Azzá válsz, amit nézel

A média érték- és jellemformáló hatása

Filmesztétikai előadás

1. rész

Gondolatok a fejek befogadóképességének történelméből.

A Homo Sapiens, azaz a gondolkodó, a magát és az őt körülvevő világot megérteni akaró ember egy lépést hátralépett, hogy egy szubjektív távolságból próbáljon meg szemlélni mindent. Amit lát, megért, érez, azt alapvetően három módon tudja kifejezni: beszél, ír vagy képet alkot. Mindháromnak megvolt a maga történelmi korszaka. Az ókor az emlékezés kora volt, amikor a szóbeliség, a szájhagyomány sokkal erősebben és pontosabban tudta megőrizni a közös emlékeket és tanításokat, mint később, az írásbeliség elterjedése után. A könyvek időszakában felejtette el az emberiség az emlékeit. És éppen ma, amikor már az írás is lassan kiszorul a mi audiovizuális élményközpontú életünkből, ma jövünk rá arra, hogy a technika szédítő fejlődésével szemben a memóriánk szédítő módon kopik. Gondoljunk csak bele, a régi zsidók – hogy bibliai talajon maradjunk – bevezették az általános iskolát, ami még a lányok számára is kötelező volt, és kívülről megtanulták gyakran már a szülői házban a Tórát (Mózes mind az öt könyvét!), ismerték és énekelték a zsoltárokat, nem beszélve a műveltebb papi rétegről, akik szinte az egész Ószövetséget, plusz a Talmud- és Midrás-irodalmat is betéve fújták. De emlékezhetünk a kora-középkor szerzetesrendjeire is, akik kéthetente végigénekelték mind a százötven zsoltárt. Mert emlékezniük kellett arra, ami fontos. Még nem voltak könyvesboltok minden utcasarkon, sőt, akinek volt néhány papirusza és egy-két könyve, az már gazdagnak számított. Ma már csak mosolygunk ezen, talán el sem tudjuk képzelni, hogy férhetett bele annyi információ az emberi fejekbe – de belefért. A legelső csapást a fejekre Guttenberg nyomdagépe mérte, és a 15. századtól megkezdődött az információk lassú kihullása a fejekből. Egyre kevesebb dolgot kellett emlékelni, mert ott volt a könyv a polcon. Egyre több és több könyv. A beszéd korszakát felváltotta az írás korszaka. Ez az élet minden területét áthatotta. A tudomány a középkorig elsősorban spekulatív tudomány volt, a teológia és a filozófia uralkodott. Az ember elmélkedett az elméje tartalmán. A könyvek elterjedésével azonban a spekulációkat elárasztotta egy egészen más jellegű információfajta: az adatok. Ekkor indult fejlődésnek a természettudomány, mivel ez az adatokra épült. A művészetek terén is megfigyelhető ez a váltás. A középkorig a képzőművészet volt a jellemző, a legnagyobb örökséget az építészet, a festészet, a szobrászat hagyta ránk. Az új korra már az irodalom vált hangsúlyosabbá, és ez hatotta át a közéletet is. Az ember már sokkal több információhoz jutott, de felszínesebb lett, és ahogy haladunk előre az időben, úgy vált az élet minden területe specializálódottá. A 19. század végén pedig beköszöntött a KÉP korszaka, az audiovizualitás mára interaktívvá vált világa. A modern, és főképp a posztmodern ember már „jelenetekben” gondolkodik, és a képeken keresztül színpadszerűvé vált a világ, és színésszé, egy karakterré benn az ember. Ami pedig az agykapacitásunkat illeti: egy újabb óriási ugrás az egységnyi fejekbe tömhető információ mennyiségében és mélységében egyaránt. Talán könnyen kitalálható: az előző pozitív, az utóbbi negatív értelemben. Egy kétszáz évvel ezelőtt élt embert egy év alatt nem ért annyi inger, mint bennünket 48 óra alatt, és bár a mi fejünkben össze nem mérhető tudásmennyiség áll amazéval szemben, annak mélysége, átélt és megértett aránya úgy gondolom sokkal kisebb, mint a régi korok emberéé.

