Bevezetés
Ahhoz, hogy gondolkozni, vitatkozni, érezni, szeretni tudjunk, először is élnünk kell, s lehetőleg az életet továbbadni, ápolni, gondozni. Ha ezt elfogadjuk, akkor már döntöttünk a legalapvetőbb kérdésben, hogy jobb-e élni, mint nem élni.
Napjainkban azonban az élet fogalma, megítélése, értéke új, és egyre újabb megvilágításba kerül, s mivel e létezésben mi magunk is egészen személyesen részt veszünk, és ez a változás tulajdonképpen saját életünkről szól, nem bújhatunk ki a személyes válaszadás felelőssége alól.
Korunkban az élet (feltétlen) tisztelete és az élet minőségének értékelése két egymástól mind jobban elkülönülő, sőt szemben-álló fogalommá vált. Az élet értéke – a mindenek felett való értéke – relatívvá, viszonylagossá lett. És ezzel elkezdődött az élet elértéktelenedése, kisemmizése. Régmúlt korok emberei harcoltak az életért, és nem csupán saját személyes életben-maradásukért, de az élet szabadságának, egyedüliségének, értékének védelmében. Mára azonban kérdéssé lett az, ami egykor az emberi lét alapja volt: élni kell! – De valóban kell élni? Jó élni? Hogyan? És meddig?
Meddig jó, meddig érdemes élni? Mit tegyünk, ha levágták cukorbetegség miatt az egyik lábunkat, és ha életben akarunk maradni, a másikat is amputálni kell? Mennyiben jelent értéket a Margit-szigeti „kosaras emberek” élete, akik háborús sérüléseik miatt mind a négy végtagjukat elvesztették? Mit választunk, ha súlyos baleset után közlik velünk, hogy ha életben maradunk, akkor is csak rendkívül korlátozott életet élhetünk? Életünk végéhez közeledve súlyosan szenvedünk, úgy érezzük, hogy már csak terhére vagyunk hozzátartozóinknak, környezetünknek, s talán ők is éreztetik velünk, hogy szeretnének szabadulni tőlünk. Helyes-e, ha inkább azt kérjük, hagyjanak békében meghalni bennünket? Vagy mit csináljunk egy éppen most születő élettel, amit nem vártunk, amit nem akartunk, amivel egyszerűen nem tudunk mihez kezdeni? És mit csináljunk – vagy talán mit csinálhatunk – azzal az élettel, amit megkaptunk, de nekünk úgy nem felel meg, mert mi másképpen képzeltük, mások voltak az elvárásaink, a terveink?
Tudjuk-e még az értékek sorrendjét? Tudjuk-e, hogy élni jó, hogy aki önmagát megöli, az saját maga számára a világot öli meg?
Régen az emberek azt kérdezték: Mi az Igazság? Ma már azt kérdik: Mi számít?!
Bioetikai problémák
Ezzel kapcsolatosan az első kérdés, amit föl szoktak tenni, hogy mi egyáltalán a bioetika? Nos a bioetika – nevének megfelelően – az élet etikai kérdéseivel foglalkozó tudomány. Természetesen régen is foglalkoztak ilyen kérdésekkel, mégis csak néhány évtizede, hogy önálló tudománnyá alakult. A második kérdés, hogy mit kell erről tudnia az átlagos érdeklődésű embereknek, és milyen jelentősége van életünk mindennapos valóságában?
Ennek megválaszolása kettős: először az, hogy az alapvető gondolkodásmód megváltozott, és az értékrend bizonytalanná, viszonylagossá vált. Másodszor: a természettudomány, s azon belül az orvostudomány jelentős fejlődésen ment keresztül, s ez ma egészen hétköznapi módon épül bele életünkbe.
Nézzük ezeket meg kifejtve:
– Az alapvető gondolkodásmód megváltozott, az értékrend bizonytalanná, relatívvá vált. A gondolkodásmód általános változásán belül kiemelt szerepe van annak, hogy a tekintélyelvű gondolkodást felváltotta a demokratikus gondolkodásmód. A cselekedetek megindoklásában a lelkiismeretre való hivatkozás még a régebbi időkben megszokottnál is divatosabb lett. Addig azonban az értékrend közös volt, s általában keresztyén alapelvekre támaszkodott. A lelkiismeret feladata az volt, hogy megállapítsa, cselekvésünk megfelel-e ennek az értékrendnek.
