A LELKIGONDOZÁS LEHETŐSÉGEI
Az első rész alapján megállapíthatjuk, hogy az életkori krízisek közül a serdülőkor igencsak hangsúlyos szerepet kap egy ember életében, nemegyszer válságos helyzeteket teremtve. Szükségük van segítségre, útjelző táblákra, mankókra, korlátra és hátterekre…
Ha ifjúsági munkásként dolgozunk, akkor fontos tudnunk azt is, hogy miközben a fiatalokkal vagyunk, számos lehetőségünk van arra, hogy lelkigondozói módon legyünk jelen. Az általánosságban lelkigondozásnak tartott beszélgetés ugyanis nem kitárólagos módja a lelkigondozásnak, megfelelő odafigyeléssel, sok minden válhat lelkigondozássá.
A következőkben ezeket a lehetőségeket vesszük végig, kezdve a legmeghatározóbb tényezőn: a lelkigondozó személyén!
I. A lelkigondozó: a jó pásztor
A fent említettek értelmében szükséges foglalkoznunk saját magunkkal is, hisz személyiségünk nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy mennyire tudunk a válságban segítő jobbot adni. Nehéz, komplex kérdéskörrel van dolgunk, hisz a lelkigondozás lelkigondózót igényel, megfelelő kompetenciával.
Tulajdonkképpen egy ifi csoport vezető, akár lelkész, kár gyülekezeti munkás, mint az adott csoport pásztora van jelen közöttük. Ő a pásztor, akinek a Jó Pásztor maga példát hagyott a lelkek gondozása terén is: „A pásztor feladata a nyáj védelme és táplálása. A kettő együtt az élet, a teljes, bővölködő élet. Ezért a pásztor munkája életfenntartó és életmentő szolgálat, hiszen a nyájat veszély fenyegeti (a ‘tolvaj’, ‘rabló’, ‘farkas’), és magára hagyva a tápláló legelőt sem találná meg. A pásztor munkájának eredménye, hogy a nyáj ‘biztonságban lesz és legelőt talál’.”[1]
A lelkigondózói kompetencia nem attól lesz valakié, hogy ‘tökéletes’, mindig mindenre rögtön tud felelni, mint egy két lábon járó tanácsadó iroda, még csak attól sem lesz jó lelkigondozó, ha neki magának problémamentes az élete(ettől inkább lesz hiteltelen a problémákkal küzdők előtt).
Kompetens az, aki tudja, hol vannak a határai, aki nem akar „műkedvelő gondviselést„ játszani mások életében, aki többet hallgat, mint beszél (eszébe véve, hogy két fülünk van és egy szánk), és őszinte kapcsolatban van Istennel, saját magával (érzések, ellenérzések, hatások, ellenhatások stb.), és nem utolsó sorban a fiatalokkal (szakkifejezéssel élve kliensekkel).
Milyen támpontok segíthetnek e három kapcsolatban?
a.) A lelkigondozó viszonya Istenhez
Mindennek alapja a Jó Pásztorhoz fűződő személyes, szoros és bensőséges viszony, hisz „… az ifjúság számára csak a Jézus Krisztus által megtalált emberek a hiteles tanúk. Csak azokra figyelnek, akik akár szavak nélkül is,(metakommunikáció!) ám hiteles életükkel egész életformájukkal Jézus Krisztusról vallanak.”[2] Valóban igencsak nehéz, mondhatni elképzelhetetlen behívni másokat oda ahova még mi sem mentünk be, és kívülállóként bizonyságot tenni – nem csak szavakkal – arról, miért jó bent.
Az Istenhez fűződő viszony egyik alapvetése lehet ez az ige: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, ismertelek…”[3] Hisz Isten létesített kapcsolatot velünk, Ő hívott életre, új életre is, Ő adott küldetést, és nem fordítva. Ahogy Pál is megállapítja: „És Ő adott némelyeket… pásztorokul és tanítókul.”[4]. A lelkigondozói aspektusból gondoljunk a „lelkek megítélésére”, vagy a „gyámolokra” [5]
Továbbá azért is szükséges, hogy a lelkigondozó komoly hívő személyiség legyen, mert a segítés „hitből hitbe” történik. Nem úgy, hogy a hitét adja át, de mégis mint eszközt használva azt segíti hitre a gondozottat. Az ifi vezetőkről amúgy is feltételezik, hogy nagyobb a hite, több a hittapasztalata, ezért is tud segíteni. (Nagyon fontos tehát a magánélet, ami mindezt alátámasztja, vagy megdönti.) Megállapíthatjuk hogy ilyenfokú „istenképűség”[6] kell hogy jellemezzen bennünket, mint „Olyan közbevetett személyt, aki hitével Krisztusba fogózik, szeretetével pedig a nyáj között él.”[7].
Gyökössy Endre vezette be a lelkigondozáshoz elengedhetetlen „lelki be- és kimosakodás” gyakorlatát. Ennek jelentés az Istennel megélt újra és újra rendbe hozott kapcsolat, mely segíthet az ön és mások ismeretében is, tartást és töltést adva.[8] egy-egy beszélgetés előtt tehát lelki rákészülést (pl. az engem aggasztó gondok kizárását, koncentrálást a fiatalra), utána pedig magának a beszélgetésnek (szakszóval ülésnek) az átgondolását (ajánlott esetleg néhány feljegyzés, megváltoztatott névvel!), a kerszthez tételét, hogy „ne vigyük haza”, vagy ne öntsük ki a szívünk az első embernek a gyülekezetbe, aki szembe jön, hanem átgondoltan kezeljük a fiatal megnyílását. A lelkigondozó titoktartását is segíti az Istennel való szoros viszony. (ez nem jelenti azt, hogy senkivel nem lehet megbeszélni az eseteket!)
b.) Viszonya önmagához
Bizonyára tudjuk, hogy az önismeret, az ember önmagához való viszonya, önmaga ismerete és elfogadása minden ember számára fontos. Mennyivel inkább lényeges ez a másokat is segítő életében, hisz a beteg orvos soha nem lehet ‘jó reklám’![9] Éppen ezért is kell részletesebben foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. Alapvető igényünk a helyes „lelki önarckép”[10] kialakítása és folytonos (felül)vizsgálata, ha szükséges helyreállítása.
Gordon Allport a következő pontokban adja meg az egészséges személyiség szempontjait:
1. Széleskörű én-tudat, mely túllép önmagán, és részt tud vállalni a körülötte folyó eseményekben.
2. Másokkal jó, bensőséges kapcsolat kialakításának képessége, akkor is, ha a másik esetleg mást gondol.
3. Érzelmi biztonság, mely sajátmagát tökéletlenségeivel is elfogadó, problémáival megbirkózni tudó ember sajátja. Így képes félelem nélkül megnyílni és elfogadni mások megnyilatkozásait.
