Az első alapigazság:
„A beszéd előtti beszéd” a hallgatóság lekötésének az első lépése
A narratív igemagyarázat minden más igemagyarázati formánál jobban függ a hallgatóság figyelmének lekötésétől. Valószínűleg nagyon kevés írás szól erről a stratégiai első lépésről a szószékről történő kommunikáció terén. A hallgatóság lekötése verbális és nonverbális szinten is történik. A lekötés nonverbális elemei között található a magatartás, az illendőség, és a nyitottság. Az első kritikus pillanatokban, ahogy először megpillantják a szónokot, a leendő hallgatók már azt fontolgatják, hogy oda fognak figyelni, vagy nem. Már az akaratuk „csatornakereső távkapcsolóján” tartják az ujjukat. Vajon csatornát fognak váltani, ha elkezdi a prédikátor, vagy már kezdés előtt csatornát váltanak?
Ez utóbbi téma teljesen nonverbális. Minden megszólítandó személy egy sor kérdéssel méregeti a prédikátort:
- Hallgathatónak néz ki?
- Őszinte, kedvelhető, és hozzám közel álló személyiségű?
- Kellemesen és nem hivalkodóan van felöltözve?
- Tetovált, rasztás hajú, ömlengő stílusú, barátságos, zárkózott, stb.?
Az első benyomás utat készít, vagy pedig elzárja az utat az előtt, hogy meghallják, amit mond az ember. Az én szolgálatom mostanában inkább utazós, így vasárnapról vasárnapra más és más gyülekezetben, felekezetben járok. A megagyülekezetes neurózis napján felhívom a lelkipásztort, hogy megtudjam, hogyan lesz felöltözve. Egyes megagyülekezetek lazák, de nagyon. Ha egy rövidnadrágos, szandálos gyülekezetben nyakkendőben jelensz meg, akkor azt fogják gondolni rólad, hogy az elithez tartozónak gondolod magad, és nem tartod a kapcsolatot az idevalósiakkal, akik viszont kócosan és lomposan szeretnék látni a vezérszónokot. Talán apróságnak tűnik az örökkévalóság szempontjából, de nagy kérdés lesz azoknak, akik abban hisznek, hogy a Szentlélek csak azokra az elkötelezett tanítványokra száll rá, akik Tommy Bahama öltözetben vannak.
Ennek az ellenkezője is igaz: ha a gyülekezet egy „öltönyös-nyakkendős” összejövetel, akkor abban fognak hinni, hogy a Lélek egy szépen vasalt gallért keres, és egy pár fehér kesztyűt. Ha nem figyelünk oda erre, akkor megsértjük az elfogadottság előírását, és törékenyebbé tesszük a figyelem lekötését.
A lekötéshez legfontosabbak a prédikátor első szavai, amik először hagyják el a száját. Ezek ne a prédikáció első szavai legyenek. Ezek megelőzik a prédikáció első hivatalos szavait. Ezek a szavak a prédikáció első szavainak a barátságos megközelítését jelentik. Ezek a szavak nem az igehelyet kommentálják. Nem kényszerítik arra a hallgatóságot, hogy feszült figyelemmel hallgassák mindazt, ami a prédikátor mondani készül. Ezek csupán a „Sziasztok” szavak, amellyel észrevesszük a körülöttünk levő világot, és kellő emberséggel nyújtunk kezet a tömegnek, hogy a felgerjesztett Szentlélek ajándéka azonnal ízletes lehessen számukra.
Ezek a szavak az élet apró dolgairól szólnak: az időjárásról, a bowling versenyről, az előbb éneklő kórusról, a gyülekezet városáról, az azon a héten az újságban olvasott tragédiáról, a hallgatóság által tanúsított kedvességről, hogy milyen nagyra értékeled az egyházkerület vezetőségét, vagy a téged meghallgatni jött emberekről alkotott kedves véleményedről.
A beszéd előtti beszéd nem olyan dolog, amit leírnál előre, ahogy egy fogadóbizottságnak mondott megjegyzéseidet sem írnád le előre. Arra való, hogy kifejezd nyitottságodat és örömödet az együttlétetek miatt. Egyszerű, de nagyon fontos. Enélkül túl sietősen érkezel a saját menetrended megvalósításához. Enélkül azt mondod a hallgatóságodnak: „Úgy látom, hogy amit mondani akarok, az fontosabb, mit a barátságunk.” Ha őszintén csinálod, akkor ez az alapigazság csalit készít ahhoz, hogy megragadhasd a figyelmüket.