A lelkiismeret feladata ma is ez, csakhogy az értékrend változott meg, sőt még szinte hivatalosan elismerve is egyénenként különbözővé lett. Így aztán a lelkiismeret ehhez a nagyon bizonytalan és szubjektív értékrendhez viszonyítva hozza meg döntéseit, amelyek közül nem egyet mások gyávaságnak, embergyilkosság-nak, hazaárulásnak minősítenek. Természetesen különbözőségek eddig is mutatkoztak a megítélések között, azonban a közös tartóerők jóval egységesebbek voltak, a közös alapelvek jóval nagyobb területekre terjedtek ki, így kötelező erejük is szélesebb körű és erkölcsileg mélyebb volt.
A demokratikus jogok terjedésének legtovább az egyházak hierarchiája és az orvosok tekintélye vetett gátat, de nagyjából 30 évvel ezelőtt mindkettő meggyöngült.[1]
Az egyházban egyre inkább fertőzött – és fertőz ma is – az, amit nagyon humánusan tolarenciának nevezünk. Igyekeztek háttérbe szorítani a tekintélyelvű döntéseket, hangsúlyozva a nem befolyásolt lelkiismeret döntési jogát. Ez a törekvés – valamint a világi emberek ilyen irányú elvárása a vallásokkal szemben – mára csak erősödött.
Ebben az időszakban lett egyre hevesebb a betegek autonómiájának követelése is. Ki döntsön a beteg életéről, az alkalmazható gyógymódról? Az orvos, aki tudja, hogy mit kellene tennie, vagy a beteg, akinek az élete, egészsége forog kockán? Mégis kinek az élete?! Ki határozzon, ha a leginkább érdekelt nem tud dönteni? Ki határozzon az eszméletlen helyett, vagy a magát megvédeni nem képes magzat helyett? Mit tegyen az orvos, ha öngyilkosságot elkövetett emberhez hívják, aki meg akar halni? Erőszakkal mossa ki a gyomrát, vagy hagyja meghalni?
– Az orvostudomány fejlődése vadonatúj etikai kérdéseket vet fel.
Gépek segítségével mára lehetővé vált akár szív, vagy más létfontosságú szervek nélküli, leállt agyműködésű emberek életének fenntartása is. Felmerül a kérdés: meddig kell, meddig szabad az életet mesterségesen meghosszabbítani? A lehetséges válaszok közül csak kettőt idéznék: az első a hippokratészi eskü[2] változtathatatlanságát hangsúlyozza: „Minden orvos esküt tett arra, hogy a halál beálltáig minden eszközzel harcol a bajba jutott ember életéért.” A másik már sokkal demokratikusabb, liberálisabb: „Egyedül csak a beteg, a bajba jutott maga, vagy közvetlen hozzátartozói határozhatják meg, hogy meddig akarjon élni, és mekkora életminőség-csökkenést hajlandó elviselni.”
Technikailag megoldhatóvá vált egyes szervek átültetése. Ma már ezt teljesen magától értetődőnek tartjuk. A mesterséges megtermékenyítéssel világrahozott gyermekek száma több tízezer. Lélegeztetőgépen fenntartható valakinek az élete akkor is, ha eszmélete soha többé nem tér vissza. A már megfogant sejtekkel, embriókkal biológiai kísérleteket végeznek. Mára az ember életet teremtő és átalakító lénnyé lett.
Mindezek igazolják, hogy valaha természetesnek tekintett kérdések új megvilágítást kaptak, eddig megszokott értékeink világszerte újraértékelődtek.
Szeretném most pontokba szedve, koncentráltan felsorakoztatni azokat a területeket, amelyeknek erkölcsi-etikai megítélése az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott, és a Szentírás mérlegére téve megvizsgálni azoknak tudományos, valamint hivatalos egyházi értékelését.
Elsőként az élet kezdetén és végén felmerülő etikai problémákat vizsgálom, folytatom a születésszabályozás erkölcsi megítélésével, a génsebészet fejlődésének kihívásával, bár ezt a témát csak vázlatosan érintem a hozzá szükséges nagyon speciális és alapos ismeretek köztudatból való hiánya miatt, kitérek a klónozás eljárására, s végül befejezem az emberen – illetve az emberi agyon – végrehajtott kísérletek felvázolásával.