4. Rendelkeznie kell realista szemléletű, jó problémamegoldó készséggel.
5. Képes tárgyiasítani önmagát, rendelkezik humorérzékkel is, ha kell magán is nevetni tud.
6. Egységes életfilozófiája van, látja élete értelmét.
Természetesen, ezek az ismérvek is folyton alakulnak, és alakítanak bennünket, hisz az önmagunkká válás egy életen át tartó feladat, de hozzá kell tennünk, valódi haladás.[11]
Ezen az úton azonban számtalan buktató lehet. Az egyik ilyen alapvető a ‘burn out’, vagy kiégés, ami a stresszhatás, a krónikus emocionális megterhelések következtében lép fel – szinte minden lelki munkást utol ér. Következménye a célok és ideálok vesztése, valamint a reménytelenség és inkompetencia érzése. Oka lehet a kevés visszajelzés, sikerélmény, ami mindig fennáll abban az esetben, ha emberekkel foglalkozunk. [12]
A lelkigondozás terén is számtalan hiba fenyeget, jobbára azért is kell erre figyelnünk, hogy lehetőleg ne essünk kétszer ugyanabba a hibába.
– Vigyáznunk kell például, hogy se túl hidegek, se túl barátkozóak ne legyünk. Míg az előző gátolja a másik megnyílását, ez utóbbi hamis kötődéshez vezethet.
– Helytelen az is, ha túl sokat beszélünk magunkról, hisz a gondozott nem ránk kíváncsi.
– A titoktartás hiánya is komoly problémákhoz vezetett már.
– Kerülendő továbbá moralizálás, mert úgy érezheti a velünk beszélő, hogy elítéljük; a dogmatizálás, mert úgy tűnhet, kioktatjuk; a diagnosztizálás, mert skatulyázás lehet belőle; és az általánosítás, mely megint csak nem visz előbbre.[13] (Ezeket a hibákat a III. részben bővebben is kiejtjük majd)
A lelkipásztori válság oka lehet az is, ha úgy érezzük, nem tudunk segíteni, nem tudjuk a ‘paradicsomi állapotot’ visszaállítani, mely a felszín alatt motivált Gyakran pedig a szakmai becsvágy, a saját határainknak túlbecslése sodor minket is krízisbe, aminek következtében a gondozó elveszti szakmai identitását.
Mindebből is látszik, mennyire fontos a lelkigondozók lelkigondozása, a kollegális kapcsolat, a csoportmunka.
Végül a teljesség igénye nélkül sorolunk fel még néhány alapvető lelkigondozói/pásztori tulajdonságot és alapfeltételt: lelkiség, szakmai képzettség, pásztori szeretet, nyitottság, kiegyensúlyozottság, alázatosság,[14] áldozatkészség, szolgálatkézség, önmegtagadás, bölcsesség,[15] empátia, értékmegbecsülés,[16] érdeklődés, kíváncsiság, célirányosság, távolságot tartani tudás,[17] (döntésre)inspiráló készség, mindenre odafigyelés (amit a másik mond), előítélet mentesség, fölényesség kerülése.[18]
Feltételezhetően keresve se találnánk olyan embert, aki mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik. Mert hisz „Optimális segítő személyiség a gyakorlatban nem létezik. Mindenkinek megvannak a maga erősségei és gyengéi…”[19] Éppen ezért célunkká kell tenni a bölcs sáfárságot meglévő értékeinkkel, hogy ne csak használatban legyenek, hanem gyarapodjanak is!
c.) A lelkigondozó és az ifjúság viszonya
A fiataloknál több függ a lelkigondozótól, mint bármely más életkorban, hisz ekkor mind a szubjektív, mind az objektív megfigyelés egyaránt fontos. Nem mindegy, hogy milyen a hozzájuk közeledő felnőtt egyénisége.[20]
A mi oldalunkról nézve a következőket kell érvényesíteni:
– Először is a fiatalt partnerként kell kezelnünk, komolyan véve véleményüket, problémáikat.
– Elengedhetetlen a nyitottság a világuk felé, és a világ felé is.
– Fontos a sajátos nyelvezetük ismerete, hisz amíg mi sokszor a kánaánit, a fiatalok a ‘szlenget’ beszélik.
– Fokozottan kell figyelnünk a fiatalokra, ami nem nélkülözheti az elismerést, az érdeklődést sem.
– Ezen túlmenően legyünk modernek, de nem rájátszva, és tájékozottak a teológián kívül más területeken is.
– A humor a fiatalokhoz az egyik legjobb út.
– Legyünk felebarátok![21] és LAZÍTSUNK– ami valljuk meg sokszor nem is olyan könnyű feladat.
Összegezve, a jó pásztor az, aki azon az ajtaján megy be a fiatalnak, amelyiket az megnyitott, és azon bemegy, amelyiket az ifjú kitárt előtte. Teszi ezt azért, hogy nevén szólítva, innen, egészen belülről, tudja ki hívni, de vigyázva, hogy közben mindig ő menjen elől, ő vezesse. Mindezt úgy, olyan oda-, és feladással, hogy a juhok egyre jobban megismerjék az ő hangját is, és idegent ne kövessenek.
II. Az ifjúsági óra mint lelkigondozói válasz
Tudjuk jól, válaszra akkor van szükség, ha valaki kérdezett… Komoly aggályokat keltet már nem egyszer a történelem során, amikor kérdés nélküli válaszokat adtak emberek, vagy az egyház.
A hittel kapcsolatban adott válaszok, a megtérés, a bűnvallás (stb.), az egész emberre kiható mentális jólétet eredményezhetnek. Ennek elérését segíti, ha a csoportot lelkigondozói módon vezetve ‘adatnak’ a válaszok.
Mire adhat választ egy ifi óra lelkigondozói aspektusból? Vajon arra adunk választ, amit maga a fiatal kérdezett? – valóban fontos, életbe, örökéletbe vágó kérdések.
Az előző részben is vizsgált ifjúkori válságok miatt megváltozott fiatalok viselkedése, a lázadások, a kiégettség, a depresszió, az önpusztító magatartás sokak szemében ‘polgárpukkasztó orcátlanság’, a Jézust szeretőknek azonban éles kérdések sora. Már-már felkiáltójel: Segítsen már valaki, ha nem is jól tettem fel a kérdést, keresem a választ!
Hogyan adjunk válaszokat, és nem kioktatást?
a.) Kényszerek nélkül
Alapfeltételének kell tekintenünk, a kényszerek nélküli válaszadást. Tehetjük ezt azért is, mert hisz magunknak is ezt kívánnánk, és azért is, mert ezzel valóban az Úr Jézus nyomdokaiba lépünk, aki mindig ki tudta várni az igeneket (a nemeket is), mint az igazi vágy verbális jelét.
Miért kérdez meg Urunk minden beteget, bénát gyógyulási szándékáról? Hát nem egyértelmű? Hisz jobban tudja! Sokszor nem mérjük fel a kimondott, megvallott szükség felszabadító erejét, s talán ezért rögvest felelünk is, még akkor is, ha nem kérdeztek meg a fiatalok. Pedig tény, hogy a ‘majd én megmondom, mi a jó neked, mire van szükséged, mi a bajod’, még egy serdülőt sem hatott meg.
Ez az életkor, mint már arról szó is esett, az önállóság kezdete, amikor a fiatal nagy erővel küzd a maga igazáért, ledöntve ha kell a világ összes korlátját. a „… sokszor túlságosan erős kényszer, nem szolgálja a fiatalok pszichikai fejlődését, hanem akadályozza. Olyan elidegenedéshez vezethet, ami fejlődéslélektanilag érthető és magyarázható, de amely esetleg egy életre megnehezíti vagy elzárja a gyülekezetbe való visszatalálás lehetőségét.”[22] És tegyük hozzá, a fiatalok vallásos, keresztyén életben való fejlődését is akadályozza majd.
