Isten folyamatosan változtatja az egyházat, s ez meg fogja változtatni a világot. Szerte a világon keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy a globális viszonyok reformációja a küszöbön áll. Vallják, hogy az Egyház jelenlegi helyzete megakadályozza, hogy az Egyház olyan legyen, amilyennek Isten szeretné látni. Meglepő módon egyre több gyülekezetben, egyre több vezető és missziómunkás hallja és érti hasonló módon Isten szavát. Az alábbi tizenöt tézisben ezek egy részét szeretném összefoglalni, s meg vagyok győződve arról, hogy ez a rövid lista visszatükrözi azt, amit Isten Szentlelke ma az Egyházban munkál világszerte.
1. Az Egyház életstílus, nem vallásos összejövetelek sorozata
Krisztus követőit eleinte nem keresztényeknek hívták, hanem „úton járóknak”. Ennek az volt az oka, hogy szó szerint megtalálták a helyes utat egy helyes, Istennek tetsző élethez. Az Egyház igazi természetét nem tükrözik a felszentelt, az Istennel való kapcsolat megtapasztalására kijelölt épületekben rendszeresen megtartott vallásos összejövetelek, amelyeket hivatásos papság vezet. Krisztus egykori követőit inkább úgy lehetett volna jellemezni, hogy egy nagy, lelki családban élik a mindennapi életüket, élő válaszként a társadalom által feltett kérdésekre, egy olyan helyen, ami a leginkább számít: az otthonaikban. Hiszem, hogy ennek ugyanígy kellene lennie ma is.
2. Itt az ideje, hogy megváltoztassuk a rendszert
Hogy a kor vallási mintáihoz alkalmazkodjon, a történelmi ortodox egyház a 4. században Konstantin uralkodása után átvette azt a vallási rendszert, ami az Ószövetségben volt érvényben: papok, oltár, keresztény templom, tömjénezés és zsidó mintára alapozott istentisztelet. A római katolikus egyház tovább ment, s kanonizálta ezt a rendszert. Luther helyreállította az evangélium tartalmát, de az „egyház” külső megjelenési formáit érintetlenül hagyta. Kálvin És Zwingli református egyházai függetlenítették a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, az Üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek felkenték, a karizmatikusok megújították, de igazából a mai napig senki nem változtatta meg életének és működésének alapvető struktúráit. Ha az új évezredben is továbbélő Egyházat akarunk, nem halogathatjuk tovább, hogy megtegyük ezt!
3. A harmadik reformáció
Luther kezdte el megreformálni az egyházat a teológia megreformálásával: újra egyértelművé tette, hogy az üdvösség egyedül hit és kegyelem által nyerhető el. A 18. századtól egészen napjainkig a különféle puritán és karizmatikus mozgalmak újra felfedezték és helyreállították az Istennel való szoros közösség lehetőségét, ez volt a második reformáció. Hiszem, hogy napjainkban Isten egy harmadik reformációt kezdeményez, a felépítés, a struktúra, a „rendszer” reformációját.
4. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek
Az Újszövetségtől kezdve nincs olyan, hogy „Isten háza”. István az élete árán is hirdette, hogy „Isten nem emberi kéz által épített templomokban lakik”. Az Egyházat Isten emberei alkotják, mert „a ti testetek a Szentlélek temploma” – mondja maga Jézus is. A gyülekezet tehát ott volt és van, ahol Isten emberei otthon vannak: teljesen átlagos házakban, a saját házaikban.
Milyen előnyei vannak a házaknál tartott, családokra és otthonokra épülő gyülekezeti modellnek:
- a Szentlélek ereje által természetes közegükben osztják meg az életüket
- összejöveteleket tartanak, amelyek egyben asztalközösségek, közös étkezések és kötetlen, éppen ezért közvetlen baráti beszélgetések
- sokszor attól sem vonakodnak, hogy eladják a tulajdonukat, s megosszák egymással az anyagi és a lelki áldásokat
- tanítják egymást, hogy a mindennapi életben hogyan engedelmeskedtek Isten Szavának. Inkább beszélgetnek, mintsem előadásokat tartanak egymásnak
- együtt és egymásért imádkoznak, prófétálnak, intenek, egymást lelkigondozzák
- leveszik az álarcaikat, s félreteszik az egojukat, mikor megvallják egymásnak a bűneiket
- a szeretet, elfogadás és megbocsátás megtapasztalásával kialakul bennük a közösségtudat
5. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy nagyra nőhessen
A legtöbb mai gyülekezet túl nagy ahhoz, hogy igazi közösséggé tudjon formálódni. Sokuk (élet)közösség nélküli közönségévé vált az istentiszteleteknek. Az Újszövetség gyülekezete sok kis, 10-15 fős csoportból állt, amelyek nem nőttek több száz vagy ezer fős gyülekezetté, amelyek csarnokokat vagy „templomokat” töltöttek volna meg, lehetetlenné téve az érdemi kommunikációt. Igaz, hogy az első gyülekezetek többezres létszámúak voltak, de házaknál gyűltek össze, közösségi alkalmaikat pedig a Jeruzsálemi templom tornácán tarthatták. Ha lehetőségük nyílt rá, összegyűjtötték az összes keresztényt, hogy városszerte ünnepeljenek. A mai hagyományos értelemben vett gyülekezet nem is nagy és nem is szép: a házait kinőtte és ünneplés terén viszont még gyerekcipőben jár, a demonstratív és erőteljes dicsőítésekhez túl kicsi és megosztott.
6. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egyetlen pásztor
A helyi gyülekezetet nem egyetlen pásztor vezette, hanem egy bölcs, reális gondolkodással és sok élettapasztalattal rendelkező idősebb ember igazgatja, az úgynevezett presbiter. A helyi házicsoportok hálózatszerűen kapcsolódnak össze, s az Efézusi levélben megemlített ötféle szolgálatra felkent tagjai (apostolok, próféták, evangélisták, tanítók és pásztorok) házról házra járnak oda, ahol éppen szolgálniuk kell (Ef 2:20, 4:11-12). A pásztor nagyon fontos tagja ennek a szolgáló csapatnak, de nem emelkedik ki a többiek közül, a szenteket szolgálatra való felkészítésének szolgálatában a másik négy szolgálati terület vezetőivel közösen és egységben vesz részt.
7. A megfelelő részek – rosszul összerakva
Mikor egy puzzle-t rakunk ki, szükségünk van az eredeti képre, különben a végeredmény, a teljes kép nem lesz megfelelő. Egyenként nincs értelme az apró daraboknak, de rosszul összerakva sem lesz érthető a kép. Valami ilyesmi történt a keresztény világ nagy részével is: megvan minden darabunk, jók is, de rosszul illesztettük őket össze: félelemből, tradícióból, vallási féltékenységből, hatalomvágyból. Ahogy a vizet is három formában találjuk meg, jég, víz és gőz formájában, az Ef 4:11-12-ben említett öt szolgálatot is fellelhetjük ma, csak nem mindig a jó formában és jó helyen. Sokszor be vannak fagyva az intézményesített kereszténység merev rendszerének jegébe, néha tiszta vízként vannak jelen, vagy a gőzhöz hasonlóan elpárologtak a „szabadúszó” szolgálatok és a független, senkinek nem számító gyülekezetek levegőjében. Ahogy a virágokat is a folyékony változattal jó öntözni, ezt az öt felkészítő szolgálatot is új, s egyben az eredeti formájába kell önteni, hogy az egész szervezet felvirágozzon, s hogy az egyes „szolgálók” megtalálják a helyüket és a feladatukat az egészben. Ez még egy ok arra, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező eredeti tervéhez, amit az Egyháza, a gyülekezete számára készített el.
8. Isten nem hagyja az Egyházat bürokratikus papság kezében
Ahogy az előbb már említettem, az Újszövetségben egyetlen gyülekezetet sem vezetett egyetlen hivatásos „szent ember”, aki Mózes mintájára kommunikál Istennel, majd lelki táplálékot nyújt néhány pillanatnyilag aktív vagy passzív vallásos fogyasztónak. Ezt a kereszténység pogány vallásokból vette át, de a legjobb esetben is az Ószövetségből. Az egyháznak a Konstantin óta tartó intézményesítése nagy hatást gyakorolt rá, s Isten embereit mesterségesen szétválasztotta laikusokra és papságra. Az Újszövetség szerint „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2:5). Isten nem áldja meg a papokat, akik beékelik magukat Isten és az emberek közé. A kárpit végigszakadt, s Isten odaengedi magához az embereket Jézus Krisztuson, az egyetlen úton keresztül. Hogy lehetővé tegyük a hívők papságát, a mostani rendszernek teljesen meg kell változnia. Az adminisztratív rendszerek közül a bürokrácia a legkétségesebb, mivel alapvetően csak két kérdést tesz fel: igen vagy nem. Nincs helye a spontán cselekvésnek, az emberiességnek, nincs helye a valós életnek. A politikában és a vállalatok esetében ez még jó is lehet, de semmiképp nem a gyülekezet esetében. Úgy tűnik, Isten mostanában azzal foglalatoskodik, hogy kihozza a népét a vallási bürokratizmus babiloni fogságából, hogy egyszerű emberek kezébe helyezze, akiket Ő tett különlegessé és naggyá, hogy Isten országainak határait általuk kiterjessze.