Összefoglalva tehát: mi a különbség a háromféle ember között? A beszélő ember szinte szó szerint, – általában versben, mert úgy könnyebb volt megjegyezni – szinte előadta azt, ami valamikor megtörtént. A könyvkukac leemelte a polcról azokat a könyveket, amelyekben beszámolók, dokumentumok, adatok voltak ugyanarról az eseményről. Már sokkal kevesebb részletről tudott, de hivatkozhatott mindenre és mindenkire, aki az érintett kérdéssel foglalkozott már. A mai tömegkultúrált ember, ha egyáltalán van tudomása az eseményről, már csak annyit ismer, amennyit bemutattak róla a híradóban vagy amennyit megfilmesítettek. Persze ez erős túlzás és általánosítás, de a tendenciát megmutatja. És egy jó példa mindezek illusztrálására az a William Wallace, akinek hőstetteit a skót dudások megörökítették és szájról szájra adták tovább, akinek nemzetiségi törekvéseiről és kiállhatatlan, erkölcstelen, sőt szinte a bunkóságot súroló jelleméről okos történészek köteteket írtak, de akik ezeket a könyveket nem olvasták, csak annyit ismernek belőle, amennyit Mel Gibson a Rettenthetetlenben a tisztelt publikumnak „eladott”. Az pedig, hogy történelmileg mennyire hiteltelen a figura, sem a moziba járókat, sem az Oscart odaítélő zsűrinek nem volt fontos – talán nem is tudtak róla. Persze ma már nem is az a lényeg.

Ennyit a történelemről.

Mi a különbség a történés és az esemény között?

Hadd mutassam be ezt a folyamatot még egyszer, kicsit másképp.

A nyugati civilizáció történelme az írásbeliséggel kezdődik. Miért? Mert addig csak „történtek” a dolgok, de az írásbafoglaláskor újra kellett azokat értelmezni, és „eseményekké” váltak. Nagyon fontos e két fogalom közti különbség megértése. A „történés” az esetlegesség, az élet természetes folyamának következménye. Az „esemény” ezzel szemben mesterségesen előállított valami, aminek okai vannak és aminek előre leírható hatásai lehetnek. Egy példa: egy király megkoronázása történés. Bizonyos esetlegességek következménye: meghalt az előző király, éljen az új király! Ma egy parlamenti vita már nem történés, hanem esemény, mivel minden jelenete előre eltervezett, minden mondatnak oka, súlya és következménye van – hiszen azért mondják, hogy hatással legyenek.

Nos, hogy még érthetőbb legyen, térjünk vissza a történelemhez. Az írásbeliségig nem volt történelem, mert minden, ami volt, megtörtént. Az emberek pedig átélték ezeket a történéseket, és megőrizték emlékeiket. Amikor aztán le kellett írni, meg kellett örökíteni az utókor számára, a történések eseményekké váltak. Újra kellett értelmezni azokat, meg kellett érteni az okait és vizsgálni kellett a hatásait. Ha kezdetben az emberiség történelme képekben, emlékképekben őrződött, akkor az írás lassan próbálta megfejteni és fogalmakkal leírni és értelmezni ezeket a képeket. Közben a képek beszűrődtek az írásba, a betűk közé, és illusztrációkká váltak. A könyvnyomtatás azonban a betűk diadalát jelentette a képek fölött, a gondolat győzelmét a képzelet fölött. Ennek a folyamatnak a csúcspontja volt a felvilágosodás. De bekövetkezett a megértés csődje, mert a gondolatok olyan világot írtak le, amely már nem volt többé elképzelhető. Gondoljunk a tudomány kommunikációjára: olyan fogalmakat és nyelvet használ, amiket a beavatottakon kívül senki nem ért meg, és olyan módon fogalmaz, amit már nem lehet bemutatni, kiábrázolni. Csak egy példa (szintén a Bibliánál maradva): „a reveláció progresszivitásának textuális megnyilvánulásait csak a kontextusba ágyazva, a hermeneutikai spirál megfelelő alkalmazásával a mai kornak megfelelő személyre szabott applikációja teheti konzekvenssé …” – ki tudja, mit jelent ez a mondat?

A világ tehát egyre jobban definiálható, egyre kevésbé elképzelhető, megragadható. Ez vezetett a fotográfia feltalásától a média kultúrájáig.