Minden esetben figyelnünk kell a fokozatosságra, valamint azon észrevételre, hogy elérkezik a fiatalok életében a belátás ideje, amikor maguk is tudják már, mi a tennivaló.[23] Továbbá, a személyiség tisztelete az egyik legfontosabb eszközzé válhat a kezünkben. Ismerve azt az átmeneti vágyat, hogy el akarnak szakadni a felnőttek világától, ‘kellő tapintattal’ élve kell megtalálni a segítségnyújtás lehetőségeit.[24]
Valóban segítő jobbot kell nyújtanunk, mert számos szükség mutatkozik, de mindezt a szabadság jegyében: elismerve autonómiáját, még akkor is, ha ez inkább még csak ‘megelőlegezés’ -nek minősül.
Az oldás-kötés Bibliai elvének,[25] (amit tulajdonképpen a gyónás bibliai képének szoktak tekinteni) is egy speciális értelmezése szükséges a fiatalokkal szemben, akiket amúgy is annyi minden ‘köt’. A kollektív bűnbocsánat hirdetésre az ifin is teremthetünk teret.[26] Lelkigondozóként egy csoportban ne éreztessük, Isten helyett is, mennyire nyomorultak, terheltek, mennyire hibásan állnak hozzá a világhoz, problémákhoz! Van helye kritikának, de nem mindneki előtt, és nem biztos, hogy rögvest, mikor észleljük. Várjunk. Várjuk be őket, és közben legyen szemünk előtt Isten megelőlegező bizalma, amely szintén feloldozó lehet az ember számára. Mi ne kössünk, ha más meg is teszi velük szemben!
Pál apostol példája az athéniek között irányadó számunkra. Pál körbejár, megismeri őket, azután a dicsérettel élve tárja ébren kíváncsiságukat, amikor ezt mondja: Minden tekintetben Isten félők. (Tudjuk, hogy tele volt a város bálványokkal) Ez a mondat mégis csatornát nyit az Igaz Isten hirdetésére, mert itt Pál valóban athénivé lesz az athénieknek. Amikor pedig gúnyolódnak, vagy visszakoznak, nem kényszeríti őket, hisz ‘némely férfiak csatlakoztak hozzá’. [27]
b.) Dönthetsz…
Általános értelemben a lelkigondozás krízisben lévők dönteni tudását igyekszik segíteni, ahelyett, hogy mindenre kész választ adna.[28] Az élete hajnalán lévő serdülőnek is számos krízis forgatagában el kell jutnia a legjobb, legfontosabb döntés meghozataláig. A világ, és önmaga új szemléletét teszi lehetővé az a kognitív fejlődés, ami ekkor bekövetkezik. Átlép a gyermekkori naivságból a sokszor rideg valós világba.
Az ifi óra elsődleges célja hitre és hitben segítés, melynek első lépcsőfoka a döntés lehetőségének felkínálása. Mindez a naini özvegy fiának a feltámasztásához[29] hasonló horderejű életre hívás: „Feladatunk az ifjak ‘feltámasztása’… Elvezetni őket Jézus Krisztushoz, akiben Isten segítségével találkozhatunk. Cselekedve ezt Isten minden emberi lehetőséget felülmúló hatalmába vetett hittel. Feladatunk hitre hívni az ifjúságot, hogy higgyenek abban, aki nem a halált akarja, sem csupán szimpla biológiai vegetációt, hanem a valódi életet, a végérvényes életet.”[30]
Így e lelkigondozás lényegi kérdése is a megtérés.[31] Egy -egy fiatal e felöl dönthet, ha a lehetőséget fel tudjuk kínálni, ha tudunk döntésre hívni. Mert idáig el kell juttatnunk a fiatalt, nem tehetjük meg helyette, de élhetünk a kezünkbe adatott lehetőséggel. Mindennek már csak azért is van létjogosultsága, mert a fiatal „a szívével is keres, még ha titkolni igyekszik is azt…”[32]
Egyenesen kötelességünk segíteni a fiatalokat, élve az ő új hozzáállásukkal. Szép feladat, hogy a döntés lehetőségét, mint arany almát ezüst tálcán, fel-felkínáljuk.[33]
c.) Erre menj, ez a jó út!
Természetesen nem lehet ilyen nyíltan alkalomról – alkalomra felkínálni az örök élet lehetőségét Krisztusban, ezzel, ha elcsépeltté, megszokottá válik, többet ártunk, mint használnánk. Valóban éberséget, Istenre és emberre egyaránt kiterjedő figyelmességet igényel mindez, úgy, hogy közben minden pillanatban készeknek kell lennünk számot adni a bennünk lévő reménységről.[34]
Mindemellett állandóan tartozunk a szeretet szavával, ami mint mozdulatlan jelzőtábla mutatja a mindenkori jó utat. Azt a keskeny utat, amely az élet egyéb döntései előtt is fellelhető és járható(!) út.
Ezt automatikusan igényelhetik azok, akik már döntést hoztak a szívükben, hogy kit szolgálnak, és most haladnak a megszentelődés felé; de azok is, akik esetleg hezitálnak, vagy még inkább a nemet mondók táborát gyarapítják. Az identitás keresésben a legnagyobb segítség lehet, ha utat tudunk mutatni, példaképek segítségével, melyek között a legfőbb maga Krisztus. (Természetesen több is annál.)[35]
Egy életre irányadó lehet, ha az én[36] keresésében tudatosítjuk egyediségét, annak minden felelőségével, feladatával. Tennünk kell ezt annak tudatában, hogy valódi utat vesztett keresőkkel állunk szemben. Tékozló fiak ők, akik most egy jobb reményében hátrahagyták a szülői otthont, az ott kapott erkölcsi etikai normákat, ebben a helyzetben lelki és emocionális vezetésre, és az egész éltet átfogó útmutatásra szorulnak, ‘a választás és válogatás bölcsességére’.[37]
III. Az ifjúsági bibliaóra mint csoportos lelkigondozás
A csoportok lelkigondozása nyugodt szívvel állíthatjuk Jézus példája nyomán nem is annyira ‘új idők új lehetősége’. Hisz maga a gyülekezet is, mint lelki koinonia, erőforrás Krisztus óta, ahol a tagok a mennyei dünamisz mellett az egymásnak átadott erő segítségével épülhetnek. Mindenki lelkigondozó és lelkigondozott egyszerre, mely az egyéni pasztorációnál jóval dinamikusabb.[38]
Maz a tény, hogy a csoport az evangélium szolgálatában áll, nem kizárja, hanem sokkal inkább alátámasztja a csoport céljait, melyek a következőkben állnak, ha a lelkigondozás van a fókuszban:
1. önismeret elmélyítése,
2. mások jobb megismerése,
3. önbecsülés,
4. és a kommunikációs kézség növelése,
5. a hatalomhoz való viszony megtalálása.[39]
Mivel a az ifi tulajdonképpen nem más, mint egy rendszeresen találkozó kortárscsoport, mindenekelőtt ennek alapján kell foglalkozni a gondozásukkal, amit nevezhetünk pasztorációnak is.[40]
1.) Kortársaim – együtt jobb!
