A CPYU megjegyzése: Joel Kime a CPYU ifjúsági pásztora és egyben jó barátja. Van egy erőteljes története, mi pedig megkértük, hogy írja le, hogy feltehessük a weboldalunkra. Nagyon szeretnénk, ha valahogy felhasználnád a tinikkel, ami számos téma körüli beszélgetés kiindulópontja lehet, többek között a megbocsátás, a tetteinkért való felelősségvállalás, illetve a más kultúrákkal való kommunikálás és a tőlük való tanulás. Joel írt egy tanulmányfüzetet is, amelyben a kérdések segítségével veszi végig a történetet. Lássuk, mi a véleményed.
Az evangéliumokban Jézus elmond egy történetet egy bizonyos szolgáról, aki „több millió dollárral” tartozott a királynak. Amikor a király azt kérte, hogy számoljon el az adósságával, a szolga nem tudott fizetni. A király azt parancsolta, hogy a szolgát, a feleségét, a gyermekeit és minden vagyonát adják el rabszolgának, hogy ezzel „kiegyenlítse” a tartozását. A szolga rémülten borult a térdeire a király előtt, és időt kért tőle. A király megsajnálta, és elengedte az egész adósságot. Ez az ember örvendezve ment el a királytól, míg össze nem találkozott egy másik szolgával, aki egy párezer dollárral tartozott neki. Az első szolga erőszakosan követelni kezdte, hogy a másik azonnal fizessen neki. Mivel nem tudott fizetni, ezért börtönbe juttatta, míg ki nem fizeti a teljes tartozást. Ennek a híre eljutott a királyhoz, aki magához hívatta ezt az embert, akinek ő korábban megbocsátott. Hogy tehette ezt, hogy miután neki megbocsátottak egy ilyen hatalmas összeg miatt, hogy ő rögtön utána úgy döntött, nem enged el egy kisebb tartozást, amivel a másik tartozott neki? A király megdöbbent és megharagudott a szolgára, ezért újra érvényesnek nyilvánította a hatalmas adósságát, és börtönbe vetette az embert, míg az utolsó fillérig meg nem fizet mindent. Jézus ezzel zárja a történetet: „Eképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, ki-ki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket!”
Ezt a történetet jól ismerjük. Talán túlságosan is. Mindannyian tudnánk példákat mondani a megszakadt kapcsolatokról, keserűségről és neheztelésről. De vajon mikor fogjuk megtapasztalni azt a teljes életet, amit Jézus ígért nekünk?
Jézus nagyon jól használta ezt a példázatot, hogy bemutassa vele, a beteljesedett életben soha nem szerepelhet a neheztelés vagy a keserűség, senkivel és semmivel kapcsolatban sem. Jelképes értelemben a megbocsátás felszabadít bennünket, de valóságosan is ez történik. A példázatban láthatjuk az első szolga örömét, aki, ha nem bocsátott volna meg neki a király, börtönbe zárták volna, elszakítva a feleségétől, a családjától és mindenétől, amije csak volt. Sajnos, hozzánk hasonlóan, ugyanabba a börtönbe kellett mégis kerülnie, amiatt, hogy nem volt képes elfogadni a megbocsátást, és így nem tudta mások felé sem kimutatni azt. Én első kézből tudom, hogy ez egy valósághű történet. Én vagyok az az első szolga.
A bűncselekmény
1991 őszén, épp azután, hogy megkaptam a jogosítványomat, úgy gondoltam, hogy én tudok a legjobban kocsit vezetni az egész országban. Emlékszem, mennyire jó szórakozás volt a határokat súrolni. A szüleim például tíz-tizenöt perc alatt jutottak el kocsival a gyülekezetbe. Nekem egyszer nyolc perc alatt sikerült. Számomra inkább csak egy videójáték volt az egész, és nem jelentette azt a felelősséget, amivel járnia kellett volna. Soha nem kerültem bajba, nem kaptak el gyorshajtás miatt, nem okoztam balesetet, habár volt néhány meleg helyzetem. Na de nem így vagyunk vele mindannyian? 1991 november 3-án vasárnap a gyülekezetbe mentünk a családommal, és már alig vártam, hogy hazarohanhassak, belapátoljam az ebédet, és menjünk is focizni a gyülekezeti srácokkal, a vasárnap délutánonkénti tradíciónk szerint. Ebéd után a testvéremmel, Jeffel beugrottunk a szüleim 80-as évekből származó AMC Concord kombijába. Ezt a sárga, famintás oldalbetétes modellt nagyon ritkán lehet látni az utakon, mivel már több, mint húsz éve nem gyártják. Felvettük a bátyám barátját, Chad-et, az én barátomat, Dave-et, és már hajtottunk is a Lancaster Christian School felé a meccsre.