A fotográfia feltalálói visszafordították a folyamatot: az események egyetlen pillanatát történéssé merevítették. Kiemelték a szövegösszefüggésből, az események láncolatából, az okok és hatások közül, hogy csupaszon és áttételek nélkül „dokumentálják” azokat. Persze kikerülhetetlen, hogy beismerjük: a foto az objektivitásra törekszik, mégis szubjektív marad, hiszen minden kép a „nézőponttól függ”. Minél több nézőpontból merevítjük ki a pillanatot, annál hitelesebb lesz a dokumentáció. És ezzel ismét megérkeztünk a KÉP-hez.

Magán és köz

Az írásbeliség kezdetén maga az írás inkább magánjellegű volt, mint nyílt. Ez is a könyvnyomtatás-sal, méginkább az újságok megjelenésével változott meg. A kommunikáció pedig ingaszerűvé vált, ahogyan Hegel írja: „Amikor elhagyom az otthonomat, hogy meghódítsam a világot, elveszítem önmagamat. Amikor aztán hazamegyek, hogy megtaláljam önmagamat, elveszítem a világot.” Ez azt jelenti, hogy én magánemberként kimegyek a közterületre – azaz fellapozok egy újságot, megnézek egy híradót vagy egy filmet – közben elveszítem önmagamat, mert az információ begyűjtése, magamba szívása elveszi minden figyelmemet és erőmet – utána pedig a megszerzett információval „hazamegyek” hogy dolgozzak rajta: értelmezzem, elemezzem, tároljam. És az életem ebből az ingázásból áll, mivel az információ a közterületre van „bedobva”, de ott csak markolni lehet belőle, hogy aztán megszerezve kezdjünk vele valamit.

Itt kezd kapcsolódni az elmélet az életünkhöz. A közterület ugyanis maghatározza a magánszférát.

„A nyomtatás feltalálása azonban már könnyebbé tette a közvélemény befolyásolását, a film és a rádió továbbfejlesztette ezt a folyamatot. A televízió felfedezésével, és azzal, hogy a technika haladása lehetővé tette, hogy ugyanazon a készüléken egyidejűleg adni és venni lehessen, vége lett a magánéletnek. Minden polgár, vagy legalábbis minden olyan polgár, aki elég fontos ahhoz, hogy érdemes legyen szemmel tartani, a napnak mind a huszonnégy órájában a rendőrség szeme előtt s a hivatalos propaganda hallótávolságán belül tartható, elzárva a gondolatok kicserélésének minden lehetőségétől. Annak a lehetősége, hogy minden alattvalót rákényszeríthessenek nemcsak az Állam akaratának való feltétlen engedelmességre, hanem arra is, hogy tökéletesen egyforma nézetek legyenek, most áll fenn először.” (George Orvell: 1984.)

Az kommunikáció új tecnológiájának segítségével történő totális ellenőrzés félelmetes vízióját ebben, az időközben közmondásossá vált regényben Orwell fejezte ki legközvetlenebbül. A szöveg 1949-ben íródott egy kis szigeten, szerzője egy Etonban végzett diák volt, aki a „normál” tévé hatalmát még csak sejthette. A regénybeli „telescreen”, egy homályos tükörhöz hasonló hosszúkás fémlemez egyszerre volt adó- és vevőberendezés, amellyel az embereket nemcsak hallani, hanem látni is lehetett. Ez jellemezte az „egyenlősítés és az elmagányosodás korszakát, a Nagy Testvér korszakát, a kettősgondolkodás korszakát”. A vízió nemcsak a bankokban, a vállalatoknál, az Interneten, a mobiltelefonok ellenőrzésében, de lassan a magánházakban, a nagyvárosok utcáin is valósággá kezd válni. 2001. szeptember 11-e pedig végérvényesen visszafordította az egyre szabadabbá, individualistábbá vált világ fejlődését a kontroll, a közterület ellenőrzése felé, mivel a közterület veszélyeztetni kezdte az otthon és a lélek magányát.

De hogyan jutottunk idáig?

Benyomás – hatás – meghatározás

FELADAT: Írj le néhány fogalmat, tárgyat, értéket arról, ami eszedbe jut KELET-ről és NYUGAT-ról. – Hasonlítsd össze a két oszlopot. Melyikhez írtál pozitív, és melyikhez negatív fogalmakat? – Honnan származnak az információid (főképp a Nyugattal kapcsolatban)?

Ha visszatérünk az előbb használt fogalmakhoz, akkor azt kell mondanunk, hogy a köztér – ahonnan az egyén az információit, a gondolkodásmódját, a világképét „beszerzi” – a XX. Század második felétől hihetetlen módon kitágult, viszont az, amit belőle felhasználunk, ugyanilyen hihetetlen módon beszűkült, talán szebben fogalmazva: specializálódott.