„Az ember közösségi lény. ‘Nem jó az embernek egyedül’[41] vallja a bibliai teremtéstörténet. Létfontosságú számára a társas kapcsolat.”[42] A tizenéveseket vizsgálva is számos kutató megállapította, mennyire lényeges ebben a korban a többiekkel kialakított kapcsolat, különösen, ha a kortársakról van szó. Nem véletlen ez, hisz a serdülők önértékelése „Az vagyok, aminek mások szemével látom magam.” irányába mozdul.[43] Noha a 12-15 évesek még sok időt töltenek a szüleikkel, egyre nő a kortárscsoportok befolyása életükbe.[44]
Az ifi jellemzője, hogy legtöbbször nem önszerveződéssel keletkezett, és vezetője sem ‘kortárs’. Ebben van azonban lehetősége is: irányítottan igyekezhet segíteni tagjait.
a.) A következőkben néhány alapvető csoportdinamikai ténnyel kívánunk foglalkozni.
– Csoport születik. Mint bármely először találkozó csoportban, kezdetben itt is feszültség tapasztalható. Ezt az identifikáció folyamata követi, amikor kialakulnak a vélemények a másikról, kiderül, ki kivel van egy hullámhosszon.[45] Ezt nevezzük személypercepciónak is, ami nem más, mint a társak megismerése, és az első benyomások után a hozzájuk fűződő viszony kialakítása. Ilyenkor számolni lehet a csoporton belüli szocializációval, mely segíti a fiatalok beilleszkedését.[46]
b.) Mivel segíthetjük a csoportunkat?
Mint vezetők előre mozdíthatjuk e folyamatokat, igyekezhetünk háttérbe szorítani a konfrontációt a csoporton belül.
– A konformitás, ami a csoportban lévők egymáshoz igazodását takarja, szintén fontos tényező. A ‘társas fertőzés’(közönségesebb nevén: birka szellem) különösen ebben az életkorban gyakori jelenség, hisz a többiek hatására a serdülők nemegyszer tesznek olyan dolgokat, amit egyedül még csak nem is helyeselnének. De épp ezért lehetséges a csoport jó irányba terelése is. „A csoportok különlegesen alkalmasak arra, hogy erős érzelmi bevonódást gerjesszenek.”[47]
– Mindehhez fontos a csoportkohézió serkentése. Ez nem más, mint a tagok elkötelezettsége. Ez nagymértékben befolyásolja egy csoport teljesítményét is. Érdekes tény, hogy a többiekért vállalt áldozat, az nehezebb bekerülés pozitívan serkenti a csoportkohéziót.
– Minden csoportban kialakul a tagok pozíciója ill. szerepe: lesznek vezérek, hangadók, ellenfelek, szimpatizánsok, és semlegesek is. Azért is fontos mindez, hisz a serdülők szerepkísérletezés által is keresik önmagukat.[48] A szerepek – különösen ebben a korban – aktívan változhatnak, persze mindenkinek lesz kedvenc szerepköre. A csoport folyamatos fejlődését gátolhatják bizonyos szerepek, ezek azonban mindig utalnak a csoport aktuális állapotára, és csak az adott szituációban értelmezhetők (pl. hogy mi a téma), nem mindig negatívak.[49]
– A csoport akkor egészségesen működő, ha lehetősége van a tagoknak a témához igazodva változtatni pozíciójukat. Ebben a szakaszban szükségszerűen kialakult már a feladatmegosztás, ami lehetővé teszi a kifelé fordulást is. Különösen így kell lennie ennek a gyülekezetben létrejött csoportokban.[50]
c.) Típusok és szerepek a csoportban
Típusok:
A személyiségtípusok feltérképezése is lényeges feladat. Az első külön vizsgálja a fiukat, külön a lányokat. (Imre Lajos)
I. E szerint a fiuk lehetnek:
1. Érzéki: érzéki ösztön erős uralkodása, brutalitás, kitörés, durva, modortalan-e típus legkevésbé használható.
2. Értékesebb a fantaszta típus: fantázia működése, álmodozó, ábrándozó, türelmetlen, világfájdalmas bús komorság, szótlan magába mélyedő, titkolózó, energiája kevés.
3. Agilis típus: tettvágy, elevenség, közösségi ember, felületes, szalmaláng lelkesedő, szereplési vágy, merész föllépés, öntudatos viselkedés (önhittség, önbizalom). Óvatosan, de jól használható típus.
II. A lányoknál megkülönböztet:
1. Családi típus: anyáskodó gondoskodás, álmodozó, önfeláldozó, hűséges, odaadó, szűk, de mély érdeklődési kör. Ez a típus jól használható.
2. Világi típus: (érzéki), az ösztön erőteljes, fiússág, nem kitartó, keresi a mulatságot, „udvarlókkal véteti körül magát”, sokoldalú de nem mély érdeklődés. Ezért kevésbé használható.
III. A vallásos típusoknál a következő felosztást adja (számunkra különösen figyelemreméltó!)
1. Konzervatív típus: szokásból ragaszkodik, a vallásos életet a cselekményekben látja, tradíciókhoz ragaszkodik.
2. Pietizmusra hajlandó: személyes belső élmények, mély bűntudat (az agilis jól használható, míg az érzéki kevésbé).
Azt azonban már ő is hozzáfűzi:„… a végtelenségig lehetne fokozni ezek felsorolását … hiszen amint két falevél nincs egyforma, az emberi lelkek is mind különbözők.”[51]
A tipológia egyik legelterjdteb felosztása beszél extrovertált típusról, aki „… társaságkedvelő, szereti az összejöveteleket, sok barátja van, igényli maga körül az embereket, akikhez beszélhet… Kívánja az izgalmakat, szeret kockáztatni, gyakran fejest ugrik a dolgokba, a pillanat hevében cselekszik, s egyáltalán impulzív ember. Kedveli a durva tréfákat, mindig kész a válasszal, s általában szereti a változatosságot: gondtalan optimista, szereti a nevetést és a vidámságot. Jobb szeret tüsténkedni, és csinálni dolgokat, hajlik az agresszióra, s könnyen kijön a sodrából. Érzéseit nem tartja erős ellenőrzés alatt, s nem teljesen megbízható.
