„Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk” (2Kor. 3:5-6)
Egy olyan világban, amelyben a siker és az örökös teljesítmény-központú gondolkodás dominál, felmerül az alkalmasság kérdése, és ez kihívások elé állítja szolgálatunkat. Pál hasonló kérdésekkel küszködött: Alkalmas vagyok arra, hogy mások felé szolgáljak? Hogyan tudnám véghezvinni ezt a munkát? Pál válasza árulkodik a saját, önbizalommal vívott személyes harcairól, valamint az apostolsággal kapcsolatos nyilvános harcairól.
Pál azt tanította, hogy a boldog, egészséges, reményteljes szolgálat kulcsa abban rejlik, hogy megértjük, az alkalmasságunk Krisztustól van, nem tőlünk. Először is, Isten az Ő kegyelmének és irgalmának részeseivé tette a pásztorokat. Másodszor, mi a remény és gyógyítás szolgálói vagyunk egy bűntől terhelt világban. Pál megmutatta, hogy Isten hívja el, ruházza föl a pásztorokat, és jelenti ki róluk, hogy alkalmasak az Ő evangéliumának hirdetésére a földkerekség minden részén.
Ahogyan az éhes embert is vonzza a grillezett sertésborda illata, úgy vonzza Istenhez a szellemileg éhes embereket az a pásztor, akiben tűz ég Istenért. Pál korai leíró szavai, miszerint a keresztények „az élet illata életre” (2Kor. 2:16), arra a templomra utal, ahol az állatok, a vér, a szemét és a halál szagát elfedte az oltáron sülő hús illata. Az embereket ezzel emlékeztette Isten arra, hogy megbocsátott nekik, és hogy családok találhatnak vissza az Istennel való igaz, helyes kapcsolathoz.
„De ki alkalmas erre?” (2Kor. 2:16) Néhányan talán azt érezték, hogy az oltáron feláldozott bika nem megfelelő, nem elég ahhoz, hogy bűneikért engesztelés legyen – Izráel bűneiről nem is beszélve. Mégis, a bika volt az, amit Isten parancsba adott Izráel gyermekeinek, hogy azt áldozzák föl – és ami ennél is fontosabb: az volt az, amelyet Ő elfogadott.
Isten elhív minket a szolgálatba törékenységeink ellenére is. Szolgálatba való elhívásunkat kihívások fogják érni mind belülről, mind kívülről, de azok, akik Isten kegyelmében járnak, és magukévá teszik Pál bátorítását, valóban „alkalmas szolgálók” lesznek.
A görög „hikanos” melléknevet „alkalmasnak” [az angolban: „sufficient” – latin eredetű szó, elég-séges, alkalmas, megfelelő – a ford.] fordították, amely eredetileg annyit tesz, mint „megfelelő időben érkező”. Az alkalmasság szó leírja, hogy Pál szolgáló csapata kész volt, képes volt, és méltó volt a szolgálatra, mindazok ellenére, amit önmagukban láttak. Pál harcait saját alkalmasságával (Fil. 3:5, 1Kor.15:9) az a kijelentése győzte le, hogy „Ő tett alkalmassá minket” az evangélium szolgálatára (2Kor. 3:5-6). Kompetenciánk nem személyes tálentumainkban vagy tulajdonságainkban rejlik, hanem az Isten kegyelmében. Isten egy olyan szolgálatra hívott el és küldött ki bennünket, amely a mi hiányos készségeinken messze túlmutat.
Három fontos építőkockára van szüksége egy pásztornak, hogy elérhesse ezt a szintű magabiztosságot. Először is, szükségük van egy szilárd bizonyosságra Isten személyes elhívását illetően. Másodszor, nem szabad elveszíteniük a Jézus Krisztus célja felé való mély elkötelezettséget. Harmadszor, táplálniuk és erősíteniük kell magukban a körülöttük élő emberek felé tanúsított könyörületet. Ezek a meggyőződések sokkal mélyebb kutakból törnek fel, mint amit bármilyen pásztor valaha is találhat magában. Ezért, egy nagyobb forrás kell, amely fenntarthatja és újra felfrissítheti őket; ez a forrás maga Isten.