Nagyon jól ismertem a hátsó utat, mivel a bátyám, a nővérem és én is, mind végig oda jártunk nyolcadikig. Ez a hátsó út egy szakaszon elvitt a Kissel Hill Road-ra is, ami pont a Lancester Repülőtér keleti részéhez vezetett. Gyönyörű őszi nap volt, hűvös, tiszta és csípős. Tisztán emlékszem, ahogy a Kissel Hill Road egyik szakaszán vezettem a kocsit, a Millport Road és az Oregon Road között. Ahogy átjutottam egy kis domb csúcsán, beletapostam a gázpedálba, és éreztük, ahogy az ülésbe préselődtünk. Mint aki tudja, miről beszél, egy ostoba megjegyzést mondtam a kocsiról, hogy „ma jól megy, mert már 110-nél[1] harmadikba váltott”. Dave, aki addig még be sem kötötte a biztonsági övet, azt mondta erre, hogy jobban teszi, ha beköti! Nem igazán sejtette, hogy a gyanakvása mentette meg talán az életét. Miközben az övvel ügyetlenkedett, megláttam egy Amis szekeret körülbelül 100 méterrel előttünk a mi sávunkban, ami ugyanabba az irányba ment, mint mi. Valami olyasmit mondtam a többieknek a kocsiban, hogy „elhúzok mint egy golyó ezek mellett”. Nagyon lazának gondoltam magam.
Mi, akik Lancaster megyében élünk, megszoktuk az Amisokat[2] közöttünk, az Amisok lovasszekere hétköznapi látvány volt. Lancasterről világszerte tudják, hogy az Amis kultúra kiemelkedő központja. Turisták ezrei látogatnak ide minden évben, abban a reményben, hogy megláthatnak egy szürke lovat és egy szekeret az úton, vagy Amis családokat a hagyományos fekete-kék öltözetükben. Az európai vallási üldöztetések miatt az Amis családok az Új Világba utaztak, hogy megkeressék az ígéret földjét maguknak. A kultúrájuk és a szokásaik legnagyobb része pontosan ugyanolyan maradt, mint amilyen évszázadokkal ezelőtt volt, amikor Amerikába jöttek. Az Amisok például tudnak angolul, de egymás között a pennsylvániai holland-német nyelvjárásban beszélnek. Minden lancaster-i tudna mesélni neked a kultúrája egyre gyorsabb változásáról, de az Amisok tagadhatatlanul megtartották a hagyományos kultúrájukat egy másik, progresszív kultúra közepette. A farmerkedő megye változásai és nyomása, amely virágzóan változik át jómódú külvárosi jellegű megyévé, az utóbbi évtizedekben kiábrándította őket Lancaster megye termőföldjéből. Ahogy a lakóövezetek és bevásárló negyedek kezdték átvenni a farmok helyét, Amis családok százai vándoroltak csendesebb farmos területekre, mint például Indianába és Mexikóba.
Ez a kis második exodus azonban nem sok változást okozott az Amisok életében Lancasterben. A lovasszekerek még mindig rendszeresen közlekednek az országutakon. Összességében az amerikai kultúra úgy kezeli az Amisokat, mint ahogy a lassan mozgó szekereiket, természetesnek veszi, és elhúz mellettük.
A szekér mellet való elhaladás alapvető szabályos formája az, hogy le kell lassítani mögötte, balra kitenni az irányjelzőt, ellenőrizni, hogy a másik sáv üres előttünk, áthaladni a kettős sárga vonalon a másik sávba, elhaladni a szekér mellett, kitenni a jobboldali irányjelzőt, és visszamenni a jobb oldali sávba. Némelyek számára ez a műveletsor nevetséges: „Lelassítanak minket. A kerekeik fémkerete nyomot hagy az úttesten, a lovaik pedig mindenhol bűzt hagynak maguk után.” Ezt a kevesek által képviselt szemléletet az Amis viccekkel együtt, könnyű szembeállítani azzal a pontos jellemzéssel, amit a legtöbb lancaster-i el tud mondani róluk: az Amisok kiemelkedően szorgalmasak, nyugodtak és sikeresek.
