Az egyházi mikrobusz Charlie kocsifelhajtójáról tolatott, amikor édesanyja élettársa, Stan kitárta a bejárati ajtót, és elismerően integetett felém egy sörösüveggel a kezében.
Egyszer találkoztam Stannal. Igazán kedves férfi volt. Foglalkozását tekintve nehézgépjármű vezető volt, és rendszerint nagyon sokat dolgozott. Megbízható védelmet nyújtott a gyerekek számára, akik nem az övéi voltak és a kevés tartós befolyások egyike volt az életükben. Stan minden éjjel hazajött és segített a ház körül. Feloldódásként elszívott néhány szál cigarettát, egy alkalmi spanglit, és bedobott néhány sört. Mindent összevetve Stan egész normális volt, beleértve, hogy nem járt templomba. A valódi probléma az volt, hogy Stan arra tanította Charliet, hogy az ő viselkedése, minden viselkedése helyes. Charlie gyakran hencegett Stanról a többi gyereknek a gyülekezetben, és felnézett rá, mint egy menő hapsira.
Amint a mikrobusz visszakúszott az utcára, tudtam, hogy Stannek be kell jutnia a gyülekezetbe, mert ez volt az egyetlen remény Charlie számára. Azt is tudtam, hogy én semmivel sem tudom őt rávenni.
A régi időkben…
…egyszerűen rámutattam volna Stanre, hogy ő egy bűnös, akinek Isten irgalmára és kegyelmére van szüksége! Azonnal elmondtam volna neki, hogy ez az irgalom és kegyelem a Jézus Krisztussal való kapcsolatban található meg, akinek a halála megbocsátást hozott. És végül jöhetett volna a négy szellemi törvény, amely olyan biztos és bizonyos volt, mint a súly és az adók.
De egy olyan kultúrában, ahol a hindu himnusz úgy szól, hogy „Ha jónak érzed, tedd!”, majdnem lehetetlen egy bűnre összpontosított evangéliumot hirdetni. Kérdezd meg Stant, hogy van-e valami rossz abban, hogy dohányzik és iszik, és azt fogja mondani, hogy nincs. Ha nem bánt meg vele másokat, és legális (vagy „csak kicsit illegális”), akkor semmi rossz nincs benne. Stan kialakított egy világnézetet, miszerint minden jó ember a mennybe jut, és a „jó” nyitott az értelmezésre.
Stan objektív megítéléséből semmi bűnös dolog nincs a viselkedésében, és nincs szüksége megváltásra. Ha vitatkoznék ezzel, azzal rögtön ítélkeznék felette, ez pedig rögtön kizárna engem a posztmodern világból.
Amint befejeztem a gyerekek tanítását, csoportokba osztottam mindegyiküket, különösen az újakat, és némi beszélgetés során azonnal kiderült, hogy a legtöbb mai gyerek épp úgy gondokodik, mint Stan.
Akkor jöttem rá, hogy egy új evangéliumi üzenetre van szükségünk!
Emlékszel, amikor a bűn még felismerhető és nyilvánvaló volt mindenki számára?! Arra az időőre gondolok, amikor megértetted, hogy bizonyos viselkedések rosszak, míg mások helyesek. És volt különbség, határvonal a kettő között. Ez ma már sehol sem található!
Ez a pluralizmus és relativizmus eredménye. A posztmodern gondolkodásról szóló könyvükben („Az igazság halála”), Jim Leffel és Dennis McCallum azt állítják, hogy a két „legfőbb bűn” ma a türelmetlenség és a tárgyilagosság. Egy posztmodern világban élve valaki úgy vélheti, hogy bármely és minden vallási nézet egyformán elfogadható. Ez Scott Cunningham, a „Wicca: Útmutató a magányos gyakornoknak” című könyv szerzőjének is az egyik fő mondanivalója. Mint a Wicca gyakorlásának védelmezője, azt írja: „Talán az egész emberiség legnagyobb hiúsága azt feltételezni, hogy valaki vallása az egyetlen út az Istenhez”.
