A vallás-kapcsolat komédia

„Nekem nem vallásom van, hanem kapcsolatom!”

Hányszor hallottad már, vagy akár mondtad te magad is ezt? Akár egy konkrét kérdésre adott válaszként, vagy egyszerűen ez vallásos vagy lelki tartalmú beszélgetésbe illesztve hangzik el, ez az egész gondolat egy nagy tévedés. Akik pedig ezt a közhelyszerű mantrát hajtogatják, azok (bizonyára tudatlanul) alig többek, mint lelki sarlatánok.

Az az egyszerű igazság, hogy olyan világban élünk, ami tele van vallással – ami a probléma egyik része. A társadalmunk megtelt túlságosan sok vallással, és mindenféle spiritualitással, amelyek a mai posztmodern korra jellemzőek. Ez nem kell, hogy meglepjen bennünket, mert a mi világunkban a radikális individualizmus kerekedett felül, könyörtelenül megerősítve az önmagunk felfedezését, az ön-felvilágosodást, és az énünk autonóm hatalmát. Az eredmény? Neked megvan a ’te’ vallásod, a másiknak az ’övé’ – és vakon veregetjük egymás vállát, mint akiknek képesítése van arra, hogy ilyen büszke kijelentéseket tegyünk.

Sokan vallják, hogy az ’ő’ hitük keresztény hit, miközben valójában csak egy szinkretista keveréke a kereszténységnek és a saját személyre szabott, önhatalmú teológiájuknak és egyháztanuknak. Sokan kérkednek azzal, hogy nekik személyes kapcsolatuk van Jézussal, aki az ő „barátjuk”, a „tesó”, a „haversrác”. És persze ez így van jól, ugye? De miközben a Jézussal való kapcsolatukról énekelgetnek, egyre jobban szem elől veszítik a hitük közösségi és történelmi szempontjait.

Az az állítás, hogy vallás helyett kapcsolatuk van, az Istennel való kapcsolat egy bizonyos szintjét kell, hogy jelentse és az életben való beteljesedettséget. Ez helyből lealázza mások „vallásos” törekvéseit. Az ilyen állítások nem mást fejeznek ki, mint spirituális arroganciát, amit úgy mutogatnak, mint valami érdemrendet. Sajnos ezek a spirituális sarlatánok általában megfeledkeznek arról, hogy mit közvetítenek ezzel a „vallás-kapcsolat” szakzsargonnal ennek a poszt-keresztény világnak, amelyben élünk.

Az a gondolat, hogy a vallás nem más, mint egy divatjamúlt, pusztító ember-alkotta hitrendszer – olyan rendszer, amit el kell utasítani – egyszerűen egy fellengzős marhaság. A vallás legalapvetőbb jelentése sokkal többet hordoz magában, mint amit ezek a spirituális sarlatánok (akiknek többsége frusztrált fundamentalista illetve evangéliumi keresztény) értenek alatta.

Sem Jézus, sem az Újszövetség nem utasítja el a vallást, inkább csak a vallásos képmutatást. Jézus nem azért jött, hogy elbánjon a vallás törvényével, hanem azért hogy betöltse azt (felszabadítva a benne rejlő potenciált és célkitűzést). Ezért hát a kereszténységnek nem az a feladata, hogy eltörölje a vallást, hanem hogy inkább felemelje és újra fókuszálja.

„Tiszta és szeplő nélkül való vallás az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (Jakab 1:27 – az angol fordítás alapján)

Valóban sok kárt okoztak már az évszázadok során a kereszténység nevében, ami miatt sokan nem bíznak az intézményes egyházban. Ezért el kell ismernünk és értékelnünk kell azoknak a vágyát, akik emiatt egy másfajta üzenetet szeretnének közvetíteni a világnak Jézus Krisztus jó hírével kapcsolatosan – ami nem olyan, mint amit a szervezett egyház gyakran bemutatott a múltban. Ezen felül valóban rengetegen vannak, akik gyülekezetben nevelkedek fel, és soha nem alakult személyes kapcsolatuk a Megváltóval. Nekik kapcsolat nélküli vallásuk van – ennek korrigálására az emberek elkezdték hangsúlyozni az ellenkezőjét! Ezek a motivációk tiszteletreméltók, és természetesen meg lehet érteni, miért van egyfajta idegenkedés a vallás fogalom használata iránt. Viszont a fogalom egyszerű elfojtása vagy lealacsonyítása még nem fogja megoldani az igazi problémát.