A tipikus introveltált csendes, visszahúzódó ember, befelé figyelő, jobban szereti a könyvek, mint az emberek társaságát. A közeli barátok kivételével tartózkodó és távolságtartó. Szeret előre tervezni… s nem bízza magát a pillanatnyi indulatokra. Nem szereti az izgalmakat, … szereti a beszabályozott életmódot. Érzéseit szigorú ellenőrzés alatt tartja, ritkán viselkedik agresszív módon, s nem könnyű kihozni a sodrából. Megbízható, kissé pesszimista, s nagy súlyt helyez az erkölcsi normákra.”[52] Természetesen a valóságban nem különül el ennyire élesen a két típus, inkább csak közelítenek ezekhez a szélső dimenziókhoz. Beszélnünk kell még a neurotikusság dimenziójáról is, ami érzelmi labilitással, aggodalmaskodással, szorongással, gyakori fejfájással és alvási zavarral. Ennek ellentéte pedig a stabil típus.[53]
Vég nélkül lehetne sorolni a megannyi felosztást, de az átfedések, az egyediség nem teszi ezt fontossá, hisz, nem is igazán léteznek tiszta típusok.
d.) Szerepek:
A szerepeket tekintve beszélhetünk konstruktív funkciókról, az azt hordozó csoporttagokról, és diszfunkcionális szerepekről, melyek a következők:
A csoportot segítő, konstruktív funkciók:
– bátorítás: barátságos, empatikus, kapcsolatteremtő és akceptáló magatartásmód;
– közvetítés: harmonizáló, ellentétes álláspontok között kompromisszumot létrhozó, közvetítő magatartásmód;
– normaadás: mindenki által elfogadható javaslatokat tevő, megállapodásokat létrehozó szerepkör;
– aktívan résztvevő megfigyelés: figyelmes hallgatás, ami a csoportban lejátszódó folyamatba való azonnali bekapcsolódást lehetővé teszi;
– feszültség csökkentése: feszült helyzetek (pl. humor által való) feloldása és lappangó krízisek nevén nevezése.
A csoport munkájának céljára irányuló, konstruktív funkciók hordozói a következő csoporttagok:
– az iniciátor: új utakat, megoldásokat keres és kezdeményez;
– az érdeklődő: a tárgyalt témához további információkat keres;
– az informáló: szakszerű információt ad a tárgyalt témához, személyes, a témába vágó tapasztalatokról számol be;
– a spontán: véleményét szabadon nyilvánítja;
– a tisztázó: szituációk, fogalmak, stb. pontos megfogalmazására törekszik;
– a kidolgozó: következtetéseket von le, a témát új összefüggésekbe állítja.
A csoport munkáját és fejlődését akadályozó, diszfunkcionális (zavarműködéses) szerepkört tölt be a csoportban…
– az elterelő: megjegyzéseivel, személyes tapasztalatainak kifejtésével eltereli a figyelmet a témáról; fanatikusan vitatkozik mellékes dolgokról;
– a támadó: másokat kritizál és lejáratni igyekszik, vitát keres olyan pontokon, amelyekben egyetértés uralkodik, kétségbe vonja mások motivációját és kompetenciáját;
– a feltűnést kereső: önmagát előtérbe helyező, nagyzoló, állandóan beszélő;
– a kiváltságos: másokat nem érdeklő témán vitatkozó, csoportmegegyezéseket (kezdési időpont, szünetek) be nem tartó;
– a visszahúzódó: közömbösen viselkedik, nem nyilvánít véleményt, szomszédaival sugdolózik;
– a domináló: autoritatív módon befolyásol másokat, intrikál, mások szavába vág, kétségbe vonja a csoportvezető képességeit;
– a bohóc: folytonos viccelődéssel, megjegyzésekkel, mimikájával és gesztusaival zavarja a koncentrációt;
– a rivalizáló: magát állandóan másokkal összehasonlítva kísérli meg kvalitásait bizonyítani;
– az önigazoló: mások kijelentéseiben is saját igazát látja: a maga igazát akkor is vehemensen bizonyítja, amikor azt senki sem vonja kétségbe.[54]
e.) Segítő kommunikációk
Mindennek meglátását a különböző kommunikációk teszik lehetővé. Erről is szükséges szólnunk. Általánosan elfogadott, hogy ‘nem lehet nem kommunikálni’, még a hallgatás is komoly üzenetet hordoz.
Ismerünk egyirányú (ilyen pl. a prédikáció is) és kétirányú (beszélgetés), digitális (szavakból felépülő, verbális) és analóg (hanghordozás, mimika, testtartás, metakommunikáció) kommunikációkat.[55]
Négy fontos eleme van minden kommunikációnak: „… feladó vagy forrás, aki kódolja az üzenet, amely egy meghatározott csatornán kerül átvitelre a vevőhöz, aki dekódolja az üzenetet. Mind a feladó, mind az üzenet, mind a csatorna, mind pedig a vevő tulajdonságai fontos hatást gyakorolnak a kommunikációs folyamatra.”.[56]
Legáltalánosabb, és legszembetűnőbb a verbális kommunikáció, melyben a feladó a nyelvet használja csatornaként. Ennek valamiféle információ átadás a célja. Fontos, de sokszor csalóka csatorna. Sokszor valóban nem azt mondjuk, mint amit gondolunk. A csoportokra általában pedig jellemző a ‘csoportszleng’ kialakulása, ami előidézhet meg-nem-értettséget a vezető és a csoportja között/ a külvilág és a csoport között.[57]
Fontos szem előtt tartanunk nekünk, mint csoportvezetőknek a szolgáló Péternek mondott szavait: ‘A te beszéded elárul téged’[58]. Mint Isten megkülönböztető ajándéka akár egyértelműen akár kódoltan a „nyelv az ember megváltott vagy megváltást visszautasító állapotáról árulkodik.”[59]
Az ilyen nyelvi kifejezéseink mint pl. összeráncolja a szemöldökét, lógatja az orrát, leesik az álla, hegyezi a fülét, megtartja a három lépés távolságot, vagy dörgölőzik, mutatják a metakommunikáció jelenlétét.[60] A non-verbális kommunikáció külön figyelmet érdemel, hisz: „általában gyorsabban küldjük és fogadjuk, kevesebb tudatos kontroll irányul rájuk, … valamint hatásosabban kommunikálnak attitűdöket és érzelmeket, mint a nyelv.”[61] Amikor fiatalokkal foglalkozunk, fokozottan igaz mindez. Sok serdülő nem szeret beszélni csoport előtt, mert nem érzi biztosnak szavait, nyelvhasználatát. Az is megesik, hogy így védekezve igyekszik ‘elbújni’.[62] Ilyenkor segíthet a különféle metakommunikációk megfigyelése. Számos ki nem mondott információt hordozhat a tekintet, a hangszín és a hangerő, a kéz és testmozgások, távolságtartás, melyek azt eredményezik, hogy a kommunikáció állandóan két szinten folyik.[63]
Továbbá nemcsak a nyelv, de a metakommunikáció eszközei is Isten kézjegyei az emberben. Az egyik legszembetűnőbb maga az arc, a maga összes mimikájával melyhez a szemeket, a szemöldököt, szájat egyaránt figyelembe kell venni mint kommunikációs tényezőt. Egyes kutatók megállapították (Hess), hogy még a pupillák méretének változása is kifejez érzelmeket. Jelentősége van a test más részeinek is, hisz „Aki hunyorgat szemeivel; lábaival is szól, és ujjaival jelt ád”[64] – írja a példabeszédek könyve is. Igaz, amíg az arc inkább érzelmeket fejez ki, addig a test tagjai inkább a beszélgetők viszonyára utal.