Második alapigazság:
Ne kérd az emberek figyelmét, hanem parancsold!
Ennek az alapigaságnak a megszegése gyakran a bizonytalanságunkból adódik. Minden általam ismert prédikátor az alacsony önértékelés valamilyen változatától szenved: „az emberek nem is fognak figyelni rám”. Plántáltam egy olyan gyülekezetet, amelybe egy idő elteltével több ezer hallgató járt. Amikor még kicsi volt a gyülekezet, attól a gondolattól szenvedtem, hogy amikor megérkezem vasárnap prédikálni, egyetlen lélek sem lesz ott. Ez persze soha nem történt meg. Még amikor hatalmassá nőtt a gyülekezet, akkor is előfordult, hogy vasárnap reggelenként azzal keltem fel, hogy vajon ma lesz ott valaki? Persze hogy volt.
Minden szónok szenved attól a gondolattól, hogy ha még ott is vannak a hallgatók, valóban ott is vannak? Amikor úgy látszik, hogy figyelnek, akkor valóban figyelnek? Amikor pedig nem úgy tűnik, hogy figyelnek, akkor vigyázz, mert valószínűleg tényleg nem figyelnek! Az egyik biztosíték az ilyen félelmekkel szemben, ha ilyesmit mondasz, hogy „Figyeljetek!” vagy „Legyetek szívesek rám figyelni!”
Persze vannak olyan részei is egy prédikációnak, amelyeknél különös hangsúlyt kell fektetni a figyelemre. Ha a lévita papságot veszed át, aminek a megértéséhez át kell venned a Zsidókhoz írt levelet is, valószínűleg szükséges lesz megkérni őket, hogy nagyon figyeljenek oda a magyarázatra, mert ha ezt a részt nem tudják követni, akkor az utána következő dolgok érthetetlenek lesznek számukra.
Viszont különbség van az ilyen figyelemfelhívás és az olyan között, amit folyamatosan – akár már habitusként – szoktak használni. Ha folyamatosan azt mondja az igehirdető, hogy „Figyeljetek”, akkor az a beszélő bizonytalanság-érzetéből fakad, hogy talán nem is figyelnek rá, talán mert a prédikáció olyan rosszul lett előkészítve, és kevés meghallgatásra érdemes dolgot tartalmaz, hogy muszáj állandóan felszólítaniuk az embereket, hogy úgy figyeljenek, ahogyan egyébként maguktól is megtennék.
A legjobb gyógymód erre az, ha valami igazán életbevágó dolgot mond az ember és olyan jól mondja, hogy az emberek azért figyelnek, mert el vannak kápráztatva, és nincs szükség rá, hogy a figyelmüket kérjék. Az ilyen prédikálás dicsőséges. Amikor a hallgató füle hozzánő a beszélő agyához és torkához, akkor nem kell figyelmet kérni. Ha bármikor meg is teszi, az olyan, mintha egy vödör vizet öntenénk a Dunába: már csak a kimondása is fölöslegessé válik az igehirdető szenvedélyes és tartalmas stílusa miatt.
Harmadik alapigazság:
Megfontoltan mozogj, és ne kóborolj!
A tó és a patak között a különbség a mozgalmasság. A patakok sokkal izgalmasabbak, mint a tavak, és szinte mindenki, akit csak ismerek, jobban szereti a sodró vizeket, mint az állóvizű tavakat. Ez az alapelv igaz a pulpitusnál is. A mozgó prédikátorok érdekesebbek, mint a mozdulatlanok. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen prédikátor pedagógiai hatását sokan vitatják. A formálisabb és liturgikusabb gyülekezetek talán azt szeretik, ha az igehirdető a „pulpitus mögött” marad, a régebbi épületekben viszont éppen azt szeretik, ha ki-be ugrál minden fontosabb kinyilatkoztatásnál.
Amikor először hallottam Norman Peale-t prédikálni (tulajdonképpen mindig), rendszeresen otthagyta a szószéket, és kiállt a templom közepére. Így már nem választott el minket a negyven kiló fából készült pulpitus védőgátja. Csak az oxigén állt közöttünk, ahogy prédikált. Fiatal lelkészként hallottam őt először, és elhatároztam, ha ő megússza szemrehányás nélkül ezt a Marbele Collegiate Church-nél, akkor nekem is sikerülni fog abban a gyülekezetben, amit Nebraskában terveztem plántálni.
