Egy esettanulmány tanulságai
1. A szituáció
2001. nyarán történt, hogy az Interneten, csetelés közben megismerkedtem egy barcsi fiatalemberrel, Zsolttal. Zsolt biztonsági őrként dolgozott, a húszas éveinek első felében járó vagány, teletetovált, a keresztyénséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő fiatalember. Egy felelőtlen szexuális kapcsolatból teherbeesett lányt vett el – kényszerből – feleségül, akivel a házasságuk már az első hónapokban megromlott. A terhességből kislányuk született, aki megismerkedésünkkor kb. 3 éves lehetett.
Zsolttal és egy közös barátunkkal egyik péntek éjjel kezdtünk el beszélgetni az Interneten keresztül, addigra a csetelés adta lehetőségeken belül már elég jól megismertük egymást.
Rögtön a beszélgetésünk elején érződött Zsolton, hogy valami nagy baj történt vele, de erről nem akart beszélni. Hétfő reggelig – kisebb megszakításokkal – folyamatosan kapcsolatban voltunk egymással mindhárman. Zsolt nem akart egyedül maradni, közös barátunkkal felváltva kellett szóval tartanunk. A beszélgetésekben teljes figyelmével vett részt, attól függetlenül, hogy miről volt szó: akár vicceket meséltünk egymásnak, akár Jézus Krisztus evangéliumáról tettem bizonyságot nekik, és a vallásról, hitről, bűnről beszélgettünk.
Hétfőn este hívott fel telefonon, és mondta el, mi is történt valójában hétvégén.
A felesége péntek reggel elvitte a kislányukat vásárolni, nem figyelt rá, és elütötte egy autó. A kislány azonnal meghalt. A nap vége felé a feleség egyedül ment haza, és azt hazudta, hogy a kislány a nagymamánál maradt. Késő este tudta meg Zsolt a szomszédoktól, hogy a kislánya meghalt. Felindultságában úgy összeverte a feleségét, hogy utána hetekig ápolták a kórházban. Ezek után leült a számítógépe mellé, egyik kezében a szolgálati fegyverét szorongatva, a másikkal pedig a billentyűket nyomogatva. Hétfő este azt mondta el, ha mi nem vagyunk „mellette”, nem tartjuk szóval, ha egyedül kellett volna maradnia, biztosan fejbe lövi magát. Az mentette meg az életét, hogy ha távoli és bizonyos szempontból nagyon sajátos barátságunkba bele tudott kapaszkodni, és azzal, hogy szóval tartottuk majdnem három napon keresztül folyamatosan, nem volt ideje a problémájával foglalkozni.
A történet utóélete: azon a héten Barcsról felutazott Budapestre, hogy eljöjjön egy istentiszteletre. Együtt töltöttük a következő napot is, sokat beszélgetve Istenről, és a saját életünkről. Néhány héten belül felköltözött, hogy olyan környezetben lehessen, ahol alkalma van imaházba járni. Néhány hét múlva azonban kapott egy nagyszerű állásajánlatot Győrbe, és továbbállt. A feleségétől azóta elvált, és megpróbált új életet kezdeni.
2. A szituáció kiértékelése
ZSOLT ÉLETE: elrontott élet, kényszerházasság, boldogtalan kapcsolat, nem kívánt gyermek, akit mégis szeretett, egy magányos és boldogtalan élet, valószínűleg ezért töltötte a fél életét a számítógépe előtt.
A PROBLÉMA: meglehetősen drasztikus, egyrészt a kislánya halála miatt, másrészt sokkal inkább a felesége hazugsága miatt.
A durva reakciója emberileg nézve talán még érthetőnek is tűnhet, ilyen körülmények között nem biztos, hogy minden ember uralkodni tud az indulatain.
ZSOLT MEGOLDÁSI KÍSÉRLETE: AZ ÖNGYILKOSSÁG
Kiváltó okok összegzése:
- Elrontott, boldogtalan házasság
- A kislánya halála
- A felesége hazugsága
- Saját – nagyon durva – reakciója
Ami ebből tanulságként levonható, hogy Zsoltot legalább három oldalról érte komoly csapás:
- volt egy alapjában elrontott, boldogtalan élete – azaz alaphelyzete
- ebben az alapvetően rossz alaphelyzetben érte egy tragédia és egy óriási csalódás egyszerre
- és csalódott saját magában is, hiszen majdnem megölte a saját feleségét is.