A non-verbális szótár szerint a keresztezett végtagok önvédelmi célokat szolgálnak. Például, ha valaki karba tett kézzel ül, mutatja kritikai hozzáállását az adott témához, míg a széttárt végtagok a megközelíthetőséget fejezik ki. A hátravetett fej, csípőre tett kéz a dominancia jele, végtagjaink pedig mindig afelé fordulnak, akkor is, ha másnak beszélünk, akihez szívesen közelednénk.[65]
Azt is megfigyelték a kutatók, hogy a nem verbális kommunikáció gyakran egyenesen ellent mond a szóbeli üzenetnek! Ilyenkor mindig a metakommunikáció bizonyul hatékonyabbnak, hisz a kommunikációnak csak 7%-a verbális, 38%-a vokális, 55%-a nem verbális.[66]
Végül a nem verbális jelzéseket már csak azért is érdemes komolyan venni, mert kevesebb tudatos kontroll irányul rájuk. Megállapíthatjuk, hogy „amíg a nyelv elsősorban a külső világra vonatkozó, a megoldandó problémákkal kapcsolatos információk továbbítására alkalmas, a nem verbális üzenetek különösen fontos szerepet játszanak a társas életben, az értékek, attitűdök, vonzalmak és más személyes reakciók kommunikálásában.”[67] Nekünk pedig egyaránt fontos üzeneteket, visszajelzéseket hordoznak egymást kiegészítve.
f.) Csoportvezetési stílus
Mivel a meglévő csoport alakulása nagymértékben függ a vezetési stílusunktól, külön szükséges a csoportvezetésről is szót ejtenünk. Kurt Lewin állapította meg, hogy nemcsak különböző vezetési stílusok vannak, de a különböző vezetés alatt a csoportok különbözőképpen viselkednek. Ő három stílusról beszél:
1. Autokratikus, amelyet a csoporton gyakorolt erős kontroll, a célratörés, túl sok beszéd, a tagok bábként kezelése jellemez.
2. A laissez-féle vezető minimális kontrollt alkalmaz, megengedő, nem avatkozik bele túlságosan a csoportba, nem képes véghezvinni a terveit sem.
3. A demokratikus vezető csoport-orientált, kerüli az autoritást, igyekszik aktív részvételre serkenteni. Ennek ellenére, kedveltebb keresztyén csoportoknál az autokratikus vezetési stílus.[68]
g.) Melyik az ifik számára ideális modell?
Az gyülekezeten belüli csoportok számára leginkább javasolt vezetési stílus a témaközpontú interakcionális modell (R. C. Chon nevéhez fűződik). Nem más ez, mint ‘élő tanulás’. Cél az egyén, a csoport és a téma közötti egyensúly megtalálása. Mindenek előtt ehhez jó atmoszférát kell teremteni. Például egy kezdő csoportnál fontos, hogy minden egyes megnyilvánulásra reagáljunk, hogy érezzék, itt minden kimondható. Mindenképpen kerülendő az indolencia (közömbösség) és az ignoráció (mellőzés), mert az nem egyeztethető össze a lelkigondozói magatartással.
Mindig fontos a vezető magatartása, mert ez modellként is hat a résztvevőkre. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a kongruencia elve: hinni, amit mondunk. Szelektív őszinteség az, amit alkalmaznunk kell: Amit mondunk, az mindig igaz, de nem kell kimondanunk mindent, ami igaz. „A másiknak kevesebbet adni, mint amire szüksége van lopás. Többet adni viszont gyilkosság.” – ennek tudatában kell a felebarátunk őrizőjének lenni. A múlt és az ‘itt és most’ egyensúlyának megteremtése is alapvető feladat.
h.) Mire figyeljünk a témaválasztásnál?
A témaválasztásnál a következőket kell figyelembe vennünk: a csoport motiválását, hogy legyen mindenki érdekelt a témában; a pozitivitást, konstruktivitást, hogy a bizonytalanság és az ellenállás csökkenjen; az adott szituációt, és a személyes vonatkozásokat. A negatív témaválasztás kerülendő, hisz az nem motivál. (Pl. Miért nem jó a keresztyénség?)[69]
Mindezek mellett jó elsajátítani a következőket:
1. Aktív hallgatás: figyelni arra, amit (és ahogy!) a másik mondd és gondol.
2. Reflektálás: visszaadni, amit a másik mondott.
3. Tisztázás: segíteni az összpontosításban.
4. Összefoglalás: a közösen elért eredmények összegzése.
5. Értelmezés: ítélet nélkül segíteni a tagokat, hogy átgondolják véleményüket.
6. Kérdezés: kerülni a bíráló kérdéseket, mindig a megfelelőt kérdezve.
7. Összekapcsolás: az egyén és a csoport állásfoglalását összekapcsolni.
8. Szembesítés: segíteni, hogy a tagok mentegetőzés és magyarázkodás nélkül újragondolhassák véleményüket vagy tetteiket.
9. Segítség: segíteni az önkifejezést.
10. Fékezés: helyes irányba terelni a beszélgetést a mellébeszélés, hátráltató viselkedés megfékezésével.
11. Diagnosztizálás: kerülve a ‘címkézést’, megérteni mások problémáit.
12. Értékelés: felmérni, jó irányban tart-e a csoport.
13. Előmozdítás: segíteni a kommunikáció pozitív előmozdulását, a konfliktusok megoldásával.
14. Beleérzés: megérteni mások érzéseit, megtapasztalásait.
15. Elvek: különbséget tenni fontos és kevésbé fontos elvek között.
16. Lezárás mint újrakezdés: úgy befejezni az alkalmat, hogy kedvet adjunk a következőhöz.[70]
2. Szolgálatban a módszerek
A csoportvezetés általánosan érvényes szabályain túl – a teljesség igénye nélkül – külön érdemes szót ejteni azokról a módszerekről, segítő eszközökről és játékokról, amely segítségünkre lehet egy-egy ifi csoport fejlődésében.
E módszerek a csoportos gondozás szempontjából jól használhatóak, a fiatalok szempontjából pedig izgalmasak, figyelemfelkeltőek, és élményszerzők, változatosak.
Három csoportra oszthatjuk a munkamódszereket:
a.) Felkínáló munkamódszer, az oktatás klasszikus formája. Azt adjuk át, amit mi már tudunk, méghozzá a kifejtés eszközével élve. A visszakérdezés felmondással történik. Ez az egyházban a leginkább használt. A probléma csak ott van, hogy a fiataloknál gyakran hiányzik a motiváció. Továbbá a visszajelzés is nehézkes és gátolt. A demonstrációs modell élményszerűbbé teheti a felkínáló módszert.[71] A pedagógiai szemléltetés módszerei jól alkalmazhatók a ifi csoportban is: képek, filmek, hanganyag. A lényege ezeknek, hogy motiválja a fiatalokat az aktív figyelemre.[72]
b.) A dialógikus munkamódszer: itt a közös megbeszélés áll a középpontban. A nagyobb tisztánlátást segíti a saját döntések meghozatalát. Ez a módszer, mivel dialogikus, kommunikációra is serkent. Tipikus feldolgozási forma, épp ezért időigényes is. A kiscsoportokban jól alkalmazhatjuk, ha szilárd célul nemcsak a vélemény-cserét, hanem a mérlegelés útján kialakuló saját álláspont kialakítását tűzzük ki. Ehhez szükséges a kölcsönös kapcsolat, máskülönben a vezető a főinformátorként jelenhet meg, és megint csak ‘ex cathedra’ kijelent. Az igazi dialógushoz szükség van: célirányultságra (intencionalitás), jóhiszeműségre (integritás), józan értelemre (racionalitás), egyediségre (unikalitás), hitelességre (autenticitás). Ezek minden résztvevőre egyformán érvényesek, akár megszólalnak, akár hallgatnak a csoporttagok. Helytelen, ha egy domináns vélemény nem engedi a többiek kibontakozását, a saját vélemények kiforrását. Segédeszközök lehetnek: vitakérdések, melyekre nem olyan könnyű felelni; a ‘miért’ kérdések, írás alkalmazása (Pl.: falvita – csak írásban folyik a dialógus egy nagy papíron.).