D. Martin Fields egyetemi lelkész sok időt töltött posztmodern fiatalokkal, és ezt mondja: „Amikor diákokkal a keresztyénségről beszélek, a leggyakoribb kérdés az, hogy „Miért hiszik azt a keresztyének, hogy csak egy igazság van?” Ezeknek a fiataloknak teljesen elfogadható, hogy ha van „Isten”, akkor Isten jó.
Scott Cunningham a posztmodern felfogás lényegét ragadja meg újra, amikor ezt írja: „A Wicca erkölcsi ideálja egyszerű: amíg senkit sem bántasz meg, tedd azt, amit akarsz. Ez a szabály egy másik íratlan kikötést tartalmaz: semmit ne tégy, amivel magadat bántod”.
Nagyszerűnek hangzik, igaz? Valójában megtévesztően hasonlít a „Tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is cselekedjenek” felszólításra. Az alapvető probléma ezzel az etikával: ki dönti el, mi ártalmas? A keresztyén világszemléletben Isten látja el az uralkodói szerepet. A posztmodern világban nincs ilyen egyetemes mérce.
Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek, akikhez az üdvösség örömhírével közeledünk, a bűn hallatára azonnal bezárják a fülüket. Türelmetleneknek, ítélkezőknek és túl önelégülteknek találnak bennünket. Mint Scott Cunninghamnak, a jó viselkedés mértéke az ő számukra is az, hogy megbánt-e valaki mást. A bűnnek nincs jelentősége az életükben.
Kevin Graham Ford „Jézus egy új generációért” c. könyvében pontosan megragadja napjaink lényegét:
„Egy történettel jövünk ehhez a generációhoz, amit tárgyilagosan igaznak mondunk; történet egy Emberről, aki az Igének és Igazságnak állítja be magát. De ez a generáció azt feleli: „Ennek nincs értelme, mert nincs tárgyilagos igazság.” Ehhez a generációhoz úgy jövünk, hogy azt állítjuk, üdvösség hitből való kegyelem által van. De ez a generáció azt válaszolja: „Nem érdekel a kegyelem, csak az életben maradás. És ami a hitet illeti, nos, az csak rálátás és értelmezés kérdése.”
Letehetjük ezeket a kereszt lábához, de a legtöbben nem akarják megtenni. Nem látják az okát. Nem érzik bűnösnek magukat, akik mentő kegyelemre szorulnak. A kereszt számukra csupán egy darab divatékszer. Nincs benne üzlet.
Új üzenetre van szükségünk!
Az „Egyedül gurulva: az amerikai közösség összeomlása és újjászületése” c. műben Robert D. Putman társadalomtudós az emberi dinamika mezejébe friss földet szántott. 25 évi kutatás után, beleértve közel 500 000 interjút, adatokkal támasztotta alá, hogyan választódunk szét fokozatosan egymástól. Adatai kimutatják, hogy az elmúlt 30 év során szinte teljesen elidegenedtünk egymástól. A szociális és kulturális változások, különösen a számítógép és televízió hozzájárultak a hanyatláshoz. Putnam figyelmeztet, hogy ez az elszakadás fenyegeti az emberi egészséget, a helyi közösségeket és a nemzeti jólétet. Ez növekvő számú serdülőkori terhességhez, gyermekkorban elkövetett öngyilkosságokhoz és problémás gyermekekhez vezet.
Egy ifjúsági munkásnak sem titok, hogy a fenyegető világkommunikáció elszigetelődést és digitális közösséget kereső gyermekeket eredményez. Egy mobiltelefonokkal, internettel és azonnali üzenettovábbítással elárasztott korszakban több ember magányos, mint valaha bármikor.
„A nagyszerűen jó hely” c. könyvben Ray Oldengurg szociológus úgy találja, hogy három alkotórész szükséges egy egészséges társadalomhoz.: család, munka és egy „harmadik hely”. Oldenburg vitatja, hogy ennek a „harmadik helynek” nyitottnak és semlegesnek kell lennie, rendszeres résztvevőkkel és sok párbeszéddel – egy olyan helynek, mint a Chers, ahol mindenki tudja a neved.”