Szóval beletapostam a gázba, most már kb. 110 és 120 között, és átvittem a kocsit a bal sávba, hogy elhagyjam a lovasszekeret. Ahogy sebesen közeledtünk a szekérhez, soha, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy megláttam a ló orrát kifordulni elém. Azonnal tudtam, hogy most készülnek elém kanyarodni. Nem néztem, de nem is láttam az irányjelzésüket, sem azt a kis leágazást, amerre éppen balra kanyarodni készültek. Ösztönösen tövig nyomtam a fékpedált. A fékek satuztak, a kocsi csak csúszott előre, a kerekek csikorogtak. Belecsapódtunk a szekérbe, és hallottam ahogy a szélvédőm apró üvegdarabokra pattan szét. A szekér átrepült a kocsi fölött, mi pedig zörögve gurultunk balkéz felé a mezőn egy akadályig. A kezeimen csorgott a vér, miközben szorosan markoltam a kormányt, de csak a szélvédő üvegszilánkjaitól, amik lehorzsolták az ujjaimat. Még most is van egy kis heg a balkezem két ujjperece között, ami folyamatosan emlékeztet rá, hogy gyakorlatilag semmi bajom nem esett.
Dave nem jutott el oda, hogy becsatolja a biztonsági övet. Amikor a fékre tapostam, ő elkapta a válla mellett az övet, és abba kapaszkodott két kézzel. Az öv beakadt, körberepítette Dave-et mint Tarzant, és a bal válla belecsapódott a szélvédőbe. Valószínűleg a válla törte be a szélvédőt, de az is lehet, hogy a szekér. Viszont az élmény fájdalmasságán kívül semmi baja nem esett sem neki, sem Jeffnek, sem Chad-nek. Dave apja elment a helyszínre, miután eltakarítottak mindent, és elmondta nekünk, hogy a féknyomok láthatóan mutatták, hogy a kocsi egy telefonpóznától körülbelül 30 cm-re szaladt le az útról. Annyira gyorsan történt minden, hogy arra sem emlékszem, láttam-e telefonpóznát.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenki jól van a kocsimban, megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az ütközés miatt be volt szorulva. Ebben a pillanatban egy Amis férfi rohant a kocsink felé, eszeveszetten üvöltözve, „Tud valaki újraéleszteni? Tud valaki újraéleszteni?” 17 évesként én voltam a legidősebb a kocsiban. Azt hiszem, Dave kapott valami ilyesmi képzést, de arra egyikünk sem volt felkészülve, ami a kocsiból kiszállva fogadott minket. Odamentünk az ütközés helyére, ahol az Amis férfi a karjában tartott valakit, aki az édesanyjának nézett ki. Komoly sérüléseket szenvedett, egész teste remegett, és látszott, hogy kitörtek a fogai. Szóltam Jeffnek és Chad-nek, hogy rohanjanak a legközelebbi házakhoz, ami azon a környéken csak tanyákat jelentett, hogy keressenek egy telefont és hívják a mentőket. Átsprinteltek a mezőn, és mivel csak a telefonra koncentráltak, a testvérem még csak nem is látta az Amis hölgyet. Arra emlékszik, hogy a földeket nemrég szántották fel, mert olyan volt, mintha egy homokos tengerparton próbált volna futni, minden lépésnél a földbe süppedve. Az, ahogy a testvéremnek telefonért kellett rohannia, volt az első abból a sok helyzetből, amelyekből ráébredtem, milyen borzalmas fájdalmat okozott a bűnöm, nem csak az Amis családnak, hanem a saját családomnak is. El tudod képzelni, hogy 13 éves gyerekként rohansz egy telefonhoz, hogy felhívd a mentőket, mert a bátyád egy szörnyű balesetet okozott? Dave és én ott maradtunk, és kocsikat intettünk le, azt remélve, hogy lesz valakinél egy mobiltelefon, ami akkoriban még ritka volt. Kétségbeesetten cibálgattam az ingét, valami ilyesmit mondogatva, hogy „Most mit csináljunk?”