A krízishelyzetekre jellemző, hogy ennek a három problémának a csattanásakor robban ki: a stressz (azaz az állandó feszültség az elrontott házasságukban) (a.), egy kívülről jövő, feldolgozhatatlannak tűnő probléma (b.) és egy belső összeomlás (c.).
Az ember ilyenkor sem értelmileg, sem érzelmileg nem lát más kiutat, csak hogy ennek az állapotnak a legrövidebb időn belül véget vessen – így jut el a problémát megszüntetni ugyan nem tudó, de legalább az egyént belőle véglegesen és gyorsan kikapcsoló öngyilkosságig.
3. A tanulságok
Mivel az eset hátterére csak utólag derült fény, a „lelkigondozás” spontán és nem célzott volt – mégis, úgy gondolom, az ilyen hátterű öngyilkossági kísérletek megelőzésében általános lehet.
Mivel Zsolt krízise alapvetően egy nagyon súlyos tragédiából indult ki, az öngyilkosság gondolatához a pillanatnyilag érzett fájdalom nagysága és leküzdhetetlensége vezette el. Ezért Zsolt legnagyobb szüksége az IDŐ volt. A „terápia” tulajdonképpen nem is volt több IDŐNYERÉSNÉL. Zsoltnak arra volt szüksége, hogy a pillanatnyi érzelmi összeomlásával nem maradhasson egyedül, mert akkor nem tudott volna megküzdeni vele.
A lelkigondozásban ezt a helyzetet nevezném „probléma-centrikusságnak”. A probléma, vagy az abból következő érzelmi válság olyan heves és nagy fokú, hogy betölti az problémába kerülő ember teljes látóterét, és semmi mást nem lát már a problémáján kívül, vagy mindent azon keresztül lát. Sajnos ez általában jellemző az emberi viselkedésre, de ha túl nagy a kiváltó ok, akkor végzetessé is válhat.
Zsolt megmenekülésének oka az volt, hogy nem maradhatott egyedül a problémájával, három napon keresztül tulajdonképpen semmi mást nem tettünk, csak – anélkül, hogy tudtuk volna – eltereltük a figyelmét a konkrét problémáról. Nem engedtük, hogy azzal foglalkozzon addig azt az érzelmi krízise miatt tárgyszerűen kezelni nem tudta volna.
Számomra az eset tanulsága az, hogy a krízisben lévő embernek, amikor már egymaga nem képes a problémájával szembenézni, OLYAN TÁRSRA, KÖZÖSSÉGRE van szüksége, aki segít az érzelmeinek lecsillapodásában és helyreállásában. A krízisek nagy részét nem lehet a krízisben lévő helyett vagy kihagyásával megoldani, szükség van a részvételére, de csak akkor, amikor már képes szembenézni a problémájával. Addig az érzelmi válságának feldolgozásában kell segíteni neki, aminek az útja, hogy nem hagyjuk őt egyedül, hogy személyisége helyreállhasson legalább olyan fokra, hogy a krízist kiváltó ok megoldására koncentrálhassunk, ne a hatásainak csillapítására.
Saját tapasztalatom illetve olvasmányélményeim alapján az öngyilkosságok talán egyik leggyakoribb oka az, hogy a feldolgozhatatlannak tűnő krízisbe jutott embernek „nem volt embere”, magára maradt a problémájával, és a problémája okozta érzelmi válságával, és sem fizikailag nem volt mellette senki, sem mentálisan nem volt, aki a krízisében segített volna. A telefonos lelkisegényvonalakon még utoljára bejelentkező öngyilkosjelöltek is tulajdonképpen csak időt és társat szeretnének nyerni, mert a krízisben lévő embernek ebből a kettőből van a legnagyobb szüksége és hiánya.
Vélemény, hozzászólás?