Ennek egy olyan zengő visszhangot kell teremtenie most a fejedben, ami úgy hangzik, hogy „ifjúsági csoport”. Nem tudom te hogy vagy vele, de ez a „harmadik hely” egy ifjúsági csoportra sem hasonlít, amit valaha vezettem. A legtöbb ifjúsági csoport nem nyitott és nem semleges; mindig klikkekkel hadakozunk. Akár a templomban, az imaházban vagy az ifjúsági teremben, az összejövetelek általában nem „semleges” környezetben vannak, hanem a templom „fenyegető” árnyékában. Amíg sok helyi résztvevő van, a beszélgetés általában elfojtott, mivel az ifjúsági lelkészek a műsor rövidre nyírásával keresik a pénzüket. Meggyilkoljuk a mellékbeszélgetéseket, és parkolóhelyekre korlátozzuk a szociális dolgokat. Az ifjúsági csoportok jók, de ezeknek a templomon kívül felnövő és szocializálódó fiataloknak szükségük van valami másra.
Van egy másik ösvény a kereszthez.
24 órával korábban kezdődik, egy asztal körül, és hív minket, hogy törjük meg a kenyeret, mielőtt megtörjük a lelkünket. Ez a vendégszeretet ösvénye, és ez a tökéletes módja, hogy Krisztus üzenetével elérjük a tinédzsereket.
Egy olyan korszakban, amikor kockázatos felvenni az autóstopposokat, és az emberek félnek az idegenektől, ritka az igaz vendégszeretet, különösen a nyugati féltekén. Bo Rehard lelkész és bibliakutató „orientalizmust” (keleti életforma) kutat (mindennek ellenére a biblia keleti könyv) és a bibliai vendégszeretet témájában írt egy tanulmányt, ahol ezt jegyzi fel:
„Nagy megtiszteltetésnek vették, hogy idegeneket szolgáljanak ki. Az emberek hitték, hogy embertársuk szolgálata által Istent szolgálják. A keleti emberek ezt a szokást arra a meggyőződésre alapozzák, hogy minden emberben van valami Istenből. Ezért nagyon alázatosak és udvariasak voltak az idegenekhez.”
Ilyen vendégszeretet a legdrámaibb módon a Bibliában Lót és Sodoma züllött népének történetében van bemutatva. Rehard rámutat, hogy „Lót inkább felajánlotta két szűz lányát az erkölcstelen sokaságnak, mint hogy megtörje a vendégek otthoni megóvásának keleti szokását. A házigazda mindig kész feladni az életét vendégei megóvásának az érdekében.”
Hogyan néznének ki a mi ifjúsági csoportjaink, ha egy olyan környezetet teremtenénk, ahol minden diák ezt a fajta biztonságot érezné? Mi lenne, ha a bűn és ítélkezés evangéliumának hirdetése helyett a vendégszeretet evangéliumát hirdetnénk, és egy olyan közösséget javasolnánk, amely gyökeresen különbözik bármitől az életünkben?
Jimmy Long, az Egyetemközi Keresztyén Egyesület területi vezetője túl sok posztmodern fiatallal beszélgetett ahhoz, hogy felsoroljam. Az „Alkotó remény: stratégia a posztmodern generáció eléréséhez” c. művében a posztmodern emberek beszélgetési folyamatában számos lépést ismert fel. Először is, elégedetlenséget érezhetnek az élet iránt, amit az élet értelme fölötti zűrzavar követ. Aztán, keresztyénekkel való kapcsolat után visszatérhetnek a keresztyén közösségbe. Csak azután vállalnak kötelezettséget Jézus iránt, és kezdik megtapasztalni Isten akaratát az életükben.
Mi van akkor, ha a keresztyénekkel való kapcsolat a vendégszeretet összefüggésében volt az ítélkezés helyett? Mi történik, ha a boldogtalanságuk és zavartságuk nyitottsággal és beleszámítottsággal, a biztonság teljes ígéretével találkozik – egy közösséggel, ahol a digitális világ magánya és eltávolodása öleléssel, nevetéssel és a védelem és elfogadás őszinte hozzáállásával lett helyettesítve? Hogy nézne ez ki?
Meglepődnétek.