Azonnali következmények
Végül megálltak az autók, és a rendőrség meg a mentők is a helyszínre érkeztek. Ettől nagyon megkönnyebbültem. A családunk egyik barátja, aki arra járt, felvette Jeffet és hazavitte. Tőle hallották a szüleim először, és vele együtt visszajöttek értem is. Ahogy közeledtek a baleset helyéhez, már messziről látták a mezőn a kocsit, de a szekér felismerhetetlen volt. Képzeld el azt az érzést, hogy egy olyan pusztítás helyszínére mész, amit a fiad okozott. Milyen érzés lehetett ez apámnak! Ahogy apával a rendőrkocsi hátsó ülésén ültünk, abból nem sok mindenre emlékszem, csak a félelemre és az ellenállhatatlan vágyra, hogy elmondjam az igazat, hogy azt, amit súlyos tehernek éreztem, ledobjam a vállamról. A rendőr magunkara hagyott egy kis időre az apámmal, miután elkezdtem mondani néhány kezdetleges információt. Arra jutottunk, hogy valószínűleg azért hagyott ott, hogy együtt beszélhessük meg az esemény részleteit, valószínűleg azért, hogy úgy adhassuk elő a történteket, hogy ne legyek annyira hibás a balesetért. Tudtam, hogy borzalmas az egész, úgyhogy mindent elmondtam pontosan úgy, ahogy történt, még azt is, hogy legalább száztízzel mentem. Ezt egyébként később ők maguk is látták a féknyomok hosszából. A következő hetekben láttam, mennyire nagy hatással volt a rendőrre az őszinteségem. Akkoriban egyszerűen halálra voltam rémülve, és nem akartam bármilyen más bajt okozni. Hogy hazudjak, az fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy börtönbe fogok-e kerülni, a fiatalkorúak városi börtönébe, vagy valami más borzalmas helyre. De végül hazaengedtek az apámmal, viszont azt is megmondták a rendőrségen egyértelműen, hogy lesz folytatása az ügynek.
Soha nem felejtem el, amit az apám mondott az esetlen bocsánatkérésemre, miközben a kocsival mentünk hazafelé: „Elég volt mára az, amin eddig átmentél. Nem akarjuk még jobban megnehezíteni a dolgodat.” Igaza volt, és nagyon örülök neki. Már így is rosszul állt a helyzet, és még csak rosszabb lett utána. Amikor hazaérkeztünk, kevesebb, mint öt perc alatt, az anyám jött elém az ajtóban. Vagy fél órán át csak sírtam az anyám vállán. Ahogy terjedni kezdett a hír, egyre több család és barát jött át, hogy érzékeltesse a szeretetét és támogatását. Nem csináltak semmi különöset, de mégis mindent: egyszerűen csak ott voltak. A barátaink a gyülekezetből, akikhez menni akartunk, abbahagyták a focit és ők is átjöttek, piszkosan és fáradtan. Fokozatosan egy egész tömeg gyűlt össze az iskolai és a gyülekezeti barátainkból. Ez már önmagában is figyelemreméltó volt, ugyanis ritkán próbáltam ezt a kettőt összekombinálni. Szerintem még imádkoztak is együtt.
Ahogy a barátaimmal lent ücsörögtünk, a szüleim szóltak, hogy menjek fel a szobájukba. Elmondták, hogy a rendőrségről most telefonáltak az Amis hölggyel kapcsolatban, akit kórházba szállítottak. A maradandó agykárosodás miatt lélegeztetőgépre volt szüksége, hogy életben tarthassák. Mivel az Amisok nem hisznek az életben tartás gépi eszközeiben, a nő éjszaka meghalt a kórházban. Ez a rettenetes hír hatalmas erővel nehezedett rám. A rendőr pedig azt is elmondta, az Amis hölgy nem az anyja volt a férfinak – hanem a felesége. Ráadásul, épp nemrég házasodtak össze, és a nászútjukon voltak. Még csak öt napja voltak házasok. A férfi huszonegy éves volt, a nő tizenkilenc. Mivel hagyományosan a november az esküvők hónapja az Amisoknál, ezért a szokásos Amis mézeshetek utazásai közepén voltak, ami azt jelentette, hogy egy pár napig az egyik rokonnál vannak, majd egy másiknál, aztán megint másiknál, és így tovább. Ennek a boldogságnak a közepén a fiatalasszony meghalt, és én voltam az, aki a halálát okozta. Ez volt (és azóta is ez) életem legrosszabb napja. Anyám emlékszik rá, ahogy a karjaiban sírtam, apám és az öcsém mellettem ültek az ágyon, a kilenc éves húgom, Laura pedig meg volt győződve, hogy börtönbe fognak zárni! Végül mindenki hazament a vendégek közül, de Istennel hosszú beszélgetésem volt aznap éjjel.
