Becsalta apját az óceánba. Letette a könyvet, elővette a tutajt a nagyi lomtárából, bekenve magukat napolajjal, és már ott sem voltak. „Ne túl messze,” hangsúlyozta, amint átszelték a partot. „A hullámok folyton ledöntenek.”
„Alapjában véve háromféleképpen nézhetünk szembe a hullámokkal” – ajánlotta. „Próbálj átugrani rajtuk, merülj le alájuk vagy átszelhetd őket a felszínen.” Felkeltette kíváncsiságát, milyen lehet átsiklani a hullámokon, de persze az volt a legnehezebb választás, mivel a hullámok törési pontján tovább kellett jutni.
Apa hirtelen furcsa lett. Fogta a tutajt, és mintegy pajzsként mögé helyezte lányát és saját magát. Együtt haladtak a tenger fele. Jött egy hullám. „Nem rossz,” mormogta előrehaladva lánya kíséretében. Egy másik hullám is lecsapott mellettük. A lány visszalépett egyet, de kikiáltott a láthatárnak, „Ezt nevezed hullámnak?!”
A lány igazat adva magának, diszkréten forgatta a szemét és azt gondolta: „Na most aztán elindul.” Lépésről lépésre, hullám nagy hullám után, mindegyik megért egy dacos kiáltást az apjától. „Pfff az Erie tó keményebb volt, mint ez! Láttam már nagyobb hullámokat a fürdőkádamban is!”
Nevetett és szteppelt, és mielőtt felfogta volna túl voltak már a hullámok csúcsain. Minden hullámverésnél ringatóztak, henyélve és kifújva magukat a tutajon. Az apa ránézett a lányára és kihívás elé állította: „Gondolod, hogy túl vagyunk azokon a hullámokon? Hát nem vagyunk. Látod, az óceán folyton vissza fog dobni bennünket, úgyhogy tartanunk kell az irányt az ár ellenében is, ha le akarjuk győzni az óceánt.”
A lélek állhatatossága
Kérlek azért az Isten és Jézus színe előtt,
Aki ítélni fog élőket és holtakat,
Az ő eljövetelekor és az ő országában,
Hirdesd az ígét állj elő vele,
Alkalmas alkalmatlan időben
Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.
Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak.
De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. – 2Timóteus 4:1-5
Mike Yaconelli a Dangerous Wonder (Veszélyes csoda) című könyvében a hullámvasutat hozta fel példaként a keresztény élet viszontagságaira. Yaconelli képe az utasra vonatkozik, aki beszíjazva áll egy biztos és növekvő emelkedő előtt, sok kanyarral és fordulattal az úton, amíg az utazás (és micsoda utazás) véget nem ér.
A hullámlovaglás egy más fajta kaland. A hold szakaszai és a trópusi viharok adják meg a szörf folyton változó feltételeit. Az élet arra hivatott, hogy egy interaktív élmény legyen. Minden egyes nap élménye különbözni fog az előző nap élményétől.
A fiatal tanoncok/hullámlovasok azonban örökké ébereknek kell lenniük utazásuk alatt, szabadon választva a kihívások között, amelyekkel önerőből kell szembenézniük. A hit és állhatatosság arra hivatottak, hogy interaktív élményekké váljanak. Pál felruházza Timóteust a hit dolgaival: az ige hirdetésével, meggyőzéssel, feddéssel, bíztatással, kihívások szembesülésével, és az evangélium hirdetésével.
Ha valóban részesei és elkötelezettjei vagyunk a keresztény élet viszontagságainak, akkor kitartóaknak kell lennünk. Pál ezeket az érzéseket fejezte ki, mikor a Filippibeliekhez írt levelében a következőket írta: „Nem mondom, hogy már elértem vagy, hogy már tökéletes volnék, hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” (3:12)
Milyen szerepet tölt be a lelkiség a mi életünkben és küldetésünkben? Ugyanis sokaknak közülünk egyszerűen az elkötelezettség megtartása, azaz saját kitartásunk adatik. A kitartás lelkigyakorlatai ezért, míg közönségesnek tűnnek, felemelkedhetnek a rendkívüliségig.
A kitartás állhatatosságot igényel úgy a nehéz időkben, mint a könnyű időkben. A kitartás lelkülete megengedi az Úrnak, hogy birtokoljon bennünket bármilyen körülményben, miként Isten akarata szerint cselekszünk.
Az élet hullámai felett az lesz a célunk, hogy szerényen, de igazságosan kijelenthessük, mint Pál kijelentette Timóteusnak, hogy küldetésünk beteljesedett és, hogy „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Timóteus 4: 7)
A látomások folytonos tisztánlátása
„A legnagyobb veszély mindannyiunk számára nem az, hogy túl nagyra törünk és célt tévesztünk hanem, hogy túl alacsonyan célzunk, és csak azt érjük el.”
