Apátlanság. Nemzedékünknek ez az egyik legkomolyabb problémája. Legyen szó egy olyan apáról, aki fizikailag van távol, vagy olyanról, aki érzelmileg van fájdalmasan messze. Az apa hiánya társadalmunkra szemmel láthatólag rányomta bélyegét. A RELEVANT beszélgetett Rick Johnsonnal, a Better Dads, Stronger Sons {Jobb apák, erősebb fiúk} szerzőjével az apátlanság hatásairól, és hogy mit tud tenni az egyház ez ügyben. (Ő a „Jobb Apák” apa-képző program alapítója, amit azért hozott létre, hogy a férfiakat szorosabban bekapcsolja gyermekeik életébe).
Miért gondolja, hogy társadalmunkban az apa-nélküliség nagyon súlyos probléma?
Sokan hajlanának arra a véleményre, hogy az apátlanság egyetlen formája a fizikai távollét. Pedig érzelmileg is messze lehet, úgy, hogy gyermekei életének nem részese, munka- alkoholista, goromba vagy valamilyen függőségben szenved. Úgy gondolom, az apa-nélküliség óriási probléma kultúránkban, sőt életünk minden problémája közvetlenül vagy közvetett módon az apátlan élet egyik vagy másik formájában keresendő. Az egyszülős családokból származó gyerekek ötször nagyobb eséllyel lesznek szegények, és tízszer nagyobb esélyük van arra, hogy rendkívüli módon legyenek szegények. Kétszer annyian morzsolódnak le a középiskolából, a lányok háromszor annyian lesznek tinédzser korban anyák, az otthonról elszököttek 90%-a apa nélküli családból származik, és minden 4 tinédzser korú öngyilkos közül 3 apa nélkül nevelkedik. A börtönben levők kb. 70%-a apátlan. Sokat beszélek a börtönökről, mert sokat szolgálok ott, és amikor velük beszélgetek, tanulmányozom is őket. Nemcsak azt kérdezem meg, hogy apa nélküli otthonból jöttek-e, hanem hogy az apáról alkotott képük gyenge-e? Az eredmény eléri a 90%-ot. Ha csak a pusztítást, a rombolást, amit ezek a börtönlakók kultúránkban és a családokban okoztak – nézzük, az eredmény nagyon kifejező.
Miért olyan gyakori manapság az apátlanság? Tapasztalata szerint mik ennek a jelenségnek a fő okai és tünetei?
Úgy gondolom, az egyik ok általánosságban kultúránk gondolkodásmódjában található. Ma egyre inkább a kielégülés, az öröm megszerzésének a mentalitása a jellemző. Amikor fiatalokkal beszélgetek, őszintén elmondják, hogy reménytelennek látják, hogy házasságuk hosszú időre szóljon. Ennek az az oka, hogy egy „válásos” kultúrában nőttek fel. Amiért ma ezt már jobban látjuk, az világos; azt a mintát követjük, amiben felnövünk. Ha az emberek törött otthonban nőnek fel, vagy apa nélküli környezetben, a fiúk ezt a magatartásmintát fogják követni, néha öntudatlanul is. Sok férfi fogadkozik, hogy sosem hagyja el a feleségét vagy gyerekeit, mégis, mivel úgy lettek „beprogramozva”, gyakran nincs remény, hogy megállítsák az események erre vezető láncolatát.
A nőkkel ugyanez a helyzet. Számos ok miatt hajlamosak úgy választani, hogy a kapcsoltuk a biztos válásba torkolljon, vagy legalábbis egy egészségtelen, összetört kapcsolatban éljenek. Éppen azért, mert ezt a mintát láttuk, hajlamosak vagyunk követni is. Nemzedéki körforgás figyelhető meg. Ismerek családokat, ahol a dédmama, a nagymama, az anya egyedülálló volt, és a most a lány is az. Nehéz néha ezeket a nemzedéki ciklusokat megszakítani, kiváltképp, ha nem ismerjük el, hogy a problémának ez a gyökere.
Hogyan hat ez a 18-34 éves korosztályra? Mik a jellemzők erre a generációra, ami az apa hiányának a problémájára vezethető vissza?
Úgy gondolom, van néhány jellegzetes dolog, ami a vállalkozó szellemű, nagy jövő előtt álló fiatalok életét azért befolyásolja, mert sok közülük ilyen körülmények között nőtt fel. Amikor fiatalokkal beszélgetek, valódi vágyat és hiányt érzek bennük. Jó apák és jó férjek akarnak lenni, de nincs erre példa előttük. Sokuk felnő, és ezt mondja: „Apa vagyok – most mit kell tennem? Tudom, mit nem akarok, de sosem mutatta meg egy idősebb azt, hogy mi az én dolgom – hogy mi a feladatom, mint férfi, mint apa és mint férj”. Nagy zűrzavar van ezzel kapcsolatban, és véleményem szerint a férfiaknál ez sokszor dühben nyilvánul meg. Sok az indulatos férfi, és alapvetően nem dühösek, mint inkább félnek. A férfiak tipikusan vonakodnak megtenni azokat a dolgokat, amik lehet, hogy nem sikerülnek, mert megalázónak érzik a sikertelenséget. Vagy elmennek inkább, mintsem szembenézzenek a várható kudarccal, vagy dühbe gurulnak, hogy leplezzék a bukás vagy a félelem megalázó érzését.
