Amikor Jézus a tanítványaira bízta a Nagy Misszióparancsot, az nem volt számukra újdonság. Tanításain és személyes példáján keresztül Jézus már jó ideje készítette tanítványait elkövetkező feladatukra. Az előttük álló küldetés nem az volt, hogy még egy vallásos, szociális mozgalmat indítsanak be. Az volt a feladatuk, hogy részt vegyenek Isten tevékenykedésében a világon, amellyel az elveszett emberiség megváltásáért munkálkodik. Ahogyan láthatták a kenyerek és a halak megsokszorozódását, innentől az ő feladatuk volt, hogy megőrizzék és megsokszorozzák azt az üzenetet, amelyet Jézus rájuk bízott.
Mind a négy evangélium azzal végződik, hogy kihangsúlyozott szerepet kap az a küldetés, amit Jézus bízott tanítványaira földi szolgálatának végén. A Nagy Misszióparancsot leíró igeszakasz mindhárom szinoptikus evangéliumban, csak úgy mint Jánoséban, egy olyan összevont küldetést mutat be, amely tartalmazza mind az evangélizációt, mind a tanítványozást.
William Temple (1942-44), Canterbury 98. érseke, egy pontos és összefoglaló definíciót adott az evangelizációról: „Az evangelizáció annyit jelent, hogy úgy mutatjuk be Jézus Krisztust a Szentlélek erejével, hogy az emberek bizalmukat helyezik Belé, Megváltójuknak mondják, és végül szolgálják Őt, mint Urukat az Ő egyházának közösségében.”
Az evangelizáció és a tanítványság külön kezelése egy mesterséges különbségtétel. Mint ahogy nem lehet vonalat húzni egy szivárvány színei közt, úgy az evangelizációt sem lehet külön választani az Igében a tanítványságtól. E két dolog nem egy nagyobb folyamat két része, mely az evangelizációval kezdődik, és a tanítványsággal végződik. Ehelyett, sokkal inkább egy körforgást alkotnak. A tanítványozás szemszögével kell evangelizálnunk, a tanítványságnak pedig fel kell készítenie a hívőket az evangelizálásra.
Elő-tanítványozó evangelizáció
A magvető példázatában Jézus úgy tanított, hogy a mag – ami az Isten Igéje, vagy más szóval az üzenet – különféle földekbe fog esni. Sokan, akik hallják az üzenetet, nem fogadják be, és sokan, akik befogadják, nem fognak megmaradni benne. Néhányan a magvető példázatát negatív szemléletből nézik, mivel a négy földtípusból háromnak nem sikerült maradandó életet létrehoznia. A példázat viszont túltekint ezeken az akadályokon, és meglátja Isten Igéjének győzelmét, mellyel Isten országában életet teremt. Akkor is, ha a példázat sok helyet szán a három terméketlen talaj leírására, egy kisebb magról azt mondja, hogy mégis igazi termőföldbe kerül. A példázat nem sugall olyasmit, hogy a magvető munkájának nagy része emiatt idő és energiapocsékolás lett volna.
A legtöbb igemagyarázat úgy tekinti a magvető példázatát, mint négy talajtípust: kemény föld, sekélyes föld, tüskés talaj és a jó talaj. A példázatot viszont úgy is lehet tekinteni, mint ami kétféle talajt mutat be: a termékenyt és a terméketlent. Három példát mond mind a kétféle talajra. Minden embernek egy végzete lesz a két lehetőség közül. Az evangelizáció eredménye a jó talajról szól – azokról, akiknek életében nem csak gyökeret ver, de növekszik és sokszorozódik is.
Néhány ember úgy értelmezi az evangelizációt, hogy az egyenlő azzal, amikor látjuk, ahogyan egy nem hívő elimádkozza a megtérő imát, miután hallotta a jó hírt. Az evangelizáció célja viszont több mint az üdvösségre vonatkozó döntés. Az evangelizáció célja egy változás az életstílusban – ahogyan egy ember engedelmesen követi Krisztust tanításaiban és parancsolataiban. A végcél az, hogy tanítvánnyá váljunk – Krisztus elkötelezett és hűséges követőivé.
Sajnálatos módon, ha egy személy úgy dönt az üdvösségről, hogy közben nem érti meg, milyen ára van Krisztus követésének, könnyen elbukhat az Ő követésében és a neki való szolgálatban. Ezt a szituációt a magvető példázatának első három talaja illusztrálja. Az emberek megkapják az üzenetet, de a madarak felcsipegetik a magot, vagy a nap kiégeti, vagy tövisek fojtják meg. Jézus úgy magyarázta, hogy a madarak, a nap és a tövisek reprezentálják az emberek életében rejlő szellemi akadályokat. Ezek közé tartozik a gazdagság hajszolása is. Ezek azok a dolgok, melyek megakadályozzák, hogy az üzenet hosszú távú hatást fejthessen ki. Amilyen buzgón vágyunk arra, hogy láthassunk embereket megtérni, lehetséges, hogy túlságosan idejekorán késztetjük őket döntésre, ahelyett, hogy együttműködnénk a Szentlélekkel, aki majd vezeti őket – elsőként a döntés meghozatalára, majd a tanítványságra.