Rengetegen vannak manapság, akik azt vallják, hogy személyes kapcsolatuk van Krisztussal és nem vallásuk van, noha nyilvánvalóan nem látják azt a tényt, hogy a személyes kapcsolatuk a vallásuk. Ha a személyes és kapcsolati vallásukat összehasonlítjuk a Szentírás mércéjével (pl. Jakab 1:27), akkor vajon kiállja a próbát?

Csak hogy tisztán lássunk: éppen annyi képmutató, avagy félrevezetett „kapcsolat-keresztény” létezik, mint ahány képmutató, avagy félrevezetett „vallásos-keresztény” (ami eleve abszurd megkülönböztetés). Ha valaki azt vallja, hogy vallás helyett kapcsolata van, egyáltalán nem garantálja, hogy hűségesebb vagy hatékonyabb követője Jézus Krisztusnak. Éppen ellenkezőleg, egy vallásos személy még nem zárható ki spirituálisan vagy automatikusan az őszinte tanítványságból.

A vallás nem gonosz. A vallásos kereszténység nem gonosz. A vallásos intézmények nem gonoszak. Az emberi arrogancia, önelégültség és lelki gőg – na ezek azok, ahol a gonoszt mindig is meg lehetett találni.

Majdnem 30 év szolgálati tapasztalat után arra a tragikus következtetésre kellett eljutnom, hogy a legtöbben azok közül, akik azt „vallják”, hogy kapcsolatuk van Krisztussal, valójában nincsenek kapcsolatban vele. A legtöbb embernek nem kapcsolata van, hanem ismeretsége. És ha meg is tartják a „kapcsolat” kifejezést, nekik inkább csak érdekkapcsolatuk van – ami nem valami nagy kapcsolatot jelent.

A materializmus, a fogyasztói életforma, és még milliónyi önző törekvés tartja vissza a legtöbb embert az Istennel való igazi „személyes” kapcsolattól, ami pedig az övék lehetne. Úgyhogy azt vallani, hogy vallás helyett kapcsolatom van, sok nehézséget jelent. Téves és félrevezető azt állítani, hogy amit mi hiszünk és gyakorlunk, az nem vallásos.

Az evangéliumi keresztények gyakran mondták, hogy a liturgikus istentiszteletből hiányzik a személyesség, ami pedig a kapcsolat jellemzője. Ez egy hibás és veszélyes állítás, mert az evangéliumi istentisztelet is ugyanúgy hajlamos nélkülözni a személyességet. Abból, amit az evangéliumiak „vallásosnak” mondanak derogáló módon, annak a többsége azokat a dolgokat jelenti, amit már idejétmúltnak látnak (például a „vala” használata a „volt” helyett, énekeskönyv a PowerPoint használata helyett, a palást a hétköznapi öltözék helyett). A valóság az, hogy a közös imádságok sokszor éppen olyan bensőségesek és kapcsolatteremtőek, mint a spontán imák, és a régi himnuszokban is van annyi elevenítő erő, mint a kortárs dicsőítésekben.

Azt állítani, hogy nem vallásunk van, hanem kapcsolatunk, mások megítélését jelenti – pontosan azt, ami ellen Krisztus oly sokszor beszélt. Ahelyett, hogy lealacsonyítanánk a „vallás” szót, törekedjünk arra, hogy olyan tiszta vallásként éljük meg a kereszténységet, ahogy arra a Szentírás buzdít minket. Krisztus követőiként ne szégyelljük bemutatni a világnak azt a vallást, ami egyikhez sem hasonlít: ami inkarnációs, átformáló és kapcsolati!

Chris Munroe férj, apa és lelkipásztor, aki nagyon szereti ezt a vándorutat!

Eredeti cikk: The Religion-Relationship Farce