Ami a nőket illeti, vannak bizonyos jelenségek, amik a fiatalabb generációban is megnyilvánulnak. Az, hogy amilyennek látják magukat, szorosan összefügg azzal, ahogy gondolják, hogy az apjuk milyennek látta őket. Ha szerető édesapjuk volt, akkor helyesen gondolkoznak magukról, sokkal bizakodóbbak és nagyobb az önbizalmuk. Ha nem volt körülöttük férfi, amikor felnőtté váltak, akkor nagy valószínűséggel nem lesz önbizalmuk és önértékelésük, és hitük abban, hogy értékesek és fontosak. Az apa nélkül felnőtt nőkben és lányokban közös vonás, hogy képtelenek a férfiakban megbízni. Akadályozza a bizalmukat, mert állandó kapcsolat egy férfival számukra csak elméleti kérdés. Ezek a nők képesek tesztelni az életükben levő férfiakat úgy, hogy küzdenek velük, hibákat felfedezve, szinte várva, hogy elhagyják őket – csupa olyan dologgal, amik már a kezdet kezdetén lerombolhatnak egy kapcsolatot. Mindannyiunkban ott él a ragaszkodás vágya, de azokban a nőknek az életében, akiknek nem volt apjuk, légüres tér /vákuum/ van az életükben. Néha megpróbálják/akarják betölteni ezt a hiányt valamilyen romboló módon, pl. hogy a szexet összekeverik a szeretettel.
Mi a véleménye, hogyan hat ez az emberekre lelkileg? Gondolja, hogy van valami kölcsönhatás aközött, ahogyan az apjukat, és amilyennek Istent látják?
Tanulmányok igazolják, hogy az emberek olyannak látják Istent, amilyen a földi apjukról alkotott képük. Sok tévedés, helytelen elképzelés, düh, sőt Istentől való elfordulás azért van, mert olyan példát láttak földi apjuknál. Egyszer feleségemmel autóval utaztunk, és Angela Thomas műsorát hallgattuk a rádióban. (Ő írta az „Életem egyedülálló anyaként” c. könyvet). {My Single Mom Life} Elmesélte, hogy férje hogy hagyta ott kisgyerekeivel. Képzelheti, kemény volt. Elfáradt, és Istenhez imádkozott, hogy nem bírja már tovább. Hallotta, hogy Isten megszólítja, kérdezve, hogy mit tud tenni, bátorította, ahogy egy apa teszi. Édes kislányomnak nevezte. Feleségem ekkor elkezdett zokogni. Kérdeztem, mi a baj? Azt felelte: „Apa nélkül nőttem fel. Nem tudtam elképzelni, hogy a mennyei Atya így nevezzen engem”. Erre eddig sosem gondoltam, de igaza volt. Mivel erre még nem volt példa életében, és sosem élte át, nehéz volt hinnie, hogy létezik egy szerető mennyei Atya, aki feltétlen szeretettel fordul felé.
Mik azok a rövid- és hosszú-távú lehetőségek, amiket az egyház tenni tud, hogy harcoljon ez ellen az irányzat ellen?
Az egyházak számára nagyon sok lehetőség van, hogy megszólítsa és elérje a kinti, lelkileg sérült közösséget. Az egyik dolog, amiben sokat tehetünk az egyedülálló anyákért az, hogy segítünk nekik felnevelni a gyermekeiket. Mentor (tanácsadói) szolgálatunk van apátlan fiúknak, és társakul csellengő kollégistákat adunk melléjük. Táboraink vannak egyedülálló anyáknak és családjaiknak, ahova el tudnak jönni megpihenni. Igehirdetést hallgatnak, tiszteletünkben részesítjük őket. És miközben tanítjuk őket, hagyjuk a gyerekeket férfiakkal játszani, így egészséges példát kapnak arról, hogy milyen az egészséges férfiasság – fiúknak és lányoknak egyaránt. Ezek nagyszerű lehetőségek, és egyáltalán nem fenyeget egyfajta megkülönböztetéssel az egyház részéről, sőt úgy tartom, Isten pont ezt várja tőlünk, keresztyénektől: gondját viselni az özvegyeknek, az árváknak a közösségben. Szomorúan látom, hogy csak néhány gyülekezet hajlandó erre. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy az egyház látja az apa-nélküliség problémáját, de torkig van az egésszel. Hajlamos arra, hogy megmerevedjen, és tétlenül elnézzen a probléma mellett. Van néhány gyülekezet, amely jelentős dolgokat tesz, hogy elérje az apátlan közösséget, és hiszem, hogy ezzel óriási dolgot tesznek a világban. A gyülekezetek nagyon könnyen helyet adhatnának és bátoríthatnák a miénkhez hasonló lelkészségeket, ahol működik ez a fajta segítség a közösség felé, hogy vigyék ki a világba a bibliai parancsot szelíden, finoman. Így be tudunk jutni a társadalom olyan területeire is, amelyik sosem teszi be a lábát egy gyülekezetbe. Kilépünk hozzájuk, és megadjuk azt, amire szükségük van, anélkül, hogy bármiféle viszonzást várnánk. Sokkal nyitottabbak lesznek az evangélium befogadására, mint egyébként.
Eredeti cikk: A Fatherless Generation
Vélemény, hozzászólás?