyülekezetek benne ragadnak egy kerékvágásban, mert összekeverik az örökkévaló dolgokat a kulturális dolgokkal. Az örökkévaló dolog (istentisztelet) egy módszerré alakul (ami az Isten dicsőítésének kulturálisan megfelelő kifejezése). Aztán nemsokára a módszert (aminek helytől függően, és generációról generációra változnia kellene, ahogy minden generáció megalkotja a saját kultúrájának megfelelő Istent dicsőítő módszereit) tartják örökkévaló értéknek. A felnőttek elkezdenek úgy gondolkozni, hogy máshogy tartani az istentiszteletet, mint ahogy ők csinálták, az már nem is helyes.
És akkor jönnek a fiatalok – akiknek semmi kapcsolatuk nincs a harminc évvel ezelőtti világgal. Ezek a fiatalok szomjaznak Istenre, de elutasítják a gyülekezet kulturális gyakorlatát, és így azt kockáztatjuk, hogy elutasítják az élő Istent is, aki után pedig vágyakoznak.
A fiatalok ott ülnek a fájdalmasan unalmas istentiszteleteken, és azt kérdezik magukban „Miért nem lehet ez sokkal érdekesebb?”
Minden generáció elmerül a saját kultúrájában („benne ragadt a 80-as években”, ahogy mondani szokás) és ellenáll minden változásnak. De a módszereket le lehet győzni, ha a hangsúlyt a közös célokra helyezzük.
A „csak munka semmi szórakozás” a gyülekezetet egy unalmas „játékká” teszi
A kritikusok szerint az ifjúsági munka csak „móka és játékok”, tartalom nélkül. És biztosan vannak olyan szolgálatok, amik nem többek ennél. A „vidámság tartalom nélkül” személet valóban veszélyes. Mégis igaz, hogy a legtöbb ifjúsági szolgálat jobban megtalálja az egyensúlyt az élet és hit között, mint a gyülekezetek, pontosan azért, mert beépítik a vidámságot a gyülekezeti életbe.
Azok a gyülekezetek, amik változnak és alkalmasak rá, ahol az istentiszteleten a részvétel, a képzelőerő, és a jó öreg vidámság is egyensúlyban vannak, ott sikerrel elérik a felnövő generációt. Ismerek egy vezető lelkészt, aki tudatosan próbál több humort belevinni a prédikációjába az istentiszteleten. Az „istentisztelet rendje” sokkal könnyedebb, és órákat tölt azzal, hogy olyan prédikációt mondjon, amiben legalább három olyan pillanat van, amikor a gyülekezet együtt nevethet. Ebben az esetben a fiatalokat vonzotta a felnőtt istentisztelet. Ebben a gyülekezetben két istentiszteletet tartottak, és a fiatalok vasárnapi iskolája a másodikkal volt egy időben. Ennek a gyülekezetnek érdekes problémával kellett szembenéznie – a fiatalok inkább kihagyták a vasárnapi iskolát, nehogy lemaradjanak a prédikációról.
Ha nem mi vagyunk a Disneyland, akkor feltétlenül börtönnek kell lennünk?
Természetesen meg találnunk a középutat aközött, hogy egy Robin Williams legyen a lelkészünk, vagy úgy tanítson a gyülekezetben, mint Ferris Bueller tanára (A meglógtam a Ferrarival című film jelenetében a tanára úgy tanít, hogy a mondatait folyton megszakítja azzal, hogy „valaki? valaki?”, hátha folytatják az elkezdett mondatát. Nagyon vicces a filmen látni, de a diákoknak irtó unalmas előadásmód. – fordítói megjegyzés) (Valahogy így: „Isten adott Mózesnek hány parancsolatot? Valaki? Valaki?”) De eltekintve a lelkipásztor személyiségétől, olyan lehetetlen kérés, hogy úgy beszéljenek, ami a fiatalokat is érdekli?
A tinédzserek számára a felnőttek túl sokszor túl komolyak, hogy nagyon „szentnek” tűnjenek, nem „igaziak”, nem hitelesek. A gyülekezet jól teszi, ha megtanulja, hogy ne vegye magát annyira komolyan, és emlékezne rá, hogy Isten teremtette a humort és a vidámságot. A gyülekezeti életnek az emberi élet minden aspektusát ünnepelni kellene – beleértve a vidámságot és a nevetést.
Amikor a gyülekezet bulit rendez
Néhány évvel ezelőtt ifjúsági pásztor voltam egy közepes nagyságú gyülekezetben Los Angeles északi részén. A vezető lelkésznek támadt egy őrült ötlete. Arról kezdett el prédikálni, hogy a gyülekezet azokért van, akik a gyülekezet falain kívül élnek, és a gyülekezet jobban betöltené a küldetését, ha kint tartanák az istentiszteletet. Szóval azt mondta a gyülekezetnek, hogy egy lakóközösségi bulit fognak rendezni, és meghívják az összes szomszédot. A szokásos istentiszteletet eltörölték és elkezdtek terveket kidolgozni.
