Ennek a tanításnak az alapja Jonathan Edwards amerikai ébredési prédikátor közel 300 évvel ezelőtt leírt tapasztalatai és igei útmutatásai, amely teljes egészében az „Ébredés az Egyházban” című munkájában jelent meg magyarul is.
1. A BOTRÁNYKÖVEK ELMOZDÍTÁSA
A nyilvánvaló bűnök elrendezése és megvallása – tetteink őszinte, bűnbánó keresztyén emberhez méltó felvállalása. Nem az a baj, ha hibázunk, mert „Isten hű és igaz, hogy megbocsásson nekünk, ha megvalljuk bűneinket”[1], sőt, a legnagyobb vétkekből is fel lehet állni, gondoljunk Dávidra, aki paráznaság és gyilkosság után is Isten legnagyobb embereinek egyike maradhatott, hiszen ahogy a Biblia mondja: „elesnek a legjobbak is, de az igazak ereje megújul”[2].
Hisszük azt az augustinusi igazságot, hogy egyszerre vagyunk bűnösök és igazak[3], valamint annak az újabb megfogalmazását, amely szerint nem azok fognak elkárhozni, akik bűnösök, hanem akik bűnösök akarnak maradni.
Hisszük, hogy nincs megbocsáthatatlan bűn, hiszen ha lenne, nem lehetne teljes Krisztus váltsághalála. Isten egyedül azoknak nem „tud” megbocsátani, akik nem kérik az ő bocsánatát – ezzel őket nem Isten, hanem saját keménységük, Isten elleni lázadásuk és bűnös állapotuk ítéli kárhozatra.
Kérlek benneteket arra is, hogy soha ne mondjátok sem magatoknak, sem egymásnak, hogy vannak olyan bűnök, amelyek helyrehozhatatlan kárt okoztak bennetek, családotokkal, testvéreitekkel vagy a kívülállókkal való kapcsolatotokban. Ha valóban helyrehozhatatlan az a bűn – legyen az házasságtörés, sikkasztás, emberölés, bármi! – és nem tudtok megbocsátani magatoknak, nem tudtok bocsánatot adni a másiknak azért, amit elkövetett, ha soha nem tudtok ránézni úgy, hogy ne a bűne és az amiatti előítélet legyen a szemetek előtt, ha soha nem állhat helyre a bizalom – akkor nem vagyunk méltók a keresztyén névre. Isten a mi bűneinket a háta mögé veti és nem emlékezik meg róluk – ugyanígy kell tennünk nekünk is! NINCS HELYREHOZHATATLAN BŰN – mert Jézus Krisztus minden bűnt, és minden bűn miatti kárt helyrehozott a golgotai kereszten! Ne tegyük hiábavalóvá az Ő áldozatát, sem a csalódásunk, sem az előítéleteink, sem a szomorú tapasztalataink, sem a közömbösségünk miatt!
Nem engedhetjük meg, hogy Jézus Krisztus evangéliumának hitele szenvedjen csorbát miattunk, népének hiteltelensége miatt. Amennyiben a gyülekezet vagy valamely tagja szégyent hoz Krisztusra, főképp, ha ez nyilvánossá is lesz, becsületesen vállalni kell a bűn elismerését és kérnünk kell nem csak Urunk, hanem a közösség, közvélemény bocsánatát is. Tanítsuk meg annak a világnak, amely hozzászokott ahhoz, hogy úgyis mindent eltussolnak, hogy mit jelent bűnnek mondani a bűnt; tanítsuk meg annak a világnak, amely eltapossa a gyengéket és bedarálja az elbukókat, hogy akkor vagyunk erősek, amikor gyengék vagyunk; és tanítsuk meg annak a világnak, amely nem hajlandó soha beismerni a saját bűnét, hogy ha mi esünk el, akkor tudunk bocsánatot kérni, ha pedig ellenünk vétenek, tudunk bocsánatot adni.
2. MÁSOK BŰNEINKET ELFEDEZÉSE
– KEGYELEM-KÖZPONTÚSÁG
Az előbbiekből fakad ez a talán szélsőséges kegyelem-központúság – mert úgy hisszük, Urunk, Jézus is ilyen szélsőségesen kegyelem-központúan élt és ezt hagyta tanítványaira is.
Kegyelem-központúságon azt értjük, hogy ugyanazt az eredményt, hogy tudniillik a bűnös megtérjen és Krisztushoz forduljon, nem a bűnök ostorozásával, hanem a kegyelem hirdetésével és a szeretet cselekedeteivel kívánjuk elérni.