Másnap a szüleim megengedték, hogy ne menjek iskolába, és az egyik barátomnak is megengedték a szülei, hogy velem legyen otthon. Eljött értem kocsival, és Monty Python filmeket néztünk, hogy eltereljük a figyelmünket a katasztrófáról. A „Live at the Hollywood Bowl” közben telefonáltak a szüleim. A nagybátyámtól hallották, akinek az Amis közösségben voltak ismerősei, hogy aznap lesz a ravatalozás. A szüleim azt mondták, hogy én is menni fogok. Ez teljesen rémisztő volt nekem. Noha a szüleim jellemének a mélységét is megmutatta. Tudok róla, hogy később elmondták másoknak, hogy ez volt a legnehezebb dolog az ő életükben is. Most, hogy egy 6 és egy 5 éves gyermek apja vagyok, el sem tudom képzelni, mit tennék hasonló helyzetben. Hogyan kezelnék egy ilyen rettenetes dolgot, amit a fiam tenne? Mennyire érezném felelősnek magam? És hogyan reagálnék? Ahogy lépésről lépésre foglalkoztunk a bűnöm következményeivel és feldolgozásával, a szüleim mindent helyesen tettek. Egy ilyen világban, ahol mindenki el akarja terelni a vádakat magáról, különösen ha a saját gyerekei okoznak bajt, a szüleim mellettem álltak és végigvezettek ezen az ügyön, Istent tisztelve, felelősségteljesen és őszinteséggel.
Aznap este a szüleimmel és az ifjúsági pásztorral (aki még csak három hónapja volt a gyülekezetünkben… azóta is döbbenetes számomra, hogy eljött… ez is egy példa az istenfélő elkötelezettségre), elmentük oda, ahol úgy tudtuk, hogy a ravatalozás lesz. Annyira ideges voltam, hogy görcsben állt a gyomrom. Azt sem tudtam milyenek lesznek ezek az emberek (látszik, mennyire törődött ez a lancaster-i az Amisok szubkultúrájával, ami ott volt gyermekkoromtól fogva az orrom előtt), vagy hogy mi fog történni. Vajon puskával a kezükben fognak tömegesen előjönni a verandáról? Én szó szerint erre számítottam. Odaértünk a házhoz, és úgy tűnt, senki sincs otthon. Téves címet kaptunk, nem a ravatalozás helyére kerültünk, hanem a férj családjának a házához. Néhány rokona volt a házban, és anyám arra emlékszik, hogy a férj nagymamája jött ki elénk, megölelt engem, és biztosított a bocsánatáról. Én erre a kedves gesztusra már nem emlékszem, valószínűleg azért, mert a fejemben csak az járt, hogy most jön a legrosszabb. Meglepő módon a férj apja is ott volt, és valaki el kellett, hogy vigye kocsival a ravatalozásra. Így hát beszállt a kocsinkba, és mutatta az utat. Az apa, bár nagyon zárkózott volt, nem viselkedett bántóan, sőt a megbocsátását is kifejezte. De vajon el tudod képzelni, hogy a fiad nemrég elvett feleségének a ravatalozására mész annak a családjával, aki felelős a haláláért?
Mikor aztán odaértünk a ravatalozásra, láttuk, hogy Amisok szekerei állnak a farm épülete körül mindenhol, ami csak fokozta a félelmemet. Egy tragédia történt a lancaster-i Amis közösség életében, úgyhogy sokan eljöttek, hogy együttérzésüket fejezzék ki a családnak és részt vegyenek a ravatalozáson. A helyi újság címlapjára került a hír erről a veszteségről, ami épp az öröm idején történt. Aztán eljött a pillanat. Kiszálltunk a kocsiból és beléptünk a nem túl jól megvilágított házba. Anyám elmondta, hogy mivel az após velünk volt, ezért nem kellett végigmennünk a kopogtatás fájdalmas procedúráján, hanem rögtön beinvitáltak a házba. Mivel soha nem voltam még Amisok házában, ezért meglepődtem, mennyire hasonlít a miénkhez. A családhoz már eljutott a hír, hogy jövünk, úgyhogy a nappaliban vártak minket. Az elhunyt Amis hölgy szülei, Melvin és Barbara Stolzfus, odajöttek hozzám, és átöleltek. Könnyek között motyogtam, hogy mennyire sajnálom, ők pedig a leghihetetlenebb szavakat mondták, amit szerintem valaha ember mondhat: „Megbocsátunk neked. Tudjuk, hogy Isten akarata volt, hogy most haljon meg.”