9. A kereszténység szervezett formájától térjünk vissza a szerves felépítésig
„Krisztus teste” nem egy szervezett, hanem egy szerves egész. Helyi szinten a gyülekezet lelki családok sokaságából áll, amelyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, mint egy hálózat, s ezek a részek az egész utasítása szerint működnek együtt. A túlszervezettség, amely mindig megfojtja a szervezetet, abból a félelemből fakad, hogy ha nem szervezünk meg mindent, valami rosszul sülhet el. Ez a félelem azonban éppen annak a hitnek az ellentéte, hogy az Isten nevében tervezett és megtett dolgainkba maga a természetfeletti Isten is beavatkozhat. A félelem ellenőrizni és irányítani akar, a hit azonban tud bízni. Az ellenőrzés jó lehet, de a bizalom jobb. Krisztus Testére Isten vigyáz, ráadásul ez a Test olyan emberekből áll, akiknek megadatott az az ajándék, hogy hihetik, hogy Isten a kezében tartja a dolgokat akkor is, ha az övékből más kicsúszott. Ahhoz, hogy a kereszténység újra szerves formát öltsön, olyan regionális és nemzeti hálózatokat kell kiépíteni, amelyeket a bizalom köt össze, és nem a puszta struktúra.
10. Ne a dicsőítésünket dicsőítsük, hanem Istent
A kereszténység nagy részét – kicsit eufemisztikusan – úgy lehetne jellemezni, hogy „egy szent nap szent órájában szent emberek rendszeresen szent helyre gyülekeznek, hogy részt vegyenek egy szent szertartáson, amit egy szent ruhába öltözött szent ember vezet szent honorárium ellenében”. Mivel ez az istentiszteletnek nevezett rendszeres előadás-orientált vállalkozás nagy szervezési készséget és adminisztratív bürokráciát igényel, a formalizált és intézményesített minták hamar merev tradíciókká fejlődtek. A hagyományos, egy-kétórás istentisztelet nagy befektetést igényel, de nagyon kevés gyümölcsöt hoz az emberek tanítványozása és az életek megváltoztatása terén. Ha gazdaságossági oldalról nézzük, sok input szükséges kevés outputhoz. A vágyunk, hogy a megfelelő módon dicsőítsünk, az idők során átváltozott felekezetiségeskedéssé és névleges szokásokká. Ez nem csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a keresztények arra lettek elhívva, hogy „igazságban és szellemben dicsőítsenek”, s nem templomokban énekeskönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az életünk nagyobb részét nem a templomban töltjük, sőt, a vallásos életünket sem elsősorban a templomokban éljük, hanem az emberek között – hiszen a kereszténység „az Élet útja”. Nem kellene végre a hatásos „színházasdit” felcserélni hatásos cselekedetekké megélt valósággá?
11. Ne az embereket hozzuk az egyházba, hanem az egyházat vigyük az emberek életébe
Az egyháznak abba kell hagynia, hogy megpróbálja bevinni a templomba az embereket, inkább az egyházat, magát Krisztust kellene az emberekhez elvinnie. Az egyház feladata nem merül ki abban, hogy hozzátesz a már meglévő struktúrához. Az egyháznak gombamód kell elterjednie saját magának a spontán megsokszorozódása útján a világ azon részeire, ahol Krisztust még nem ismerik.
12. Az úrvacsora valóságos vacsora valós étellel
Az egyházi tradíciók miatt vallásos formában „ünnepeljük” az úrvacsorát – s tesszük ezt általában néhány csepp borral, ízetlen ostyával vagy kenyérrel, általában egy délelőtti istentisztelet néhány percében, ráadásul unottan és szomorú arccal. Az első keresztények számára az úrvacsora valós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, s nem szimbolikus vacsora valós jelentéssel. Isten újra az alkalmaink részévé szeretné tenni az étkezést, mert azzal együtt mindig beszélgetések, bensőségesség, szívélyesség, egymás megvendégelése, a szeretet gyakorlása, egyszóval közösség, koinónia jár együtt. És éppen ez lenne a gyülekezet eredeti célja.