A vendégszeretet evangéliuma
Ez nem az evangélium enyhített változata. Ez egy más távlat. Valójában közelebb van a teljes evangéliumhoz, mint azt gyakran elismernénk. Krisztus evangéliumi üzenete messzemenően több, mint a bűn és bűnbánat „kicsikarása”. A vendégszeretet evangéliuma tartalmazza a keresztet; csak nem ott kezdődik! Hívd meg a fiatalokat, hogy hozzák el fájdalmaikat, kudarcaikat és bizonytalanságukat arra a helyre, ahol feltétel nélkül el vannak fogadva, és idővel megértik a bűnt és bűnbocsánatot is. Jézus meghívta Júdást és Pétert, tudva, hogy mi van a szívükben, és mindkét ember alapvetően értette a kudarcát. A vendégszeretetnek van egy ereje, ami a szív megkövesedett gátjait meg tudja lágyítani.
A vendégszeretet evangéliuma azonban nem ugyanaz, mint a barátság evangéliuma. A barátság evangéliuma mögött egy érdek húzódik, hogy elérjük és „megszerezzük” a gyülekezetbe nem járókat. Hangsúlyozza a segítségnyújtást, de annak az érdekében, hogy kapcsolatok alakuljanak ki, amik majd fokozatosan felfedik az evangéliumot. A vendégszeretet evangéliuma nem jelent közös érdekeket vagy egyetlen gondolatot. Csak jelenlétet követel. Rajtunk keresztül, a többit Isten majd elvégzi.
Gyertek az asztalhoz!
Bevezettünk egy új ifjúsági dicsőítő alkalmat a gyülekezetünkben, aminek központi témája az asztalnál van. Az étel el van készítve és megterítve, nyolcszemélyes asztaloknál (nem kell körülményesnek lenni). A házigazda egy támogató vagy ifjúsági vezető, aki irányítja az asztalnál történő események folyását. Minden étkezésnek más-más témája van, de mindig Jézus körül marad a szó. A házigazda fel van készülve arra, hogy irányítsa, moderálja az asztalnál folyó beszélgetést és foglalkozást, és az a cél, hogy az étkezés egy tanulási tapasztalat és ünnep legyen. Jézus jelenléte valóságos az életünkben, mintha ő is az asztalnál ülne. A háttér, a hangulatkeltő zene segít, hogy a lélek az örömre összpontosítson. Ez tényleg egy közösségi asztal, ahová az emberek azért jönnek, hogy üdvözöljék egymást Krisztus Lelkével és dicsőítsék az Egyetlent, aki mindannyiunkat meghív a vele való közösségbe. Ez az étkezés a felső szobában van, amit Jézus az Ő tanítványaival szeretne elkölteni.
Bárcsak el tudnám mondani, hogy Stan megtalálta az utat a gyülekezet és egy jobb életstílus felé. Elment és soha többé nem láttam. Tudom, hogy Stan feleségül vette Charlie anyukáját, és vett egy házat, ahol Charlie-nak saját szobája van. Azt is tudom, hogy Stan elkezdte hordani Charliet ifjúsági csoportba, és néha ellátogat vele oda különösebb ok nélkül. Úgy tűnt, hogy a templom kényelmesebb, kevésbé félelemkeltő hely lett számára. Közös együttlétünk alatt Charlie egy szociális problémákkal küszködő mérges gyerekből boldog gyermekké vált, aki érettséget és becsületességet mutatott fel.
A vendégszeretet evangéliuma feltétel nélküli szeretettel várja az idegeneket és az utazókat. Menedékhelyet és biztonságot kínál a fáradt keresőnek. Isten békéjével üdvözli az utazót és egy darabot ad nekünk Istenből – feltételek, hátsó (akár jó) szándékok nélkül!
Wayne Highland 20 évig dolgozott főleg veszélyes fiatalokkal, az elmúlt hatot mint ifjúsági lelkész a Ridgeview Keresztyén Gyülekezetben, Kansas City, Missouriban.
Eredeti cikk: Biblical Hospitality: Inviting Everyone to the Table
Vélemény, hozzászólás?