Pál apostol az 1Thess 2:3-4-ben ír: „Mert a mi buzdításunk nem hitetésből van, sem nem tisztátalanságból sem nem álnokságból. Mert úgy beszélünk, mint Isten követei, megbízva Általa, hogy az evangéliumot szóljuk. Az Ő üzenetét nem változtatjuk meg a hallgatók ízlése szerint, mert egyedül Istent szolgáljuk, Aki megvizsgálja a szívünk legmélyebb gondolatait.” (angolból fordítva)
Jézusról és apostolairól negyvenszer van feljegyezve az Újszövetségben, hogy „nagy bátorsággal hirdették az Isten Igéjét”. Bátorság kell az árral szemben menni és az igazsághoz a végsőkig nyíltan ragaszkodni!
Beszéljünk a Szentlélek vezette bátorságról. A négy evangélium olvasása közben szinte megijedünk, hogy mennyi embert nem érintett meg Jézus. Elment Betsaidába, ahol meggyógyított egy embert, azután továbbment onnan. Jerikóban nagy sokaság akarta Őt látni, Ő viszont egy Bartimeus nevezetű vak emberrel volt elfoglalva. Pálnak nagy tervei voltak egy missziós hadjáratról Bithiniában, de aztán mégsem ment el, mert „a Lélek nem engedte” (Csel 16:7). Az Újszövetség emberei nem esztelen fanatikusok voltak, akik mindenkit megpróbáltak bekebelezni, aki a szemük elé került. Ők a Lélek vezetésének engedtek, és akikhez Ő vezette őket, azok felé szolgáltak. Nem volt egyezkedés, sem az üzenet felhígítása: bátrak voltak és nem szégyellték az evangéliumot.
Mi sem vagyunk mentesek a kísértéstől, hogy megalkudjunk vagy elhallgassunk. Ha valaki túl jól vagy túl rosszul van felöltözve, túl művelt vagy nagyon műveletlen, nem merjük megszólítani. Az izomkolosszusokhoz vagy punkokhoz ugyanolyan nehezen indulunk el, hogy megszólítsuk az evangéliummal, mint a koldusokhoz. Bátorság kell ahhoz, hogy ne csupán azoknak hirdessük az örömhírt, akik készségesen és bólogatva meghallgatnak.
Szükségünk van bátorságra, ez viszont nem lelkesedés, nem nagyképűség vagy fölényeskedés és nem lelki gőg, hanem isten adta bizonyosság és feltétel nélküli küldetéstudat. Nézzük, mit ne keverjünk össze a Lélek által kapott bátorsággal:
A lelkesedés nem elég! Miután nagy szenzációt keltettünk, és egy iskolaigazgató kijelenti, hogy „az ifjúsági csoport a legjobb dolog a városban”, megkísérthet az a gondolat, hogy célba értünk. De az eszközök nem jelentenek befejezettséget. A munka csak most kezdődik, és évekig is eltarthat. A missziót nem a lelkesedés hanem az elkötelezettség táplálja!
A kapcsolat nem elég! Az Úr segít abban, hogy megnyerjük a fiatalok barátságát és bizalmát. Miért? Azért, hogy megismertessük velük az Úr Jézust. Viszont ne használjuk az evangélizálást a kapcsolat konzerválására! Az evangélium az élet radikális átformálásának az eszköze, és nem az a beszédtéma, amit elővehetünk, ha jobbat nem találtunk.
A lelki általánosság nem elég! Mit értünk ezalatt? Az ehhez hasonló közléseket, mint például: „Isten hatalmas”, „Isten jó”, „Jézus nem siet”. Mi a teljes életünket szeretnénk Isten kezébe letenni, és ez azt jelenti, hogy a szellemi terület kapcsolatban kell, hogy legyen az értelmi és a szociális területekkel. „Arra kérünk titeket, hogy ma este gondolkozzatok el azon, hogy hogyan illik be Jézus a ti személyes életetekbe.” – mindez nagyon szépen hangzik, igaz és bizonyos helyzetekben nemes célt szolgál, de ennél sokkal konkrétabbnak kell lennünk. A teljes evangéliumot kell eléjük tárnunk, mielőtt együttlétünk befejeződne. Nem ahhoz kell bátorság, hogy kívülről elszavaljuk a János 3:16-ot, hanem hogy szembeálljunk valakivel, és elmondjuk neki, hogy ha továbbra is hazudik a szüleinek, azzal bűnt követ el Isten ellen, ráadásul a családi közösséget is tönkreteszi.
A Szentlélek vezetése alatt álló bátor ember egyáltalán nem fél az elutasítástól. Szolgálatunk végső kudarca nem az, hogy egy fiatal elutasítja az Úr Jézust. Nagyon sokan utasították el Őt eddig és sajnos, a jövőben is sokan elutasítják majd. Ha a visszautasítás és a kudarc közé egyenlőségjelet teszünk, akkor Jézus igencsak sokszor vallott kudarcot.
Az evangélizációban a végső kudarc az, amikor nem nyújtunk a hallgatóságnak olyan valamit, amit elutasíthatnak. A fiatalok elzárkózásának két oka van:
1.) mondasz valamit – nevezetesen az evangéliumot -, melyről úgy döntenek, hogy nem fogadják el vagy
2.) nem mondasz semmit, vagy nem úgy mondod el, hogy azt megértsék, és ezért közömbösen távoznak, mivel nem hallottak semmi újat és már a bemelegítés előtt elfáradtak.
Az első esetben szó sincs kudarcról – ez az evangélizáció velejárója. Isten sokféleképpen szól, lehet, hogy más által fog változást munkálni az életében, lehet, hogy más időpontban vagy más körülmények között – arról már nem is beszélve, hogy minden igehallgatás magvetés, amelyből bármikor nőhet kalász. A második eset az igazi kudarc, mert ott Te akadálya voltál annak, hogy Isten munkálkodhasson, mivel nem voltál olyan tisztén érthető csatornája az üzenetnek, amely által az eljuthatott volna a hallgatókhoz. Ezért igen nagy felelősség az Isten szócsövének lenni!
Miért bátor a hívő ember? Mert meggyőződése, hogy Isten akarata összegyűjteni hívőket és hitetleneket, aki magához vonja őket az Ő dicsőségére. Amikor iskolákba látogatunk el, jól tudjuk, hogy nem minden tanulót fog elérni Isten általunk. De némelyek elérésére bennünket fog felhasználni. Minden összejövetelt befejező szavakkal zárunk, melyek tartalmaznak annyi evangéliumot, amely további vizsgálódásra készteti a jelenlévőket és döntésre kényszeríti őket. Tarthatunk „langyosabb” összejöveteleket is, amennyiben ezt elhagyjuk, viszont nem ezért vagyunk küldetésben.
Vélemény, hozzászólás?