Ezt nem lehet elhinni. Teljesen megdöbbentett. De még ennél is tovább mentek! Azzal folytatták, hogy meghívták a családomat vacsorára! És azt akarták, hogy hamarosan menjünk, néhány héten belül! El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés árasztott el.
Majd valaki a hátsó szobába vezetett, ahol a férj, Aaron Stolzfus állt a felesége, Sarah nyitott koporsója mellett. Ahogy idegesen odapillantottam, meglepődve láttam, hogy egy gyönyörű fiatal asszonyt látok. Aaron, a szüleihez hasonlóan, kitárt karokkal lépett hozzám. Azt mondtam: „Hogy tudnám valaha jóvátenni?” Egyszerűen megbocsátott nekem. Csak megöleltük egymást, miközben a megbocsátás szabadsága végigáradt rajtam és átjárt teljesen.
Ahogy most újra és újra átolvasom az előző bekezdéseket, úgy érzem, nagyon korlátozottak az angol anyanyelvi ismereteim ahhoz, hogy felidézzem az ott átélt érzéseket. Amikor szóban mondom el a történetet, nagyobb hatással szokott lenni. Talán a hallgatóság az arcomról is olvas ilyenkor. Talán az érzelmeket nem lehet visszatartani, csak ömlenek belőlem. Csak annyit tudok, hogy Stolzfusék egyszerű szavai a megbocsátásról hatalmas erővel jártak át. Némelyek azt mondják, hogy az Amisok azért tudnak így megbocsátani, mert a teológiájuk közel áll a fatalizmushoz, ami azt jelenti, hogy abban hisznek, hogy minden el van rendelve, meg kell hogy történjen, úgyhogy nincs értelme kiborulni, ha bármi rossz történik. Isten irányít mindent. Valahogy érzelemmentessé váltak az élet fájdalmai és szenvedései kapcsán, és sokkal jobban tudják kezelni ezeket. Azt nem tudom, hogy mennyire igaz ez minden egyes Amisra, azt viszont biztosan tudom, hogy ez a konkrét család kifejezetten érzelemdús. Méghozzá pozitív értelemben. Rendkívül vidám és barátságos emberek. És azt is tudom, hogy a balesetet, Sarah halálát, nagyon-nagyon nehezen élték meg.
Amikor anyám egyszer visszaemlékezett az eseményekre, ezt mondta: „Soha nem felejtem el, amit Jim pásztor mondott nekünk másnap. Egész este figyelte Joelt. Azt mondta, egy olyan tinédzserként indult neki az estének, akinek a bűntudat rettenetes súlya nyomta a vállát, de már úgy jött ki a házból, hogy ezt a hatalmas terhet levette róla a megbocsátás.”
Az ítélet
A Stolzfusék valóban vendégül láttak minket vacsorára valamikor egy hónapon belül, ami egy olyan esemény volt, amire csodálattal emlékszem vissza. Ott ültünk ugyanabban az Amis házban Sarah családjával, Aaronnal és az ő családjából néhány emberrel. Az asztal tele volt finom ételekkel, és egy pillanatra sem mutattak semmilyen neheztelést. Egyszer sem kellett kellemetlenül éreznünk magunkat. Épp ellenkezőleg, olyan volt mint egy ismerkedési est, egy tartalmas barátság szándékos kezdeményezése. Sztorikat meséltünk egymásnak, hogy összehasonlítsuk az Amis szubkultúrát a megszokott amerikai kultúrával. Annyira kedvesek voltak! Megnyitották előttünk a házukat és a szívüket is.
A Lancaster-i Amis közösség általában is mély benyomást tett rám. Még most is megvan az a legalább ötven képeslap, amit a különböző Amis emberektől kaptam az egész megyéből. Folyamatosan bátorítottak, és Isten felé fordították a figyelmemet.