Az, hogyha megértjük, hogy az evangelizáció célja a tanítványság, hatással lesz arra, hogyan osszuk meg másokkal az üzenetet. Jézus megtanította követőinek, mennyire fontos, hogy megértsék az Ő tanítványságának az árát: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lukács 14:27-28).1
Egy nem hívőnek fel kell fognia annak a döntésnek a jelentőségét, amikor Krisztus megbocsátását elfogadja és követni kezdi Őt. A hívőknek viszont nagyon vigyázniuk kell, nehogy érzelmileg manipuláljanak embereket, hogy döntést hozzanak olyasmivel kapcsolatban, amit nem is értenek, és amit nem készek meghozni. Amikor egy emberrel közös imádkozásba fogunk, hogy Krisztust befogadja, meg kell bizonyosodnunk arról, hogy pontosan tudja, mit is tesz. Ez néha bölcsességet, és önuralmat is igényel. Nem vagyunk felelősek azért, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy életüket Krisztusnak szenteljék. Az evangelizáció nem csupán emberi rábeszélés; a Szentlélek munkája az. Jézus azt ígérte, hogy a Szentlélek majd meggyőzi a világot, és „leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet.” (János 16:8) Felelősek vagyunk azért, hogy az emberekkel érthetően osszuk meg az evangéliumot. A Szentlélek viszont az, aki meggyőzi a hallgató ember szívét. Amikor megértjük, hogy Isten a kezdeményező és aktívan dolgozik az evangelizáció folyamata alatt, bátrakká válunk és egyszerre az Ő meggyőző munkájára kezdünk támaszkodni. Lehetünk türelmesek is, és hagyatkozhatunk az Ő időzítésére is ahelyett, hogy korai döntésre késztetnénk az embereket. Ettől nem leszünk sem hezitálóak, sem sietősek a bizonyságtételünkkel.
Elő-evangelizáló tanítványság
Az evangelizáció és a tanítványság körforgása akkor teljes, amikor a tanítványok olyan küldöttekké válnak, akik maguk is evangelizálni kezdenek, és tanítványokká tesznek másokat. Az amerikai egyház és más nyugati országok egyházai sokat tanulhatnak ilyen szemszögből a világ többi részén levőktől. Az utóbbi 50 évben az Assemblies of God egyház gyülekezetei sok országban felülmúlják a nyugati országok növekedési arányait. Ez különösképpen igaz Latin-Amerikára, Afrikára és Ázsia több részére. Egyik oka ennek a robbanásszerű fejlődésnek az, hogy a legtöbb Harmadik világbeli országban a hívőknek megtanítják a személyes evangelizálást. Ezzel szemben az észak-amerikai hívők nagy része úgy gondolja, hogy az evangelizációt fizetett, profi gyülekezeti tagoknak kell végeznie. Az olyan országokban, ahol a fizetett gyülekezeti munkások száma nem jelentős, a gyülekezetek sokkal aktívabbak az evangelizálás terén.
Az, hogy valakiből hatékony bizonyságtevő válhasson, nem szükségszerűen függ attól, hogy milyen régóta követi Krisztust. Kiterjedt kutatói munkák bizonyítják, hogy sok ezer gyülekezetben olyan emberek végzik a személyes evangelizációt, akik kevesebb, mint egy éve keresztények. A személyes evangelizáció alapeleme Krisztus követésének. Minden hívő életstílusában ott kell lennie annak, hogy valamilyen módon hatást próbáljon gyakorolni a körülötte lévő nem hívőkre.
A célfeladat
Az evangelizáció és a tanítványság célját világosan körvonalazza Pál a Kolossébeliekhez írt levelében: „most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől.” (Kol. 1:22-23) Pál aztán tovább fejtegeti az evangélium hirdetésének célját: „Mi őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk és tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban.” (Kol. 1:28, – kiemelés hozzáadva) Figyeljük meg, hogy a végcél az, hogy minden tanítvány szenten, hibátlanul és feddhetetlenül állhasson majd az Úr elé – tökéletesen Krisztusban – földi élete végén.
Mikor a lelkészek saját helyi gyülekezeteiket vezetik az evangelizálás területén, gyakran kell döntést hozniuk a felhasznált időt és anyagiakat illetően. Mint Pálnak, nekünk is el kell köteleznünk magunkat arra, hogy „mindenképp” megmentsünk embereket. (1 Kor. 9:22, kiemelés hozzáadva) Viszont prioritásokat kell felállítanunk, melyek azok az eszközök, amelyek ahhoz a célhoz vezetnek, amit Isten Igéje definiál – vagyis a „Krisztusban tökéletes” tanítványokhoz. (Kol. 1:28) Néha ez azt fogja jelenteni, hogy olyan módszereket kell választanunk, melyek talán nem késztetik gyors döntésre az embereket, de végül több tanítványunk lesz.
Jézus aggodalmának fókuszában minden ember végzete, és a bűn örökre szóló következményei állnak. Az evangélium arra hív mindenkit, aki hallja, hogy döntsön, és színt valljon az Isten Igéjével kapcsolatban. Az evangélium fókuszában azoknak az embereknek az üdvössége áll, akikből Krisztus menyasszonya lesz. Az egyház küldetése az, hogy Krisztus missziójában részt vegyen, hogy „számtalan fiát vezesse dicsőségre”. (Zsidók 2:10)
Az evangelizáció és a tanítványság körforgása egy véget nem érő folyamat, melyben elérünk embereket, és szolgálatba fogadjuk őket, akik egyben Krisztus örök királyságának polgáraivá válnak.
RANDY HURST, Springfield, Missouri-ból származik, és az Assemblies of God Világmissziójának kommunikációs igazgatója, valamint a Commission on Evangelism (Evangelizációs Bizottság) megbízottja.
Vélemény, hozzászólás?