Külön kiemelendő a szerepjáték két típusa. Ez lehet egy kitalált ‘ügy’ eljátszása úgy, hogy előre megbeszélt szerepekbe élik bele magukat a résztvevők, és úgy, hogy mindenki önmagát adja. E szerint különbséget tehetünk strukturálatlan és strukturált szerepjáték között. A második nemcsak életszerűbb, de nagyobb megnyílást igénylő: sebezhetővé válhatnak a résztvevők.
c.) A felfedező munkamódszer az önálló tevékenységet célozza meg. Itt az ifjak problémamegoldó kézsége, kreativitása, intelligenciája együttműködése és találékonysága is fejlődik. Különösen a serdülők én-keresésében hangsúlyossá válhat ez a módszer, hisz az önállóságot fejleszti. Megerősíti továbbá a személyes állásfoglalást, és a felnőtté válást. Ezért többen individualizációs módszernek is tartják.[73]
A drámajáték módszere
A drámáról elmondhatjuk, hogy nagy haszna van a csoportok fejlesztésében, segítésében. Már az Ószövetség is példázza a szerepjáték hasznosságát, amikor a giboniták szerepjátszása[74] annyira hiteles volt, hogy részt nyertek az Ígéret földjéből. Valóban megállapíthatjuk, hogy a dráma mint az élet gyakorlása az életre készíti fel résztvevőit.[75] A szerepjátékokra általában is igaz, hogy a cél a személyiség fejlesztése, önmegismerés és mások megismerése által. Továbbá a fantázia, a kommunikációs képességek és az önkifejezés fejlesztése, az empátia növelése. Nem a teljesítmény, az élmény a fontos.
A csoportok lelkigondozásában nagy szerepe van a bibliodrámának is. Ebben az esetben vagy egy bibliai történet eljátszásáról, vagy továbbgondolásáról van szó. Ilyenkor alkalmazott dramatizálásról beszélünk, hisz a bibliai szöveg egy mai élethelyzetben kerül lefordításra. Az improvizált problémadráma is jó szolgálatot tehet, amikor is a vezető csak a problémát adja meg mint kiindulási alapot, a történet alakulása a csoporttól függ.[76]
A dráma mindemellett ’időigényes vállalkozás’, fokozatosságot igényel. Bele kell szoktatni a fiatalokat, hogy megérezzék a játék ízét, örömét. Ehhez a vezető legfőbb feladata, hogy bizalomteljes légkört teremtsen. Nem szabad továbbá senkit sem erőltetni, értékelni, elveszni a részletek kidolgozásában. Végül: ne mutassuk be, mit kell csinálni, hogy mindenki használhassa saját képzelőerejének kútforrását.[77]
A gyakorlatban a bibliodráma játszása két féle módon történik. Az elsőnél mindenki elolvassa a történetet, (Pl. A tenger lecsendesítése)[78] azután választ magának egy szerepet, mely lehet olyan személy is, aki nincs megnevezve. Miután ez megtörtént, lassan kialakulhat a játék menete, amelyhez a csoportvezető instrukciókat ad. A szerepbe lépést néhány perces riporttal segítheti, amikor mindenki elmondja, ki ő a szerepben( E/1es szemlyben), hány éves, mire gondol most stb. Végül közösen megbeszéli a csoport, ki hogy élte meg a szerepét, változott-e a hozzáállása a bibliai történethez, hol fedezett fel kapcsolatot a saját életével. ( A bibliodráma azonban mélyebb tanulmányozást és nem utolsó sorban sajátélményt igényel, melyre kurzusokon lehet és ajánlott szert tenni, mielőtt belevágnánk magunk)
Az is lehetséges, hogy a történet elolvasása után, mindenki ugyanazt a szerepet kapja. (Pl. Zákeus)[79]. Néhány perc elteltével fel tehet tenni a bibliai történethez kapcsolt kérdéseket. (Pl.: Te vagy Zákeus, Jézus hív, hogy gyere le a fáról, tegyük fel, hogy te nem akarsz lejönni; mit mondsz neki, miért? Másodszor: Most képzeld el, hogy le akarsz szállni, mit mondasz Jézusnak?) Végül ugyanúgy zárul, mint az előző forma.
A második módszer[80] hivatott elősegíteni, hogy a fiatalok átgondolják tapasztalataikat, észrevegyék az elméleteik mögötti valóságtartalmat. Ehhez öt lépcsőn át vezet az út:
1. A ’jelen aktivitása’. A vezető felkéri a jelenlevőket egy adott téma (Pl. imádság) átgondolására. Legfontosabb a személyes reakció.
2. ’Kritikai reflexió’ azt kutatja, a résztvevők miért teszik, amit tesznek. Mik az adott téma kívánalmai, mit értenek ők rajta.
3. A keresztyén történet és látásmód eleme. Itt a csoportot vezető, vagy akár a csoport egy tagja feltárja a keresztyén gyakorlatot, mint Isten Országának a világosságát. Erre megfelelő lehet a narratív megközelítés.
4. Isten történeteinek és a résztvevők történeteinek a dialektikus viszonyba helyezése. Az itt felmerülő kérdés az, hogy mit jelent a keresztyén történet ránk nézve? Mi a különbség abban ahogy Jézus és ahogy mi gondolkozunk az imáról? Itt egyaránt szó lehet megerősítésről és konfrontációról is.
5. Végül a jövőre nézve meg kell fogalmazni a csoportban kialakult személyes állásfoglalásokat. Itt a lényeg, hogy a saját vélemény kritikai vizsgálat alá kerüljön Isten országának fényében. Mindez segíthet a későbbi gyakorlati döntések meghozatalánál.[81]
3. Szeretném magam megmutatni – önkifejezés a csoportban
A kommunikáció lényege a közlés. Sok teológus a sikeres kommunikációt egyenesen a Szent Lélek csodájának tartja – ami
valóban elgondolkoztató. Mert hisz valóban ‘ördögi körnek’ bizonyul, hogy az ember szeretné kibeszélni magát, mégsem képes rá. Legtöbbször még a környezete is megállapítja: Nem lehet vele beszélni! mennyire fontos ilyenkor, hogy észrevegyük a fiatalok rejtjeleit, mert nem beszélnek nyíltan. Ne tituláljuk ‘ködösítésnek’, ami számára az önkifejezés egyetlen útja![82]
Minden csoportos lelkigondozás egyik végső célja, hogy a tagjainak sikerüljön korlátait átlépve mind maguk, mind a csoport számára énjükből felszínre hozva adni. Ez az alapvető emberi vágyak egyike. Ennek sikere mindig jóérzéssel tölt el egyént, vezetőt és csoportot, segíti az empátiát és beindít lelki gyógyító folyamatokat is.