Ugyanebben az időben tett nálunk egy emlékezetes látogatást a fociedzőm. Emlékszem, ahogy egyik este az ajtóban beszélgettünk. Soha nem felejtem el, amit mondott: „Joel, te mostantól könyörületes ember leszel.” Mennyire igaz. Azóta soha nem jelentett gondot, hogy megbocsássak másoknak. Nem mintha sokat fáradoztam volna azon, hogy eljussak ide, és kiképeztem volna magamat rá. Épp ellenkezőleg, úgy gondolom, maga Isten változtatta meg a szívemet, mert már nem kell erőlködnöm a megbocsátáson. Olyan természetesen jön elő belőlem, mint ahogy a szívem dobog, és semmit nem kell hozzátennem.
A következő hónapokban nem ültem volán mögé, és oda is adtam a kocsi-kulcsot a szüleimnek. A bírósági tárgyalás 1992. február 5-re volt kitűzve. A baleset súlyossága miatt járművel elkövetett emberölés vétségét állapították meg, ami magában foglalja a véletlenszerűséget is, de a felelőtlen gondatlanságot is a járműhasználat során, ami a halált okozta. Nem tudom biztosan, hogy ez hová esik az emberölés kategóriái között, de az biztos, hogy ha egy évvel idősebb lettem volna, akár börtönbe is kerülhettem volna, ami még egy szelete az egész történetnek, ami Isten kegyelmét mutatja számomra. 17 éves voltam, tehát még kiskorú, ezért a fiatalkorú jogrend szerint kezeltek, ami megmentett a sokkal keményebb ítélet alól, ami a felnőttek bíróságán várt volna rám. Nem sokkal a baleset után egy pártfogót és egy ügyvédet rendeltek ki mellém, hogy végigvegyék velem és a szüleimmel a büntetési eljárást még a tárgyalás napja előtt. A járművel elkövetett emberölés általános büntetése a tettes jogosítványának bevonása három évre, kétszáz óra közmunka, az összes ügyvédi költség fedezése (mindössze 100 dollár körül) és a közmunka teljesítéséig próbaidőre bocsátás. Számomra ez, összevetve azzal, hogy Sarah az én tetteim miatt halt meg, egy rendkívül nagylelkű ítélet volt.
A per és a büntetés még egy lehetőséget adott az Amis családnak, hogy bemutathassák a megbocsátás szabadságát. Leveleket írtak a bírónak, amelyekben kegyelemért könyörögtek értem, és azt kérték, hogy minden vád alól mentsenek fel! Képzeld el azt a jellemet, ami egy ilyen levél megírásához kellett! A bűncselekmény súlyossága miatt semmilyen lehetőség nem volt a felmentésre a törvény szerint. A tárgyaláson az apám mindössze annyit kért a bírótól, hogy amennyiben lehetséges, hamarabb kaphassam vissza a jogosítványomat, mivel hamarosan főiskolára fogok járni, és autóval kell járnom. Reménykedtem benne, hogy esetleg több közmunkáért cserébe kevesebb lesz a próbaidő, de a bíró tartotta magát a szabályokhoz. Ez egy bölcs döntés volt, ami teljesen logikus és elfogadható volt számomra. Miközben a tárgyalóteremből mentük a kijárat felé, a pártfogóm az előcsarnokban odalépett hozzánk. Soha nem felejtem el, ahogy elővettem a tárcámat és azon a napon átadtam neki a nagy becsben tartott jogosítványomat, közvetlenül a tárgyalás után.