I. Az élet kezdetének és végének problematikája
Az abortusz
” Hazánkban ma a legveszélyesebb hely az anyaméh! „[3]
A legelső kérdések egyike szokott ez lenni: az élet elején a valódi, emberi élet mikor kezdődik el? Szabad-e, s ha igen, meddig szabad az induló emberi lény életét kioltani? Hiszen senki sem akarja magát saját gyermeke gyilkosának tudni! A második kérdés: tehetünk-e különbséget ember és ember között aszerint, hogy milyenek a testi-lelki képességeik, s a mi ebből következik, mi történjék a fejlődési zavarokat mutató, torzszülött, sőt egyenesen „szörnyszülött” magzatokkal?
Nem túl régen még a természettudományos álláspont volt a döntő, hivatalosan és társadalmi szinten is. „Az élet a két ellentétes nemű ivarsejt egyesülésével kezdődik” – tanultuk biológiaórán. Ezt az alaptételt normális erkölcsi szintű, átlagos műveltségű ember ma sem vonja kétségbe. Mivel a tudományos válasz látszólag kikezdhetetlen, a magát mégis igazolni akaró ember a kérdést változtatta meg, s ma ez már így szól: Mikor tekinthető életnek a megtermékenyített sejt élete?
Jellemző a véleményváltozásra, hogy az orvosi magatartást befolyásolni kívánó Genfi Deklaráció[4] szövegét is megváltoztatták. Nem is túl régen így hangzott az idevágó rész: „Az emberi életet fogamzásától kezdve fenyegetések esetén is a legteljesebb tiszteletben tartom, és orvosi tudásom nem fogom az emberiség törvényeivel – az emberi élet alapvető védelmének elvével (Sz.S.) – szembenálló módon felhasználni.” 1983 óta ez a rész így szól: „Az emberi életet kezdetétől fogva fenyegetések esetén is legteljesebb tiszteletben tartom …” Ez utóbbi megfogalmazás a megítélőre bízza, hogy mikortól kezdődik az emberi élet, és mikortól kezdve kell tisztelni.
Milyen időponttól kezdve beszélhetünk tehát arról, hogy az embrionális fejlődésben már személyes voltának csíráit magában hordozó emberi lélek megjelenik? A szaknyelv „animációnak” nevezi a lélek megjelenését a testben. Az erkölcsteológia fejlődésén belül, nagyjából a középkortól számítva kísérhető nyomon két nézet szinte párhuzamos vitája. Az első az un. szukcisszív animáció elmélete, mely szerint a lélek megjelenését csak bizonyos előzetes fejlődési szakasz befejeztével feltételezhetjük. Ma ez a nézet általában csak a méhfalba való beágyazódásig megy el (kb. az első hét vége). A másik, a szimultán animáció elmélete szerint a megtermékenyített petesejt már úgy tekinthető, mint a sajátos emberi lét hordozója – beleértve az emberi lelket is.[5]
Bár a biológia és a genetika a szimultán animációt igazolja, mégsem mondhatjuk, hogy a tudomány bebizonyította volna, hogy a lélek a megtermékenyülés pillanatától kezdve él. Ennek legsúlyosabb filozófiai-teológiai problémája ugyanis az, hogy a megtermékenyült petesejtek 50-75%-a elhal, mielőtt a méhfalba beágyazódna. Vajon vállalja-e a teológia, hogy a kezdődő emberi életek fele-háromnegyede veszendőbe megy, mielőtt az anyaméhbe eljutna? Gondoljuk meg: olyan valódi emberekről van itt szó, akik – hitünk szerint – halhatatlan lélekkel születnek, és akiknek végső rendeltetése is az örök élet! Az emberről és az üdvösségről alkotott szemléletünk aligha engedné meg, hogy e nagyszámban elhaló emberi kezdeményeket halhatatlan lélekkel rendelkező teremtményeknek tekintsük.
De bármilyen álláspontot valljon is egy mai teológus, orvos vagy éppen csak egy „egyszerű” anya, abban egyet kell érteniük, hogy az emberi életet a leggondosabban óvni és ápolni kell a fogamzásától kezdve.
