Amikor a JÓ a LEGJOBB ellensége lesz

Mindig úgy gondoltam, hogy a „jó” és a „legjobb” nagyon közel állnak egymáshoz. Ha az iskolában „jót” kaptam a tesztre vagy vizsgára, az általában közel volt a legjobbhoz.

Azonban már látom, hogy vannak olyan ellentmondásos helyzetek, amikor a „jó” nemcsak hogy távol áll a „legjobbtól”, hanem a „legjobbtól” pont a legmesszebb álló dolog. Az ilyen helyzetekben a „jó” az jó, de ha megmaradunk a „jónál”, akkor az távol tart minket a legjobbtól, és innentől kezdve a „Jó” igazából a „legjobb” ellensége lesz.

Ha illusztráljam ezt egy példával. Képzeld el, hogy egy ösvényen sétálsz az erdőben, és az a célod, hogy eljuss a tengerpartra. És elérkezel egy útelágazáshoz, ahol kettéválik az ösvény, és mivel nem látni a partot, így nem vagy benne biztos, hogy merre is kell menni. Az egyetlen jel, ami segíthet, egy jelzőtábla, amire a következő van írva: „Erre menj, ha szeretnéd megnézni a tengerpartot.” Úgy gondolod, hogy ez a jó választás, így követed a tábla által mutatott irányt, mert hiszed, hogyha meglátod a tengerpartot, akkor közel kell lenned a tengerhez. Sajnos az ösvény felvezet a hegy tetejére, ahonnan nagyon jól látni a tengerpartot, látni a sok napozó embert, szép a kilátás a strandra. Jó kis helyre érkeztél – legalább látod milyen is a tengerpart – mégis rossz irányba mentél és most messze vagy a parttól. Innentől kezdve a „jó” eredmény (meglátod a tengerpartot), igazából az ellensége a „legjobb” eredménynek (eljutni a tengerpartra). Ebben a helyzetben ahhoz, hogy a „jótól” eljuss a „legjobbhoz” hosszú utat kell megtenned, vissza kell menned és a jó ösvényt kell választani.

Ha néhány szempontból megvizsgálom a gyülekezeteket és a kereszténységet, amit magam körül látok, egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy sokan megelégszünk a „jó” megoldásokkal, ami sokszor az ellensége a „legjobbnak”. Elfogadunk egy csomó dolgok, amik magukban hasznosak, de megakadályozzák, hogy elérjük a legjobb célt. Egy másik egyszerű példa az éhező ember, akinek teljes értékű étkezésre lenne szüksége, de helyette megelégszik egy kis csokoládéval, ami elűzi a mardosó éhséget, és onnantól nem is keres olyan ételt magának, amire szüksége van.

Tehát milyen területeken lehet a „jó” a „legjobb” ellensége? Itt van néhány étvágycsináló (biztosan tudnál több példát is mondani). Mindegyik megérdemelne egy mélyebb vizsgálatot, mint amit ez a cikk adhat.

Az igehirdetés lehet JÓ, DE…

• Az igehirdetések általában „Isten embere” köré épülnek, aki alapos teológiai képzésben részesült, akit Isten elhívott, és most terjeszti Isten Igéjét az embereknek, ékesszóló előadással. Ennek következménye az a függőségi állapot, ahol annak, aki „etet” minket, kötelezően meg kell felelnie a következő kombinációnak: felavatott szolgálattevő teológiai képzés ékesszóló prédikátor.
• Az igehirdetések azt feltételezik, hogy Isten mindenkinek pont ugyanazt szeretné mondani.
• Csak néhány ember emlékszik a prédikációra másnap, következő héten vagy a következő hónapban (sokszor maga a prédikátor sem emlékszik rá)
• A passzív hallgatás a tanulás legkevésbé hatékony formája
• A prédikációk általában nem adnak lehetőséget a kérdésekre és a beszélgetésekre.
• Azok az emberek, akik már évek óta gyülekezetbe járnak, és hallottak 50-100 prédikációt évente, még mindig úgy érzik, hogy prédikációkkal kell őket „megetetni” minden héten.
• Az Újszövetségben a prédikáció szinte mindig össze volt kötve az evangélium vagy Isten királyságának hirdetésével azoknak, akik kívül vannak, vagy a királyság határán állnak.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha személyes és együttes Bibliatanulmányozások lennének, Istenre figyelve, beszélgetve, és együtt dolgoznának az emberek a közösségben, hogy egymást segítve egyre jobban tudják alkalmazni a bibliai igazságokat az életükben és a közösségben.