13. Felekezetek helyett egész várost átfogó ünneplés
Sajnos az egyház mai állapotát szemlélve úgy tűnik, mintha Jézus egy egyetemes mozgalmat hozott létre, amely vallásos közösségek millióit szülte. Globális hálózatuk van, mindegyik a saját kereszténység-variációját reklámozza, és bár egységet hirdetnek, ha őszintén beismernék, mást se tesznek, mint versenyeznek egymással. A kereszténységnek ez a fajta felszabdalása a protestantizmust társadalmilag is jelentéktelenné tette. Gyülekezeteink többnyire tradíciókkal és belső vallási harcokkal vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a világ előtt közös bizonyságtétellel lépnének fel. Jézus soha nem mondta az embereknek, hogy szerveződjenek felekezetekbe. Az egyház kezdeti időszakában a keresztényeknek kettős azonosságtudatuk volt: igazán Istenhez tartoztak, vertikálisan kapcsolódtak hozzá, aztán földrajzi elhelyezkedés alapján horizontálisan kapcsolódtak egymáshoz is. Ez nem csak azt jelentette, hogy a keresztény szomszédok házicsoportokba szerveződtek, s megosztották egymással az életüket, hanem hogy a város- vagy régióbeli keresztények összegyűltek, s közös azonosságtudattal ünnepeltek, ezzel bemutatva a városban vagy régióban működő egyház egységességét. Ha a szomszédságokat közösségtudat fűzi össze, az a Krisztus Egyházát egyrészt társadalmilag jelentőssé teszi, a mondanivalója meggyőző lesz, másrészt visszatérünk a biblikus modellhez.
14. Az üldöztetésnek ellenálló lelkület
Jézus Krisztust, a kereszténység fejét megfeszítették. A mai követői valamilyen címmel, kitüntetéssel vagy társadalmi elismertséggel rendelkeznek, rosszabb esetben azonban nem is éri meg észrevenni őket, annyira jelentéktelenek. Ha kitűnnek valamivel, az nem kapcsolódik a hitükhöz, egyébként meg nem tűnnek ki semmivel sem embertársaik közül. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek” – mondja Jézus. A Bibliában leírt kereszténység valós fenyegetés a pogány, istentelen, bűnös világ számára, amelyben az irigység, a materializmus, a féltékenység uralkodik. A Sátán befolyásolja az etikához, szexualitáshoz, pénzhez és hatalomhoz való hozzáállást ebben a világban, a keresztény ember tehát vagy feltűnik, vagy eltűnik benne. Sok országban a mai kereszténység egyszerűen túl ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes lenne üldözni. De mihelyt a keresztények megütik az Újszövetségben előírt mércét, bűnnek hívják a bűnt, a világ természetes reakciója mindig vagy megtérés vagy üldöztetés volt és lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásunkba, a kereszténységnek fel kell készülnie arra, hogy a világ számára is látható módon fellépjen a globális humanizmus, vagyis a modern rabszolgaság ellen, miszerint kötelező szórakoznunk, létünk értéke egyenlő a fogyasztásunkkal és jogtalanul középpontba helyezzük az „én”-t, mint az univerzum központját. Emiatt kell a kereszténységnek a világ „elnyomó toleranciáját” éreznie, annak a világét, amelyik elvesztett minden abszolútumot, s így elutasítja, hogy figyelembe vegye és engedelmeskedjen a teremtő Isten abszolút mércéjének. Most kell felkészülnünk a jövőre azzal, hogy üldöztetésnek ellenálló lelkületet és még ellenállóbb szerkezetet alakítunk ki.
15. Az Egyház visszatér az otthonaiba
Az ember számára hol a legkönnyebb lelkinek lenni? Talán megint szent ruhába öltözve a pulpitus mögé bújva, s szent szavakat prédikálva egy közömbös tömegnek, aztán visszavonulva az irodába? S hol a legnehezebb, s egyben leghatékonyabb lelkinek lenni? Otthon, a feleség és a gyerekek előtt, ahol minden, amit teszünk, automatikusan tesztelés alá kerül, ahol a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, s ahol a hitelesség erősödhet. Sok keresztény menekül a család elől, mert ez olyan hely számára, ahol kudarcot vall a lelki életben, hogy aztán egy szent épületben álarc mögé bújva játssza el a kereszténységet távol a valós élettől. Isten azon van, hogy visszahódítsa az otthonokat, s a gyülekezet térjen vissza a gyökereihez, oda, ahonnan származik. Szó szerint hazatérésről van szó, hogy a világ történelmének végén Krisztus egyháza ismét az otthonokban legyen – úgy, mint a legelején.
Különféle háttérrel, felekezettel, körülményekkel rendelkező keresztények hallják tisztán, amit Isten Szentlelke az Egyháznak mond, s kezdenek el eszerint cselekedni, s egy test szerint működni. A szomszédok házicsoportokba szerveződnek, aztán egy város vagy régió csoportjai összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljenek. Téged is hívunk, hogy légy te is ennek a mozgalomnak a részese! Talán a te otthonod is egy olyan ház lesz, amelyik megváltoztatja a világot.
Eredeti cikk: 15 Theses
Vélemény, hozzászólás?