A megbocsátástól a barátságig
A Stolzfus családdal azóta is tart a kapcsolatunk (Aaronnak és a család másik ágának is Stolzfus a vezetékneve). Minden évben eljöttek hozzánk, és mi is hozzájuk, körülbelül egyszer egy évben, a baleset évfordulójához közeli időpontban. Emlékszem, hogy egyszer, amikor átjöttek hozzánk, Aaronnal ping-pongoztunk. Vagy tíz meccset lejátszottunk, és mindig megvertem, ami nekem elég fura helyzet volt. Itt vagyok én, egy felelőtlen kölyök, ami megölte az ő feleségét, most meg ping-pongozok vele. Úgy láttam, tényleg élvezi a játékot, és még folytatni is akarta. Gondolkoztam, hogy esetleg hagyjam-e nyerni, de mivel lett volna jobb úgy? Arra jöttem rá, hogy az Aaronnal és a Stolzfus családdal való kapcsolatunk, bár nagyon borzalmas körülmények között kezdődött, addigra egy szabályos, normális kapcsolattá fejlődött. Ők megbocsátottak nekem, és soha, de soha nem vonták vissza ezt a döntésüket. Sőt, még egy igazi kapcsolattal is kiegészítették. Ezt figyeljétek: öt évvel a baleset után Michelle-el meghívtuk őket az esküvőnkre, és el is jöttek – a szertartásra is meg a vacsorára is, ajándékokkal! Lehet, hogy valaki olvasás közben azt gondolja, „De érzéketlen ember vagy! Meghívtad az esküvőre? Szerinted nem aláztad meg őket ezzel!?!?!” A felszínen bizonyára így tűnik. Nekem is nagyon furcsa, hogy meghívtuk Stolzfusékat, hogy velünk együtt ünnepeljenek, miközben öt évvel korábban én teljesen szétzúztam az ő ünneplésüket. De ez a nézőpont nem veszi figyelembe a kapcsolat mélységét. A múltat megbocsátották, és valójában mi már barátok voltunk. Az emberek a barátaikat szokták meghívni az esküvőre. Én személy szerint nagyon szívesen kürtölöm szét az egész világnak az ő megbocsátásuk nagyszerűségét. Nekem a Stolzfusék meghívása az esküvőre nem azt jelentette, hogy azzal dicsekedjek, hogy vannak Amis barátaim is, hanem azt mutatta be, mindenkinek, aki csak ismert minket, mennyire megdicsőül Isten akkor, ha az emberek engedelmeskednek az Ő parancsainak! Hogy még tovább fokozzam, amikor három évvel később Jamaicába költöztünk misszionáriusként, akkor a Stolzfus család anyagilag is támogatott minket! Ahogy ők tanították nekem, a megbocsátás nem mindig csak egyszeri esemény. Talán ezt akarta Jézus is kifejezni, amikor Péternek azzal válaszolt, hogy nem csak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk. Más szavakkal, Jézus azt fejezte ki, hogy ahhoz hogy a megbocsátás szándékát kövessük a szabadságban, ahhoz folytatásnak is kell következnie, a kapcsolat helyreállításának, vagy, mint az én esetemben, és új kapcsolat létrehozásának.
Isten még jobban megáldotta ezt a helyzetet, amikor Aaron feleségül vette Sarah húgát, Levinát. Számomra ez azt jelentette, hogy Isten lehetővé tette, hogy a család újra teljes legyen. Mostanára már gyönyörű családjuk van, sok gyerekkel.
Tavaly, amikor Melvint és Barbarát látogattuk meg, (Aaron és Levina Aaron családjának a farmján élnek egy házban, úgyhogy velük nem sokat találkozunk), a pékség-farmjukon Lititz-ben, akkor pár év szünet után először láttuk őket újra. Amíg Jamaicában voltunk, kimaradt egy év, majd a következő év is, mert épp akkoriban érkeztünk haza, úgyhogy öröm volt újra találkozni a 2-3 éves kihagyás után. Az addig elmúlt tizenegy év után először beszélgettünk nyíltan, de ugyanakkor nagyon kedvesen a balesetről. Most is igaz volt, hogy soha nem vádoltak, csak elismerték, mennyire nehéz volt. Hogy mennyire hiányzik nekik Sarah. Lehetőségem nyílt kifejezni a hálámat és elmondani nekik, hogy a tőlük kapott megbocsátás szabadsága milyen hatással van a sok emberre, ahányszor csak elmondom a történetet. Majd el is sírtam magam, ahogy most is, miközben ezeket a sorokat gépelem.
A szabadság országában, ez a fajta szabadság gyakran elkerül minket. Annyira kevés elképzelésünk van arról, hogy is kellene kinéznie? Isten megdicsőítette magát az életemben, azzal, hogy megáldott egy gyönyörű képpel, hogy hogyan kezelhetik az emberek az ellenük elkövetőt a bűncselekmények után. A nagybátyám, Jim Ohlson, miközben az egyik első kéziratot kommentálta, ezt a megjegyzést tette: „Én azt látom benned, hogy az Amisoktól kapott bocsánat magabiztosságot adott neked, hogy teljességgel éld az életet.” Jézus ezt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és hogy teljességben éljék az életet!” Ez a teljes élet csak az elfogadott megbocsátás szabadsága által lehetséges.
© 2003 Joel A. Kime, Lancaster, Pennsylvania.
Eredeti cikk: The Freedom of Forgiveness Received
[1] Km/h. Az eredeti szövegben, a helyi mértékegységnek megfelelően 70 mérföld per óra szerepel.
[2] Puritán életmódot folytató keresztény felekezet
Vélemény, hozzászólás?