Tartózkodunk attól, hogy ítélgessük az embereket, mert ettől Jézus Krisztus kifejezetten óvott bennünket – ahogyan Edwards is írja – mivel az ítélkezés az egyik ember másik felett való hatalmának és gőgjének megnyilvánulása. Nem csak a pedagógia jutott el arra a felismerésre, hogy a büntető és szankcionáló, alapvetően a negatívumokra és a hiányosságokra építő nevelésnél sokkal hatékonyabb és jellemformálóbb a motiváló és jutalmazó, pozitív, megerősítő szemléletű nevelés, de maga Jézus is ezt gyakorolta, amikor a bűnösökkel együtt evett, és nem a kirekesztő ítélkezést és megvetést tanúsította irántuk, mint kortársaik. A farizeusok nem tudták elérni a törvény és a bűnök emlegetésével azt, amit Jézus elért a kegyelem hirdetésével és a szeretet cselekedeteivel, hogy a bűnösök megtérjenek. Mi sem kívánunk a farizeusok útján járni, sokkal inkább Jézus útját kívánjuk.
A kegyelem-központúság a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor a másik emberre tekintünk, nem a bűneit látjuk meg benne, hanem a kegyelem már elvégzett munkáit. Nem tartjuk nyilván, és főleg beszélgetéseinkben nem hangoztatjuk mások hiányosságait és vétkeit, nem ítélkezünk mások felett, egyáltalán, nem a bűnökkel, a negatív dolgokkal foglalkozunk, sem magunkban, sem közösségeinkben, hanem azzal, ami „nemes, jóhírű és igaz”, ezekre gondolunk és csak ezekről beszélünk másoknak – ahogy a Filippi 4:8 írja. Megtagadjuk a pletykát és a vádaskodást, mert az minden esetben a Sátán eszköztárába tartozó dolog, megtagadjuk a negatív beszédeket és a negatív gondolkodásmódot. Ha valaki ellen panaszunk lenne – nem ítéletünk! – akkor tarjuk magunkat a bibliai utasításhoz, miszerint elsőként hozzá fordulunk, és tisztázzuk a panasz okát, ha nem jutunk előre, egy testvérrel közösen, végül a vezetőséget bevonva igyekszünk a jó rendet helyre állítani közösségünkben.
Ezen a ponton még egy dologról nagyon fontos szót ejtenünk – ez pedig a „világ” megítélése, mind magunk között, a saját szemléletünkben, mint a kommunikációnkban. Ez nagyon fontos dolog!
A „világ” szót a legtöbb keresztyén ember megvetéssel ejti ki a száján, és a prédikációkból, bizonyságtételekből azt lehet kiérezni – és ezt egyébként már sokan szóvá is tették – hogy mi keresztyének lenézzük és megvetjük azokat az embereket, akik a „világban” vannak, lenullázzuk őket és szinte undorodunk tőlük. Ez azonban nagyon távol áll attól, ahogyan Jézus Krisztus tekintett a világra és a benne élőkre. Isten nem lenullázni akarja a nélküle élő embereket, van elég bajuk amúgy is, nem olyan Istenünk van, aki szinte undorral lenézi azokat a pogányokat, akik még nem hallották az evangéliumot, hanem megmentő szeretettel és vágyódással. Ilyesmi lehetett a különbség a tékozló fiú bátyja és apja között is: az idősebbik fiú szerint a disznóvályú az undort keltő fertő, az atya szerint viszont – attól függetlenül, hogy valóban undort keltő – mégis a remény helye, amit érdemes fürkészni. Ha nem tudjuk éreztetni a „világban” élő emberekkel, hogy mi nem megvetjük, lenézzük őket csak azért, mert még nem tértek meg, hanem nagyon is értékesnek tartjuk őket, vágyódunk velük lenni, nagyra értékeljük a valós emberi értékeiket és tiszteljük őket, addig nem fognak megtérni. Senki nem akar olyan közösségnek a tagja lenni, ahol addig, amíg nem jut be valaki, csak azt érzékeltetik vele, mennyire nem ér semmit az egész élete, ahol csak lenyomják, leszólják, és lovagolnak a nyomorúságain és a bűnein. Jézus Krisztus soha nem a bűnöst gyűlölte, hanem a bűnét – amikor a Biblia azt mondja: „ne szeressétek a világot, se azt, ami benne van”, akkor a bűnről beszélt, amikor viszont azt mondja: „úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte” – akkor viszont az emberekről beszélt.