Mielőtt rátérnénk az abortusz mai megítélésére, nézzük meg e probléma történelmi fejlődését. A magzatelhajtást – mint szülést korlátozó módszert – ősrégi időktől kezdve alkalmazza az ember.[6] A régi kultúrák különböző módon ítéltek az eljárás erkölcsi jellege felől. Platón és Arisztotelész megengedettnek mondották, mert így akarták óvni a kicsiny görög városállamokat a túlnépesedéstől. De Arisztotelész ellenezte a magzatelhajtást, ha az „már megmozdult”. A sumérek, az asszírek, Hammurabi és a perzsák törvénykönyvei tiltották. Majd két és fél ezer évig – kb. K.e.2000-től K.u. 600-ig – ez volt általában az ismert kultúrvilág álláspontja. Keményen büntették azokat, akik a még meg nem született gyermek halálát okozták.
A régi Rómában még a csecsemőgyilkosság is megengedett volt, erkölcsi és jogi tekintetben egyaránt. Következéskép a magzatelhajtást még kevésbé ellenezték, kivéve ha az apa engedélye nélkül tették. Ez az engedékeny magatartás a K.e. 2.sz.-ban változott meg, amikor a népesség száma rohamosan csökkenni kezdett. A császárkori Rómában szigorú törvényeket hoztak az abortusz ellen.
A zsidó-keresztyén felfogás egyöntetűen ellene volt a magzatelhajtásnak, s egészen a legújabb időkig ez jellemezte a „keresztyén nyugati világot”. A második világháború után azonban minden tiltó törvény és büntetés ellenére nagy számban hajtottak végre tiltott műtéteket az USA-ban és szerte a világon. Az utóbbi évtizedekben a világ államainak kb. kétharmad része tette lehetővé, hogy a nők „megszabadulhassanak” a magzattól, ha úgy akarják. Az Egyesült Államokban 1973-ban vált törvényessé az abortusz, azóta évenként egy millióra becsülik a művi vetélések számát. A Népesedés folyóirat 1979/4. száma alapján világviszonylatban ez a szám évente 40 millió (!).[7]
A magyar törvénykezés szerint a méhmagzat – bár potenciálisan egy emberi személyiség lehetőségét hordozza – önmagában még nem személy, nem jogalany, ennélfogva nincsenek sem jogai, sem érdekei. A Polgári Törvénykönyv szerint „a jogképesség az embert ha élveszületik, fogamzásának időpontjától kezdve illeti meg”[8] Az idézett törvényhelyből egyértelműen kitűnik, hogy a jogképesség feltétele maga az élveszületés, tehát a magzat élethez való joga csak megszületése után realizálódik. A jogalkotás a már élő ember életét és egészségét fontosabbnak ítéli, mint a magzatra vonatkozó erkölcsi értékek védelmét, ezért teszi lehetővé a terhesség megszakítását – időbeli korlátozottság nélkül – amikor a terhesség az anya életét vagy egészségét veszélyezteti. Az emberhez méltó életet ugyancsak előbbrevalónak ítéli a magzat léténél, s ezért megengedi a súlyos egészségi ártalomban szenvedő magzat fejlődésének megszakítását is.
Az abortusz erkölcsi megítélésének tehát lehetnek komoly enyhítő körülményei. A jog „indikációnak” nevezi azokat az okokat, amelyeket az állami engedélyezés is figyelembe vesz és egy bizonyos szintig a társadalom is erkölcsileg tolerál, attól függetlenül, hogy még ezek sem szüntethetik meg az abortusz bűnös voltát, azt az elvet, mely szerint semmilyen körülmények között nem lehet a születésszabályozás elfogadott eszköze. De nézzük most az „enyhítő körülményeket”: orvosi indikáció az anya egészségét óvja, a szociális indikáció a sok gyermekre és a nyomorúságos életkörülményekre vagy az anyajelölt éretlenségére, fiatalságára van tekintettel; az eugenikai indikáció, amelyre fentebb már utaltunk a születendő gyermek várható testi rendellenességeit kívánja megelőzni az abortusz engedélyezésével. Az etikai indikáció jellemző példája, amikor az anya nemi erőszak áldozataként várja gyermekét, bár Magyarországon az elmúlt 40 évben nem volt példa arra, hogy ilyen módon teherbe esett anya élt volna ezzel a lehetőségével.
Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg a társadalmi reflexiót:[9] az orvosi indikációt a lakosság 99,7%-a, a genetikai indikációt 97,3%-a fogadja el, viszont a szociális indikációt, amely a magyarországi abortuszok 80%-át teszi ki, a társadalom már kevésbé tolerálja. Az abortusz lehetővé tételét csak azért, mert az anya házasságon kívül fogan 73,5% elutasítaná, a rossz anyagi lehetőségekre is csak 44,8% lenne figyelemmel, azért pedig, hogy háromnál több gyermek ne legyen, 81,8% tiltakozik. E felmérés szerint a társadalom elfogadja a fogamzástól számított magzatvédelem elvét, és a jelenleginél nagyságrendben szigorúbb és következetesebb indikációs terhesség-megszakítási jogrendszert támogat.
Mind az egyházban, mind az állami vezetésben egyre inkább meggyőződéssé válik az a felismerés, hogy – mint sok más egzisztenciális kérdést – az abortuszt sem lehet pusztán tekintélyi úton és büntetéssel megoldani. Az emberi individuum és az élet tiszteletének hangsúlyozása, gyermekeink nevelése mellett szükség van a konkrét segítségre, mind anyagilag, mind erkölcsileg.
Az eutanázia
Nézzük, milyenek az ismeretek az élet végének alapvető kérdéseiről.
Az emberek általános vágya, ha közeledik a haláluk, ne szenvedjenek. „Ha a halál elkerülhetetlen, akkor haljunk meg legalább méltósággal”- mondja az ember. Tagadhatatlan, hogy amióta szívmotorral, lélegeztetőgéppel fönntartható az élet, bizonytalanná, relatívvá vált, hogy meddig kell, vagy meddig szabad az életet fönntartani. De más a haldoklás meghosszabbítása, és teljesen más a beteg megölése! És most érkeztünk el az eutanázia kérdéséhez. A szó görög eredetű, „szép, jó, fájdalommentes halált ” jelent. Kettős értelemben használjuk: jelenti a meghalás kínjainak enyhítését, a halál siettetése nélkül. Ebben az értelemben nem jelenthet problémát az eutanázia, mert minden ép moralitású ember nemcsak hogy vállalja, de el is várja orvosaitól. De van egy másik értelmezése is: jelenti azt az emberölést, amelynek háttere az irgalom, egy nagyon is sajátos szempontból értelmezett humanitást, a gyógyíthatatlan, kínlódó ember fájdalommentes halálbasegítését, vagy ha közvetlen beavatkozással nem is vetnek véget a beteg életének, de nem teszik meg a szükséges intézkedéseket életének fenntartására.
A passzív eutanázia – tehát az, hogy az orvos nem tesz meg mindent a betegért, és hagyja meghalni – bár mind erkölcsileg, mind jogilag nem elfogadható, mégis széles körben elterjedt általános gyakorlat. Ha a passzív eutanáziánál az orvos szándéka a beteg halála, akkor az aktív – a szándékos emberölés – és a passzív eutanázia között nincs elvi különbség. Ma – hazánkban is – az eutanázia gyakran előfordul, de mindenféle jogi felhatalmazás és következmény nélkül titokban történik.[10] Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a gyakorlatban a passzív eutanáziát sokszor nem indikált, nem-hasznos orvosi kezelésnek nevezik, melynek megszüntetése kizárólag az orvos döntési jogának minősül, akkor ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban gyakran végeznek eutanáziát a beteg megkérdezése vagy beleegyezése nélkül, maga a beteg és a nyilvánosság kizárásával, hivatalosan megvitatott és elfogadott jogszabályok nélkül.