A legjobb, amit a pulpitusról el lehet mondani hogy (annak ellenére, hogy elrejti a prédikátort), leköti az embert egy helyben. Egyes prédikátoroknak szükségük is van erre. A pulpitus nélkül kóbor hírnök lesz belőlük, akik úgy járkálnak fel-alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, miközben a prédikációjuk szavait ordítják a hallgatóságra. A poroszkálás nem jó dolog, és elárulja a prédikátor idegrendszerét is, mivel minden bizonytalanságát leleplezi mindenki szeme láttára. De a pulpitus nem feltétlenül védi meg az igehirdetőt attól, hogy „vándorprédikátor” legyen. Sőt, sok prédikátor egy járkáló pedagógiát fejlesztett ki, ami úgy néz ki, mintha épp most akarná elhagyni a pulpitust. A bizottsági tagok nem hagynák, hogy eltávolítsák a pulpitust, úgyhogy arra vannak ítélve, hogy az éveiket a körbejárásával töltsék, hogy megpróbálják eltüntetni közülük és a hallgatóság közül.
Ez az alapigazság azt a gondolatot érvényesíti, hogy míg a mozgás elkerülhetetlen, a poroszkálás nem. Úgyhogy megfontoltan mozogj. Csak néhány lépést tegyél meg, eltervezett intervallumok szerint, megfontoltan. Néhány percre vedd fel azt a pozíciót, mielőtt a másik helyzetbe lépsz, ahol a folytatást mondod el.
És mindenekfelett emlékezz mindig erre: a gyülekezetben a pódium emelvénye ugyanaz, mint a színházban a színpad. A színpadról a nézőtér felé irányuló mozdulatok a legerőteljesebb mozdulatok a szerző szavainak az életre keltésében. Ugyanez igaz a gyülekezeti emelvényen is. A hallgatóság felé lépni a lényeg kimondása közben, sokkal hatásosabb, mint hátralépni. Akár a színpadon, akár az emelvényen, a leggyengébb kommunikáció az egyik oldalról a másik oldalra történő mozgás.
Sem a színészeknek, sem a prédikátoroknak nem szabad vándorolni a színpadon. A színészek dolgoznak azon, hogy „blokkolják” vagyis megtervezzék a mozdulataikat. tisztában vannak vele, hogy a színpadon felvett pozíciójuk az általuk eljátszott szerep értelmezésének a részét képezi. Akár Lear király, akár Hamlet monológját nézem, mindig csak a színpad közepéről hangzott el. Ennek oka van. A legjobb prédikátorok tudják az okát, és ennek megfelelően mozognak a prédikációjuk elmondása során. Mindig megfontoltan mozogj a színpadon, emelvényen.
Negyedik alapigazság:
Azonosulj a hallgatóságoddal az öltözködésben, politikában, kultúrában, amennyire csak tudsz!
Beszéltünk már a hallgatóság identitásáról. De a hasonlóság kérdése igen erőteljes! Az emberek azt akarják, hogy a prédikátor ugyanabban higgyen, mint amiben ők – úgy kábé minden téren… Azt szeretik, ha a hőseik – akár kulturálisan, akár szubkulturálisan – úgy viselkednek, öltöznek és gondolkodnak, mint ők.
Emlékszem, amikor George W. Bush a World Series baseball meccsre elment, hogy az első dobást elvégezze, nem sokkal a bizonyos szeptember 11 után. Annyira nagy hatással volt rám, hogy barna bomberdzsekit és barna hosszúnadrágot viselt, hogy másnap azon vettem észre magam, hogy hasonló kabát és nadrág van rajtam. Nem is vettem észre, amíg a feleségem fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy milyen „elnöki” vagyok aznap. Hirtelen rádöbbentem, hogy mennyire hajlamosak az emberek az általuk nagyra becsült embert utánozni vagy legalábbis ünnepelni. Ezt még nem fogalmaztam meg előtte magamban, de Bush kiváltotta belőlem az utánzást. Láttam, hogy az ő világában, ahol a többszázezer emberből bárki csakúgy lelőhette volna, mennyire bátor dolog volt ez tőle, különösen az erős nemzeti félelem idején.