Olyan közösség szeretnénk lenni, akik nagyra értékelünk minden embert, és ki is fejezzük iránti tiszteletünket és megbecsülésünket, függetlenül attól, hogy megtért-e vagy sem, mert a megtérésnek nem a tisztelet és a megbecsülés a függvénye, az az emberi méltóság függvénye. Hirdetjük nekik az evangéliumot, hogy felismerjék: minden emberi értéküket és gazdagságukat Istentől kapták, ezért Neki tartoznak hálaadással, mindezt az Ő szolgálatába állíthatják, hogy betölthesse a rendeltetését, és hirdetjük, hogy minden bűnükre, hiányosságaikra és problémájukra, amik ezek mellett az értékek mellett az életükben vannak, Jézus Krisztusnál találhatnak gyógyírt. Ezt viszont nem kerülhetik ki, mert amúgy emberi tisztességük és megbecsülésük hiábavalóvá lesz az ítélet napján.
Végezetül minden gyülekezetünkbe látogató „világi” emberre szeretnénk úgy tekinteni, ahogyan a tékozló fiú atyja tekintett a fiára: lehetőségként, aki önként eljött, esélyt adva Jézus Krisztusnak miáltalunk, hogy az élete Isten fennhatósága alá kerülhessen! Éppen ezért kell megbecsülnünk és nagyrabecsülnünk minden „világi” embert – mert ők Isten számára is mindennél értékesebbek, hiszen a Fiát adta értük – értünk.
3. HITELES KERESZTYÉN ÉLET
– AMIKOR A KÉT SÍKBÓL CSAK EGY LÁTSZIK
Az első kettő és a következő pontok összekötő eleme a hiteles keresztyén élet – amelyet Edwards az ő munkájában a lista vége felé említi, én azonban ezen a helyen szeretném tárgyalni.
A hiteles élet a keresztyén élet két dimenziója, vagyis a liturgiai sík és a hétköznapi sík átfedéséből adódik. A liturgiai sík jelent mindent, ami a hitünkkel és az életünk szellemi dimenziójával kapcsolatos: a hitvallásunkat, bizonyságtételünket, istentiszteleteinket, prédikációinkat, imádságainkat, szeretet-szolgálatainkat, stb. stb. A hétköznapi sík a gyermekeink nevelését, a munkánkat és a munkahelyi kapcsolatainkat, az iskolát, a házimunkát, az úgynevezett társadalmi életünket foglalja magában. Nos, egy keresztyén akkor hiteles, ha ez a kettő lefedi egymást, vagyis ugyanaz jellemzi őt életének mindkét síkján.
Sokan mondják – nem alaptalanul – hogy a megtérés és a hívő krisztuskövetés legnagyobb ellensége és gátja a vallásosság. Az újkori vallásosság a szekuralizáció eredménye, amely egyáltalán elkülönítette életünknek ezt az előbb említett két síkját, és kimondta, hogy Istennek az egyik területen – az elsőben – van fennhatósága, a másodikban azonban nincs. A vallásosság – és ilyen értelemben a keresztyén ember hiteltelensége – abban nyilvánul meg, ha másképpen gondolkodik, érez, beszél és cselekszik a gyülekezetben, mint azon kívül, ha az életének van egy keresztyén köntöse, amit keresztyén közösségben hord, és ott annak megfelelően él, azonban van egy hétköznapi köntöse is, amelyben életének többi részét éli.
Jézus Krisztus nem csak a szellemünk Ura, amellyel hiszünk és kapcsolatban vagyunk a szellemi dimenzióval, hanem a lelkünknek is ura (ez a görögben a pszüché), amely lefedi a gondolkodásmódunkat, az érzelmi világunkat és az akaratunkat, valamint a testünknek is Ura, amely pedig a táplálkozástól a testmozgásig vagy az egészséges életmódig mindent magában foglal. Ez az egész a Biblia szavaival a test(ület)[4], az egész test, a maga szellemi-lelki-testi összességében, amely a Szentlélek temploma. Minden tevékenységünk, amely emberségünkből fakad, a társasági életünktől kezdve a tanuláson, munkán keresztül a szexualitásig az egész embert érintik – tehát a Biblia szerint a Szentlélek templomában zajlik!
A hiteles keresztyén élet az, amikor az életünk két síkjából csak egy látszik, mert a kettő fedi egymást. Ez természetesen a tökéletes minta, amely a mi megszentelődésünk célja. Napról napra kell munkálkodnunk azon, hogy szorgalommal, fegyelemmel és Isten nagyságát szemlélve kegyelemből formálódjunk át „dicsőségről dicsőségre”, vagyis az életünkre egy folyamatos növekedés legyen jellemző mind a Krisztus ismeretében mind az ő indulatának és akaratának cselekvésében, mert így fog ez a két sík egyre inkább eggyé válni.