Az etunazáia – e második értelmezése – tehát nagy orvosetikai probléma. A hippokratészi esküben az orvos arra is kötelezi magát, hogy halált okozó szert senkinek nem szolgáltat ki, még a szenvedő ember könyörgésére sem. Az 1948-ban elfogadott – már idézett – Genfi Deklaráció, és ezzel együtt az Orvosi Etika Nemzetközi Kódexe szerint is az orvosnak kötelessége mindent elkövetni az élet fenntartása érdekében, gondoskodnia kell a haláltusa kínjainak enyhítéséről, de elvenni az életet, befejeznie saját beavatkozással soha nem szabad.[11] A nálunk jelenleg érvényes orvosi rendtartás ugyanezt mondja:” az orvosnak nem szabad különbséget tennie a gyógyítható és a gyógyíthatatlan beteg között.” Persze az orvostársadalom nagy része ezt így – ilyen kategorikus formában – nem fogadja el. 1937-ben egy amerikai közvéleménykutatás szerint a megkérdezett orvosok 53%-a helyeselte az eutanáziát. 1969-ben a megkérdezett angol orvosok 36%-a lett volna hajlandó eutanázia végrehajtására, ha az törvényes lenne. Egy magyar orvosnak pedig az a véleménye, hogy „az elkerülhetetlen halál beálltának késleltetése és siettetése egyaránt bűn.”[12] Példát is mond: egy betegnek még végstádiumban sem szabad halálos dózisú fájdalomcsillapítót beadni, nem halálos mennyiséget azonban szabad. De vajon melyik a jobb? A gyors légzésbénulás vajon embertelenebb, mint hosszú kínlódás után tehetetlenül meghalni légszomjban, éhen vagy vérmérgezés következtében?
Vissza kell térnünk az orvosilag haszontalan kezelés fogalmára is. Gyakran összekeverik azt a kérdést, hogy hasznos-e egy orvosi kezelés azzal a kérdéssel, hogy hasznos-e megmenteni egy ember életét. Az előbbi igen, de az utóbbi már nem orvosi, hanem etikai kérdés, noha általában szeretnék szakmai kérdéssé maszkírozni. Egy kezelés orvosilag haszontalan, ha nem hosszabítja meg a beteg életét, vagy nem csillapítja fájdalmát – tehát ha nem javítja állapotát. Azonban egy ember életbentartása nem lehetőség, inkább kötelesség kérdése.
Másodszor az eutanázia jogi probléma. A római jog egyik alaptétele szerint[13] a megölt ember egyetértése vagy kívánsága kizárja a cselekmény jogellenességét. A 19.századra kialakult az a felfogás, hogy az eutanázia alkalmazása minden esetben bűncselekmény, de jóval enyhébben ítélendő meg. Körülbelül így van ez a ma érvényes európai törvénykönyvekben is; bűntett, de megítélésében tekintetbe veszik a nagy enyhítő körülményt: a tettes „irgalomból” cselekedett jogellenesen. Egy angol orvost felmentett a bíróság, pedig beismerte, hogy levegőt fecskendezett egy szenvedő rákbeteg vénájába a végstádiumban. A liege-i bíróság ugyancsak felmentett egy orvost, aki megölt egy torzszülött csecsemőt, egy olyan „szerencsétlen kicsikét”, aki inkább már „szörnyszülöttnek” volt nevezhető. Az ilyen etikai-jogi határesetek főképpen háborús időkben gyakoriak, de ritkán kerülnek bíróság elé, és az elítélés inkább csak elméleti vagy felfüggesztett.
Magyarországon a ma érvényben lévő jogszabályok nem használják az eutanázia fogalmát. Az alkotmány rendelkezései szerint az orvosnak az általa gyógyíthatatlannak ítélt beteget is a legnagyobb gondossággal kell kezelnie, és semmiféle megkülönböztetés – állapotától függően sem megengedett. Itthon – ellentétben például az Egyesült Államok jogrendjével – a törvénykezés arra sem ad lehetőséget, hogy valaki életmentő beavatkozást elutasítson. A szabályokból az következik, hogy nálunk minden esetben minden lehetséges eszközt és módszert fel kellene használni a beteg életének meghosszabbítására, annak akaratától függetlenül. Ez a rendtartás tehát, hogy a beteget közvetlen életveszély esetén beleegyezése nélkül is kezelni kell, voltaképpen lehetetlenné teszi, hogy a beteget az életfenntartó kezelések megszüntetésével kapcsolatos kérdésekbe bevonják, hiszen ilyen döntést – elvben – sem a beteg, sem az orvos nem hozhat. Mivel azonban ilyen problémák a mai magasan fejlett orvosi technika világában naponta előfordulnak, az orvos ezeket a döntéseket – a saját elhatározására és felelősségére – egyedül hozza, ami erkölcsileg semmiképpen nem fogadható el. A megoldás – az orvostársadalom szerint – annak jogi elfogadása lenne, hogy a betegnek minden orvosi kezelést jogában áll visszautasítani, még azt is, amelynek hiányában valószínüleg meg fog halni. A betegeknek ezt a jogát több nemzetközi orvosetikai deklaráció is rögzíti[14], a magyar jogalkotás azonban még nem vette át.