Az evangélizációs programok lehetnek JÓK, DE…

• Személyesen és együttesen is felelősséget kell vállalnunk a „misszióért”
• A gyülekezeti tagok sokszor annyira belefeledkeznek a gyülekezeti programokba, szolgálatokba, hogy nagyon kevés idejük marad arra, hogy minőségi kapcsolatokat alakítsanak ki az emberekkel, akik nincsenek a gyülekezetben
• Sokan benne vannak egy-egy jó „evangélizáló” gyülekezetben, de mégsem látszik, hogy személyesen is felelősséget éreznének a misszióért, ehelyett teljesen a gyülekezet evangélizációs programjaira támaszkodik.
• Az evangélizációs programok segítenek az embereknek, hogy jobban érezzék magukat, de általában hatástalanok. A legtöbb nyugati gyülekezet statikus vagy fogyó, és csak néhány olyan van, amelyik akár 5 %-kal növekszik évente.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha mindenki felelősséget érezne a misszió iránt, beleértve azt is, hogy értékes kapcsolatokat épít a gyülekezeten kívül élő emberekkel. Jelentős változások lennének, ha a normál gyülekezetbe járók elkezdenének gondolkozni és imádkozni a következőről: „Ha misszionárius lennék itt, akkor…”

A templom (épület)- központú programok lehetnek JÓK, DE…

• A „gyere el hozzánk” gondolkozásra épülnek. „Ha megépíted, eljön hozzád!” működött Kevin Costner-nek a Baseball álmok című filmben, de manapság nagyon ritkán jön be.
• A „gyere hozzánk” gondolkozás egyik azoknak a problémáknak, amik az ószövetségi zsidóság hatékonyságát is megfullasztották
• A templom-központú programok mindenkit elfoglalttá tesznek, és korlátokat állítanak a közösség elé.
• A templom-központú programoknak megvan a bizarr szükséglete, hogy a „mi” programunk legyen. Úgy tűnik a gyülekezetek őrült vágyat éreznek arra, hogy kiránduló klubokat, játszóházakat, kávéházakat stb. indítsanak, ami sokkal inkább hasonlít arra, mintha a sót a sószóróban tartanánk és megkérnénk az ételt, hogy jöjjön a sószóróba. Sokkal bölcsebbnek és biblikusabbnak tűnik, ha arra bátorítjuk a keresztényeket, hogy kapcsolódjanak be egy közösség-központú szervezetbe és mozgalomba – ugyanúgy, ahogy egy kis sót szórunk az ételhez.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha hitelesen tudnánk részt venni a közösségben, mindenféle hátsó szándék nélkül

A kiválóság lehet JÓ, DE…

• A tökéletesség iránti elkötelezettség távol tarthatja az embereket attól, hogy részt vegyenek a programjainkon, és a hangsúlyt a külsőségekre helyezi a lelki dolgokkal szemben.
• A LEGJOBB talán, ha lehetőséget adunk, belevonjuk őket a dolgokba, és felruházzuk őket.

A releváns programok, hogy elérjük a fiatalokat (hangos, high-tech programok minden extrával, hogy a fiatal tömegek bevonzza) lehetnek JÓK, DE…

• A gyülekezet egészséges tanítása felhívja a figyelmet arra, hogy bármit is használunk arra, hogy elhívjuk a fiatalokat, ugyanilyen szinten arra is kell figyelni, hogy meg is tartsuk őket.
• Nagyon nehéz azokat a fiatalokat igazi tanítvánnyá tenni, akiket az éles fény vonzott a gyülekezetbe.
• A LEGJOBB talán egy a kultúrával ellentétes elhívás, és radikális tanítványképzés-
• Tanítani arról, hogy Isten milyen áldásokat hozhat az emberek életébe, lehet JÓ, DE…
• Sokszor ez inkább úgy tűnik, mintha egy átcsomagolt, sokkal inkább elfogadhatóbb verziója lenne a tiszta tanításnak
• A Biblia nagyon keveset beszél arról, hogy „Isten meg akar minket áldani, és csodálatos életet akar nekünk adni”, hanem inkább arra hív minket, hogy kötelezzük el magunkat a nagylelkűségre, áldozatvállalásra, a szegényekről való gondoskodásra, a felebarátunk szeretetére, és hogy adjuk Neki az életünket.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha tanítnánk és engedelmeskednénk azoknak a dolgoknak, amiket a Biblia kihangsúlyoz: az áldozatvállalásnak, nagylelkűségnek, és a szegényekről való gondoskodásnak.