Ha összevetjük azt, hogy csak az utóbbi tíz évben mekkora változás állt be a könyvkiadók, a folyóiratok, a rádió- és tévécsatornák számában, nem is beszélve az Internet által életre keltett virtuális világnak, akkor azt látjuk, hogy a mai ember elvész a rászakadó információrengetegben. Persze nem képes befogadni mindezt, nem is érdekli, csak az egész egy kicsike szelete. Ezért lettek a köztérnek olyan területei, ahol a népsűrűség a Szaharáéval, és lettek, amelyeknek Hong-Kongéhoz hasonlóak. Ha csak egy tortaszeletet, a minket épp most érdeklő médiát vizsgáljuk, akkor össze sem lehet hasonlítani azt, ahányan kíváncsiak egy dokumentumfilmre egy szappanoperára vagy egy hírműsorra.

Ez most egy nagyszerű pillanat lenne lélektanilag, hogy bemutassuk a média jellem- és értékformáló hatását, hiszen a tényeket leggyakrabban épp nem a sok nézőpontból bemutató dokumentumfilmekből ismerjük meg, hanem a legtöbbször csak egyetlen speciális szemszögből bemutatott 30 másodperces hírblokkokból. De még ebben nyakig elmerülnénk, még tovább húznám az időt egy kis elmélettel.

Az információk befogadásával kapcsolatosan született néhány elmélet. A skála két oldalán az aktív és a passzív befogadás hipotézise áll.

Nézzük a passzív befogadás elméleteit:

1.) Lövedékelmélet: ez a világháborúk utáni években jött létre, és a háborús propagandára, valamint a rádiózás korai tapasztalatára épít. Eszerint az információk (a médián keresztül is) lövedékszerűen záporoznak a passzív tömegekre, és bizonyos hatásokat váltanak ki belőle – már ha célba találnak. Ennek nyomán az emberek kiszolgáltatott céltábláivá válnak a tömegkommunikációnak.

2.) Thomas-elmélet: Ha az emberek bizonyos szituációkat valósnak tekintenek, akkor ezek következményeiket tekintve valósággá válnak. Erre a leghatásosabb példa Orson Walles Világok háborúja című rádiójátéka volt, ami olyan pánikhullámot váltott ki a 30-as években, ami egész Amerikát megrázta. De bizonyítja ezt az elméletet az is, hogy például részvények árfolyamesésének rémhíre valóságos tőzsdekrachot idézett elő már több alkalommal is.

3.) Kultivációs elmélet: ez az elmélet – elsősorban a televíziózást – deviancia-keltőként, narkotikumként illetve manipulátorként határozza meg. E nézet szerint a befogadó teljes mértékben ki van szolgáltatva a tömegkommunikációs információrengetegnek. Ennek oka elsősorban az, hogy a befogadók médiahasználata – itt főként megint a rádióra és televízióra gondolva – nem szelektív, azaz nem műsorokat, hanem televíziót (!) néznek nagy dózisban. Tehát nem a műsorkínálat, hanem az emberek napi időbeosztása határozza meg a befogadott információt. [ábra: tévézés a hét napjain]

Ennek egyik szélsőséges megnyilvánulása a teljesen inaktív, képernyőre bámuló „zombi”, a másik pedig a mániákusan aktív néző, aki alig hogy megnézte a tévéreklámot, rohan vásárolni, vagy gyűjtést szervez a kihagyhatatlan sorozatának szereplőjének megsegítésére. Mindkettőre van számos példa.

Lehetne folytatni az elméletek ismertetését, de talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy többféleképp értelmezhető a média hatása az emberekre. Még két fogalmat szeretnék megemlíteni, ami segíti a kommunikáció megértését. Az egyik az ún. elhallgatás-spirál. 1997-ben mondták ki azt a nagy igazságot, hogy a tömegkommunikáció nem azt határozza meg, hogy az emberek mit gondoljanak, hanem hogy miről gondolkodjanak. A kommunikátorok szelekciós tevékenysége nyomán – amit természetesen már sokkal nagyobb erők, elsősorban a politika és a gazdaság határoznak meg – bizonyos témákat túlreprezentálnak, másokat elhallgatnak a médiákban.