Természetesen az orvosok és jogászok után a társadalmat is meg kell kérdeznünk: mi a közvélemény álláspontja?
Felmérések alapján azt lehetne mondani, hogy a társadalom nagyobbik része idegenkedik az eutanázia engedélyezésétől. Mi van az emberek tudatában ezzel a kérdéssel kapcsolatban? Elsősorban az élet feltétlen tisztelete. Másodszor félelem, hogy a humanizmus leple alatt el lehetne követni bérgyilkosságokat. Harmadszor az érdekelt fél beleegyezése a legtöbb esetben lehetetlen. A kínlódó, gyakran eszméletlen beteg, vagy a torzszülött csecsemő nem tud felelősen dönteni a nagy kérdésben: lenni vagy nem lenni? Negyedszer pedig ha az orvosnak joga lenne dönteni élet vagy halál kérdésében, egyetlen beteg sem érezhetné magát biztonságban orvosa kezei között. S végül az utolsó: ki tudja – vagy ki meri – teljes bizonyossággal megállapítani, hogy nincs már gyógyulás és a halál be fog következni, és ki meri azt megítélni, hogy melyik élet értéktelen?!
Legvégül pedig vizsgáljuk meg a keresztyén állásfoglalást. Katolikus részről XII. Pius pápa 1957. november 24-én intenzív terápiát is irányító aneszteziológus szakemberek előtt tartott beszédében hangsúlyozta, hogy az embereknek Isten adta joga, hogy méltósággal, emberi módon halhassanak meg. „Nem vagyunk arra kötelezve, hogy rendkívüli eszközökkel hosszabbítsuk meg életünket” – mondotta akkor. Természetesen 30 év elteltével már más eszközöket nevezünk rendkívüli eszközöknek, de az alapvető elgondolás ma is helyesnek tekinthető, még akkor is, ha éppen erre hivatkozva bőséges visszaélésre van lehetőség.
Valamennyi felekezet közös meggyőződése, hogy mindenképpen el kell választani egymástól a halálig kísérést a halálba segítéstől!
Keresztyén hitünk szerint az élet Isten adománya, s korán vagy későn, fájdalom nélkül vagy kínok között, hirtelenül vagy hosszú haldoklás után – egyedül Ő veheti el. Emberölés, gyilkosság, halálos ítélet – bármilyen indokból követték is el – beavatkozás Isten hatalmába. Abban igaza lehet az eutanázia mellett állásfoglalók táborának, hogy miután az ember halála bekövetkezett, és már csupán egyes szervei mutatnak életjelenségeket, ezeket a „túlélő preparátumokat” mesterséges eszközök intenzív alkalmazásával fölösleges működtetni, azonban az még nem eldönthető kérdés, hogy mikortól tekinthetjük a halott embert valóban halottnak.
Keresztyén hitünk alapján valljuk azt is, hogy minden ember ÉRTÉK, még az idióta, a bűnöző és a gyógyíthatatlan beteg is! Az ember értékét ugyanis nem a benne rejlő képességek adják meg, nem is a társadalmi hasznosság, hanem az a tény, hogy ő is Isten szeretetében van. Ez a szeretet ugyanis nem keresi, hanem teremti az értéket! Kimondani valakiről azt, hogy értéktelen és elpusztítható – beavatkozás Isten szeretetének szuverenitásába!
Jézus Krisztus mindenkire kiáradó szeretete kétségkívül felhívás a számunkra a gyengék és betegek, a közösségnek már „hasznot” nem hajtók támogatására, segítségére. Meggyőződésem, hogy egy társadalom, közösség erkölcsi szintjére igen jellemző az, hogy mennyit áldoz pénzben, időben, energiában beteg, „hasznavehetetlen” társai életének elfogadhatóbbá tételére.