Michelangelo
A fultoni Assisi Szent Ferenc Katolikus Gyülekezet csodálatosan nevezte meg ifjúsági rendjük tevékenységét: AYM (Assisi Young Ministry) High (azaz, Assisi Ifjúsági Szolgálat) „Célozz magasra!” Micsoda erőteljes bíztatás ez a fiatalság számára! – AYM (Cél). Amikor Krisztus birtokba vett bennünket, ahogy Pál is utalt erre a Filippibelieknek, hogy mi elkötelezzük magunkat a tökéletes érettség keresésre, akkor helyeztük célunkat a legnagyobb mércére.
Ennek a víziónak a tisztánlátása támogató, gondozó, kihívó baráti közösséget igényel. Ez két különböző okból lényeges. Elsősorban a baráti közösség az, ahol a legjobban látják adottságainkat és lehetőségeinket, és ők azok, akik bíztatnak bennünket, hogy célozzunk magasra. Ugyancsak ez a közösség segíthet nekünk, hogy túllássunk a képi felfogáson a „hősies” döntéseinken az életben. Az igazi érettségnek magában kell foglalnia a hittel kapcsolatos döntéseinkkel való mindennapi együttélést. A vasárnapok hősi döntéseinek bele kell illeszkedniük a hétfő reggelek, a szerda délutánok és a késő szombat este döntéseibe is.
Végül az élet óceánja folyamatosan változik. Míg szemeinket célzatosan a láthatáron kell tartanunk, addig meg kell engednünk, hogy a látásunk fejlődhessen és újra élesüljön. „És senki sem tölti az új bort ó tömlőkbe…” (Lukács 5:37). A szelek és tengerek Ura folyamatosan hív, hogy mélyüljünk el hitben. Míg látszólagos biztonság van a part menti közelségben, ami tudott dolog, a mi óceán élményünk gazdag bő várakozásban a felfedezésre és kutatásra nézve. Az újra való nyitottság nélkül a múlt hiábavaló siránkozására vagyunk hagyatottak.
Elkötelezettség: közösségi és nyilvános
„Arra vagyunk hivatva, hogy kitartsunk. Így láthatjuk meg, hogy kik is vagyunk.”
Tobias Wolff
Ami kitartó lelkületünket a rendkívüliségbe emeli az, hogy nyilvánosan elkötelezzük magunkat mellette. Egy személyes fogadalom a böjttel, a tanácsadókkal való „szerződéssel” és programok által van megerősítve. A maratonfutó hónapokon keresztül edzi magát, hogy erős benyomást keltsen a szurkolók és a többi futó közt a verseny napján. Vagy egy másik kép: sok fiatal pár él együtt. A házasság azonban valami rendkívüli, az eskü alatt tett fogadalom élményének nyilvános választása.
Úgy a fiataloknak, mint a felnőtteknek a nyilvános sikerek és kudarcok, a saját belső felfogásuk azokról, illetve a rájuk adott külső válaszok, meghatározzák az énképünket. Csakis valóságosan és nyilvánosan megélve sikereinket és csalódásainkat tudjuk a jellemünket építeni. Erőltetett próbálkozás letagadni eredményeket vagy szorongásokat az esetleges érzékelt alázatnak vagy szégyennek köszönhetően, melyek csak gátolnak a fejlődésünkben.
Személyes választásaink, nyilvánosan megélve, prófétikus pillanatokká válhatnak egy lelki vezetésre szoruló kultúrában. Dánielnek és társainak a Bibliában dönteniük kellett a böjttel vagy az igaz beszéddel kapcsolatban, és az Istentől kapott látásuk választása a hatalommal szemben a leglényegesebb momentum a sorsuk alakulásában, még a kétely és a kivégzés lángjai között is.
És persze nem juthatunk el az utunk végére úgy, hogy útközben valahogy kifelejtjük a megtett a mérföldköveket.
A „járulékos eredményeket” az életünkben szintén meg kell ünnepelnünk. Mint egy ifjúsági lelkészség közössége, a fiatalok útjának szertartásaira fektettük a hangsúlyt; a felnőtteknek is szükségük van erre. Születésnapok és évfordulók természetesen fontosak, de feljegyezzük-e munkába állásunk napját, az így eltöltött éveket, és kapcsolatainkat azok teljességében, ahogyan kellene? Egy olyan világban, ahol sokan jogfosztottnak érzik magukat, szükségünk van arra, hogy megünnepeljük egymást és saját magunkat egy kicsit jobban, felismerve, hogy a Lélek munkálkodott az életünkben.