BIZONYOSSÁGUNK AZ ELHÍVÁSBAN
Az Isten elhívása egy küldetés arra, hogy az Ő királyságát szolgáljuk. Isten nem a tehetségeik vagy képességeik szerint hívja el az embereket. Olyan szolgálatra akar elhívni, amely minden képességünket meghaladja, hogy az Ő munkáját elvégezhesse rajtunk keresztül.
Elizeus éppen a szántóföldet szántotta, amikor Illés rávetette palástját. Meghallotta az elhívást, hogy kövesse a prófétát. Miután Illés hazatért, Elizeus azonnal letesztelte, hogy az elhívás valóban Istentől van-e: Ráütött a vízre Illés palástjával, és azt kérdezte: „Hol van az Úr, Illés Istene, hol van Ő?” (2Kir. 2:14). Kettévált a víz Elizeus előtt, és megkapta a választ, amit kért. Isten ott volt vele a folyónál, még ha Illés már nem is volt jelen. Elizeus magabiztossága egyre növekedett, ahogyan kilépett Illés árnyékából és olyan szolgálatba kezdett, amely saját képességein és értelmén túl mutatott.
Sok szolgáló, pásztor küszködik az alkalmatlanság érzetével. Általános földi problémákkal küzdenek, és néha úgy érzik, bűnösök testébe szorult szentekként kell élniük. Ez az érzés többször kísérti őket, lelkigondozás, prédikálás alatt, vagy akár az Isten Igéjének tanítása közben. Az igazság viszont az, hogy egy pásztor magabiztossága nem épülhet saját magára, csakis Istenre, aki „alkalmassá tett” bennünket a felebarátaink és a világ felé végzett szolgálatra. Habár tökéletlen pásztorok vagyunk, Isten engedélyező pecsétje ott marad azokon, akiket elhívott, és bizalommal szolgálhatnak az Ő népe felé.
A CÉLUNK IRÁNTI ELKÖTELEZETTSÉG
Egy pásztor célja abban a tényben gyökerezik, hogy Jézus meghalt az emberiség bűneiért, ezáltal kibékítve Istent és az embert. Az, hogy Isten szereteti a bűnös embert, a legnagyobb üzenetünk, és a Vele való megbékélés a világ legnagyobb reménysége. Pál kijelentette: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor. 5:20). Azok, akik megszabadultak a bűn földi terhétől, felveszik az Isten mennyei terhét. Jézus példáját követve, megtérésre és megbékélésre hívják az embereket Istennel.
A cél, melyet a pásztorok hirdetnek, olyan elkötelezettséget kíván, amelynek nagy ára van. Az evangélium elfogadása vagy elutasítása örökkévaló következményekkel jár a hallgatókra nézve. Emellett viszont, az evangélium hirdetőjének is kötelessége az elhívást hűségesen és engedel-mesen betöltenie. Kell, hogy az Isten elhívása árnyékot vessen minden más érdeklődési körre, és ez az elhívás kell, hogy legyen a pásztor prioritása az Istennel való kapcsolatában. Még ha egy pásztor fáradozása földtől poros is, a célja mennyei. Szavai lesznek az eke, tolla a sarló és amit elnyer, az az emberiség aratása.
Ha az Isten fenséges elhívásával szemben egy pásztor elkötelezettsége meginog, azzal üzenete is bizonytalanná válik a hitetlenek számára és többé nem lesz meggyőző. Dacosan szembe kell szállnunk a világ ideáljaival, bátran hirdetnünk kell az evangéliumot és buzgón be kell vezetnünk az Isten országába mindazokat, akik keresik a Vele való megbékélést. Egy pásztor odaszánása függ továbbá az Igével való személyes interaktív kapcsolattól, beleértve az Istennel való napi imaközösséget is. Az odaszánás, az elkötelezettség, látást ad az ember elhívásához, értéket az üzenetéhez, és győzelmet azoknak a küszködő lelkeknek, akik Isten szolgájánál segítséget és reményt keresnek.