Sokkal kisebb mértékben érvényes, hogy az emberek általában vagy kedvelik a lelkipásztort, vagy erős késztetésük van arra, hogy csodálják. Nem szabad bálványozássá emelni ezt, nehogy elhagyjuk Isten Igéjét és olyan dolgokat beszéljünk helyette, ami csak minket népszerűsít. De ha tudatosan törődünk ezzel, akkor a kommunikációnk bajtársiassá válik, ami nem történhetne meg akkor, ha a viselkedésünkkel összezavarjuk őket.
Ez annyira fontos nekem, hogy minden prédikáció előtt felhívom azt a gyülekezetet, ahová vasárnap készülök. Azért hívom fel őket, hogy megtudhassam, mi a szokás náluk a stílus, a dicsőítés és a politika terén. Az evangéliumi gyülekezetekben például egyre kisebb támogatottságot élveznek a demokraták. Ha az igehirdető őszinte demokrata, nem kell ál-republikánusként viselkednie, csak hogy tetszelegjen a hallgatóknak, viszont bölcs dolog kerülni az ellentéteket fölösleges okok miatt. Egy ilyen megosztott nemzetben, mint a miénk, egyszerűen az az okos, ha nem mondunk semmi szenvedélyes partizán dolgot. Ahogy a szólás mondja, gondosan válaszd ki, melyik hegyen akarsz meghalni…
Ötödik alapigazság:
Legyen kivilágítva a pulpitus – az emberek nem hallják, amit nem látnak
Nyilvánvalóan ez a lámpakérdés nem olyan „hegy”, amin meg kell halni az ilyen utazó prédikátoroknak, mint amilyen én is vagyok. Egyszerűen el szoktam fogadni, ha sötét, régi, rosszul megvilágított templomban kell prédikálnom, amelyek közül sokat még a villanyáram feltalálása előtt építettek. De a helyi lelkészeknek lehet, hogy érdemes foglalkozni vele, hogy mit lehet tenni a pulpitus kivilágításáért.
Kétszer prédikáltam olyan rossz világítású gyülekezeti teremben, ahol az emberek úgy néztek vissza rám, mint ahogy a színházban szoktak a lámpák leoltásakor. Az ilyen rosszul megvilágított prédikálásokban az a legrosszabb, hogy az embereknek arra lenne szüksége, hogy lássák a szenvedélyt, a testünk kommunikációját, és a drámajelenetet, amit megnézni eljöttek. A sötétben mondott nagy szavak gyorsan láthatatlanná válnak, majd hallhatatlanná is.
Hatodik alapigazság:
Soha ne hagyd, hogy a hangosítás a beszéded ellen dolgozzon
Egyszer Robert Shuller-rel szerepeltem együtt egy műsorban. Ő soha nem tudott erről. Végül is ő volt az egyik legprominensebb amerikai prédikátor. Én pedig nem voltam prominens sehol. A prédikációink közötti egyik legnagyobb különbség – a honoráriumunk nagyságán kívül – a mikrofon volt. Ő természetesen egy modern, gallérra csiptetős mikrofont kapott, nekem pedig egy olyan jutott, ami úgy nézett ki, mint egy 1945-ös, a háborúból megmaradt adóvevő készülék. Az övé egy „pozitív gondolkodó, amerikai mosoly” FM rádiós mikrofon volt. Az enyém egy sípolós kontrollmikrofon volt, ami belefütyült a dobhártyákba, szó szerinte ellenszegülve a Szentléleknek, nehogy benne legyen abban, amit aznap mondtam.
De aznap megtanultam valamit. Ha egy nemzeti hős után kell következned, akkor kérd meg a hangtechnikusokat, hogy adják oda neked a nagy ember mikrofonját, ahogy végzett a beszédével. Azóta is ez volt mindig a taktikám. A legtöbb technikus tudja, hogy nem te vagy a nagy szám, és nehezére fog esni, hogy elfogadja, amihez ragaszkodsz. Itt csak az működik, ha kemény vagy – eltekintve attól, ha kicsavarod a kezét és csinálsz egy válldobást. Ha nem vagy kemény, akkor bizony ott fogsz állni a 45-ös adóvevőddel, és még egy hindu tudós is bölcsebbnek fog kinézni, mint te, ahogy a kontrollmikrofonon keresztül mondod recsegős retorikádat az emberek fülébe, akik egyet fognak érteni a hangtechnikusokkal, hogy tényleg nem lehetsz valami fontos ember, ha nem is kaptál jobb felszerelést.