Haladó szellemű mozgalom: a mindennapok jelentősége
„Nem vagy köteles nyerni, de köteles vagy nap mint nap kihozni magadból a legjobbat.”
Marian Wright Edelman
A kitartás lelkületéhez az szükséges (bármennyire is furcsán hangzik), hogy valóban tartsunk ki valami mellett. Vegyük a levélbélyeget. Hasznossága abban nyilvánul meg, hogy hozzáragad egy dologhoz, amíg az célt nem ér. A bélyeg útja minden pillanatban összefügg a borítékot tartalmazó szavakkal és üzenetekkel. Ahhoz, hogy kitarthassunk, tisztességes életet kell élnünk, hogy döntéseink és cselekedeteink minden pillanatban és minden nap, a bennünk rejlő hitet és személyiséget tükrözhessék vissza.
Azok, akik lelki életre törekszünk, „hozzá tapadtunk” a szavakhoz, üzenetekhez, hagyományokhoz, szokásokhoz és hitben való meggyőződésekhez. A mi hasznosságunk, küldetésünk és szolgálatunk megtalálható abban, amiben elköteleztük magunkat. A bűn az, ami akkor történik, amikor döntéseink és cselekedeteink megrontják mindazt, amihez hozzáragadtunk.
A kitartás lelkisége nem található meg az utazás örömeiben és viszontagságaiban. Azon pillanatnyi döntéseikben található meg, ahol előrenézve folytatjuk utunkat, megvívunk a dagállyal, és kitartunk az ige mellett. Amint ezt cselekedjük rendszeresen gyakorolni kellene egy megadott ütemben – emlékeztetve a nyilvános kötelezettségeinkre a közös előrelátásunk felé.
A kitartás gyakorlatai valójában lelkigyakorlatok az életben. A tanonckodás tanítványokat igényel. „Az igyekezetben ne legyetek restek, lélekben buzgók legyetek, az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezők, a háborúságban tűrők, a könyörgésben állhatatosak.” (Római levél 12: 11-12)
Az imádság tudománya a közbenjárás, az írott reflektálás, és a közösségi dicsőítés az, ami egy magasabb forrással és hatalommal kommunikál, mint mi. A tisztánlátás tudománya, ami folyamatosan megkérdőjelezi az indíttatásunkat (nem, mint bizonytalan hit, hanem, mint egy szándéktisztító folyamata a célorientált életünknek). A képzelőerő és alkotóképesség tudománya, munkát és szolgálatot biztosít nap mint nap, a közönségesen vagy evilágin túlmenően, ami ismét rábízza a lelket az Alkotóra. A optimizmus tudományán belül van, hogy reményteljesek és a Lélek szerepének kezdeményezői maradunk életünk folyamán. A bátorság tudományán belül van, hogy elviseljük a csapásokat és hagyjuk, hogy meghatározza jellemünket. Szervezet és szerkezet tudománya, ami felszabadítja a lelket az isteni keresésére felépítésünk részleteiben, parancsolva, hogy küldetésünk személyes és összefüggő legyen.
A kitartás tudománya az, ami ezt a lelkületet valami rendkívüli felé hajtja. Ez végső soron egy közönséges válasz az egyetlen Úrhoz, aki szeret minket és kitart mellettünk minden időkben.
Csak ússz tovább!
„Nincs olyan szegénység, amely fölülmúlja a serénységet.”
Japán közmondás
Az apa és lánya úgy fejezték be kalandjaikat az óceánon, hogy megnéztek egy filmet aznap este: a Némó nyomában illett a mai naphoz.
Marlin az apahal, aki elveszett fia, Némó után kutat, a feledékeny, de hajlíthatatlanul optimista Doryval. A csúcspont Marlin és Némó összefogása Dory megmentésére, aki a nap fogása lett sok más hallal együtt egy hatalmas hálóban.
Marlin és Némó bíztatják a foglyul ejtett halat, hogy többé nem törődhetnek bele sorsukba, hanem harcolniuk kell a háló ellen és úszniuk a szabadság felé. „Ússz tovább” kérlelték. (Dory természetesen boldogan alakítja át a helyzetet egy derűs kis dalban, „Csak ússz tovább, ússz, ússz.”)
A lány kicsit közelebb simult apjához. „Ez egy nagyszerű módja az élet értelmének, nem igaz? állapította meg „Csak ússz tovább!”
D. Scott Miller, mikor épp nem a hullámokkal tölti idejét fiatalabb lányával Meghannel, társigazgatója a Katolikus Ifjúsági Lelkészségi Nemzeti Szövetségnek .
Eredeti cikk: The Old Man and the See: The Spirituality of Stick-to-itiveness
Vélemény, hozzászólás?