A csoportdinamikai ismeretek és a különböző módszerek együttesen segíthetnek mind a vezetőnek, mind a csoporttagoknak, hogy ez megtörténjen. Hiszen a pubertás korosztályára különösen is igaz: „Érvényesíteni akarja sajátmagát, munkateret keres, terveket kovácsol… Ez önérvényesítés után való törekvés…”[83] A mi segítségünk abban áll, hogy igyekszünk feltételek nélkül biztosítani számukra a megnyilatkozás, a véleményalkotás terét, szemet hunyva a fölött a tény fölött, hogy a fiatal esetleg rejtegeti magát, nem csak mások, még maga előtt is. Az út felkínálása mindenképpen tőlünk függ, azonban a döntés joga az övé. Ennek édes-keserű terhe az, amit megvilágíthatunk. Mindehhez a szeretet melegágya az egyetlen jó talaj.
Közismert példa a kis hernyó esete, amelyiknek túl sokat segített ‘valaki’, hogy megszabaduljon bábjától. Valóban szép pillangó lett, de a túl sok segítség miatt nem részesülhetett a harc megerősítésében. Szárnyai túl gyengének bizonyultak, mert a bábból való kikelésnél nem erősödtek meg. Soha nem tudott repülni, hiába voltak szárnyai.
Célunk és feladatunk az a háttérszeretet, amely magát is hátratéve tud mindig készenlétben lenni, nem puszta eredményekben mérve várni, mikor kell a segítsége.
JEGYZETEK:
[1] „Hirdesd az Igét”, igehirdetők kézikönyve Bp. 1980. 32. o.
[2] Gyökössy Endre: Pszichokatechetikai problémák 127. o.
[3] Jer 1,50
[4] Ef 4,11
[5] 1Kor 12,10
[6] Vö. Csorba Péter: A katechézis, mint pedagógiai feladat, RefEgy 1998/május 112. o.
[7] Rózsai Tivadar: i.m. 28. o.
[8] Vö. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Bp. 1992. 282. o.
[9] Vö. Hézser Gábor: i.m. 136. o.
[10] Boross Géza: Bevezetés a valláspedagógiába Bp. 1996. 57. o.
[11] Allport gondolatai in:. Tóth Sándor: „Ajtónyitás” , RefEgy 1994/április 114. o.
[12] Vö. Petróczi Erzsébet: A kiégés jelensége pedagógusoknál, Pszichológia és nevelés Bp. 1999. 127-128.
[13] Vö. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Bp. 1992. 249-254. o.
[14] Vö. Kozma Zsolt: i.m. 22-23. o.
[15] Vö. Rózsai Tivadar: i.m. 20. o.
[16] Vö. Dietrich, Michael: i.m. 270-271. o.
[17] Vö. Hézser Gábor: i.m. 134. o.
[18] Vö. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Bp. 1992. 227-239. o.
[19] Hézser Gábor: i.m. 137. o.
[20] Vö. Rózsai Tivadar: i.m. 48. o.
[21] Vö. Boross Géza: Bevezetés a valláspedagógiába, Bp. 1996. 58. o.
[22] Hézser Gábor: i.m. 307. o.
[23] Vö. Imre Lajos: Vezérfonal az ifjúság gondozására, Bp. 1920. 27, 82. o.
[24] Vö. Kiss Tihamér: A serdülők életkori sajátosságai és Jézus tanítványaivá nevelésük, ThSzlele 1999/4. 236. 239. o.
[25] Mt 18,18
[26] Vö. Dietrich, Michael: i.m. 241. és Rózsai Tivadar: i.m. 36. o.
[27] ApCsel 17, 16-34
[28] Vö. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak… 239. o. és Hézser Gábor: i.m. 139. o.
[29] Lk 7,11-17
[30] Varga Zsolt: Feladatunk az ifjúság körében in: RefEgy, 1995/3. 68. o.
[31] Vö. Rózsai Tivadar: i.m. 13. o.
[32] Gyökössy Endre: Pszichokatechetikai problémák 126. o.
[33] Péld 25,11
[34] 1Pt 3,15
[35] Vö. Boross Géza: Bevezetés a valláspedagógiába, Bp. 1996. 59. o.
[36] Vö. Gyökössy Endre: Pszichokatechetikai problémák, 128. o.
[37] Rózsai Tivadar: i.m. 50. o.
[38] Gyökössy Endre: Életápolás 24-27. o.
[39] Vö. Hézser Gábor: i.m. 95-96. o.
[40] Vö. Kozma Zsolt: i.m. 52. o.
[41] 1Móz 2,18
[42] Hézser Gábor: i.m. 79. o.
[43] Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, Bp. 1996. 48. o.
[44] Vö. Cole, Michael és Cole, Sheila R.: i.m. 615. o.
[45] Vö. Hézser Gábor: i.m. 96-97. o.
[46] Vö. Szemelvények a pszichológia köréből, Szerk.: Hadházy Jenő és Kerekes Imréné Nyíregyháza, 1996. 220. 224. o.
[47] Vö. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1996. 295-306. 333-336. o.
[48] Vö. Szemelvények a pszichológia köréből 23. o.
[49] Vö. Hézser Gábor: i.m. 97-98. o.
[50] Vö. Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, Bp. 1996. 156-157. o.
[51] Imre Lajos: Vezérfonal az ifjúság gondozására, 29-31. o.
[52] Szemelvények a pszichológia köréből 165-166. o.
[53] Vö. uo. 166.o.
[54] Hézser Gábor: i.m. 99-100. o.
[55] Vö. Hézser Gábor: i.m. 82-83. o.
[56] Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1996. 133. o.
[57] Vö. uo. 138-142. o.
[58] Mt 26,73
[59] Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, 72. o.
[60] Uö. uo. 13. o.
[61] Uo.. 143. o.
[62] Vö. uo. 241. o.
[63] Vö. Szemelvények a pszichológia köréből 13. 16. o.
[64] Péld 6,13
[65] Vö. Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, 142-148. o.
[66] Uő. uo. 14. o.
[67] Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1996. 159. o.
[68] Lewinre hivatkozik Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, 157-158. o.
[69] Vö. Hézser Gábor: i.m. 103-108. o.
[70] Vö. Frank Sawyer: Vezetőnek lenni, SpFüz 2001/1 67-69. o.
[71] Vö. G. D. J. Dingemans: Munkamódszerek, Szemelvények a katechetika tárgyköréből… 201-202. o.
[72] Vö. Kalevi Tamminen… : i.m. 159-168. o.
[73] Vö. G. D. J. Dingemans: Munkamódszerek, Szemelvények a katechetika tárgyköréből… 205-218. o.
[74] Józs 9,5
[75] Vö. Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, 120-121. o.
[76] Vö. Kalevi Tamminen… : i.m. 168-171. o.
[77] Vö. Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái, 122-125. o.
[78] Mk 6,45-52
[79] Lk 19,1-10
[80] Thomas H. Groome dolgozta ki Amerikában.
[81] Vö. Harry Juch: Csoportmunka a lelkigondozásban és a katechézisben, Katechetikai szemle, 224-234. o.
[82] Vö. Hézser Gábor: i.m. 81. 121-124. o., Az egyén kríziseiről bővebben az egyéni lelkigondozásnál beszélünk majd.
[83] Imre Lajos: Vezérfonal… 21. o.
Vélemény, hozzászólás?