KÖNYÖRÜLET AZ EMBEREK FELÉ
Jézus szerette a tömegeket. A földön töltött idejét jórészt azzal töltötte, hogy tanította, meg-érintette az embereket, és beszélgetett velük. Tanított, tanítványokat képzett, és kiigazította azokat, akiknek téves gondolataik voltak. Együtt sírt velük. Ami viszont mind közül a legfonto-sabb: szerette őket.
Jézus nem olyan főpap, aki távol állna tőlünk, aki „ne tudna megindulni erőtlenségeinken”, hanem „aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsid. 4:15) Emberi mivolta lehetővé tette a teljes engesztelő áldozatot az emberiség üdvéért. A bikák és kecskék vére csak az ember bűnét fedte el, Jézus viszont az egész emberiség összes bűnéért fizette ki a büntetést azzal, hogy bűneinket magára vette, „hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk” (1Péter 2:24).
Ebben a példában látható a pásztor azon alkalmassága, amellyel embereket tud elérni Isten számára. A testet öltött emberiség arra kap elhívást, hogy átlépjen saját gyenge testén, azért, hogy szolgálhasson szellemi módon olyan emberek felé, akiket saját bűnös testük kötözött meg. Az a kiváltság, hogy a test szolgál a szellemnek (léleknek), a Szentlélek munkája. A Szentlélek munkálkodik a tökéletlenségeinken keresztül, hogy bemutassa Isten kegyelmét és hatalmát a környezetünkben élő szellemi, lelki értelemben éhes emberek számára. Isten felhasználja törékeny és véges emberi mivoltunkat, hogy bevégezhesse nagy és végtelen tervét, amely megbékélést nyújt mindazoknak, akik Hozzá térnek.
A nagy embertömeg sok lehetőséget nyújt a szolgálatra. Ha belépünk a tömegbe, szolgálni tudunk azok felé, akik körül vesznek. Ha pásztorként lefoglaljuk a tömeget, taníthatjuk őket, tanulhatunk tőlük és ott hagyhatjuk magunkat (és Jézust) velük. A jóhiszemű tanítványok sokszor meg akarták védeni Jézust a tömegtől, de a legnagyobb csodák akkor történtek, amikor egy vak ember kétségbeesetten kiáltott utána, vagy mikor a beteg asszony kereste a nagy tömegben, hol érintheti meg Jézus ruháját. Jézus szerette az embereket, és ők is szerették Őt.
Pál kínlódott a saját magáról alkotott képével. (2Kor. 12:7-12) Talán, ha magasabb lett volna, jól látott volna vagy ékesszólóan tudott volna beszélni, nagyobb önbizalma lehetett volna. Egyértelműen látszik, hogy Isten nem tartotta az ilyen dolgokat Pál szolgálatának előfeltételeként. Ehelyett, felhasználta Pál erőtlenségeit, hogy kihangsúlyozhassa kegyelmét és hatalmát az apostol életében. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor. 12:9) Pál így válaszolt erre: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor. 12:9, kiemelés hozzáadva).
Szoktak kételkedni a pásztorok, mint Pál is, abban, hogy képességeik nem elegendőek az életükre szóló isteni elhívás betöltésére? Szoktak aggódni, hogyan tekinthetnek mások az ő szolgálatukra? Pál azért volt képes olyan dolgokra, amelyeket véghezvitt, mert Isten tervében és céljában bízott töretlenül saját életére nézve. Isten mindent megadott a pásztoroknak, hogy elvégezhessék és betölthessék szolgálatukat. Hikanos-szá tette őket – az Isten népe számára alkalmas szolgálókká.
Stephen Phillip Green képesített pásztor,
Springfieldben, Missouri államban él.
Vélemény, hozzászólás?