A diákok hamar ráhangolódtak az ötletre. Látták, hogy ez valami merész, hiteles, és releváns azzal, amit ők képzeltek arról, hogy milyennek kellene lennie egy istentiszteletnek. Könyörögtek, hogy valahogy részt vehessenek benne. Nem volt nehéz találni nekik feladatot. Alakítottak egy rock bandát, és jónéhányan beszálltak a fiatalok közül különböző hangszerekkel. Mások a főzésért felelős csapatba álltak be, segítettek hot dog-okat készíteni (ami ingyen volt az istentisztelet alatt). Megint mások szórólapokat osztogattak a környéken, hogy értesítsék a környéket a lakóközösségi buliról.
Felállították a hangosítást, és székeket tettek a gyülekezet előtti parkban, kitették az alkalmat hirdető zászlókat és a hot dogos bódékat. Az egyik tinédzser észrevett egy férfit, aki az út túloldalán lakott, lassan előjött a házából, és óvatosan közeledett a sürgés-forgás felé. A tini odajött hozzám, és izgatottan kérdezte: „Szerinted vihetek neki egy hot-dogot?” Azt mondtam „Persze.”
Amikor vége volt a napnak, beszélgettünk a csoporttal. Mindannyian úgy éreztük ezek után az élmények után, hogy az istentiszteletnek ilyennek kellene lenni – partit adni, ünnepelni, és meghívni másokat, hogy megosszuk velük az örömünket. A tinik azt látták, hogy a gyülekezet lehet hiteles, törődő és vidám hely. Azt mondták, hogy jó volt együtt szolgálni a felnőttekkel, hogy részesei voltak velük együtt az egésznek. Azt mondták ez volt az első alkalom, hogy úgy érezték, hogy egységben vannak a „felnőtt” gyülekezettel. Hatalmas lökést adott nekik a buli. Alig várták, hogy legközelebb eljöhessenek istentiszteletre, mert látni akarták milyen vidám dolog részesei lehetnek legközelebb.
Integráljuk be a gyülekezetet az ifjúságba!
Úgy tűnik, az egyik legnagyobb hiba, amit azért teszünk, hogy áthidaljuk a szakadékot az ifjúsági szolgálat és a gyülekezet többi része között az, hogy úgy gondolkozunk, hogy „hozzuk vissza a fiatalokat a gyülekezetbe”. Pedig jó lenne, ha pont ellentétesen gondolkoznánk „hozzuk vissza a gyülekezetet az ifjúságba”.
Ez kreatív erőfeszítést igényel, találni kell egy jó kapcsolódási pontot a gyülekezet és a fiatalok között. A legjobb módja ennek, ha a gyülekezetet relevánssá tesszük, s nemcsak a fiatalokhoz, hanem a környezetünkhöz, a szomszédainkhoz is relevánssá. Ez nagy erőfeszítést igényel a gyülekezet felnőtt vezetőitől, beleértve az ifjúsági vezetőket, a vezető lelkészt, a gyülekezetvezetőket, és a kulcsembereket. Íme, néhány módszer, hogy hogyan kezdeményezzünk olyan beszélgetéseket, ami abba az irányba vezetheti a gyülekezetet, hogy olyan vidám hely legyen, ahol a fiatalok nem csak jól érzik magukat, hanem aminek úgy érzik, hogy a részei is.
1. Mondjuk el a kulcsembereknek a vezetők közül, hogy mennyire fontosnak tartjuk, hogy kapcsolat alakuljon ki a következő generációval. Használj olyan kifejezéseket, mint a „tovább kell adni a fáklyát” és célozgassunk arra, hogy a fiatalokat be kell vonni a gyülekezeti életbe. A felnőttek bizonyára ellenállnak majd, hogy megváltoztassák az ismerős módszereket, de a legtöbbjük biztos akar lenni benne, hogy a gyerekeik, a következő generáció is a gyülekezethez fog tartozni.
2. Beszélgessünk a gyülekezet kulturális szokásiról, amik falat építenek közénk és azok közé, akik a mai ifjúsági kultúrába vannak belemerülve, vagy akik a gyülekezetünkön kívül élnek. Beszéljünk arról, hogy a kultúra folyamatosan ki van téve a média hatásainak, és hogy a szórakoztatást a középpontba helyező embereknek problémáik vannak az istentisztelet azon részeivel, amikben nincs változatosság, humor, vidámság.
3. Hívjuk meg a gyülekezet kulcsembereit, hogy üljenek le, és hallgassák meg, mit gondolnak a fiatalok a gyülekezetről. Igazi szükségeket fognak hallani első kézből. És így neveket és arcokat tudnak kapcsolni ezekhez a szükségekhez, ami később része lehet a vezetői beszélgetéseknek.
Amikor nem ír, tanít, vagy előad, Bo Cassell keményen dolgozik, hogy segédanyagokat tudjon az ifjúsági munkások kezébe adni, ezért szerzőket gyűjt a Barefoot Ministries-nek. Korábban rövidtávú missziós programok koordinátoraként dolgozott.
Eredeti cikk: All Work and No Play: Why Students See Church as Irrelevant.
Vélemény, hozzászólás?