Tizedet fizetni a helyi gyülekezetnek lehet JÓ, DE…

• Nagyon sokba kerül egy „normális” gyülekezet működtetése. Hogy egy barátomat idézzem „amíg vannak templomok és papok, addig szükség van a tizedre és az adományokra”. Ésszerűnek tűnik, hogy a gyülekezeti tagok a gyülekezet fenntartására fizetik az adományaikat – de nagyon jó érvek vannak, amik megkérdőjelezik azokat a bibliai alapelveket, amiket a helyi gyülekezeteknek befizetett tizedről tanítanak.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha alacsonyabb költségvetésű gyülekezeteink lennének, és olyan tanítványok, akik elkötelezettek az áldozatvállalás és a nagylelkűség terén
• A magas minőségű „profi” dicsőítések lehetnek JÓK, DE…
• Gyakran inkább tűnnek karaoke dicsőítésnek.
• Gyakran inkább arra koncentrálnak, hogy „én” mit érzek és mit kapok belőle, inkább, minthogy ez olyasmi, amit én adok Istennek.
• Figyelmen kívül hagyjuk, hogy nagyon széles skálája van annak, hogy hogyan dicsőíthetjük Istent.
• A dicsőítést a vasárnapi istentiszteletbe préselik, és mellőzik annak a lehetőségét, hogy a hét többi részén is lehet dicsőíteni.
• A közös dicsőítés feltűnően hiányzik a korai egyházból az ApCsel 2 és 4-ből, és ritkán van említve az egész Újszövetségben.
• A LEGJOBB a valódi részvétel lenne, a változatosság, és annak a megvalósítása, hogy Istent egész héten, a nap 24 órájában dicsőíthetjük, számtalan módon.

A nagyobb gyülekezet lehet JÓ, DE…

• Ahogy a gyülekezet nagyobb lesz, a szerkezete egyre bonyolultabb lesz, és nehezebb lesz kezelni
• Ahogy a gyülekezet növekszik, egyre könnyebb elbújni az embereknek (a házicsoportokban nincs hátsó padsor)
• Ahogy növekszik a gyülekezet, egyre kevésbé lesz személyes, és a tagok egyre kevésbé kapcsolódnak egymáshoz. Innentől a nagyobb gyülekezetek a probléma megoldására a sejt- vagy házicsoportok bevezetésével próbálkoznak
• Ahogy a gyülekezet növekszik, egyre többe kerül a fenntartása (per fő). Ellentétben a házi-gyülekezetekkel, amik virtuálisan semmibe sem kerülnek.
• Minél nagyobb a gyülekezet, amikor probléma van, az annál több embert fog érinteni. A terrorista csoportok megtanulták ezt a leckét, és mindig kis csoportokban maradnak, hogy biztosítsák, hogyha valami nem jól sül el, akkor az csak egy kis csoportra lesz hatással.
• Kutatások (mint például az NCD, a Natural Chuch Development kutatásai) azt mutatják, hogy a kisebb gyülekezetek hatékonyabbak az evangélizáció területén, és sokkal inkább képessé teszik az embereket, hogy használják a lelki ajándékaikat. Igazából a Natural Church Development (NCD, Természetes Gyülekezetnövekedés) tanulmányai kimutatták, hogy az egyetlen terület, ahol a nagyobb gyülekezetek jobbak, mint a kisebb gyülekezetek, a közösségi dicsőítés.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha több kisebb gyülekezet lenne.

A strukturált gyülekezet lehet JÓ, DE…

• A kisebb, kevésbé strukturált gyülekezetekben általában nincsenek hatalmi harcok, mert nincs hatalom, amiért küzdenének
• A strukturálatlan, vagy kevésbé strukturált gyülekezetek gyorsabban reagálnak a változó helyzetekre.
• A LEGJOBB talán az lenne, ha a legtöbb gyülekezet minimálisan lenne strukturált.

A látogatottság mérése lehet JÓ, DE…

• DE úgy  tűnik, Jézus nem mérte a látogatottságot – neki Isten királysága és a tanítványság volt a leglényegesebb
• A LEGJOBB talán az lenne, ha a tanítványságot mérnénk, vagy semmit sem mérnénk, és csak radikálisan engedelmesek lennénk

A vezetőképzés lehet JÓ, DE…

• Nem hiszem, hogy ilyen nagy hangsúlyt kapott volna az Újszövetségben a vezetőképzés
• A vezetők „szolgáló vezetésről” beszélnek, de ez nagyon különbözőnek tűnik attól a verziótól, amit Jézus tanított és mutatott
• A mai gyülekezeti struktúrák kifejezetten igénylik a vezetőségi kontrollt, főleg ha a gyülekezet nagyobb lesz
• A LEGJOBB talán a tanítványság, szolgálat, és a radikális felhatalmazás

A felavatott szolgálat lehet JÓ, DE…

• Lehet rajta vitatkozni, hogy van-e egyáltalán bibliai alapja a szolgálattevők hivatalos felavatásának
• A protestáns reformáció az egyetemes papság koncepciójával született, mégis általában a hatalom és a lelki ajándékok rendületlenül a szolgálattevő, lelkész kezében vannak.
• A LEGJOBB talán a laikusok felhatalmazása a virtuálisan strukturálatlan gyülekezeti környezetben

A pragmatizmus (elfogadni gyülekezeti és keresztény modelleket, azért mert úgy tűnik működnek és reális eredményei lesznek) lehet JÓ, DE…

• A LEGJOBB talán újragondolni a paradigmákat

Építeni a gyülekezetet lehet JÓ, DE…

• A LEGJOBB talán Isten királyságát építeni

Dolgozzunk együtt, hogy ne elégedjünk meg a „jóval”, és ne szalasszuk el a „legjobbat”.

Eredeti cikk: „When ‘GOOD’ Becomes the Enemy of ‘BEST’”