4. ISTEN MUNKÁJÁNAK ÉS
A SZENTLÉLEK MEGNYILVÁNULÁSÁNAK ELFOGADÁSA
„A keresztyénséggel az a baj, hogy egy jó gondolatra intézményt építettek.” – ez volt a Dogma című film egyik legemlékezetesebb mondata. Az intézménynek pedig megvan az a nagy kísértése, hogy intézményesíteni akarja magát Istent is – és talán éppen ez volt a legtöbbször elkövetett hibája az egyháztörténelemnek. Amikor megmondták, hogy Isten mit tehet és mit nem, a Szentlélek hogyan és milyen körülmények között nyilvánulhat meg és hogyan nem – és közben az egyház nem vette észre, hogy elkezdte ítélgetni saját Urát. Ennek a nagy ítélgetésnek pedig lett egy nagyon is valóságos következménye, ami az egyik legnagyobb botrányköve Isten népének: a gyülekezetek, egyházak és felekezetek egymással való szembenállása. Nem az a baj, hogy sokszínűvé lett az egyház, ez talán még jó is, hanem az a baj, hogy a sokszínű egyház legtöbb energiája nem a bűnösök megmentésére, hanem az egymással való vitatkozásra pazarolódik el. Sajnos tovább bonyolódott és fokozódott a Sátánnak ez a megosztó munkája, hogy mára már nem csak a felekezetek között vannak teológiai vagy kegyességi viták, hanem az egyházakon belül az egyes gyülekezetek között is, sőt már a gyülekezeten belüli csoportok között is.
Spurgeon mondta a múlt század végén: ha egy malom ellentétesen forgó két nagy malomköve közé búzát öntenek, akkor a malom dolgozik, a búza átformálódik, és liszt lesz belőle. Ha azonban a malomba nem öntenek búzát, akkor a két nagy malomkő egymást fogja felőrölni, amíg szét nem robban a malom. Ez a mai egyház képe. Nos, mi ebből szeretnénk kimaradni!
Az Előretolt Helyőrség elhatárolódik mindenféle dogmatikai és kegyességi vitától. Minden keresztyént, aki Jézus Krisztust testben eljött személyes megváltójának vallja[5] és megtermi a megtéréshez illő gyümölcsöket[6], testvérként fogadunk el. Mi magunk saját tagjaink számára gyülekezetünk hitvallásán túl – amely a Bibliára és az apostoli hitvallás érvényes szövegére épül – nem akarunk más kötelező érvényű tant terhelni. Hisszük, hogy a Szentlélek által élővé és hatóvá tett tanítások – akár prédikáció, kurzus vagy tanítványozás – segít a biblikus gondolkodásmód egységes fejlődésében, ha pedig ennek ellenére valamiben a gyülekezet tagjai nem értenek egyet tanítóikkal, véleményüket tiszteletben tartjuk, és kérjük, konzultáljanak a vezetőkkel, hátha nekünk kell tőlük tanulnunk. Mindezekkel együtt az EH tanítása nem dogma, hanem élet- és gyakorlatközpontú, nem elméleti, hanem gyakorlati, amelynek célja az emberek hitre jutása, a hitben való növekedésük és életszentségük segítése és a szolgálatba állításukra való felkészítés.
A Szentlélek munkájának meg megnyilvánulásainak nem kívánunk semmiben gátat szabni – szem előtt tartva, hogy a Biblia minden munkának mérőzsinórja. Nem feltételezzük, hogy Isten olyan módon munkálkodna, amelyre bennünket a Bibliában nem készített fel, amelyre példát sehol nem látunk és amely ellentétes lenne a Kijelentés szellemiségével – azonban mindazt, amiről a Biblia tudósít, hisszük és kívánjuk.
[1] 1János 1:9
[2] Ézsaiás 40:30-31
[3] Corpus permixtum – a donazista vita lezárásának teológiai tanulsága: az egyház kevert test, bűnösök és szentek közössége, lásd a búza és a konkoly példázatát, a szétválasztás nem földi, hanem az idők végezetekor, Isten ítéletében valósul meg.
[4] A görögben a testre két szó van, az egyik a szarx, amely a húst, a szellem-lélek-test hármasságból a harmadikat, az ember fizikai testét jelenti, a másik a szóma, amely a hármat, az egész embert együtt. Az itt idézett 1Korintus 3:16-ban a szóma szerepel!
[5] 1János 4:15
[6] Máté 3:8, Csel 26:20
Vélemény, hozzászólás?