Befejezésül pedig hadd mondjuk ki: az eutanáziát kérő beteg legtöbbször valójában nem a halált kéri, hanem szeretet és reményt. Az ilyen kérés, vágy nem csupán a gyötrő lelki kínok miatt, hanem gyakran a nem kielégítő gondozás és legfőképpen a betegségben való egyedülmaradás és depresszió miatt hangzik el. Az USA-ban végzett vizsgálatok szerint a terminális állapotú rákos betegek 50%-ánál (!) nincs kielégítő fájdalomcsillapítás. A mai klinikai gyakorlatban sem a hatékony fájdalomcsillapítás, sem a depresszió diagnosztizálása és terápiája nem történik megfelelő színvonalon. Az orvosok egyszerűen nem tesznek meg mindent, amit megtehetnének. Az csak mítosz, hogy a klinikailag manifeszt depresszió „normális” velejárója a terminális betegségeknek. Valójában a legtöbb ilyen beteg nem akar öngyilkos lenni, de más utat nem lát magárahagyottságában, tehetetlenségében és érzelmi izolálódásában. Mindezt nem ez eutanázia legalizálásával kell megoldani, hanem a fájdalom és a depresszió hatékonyabb kezelésével, jobb beteg-orvos és beteg-egészséges ember kapcsolattal, szeretettel, gondoskodással és emberséggel.
A mi dolgunk tehát az lehet, hogy enyhítsük a kínokat, az élet kínjait és a meghalás kínjait, a testi és a lelki kínt egyaránt. A többit pedig bízzuk Arra, akihez a zsoltáríró így imádkozik: „Életem ideje a Te kezedben van, Uram!”
[1] Egyházi vonalon a II. Vatikáni Zsinat hatására (1962) a katolikus egyházban utat tört a „világiak nagykorúsága” névvel jelzett irányzat, amellyel a katolikus egyház így önként mondott le az emberiség lelki-szellemi vezetésének, irányításának és kontrolljának igényéről és jogáról, s előtérbe került a vallásos köntösbe öltöztetett – de a Szentírás tekintetében helytelenül gyakorolt – humanitás és tolerancia.
[2] Újabban a Hippokratészi szöveg szerzőségével kapcsolatban kételyek merültek fel; állítólag a Corpus Hippokraticumban nem szerepel, sőt olyan vélemény is van, miszerint a szöveg számos gondolata idegen Hippokratész írásaitól. Ettől eltekintve az esküszöveg igen régi, nagy tekintélye volt és van ma is, s talán még jelentősebb, hogy a nem orvos társadalom erre hivatkozva kéri számon az orvosok működését. (az eskü teljes szövege az 1. Függelékben)
[3] Mo.-n évente több mint 90.000 művi abortuszt hajtanak végre. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik gyermek meghal! – Dr. Gaizler Gyula: Felelős döntés vagy ítéletvégrehajtás.
[4] a nyilatkozat teljes szövege a 2. Függelékben.
[5] részletesen Boda L.: A megtermékenyítés és az emberi lélek kezdete. Vigilia, 1986 aug. 608-612.
[6] irodalmi szemelvény: Moldova György: Abortusz-szigetek. 3. Függelék.
[7] bővebb történelmi kronológia pl. a [67.] és a [72.] irodalomforrásban
[8] Ptk. 9-10§ ; 76/1988 (XI.3.) MT és az 15/1988 (XII.15.) rendeletek a terhességmegszakításról
[9] a Központi Statisztikai Hivatal Népesedédtudományi Kutató Intézetének 1991-es felmérése és tanulmánya
[10] Dr. Matkó Ida – Dr. Kovács József. Egészség, 1995./6.szám 9-11.o.
[11] magyarul: Dr. Imre János: Orvosi Etika
[12] Dr. Kerek ( egy angol nyelvű orvosi szakkönyvben )
[13] ” Volenti nonfit iniuria ”
[14] Az Orvosok Világszövetségének 1992-es állásfoglalása, az 1981-es liszaboni és az 1983-as velencei deklarációja
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (1. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (2. rész)
Az élet tisztelete – Bioetikai problémák a 21. század küszöbén (3. rész)
Vélemény, hozzászólás?