Mondd meg a technikusoknak, hogy a hangszínedet tartsák középen, és ne játszadozzanak a gombokkal miközben prédikálsz. Jobb egy kicsit hangosnak vagy kicsit halknak lenni, mint hogy az egész igehirdetés alatt föl-le tologassák a hangerődet. Némelyikük sajnálkozóan fog rád mosolyogni, ugyanis minden hangtechnikus kálvinista, még az örmény egyházban is, mert úgy érzik, eleve el van rendelve, hogy azt csináljanak, amit akarnak. De akkor is próbálkozz, mert én találkoztam már egy pár elszigetelt esettel, amikor a hangtechnikusok éppen keresztényként viselkedtek. Amikor ez így történik, az egy csodálatos ajándék mind a hallgatók, mind a prédikátor számára.
Ezen kívül még annyi megfigyelésem van, hogy vigyázni kell a padlón futó kábelekre. Szó szerint elgáncsolják az embert. Ha van szerencséd az Olivet Oktett után prédikálni, akkor általában nyolc mikrofonnal kell vitatkoznod, miközben megpróbálsz emlékezni arra, amit mondani akartál, szemkontaktust tartva a hallgatósággal, miközben a cikk-cakkos vezetékeket tanulmányozod, amik úgy kúsznak a lábaidnál, mint valami anorexiás anakonda-kígyó. Egy rossz mozdulat, és belebotlasz egy hét tonnás erősítőbe és elektronizálod magad.
Hetedik alapigazság:
Dolgozz azon, hogy kerüld az affektálást a viselkedésedben és a hangodban!
Az összes alapigazság közül ez a legnehezebb, ugyanis ehhez két részre kell osztanod az agyadat: az egyik leadja a prédikációt, a másik ellenőrzi a prédikálást. Szinte minden prédikátor szokott valamennyire affektálni (a szolgálati pályája elején), ami miatt a prédikáció nem tud elevenen, intelligensen és erőteljesen célba érni. Az affektálás olyan egyszerű dolog is lehet, mint például egy vokalizált szünet vagy egy ideges lépkedés a prédikálás közepette, ami miatt érthetetlen lesz az igehirdetés, vagy legalábbis korlátozza a felfoghatóságát.
Láttam, ahogy a prédikátor-tanoncok (a homiletikai tanulmányaik során) egy tíz perces prédikáció alatt hússzor vágták zsebre a kezüket önkéntelenül. Van egy presbiteriánus lelkész-író, akinek az írásait nagyobbra becsülöm, mint a prédikálását. A prédikálásait ideges torokköszörülésekkel szaggatja szét. Egyfajta tüdőbajos Démoszthenész. Az írott beszédei ugyanolyan kellemesek, mint amilyen megragadóak a kéziratai. De jaj, mert az affektálása olyan súlyos, hogy az emberek többsége azonnal a kezébe akar nyomni egy inhalálógépet, és végül valaki mást szeretnénk hallani. Semmi fizikai oka nincs ennek az affektálásnak, és az erősebbeket még feltakarítani is nehéz.
Fiatalemberként nagy hatással volt rám az, amit Edwin Newman (a Strictly Speaking könyvében) úgy nevez, hogy a „tudjátok” szindróma. Én egy húszperces prédikáció alatt legalább ötvenszer mondtam, hogy „tudjátok”. Végül is sikerül leküzdenem ezt a rossz szokást, de a legnagyobb önfegyelemre volt szükségem, mire ezt elértem.
Minden affektálás azt követeli, hogy két lebenyre oszd fel az agyadat, az egyik leadja a prédikációt a torkodon keresztül, a másik, mint valami tanár ott ül, és rámutat az affektálásra, amikor az beférkőzik a beszédedbe. Természetesen ez egy őrjítő feladat, de mindaddig kell ismételgetni, amíg ezek a kis szörnyű, közbeavatkozó démonok nincsenek mind kiűzve.
Nálam egy éves erőfeszítésbe telt, míg levetkőztem a „tudjátok” sisakrostélyt a beszédem elől. A diákokkal dolgoztam az „ööö”, és „aaa” vokalizált szüneteken is. Általában számolni szoktam, úgyhogy a diákok tudják, milyen áthatóak tudnak lenni ezek a kis zavarkeltők. Nem tudom megakadályozni, hogy így prédikáljanak, de rá tudok mutatni, hogy az ő felelősségük ezzel a problémával foglalkozni, vagy különben egész prédikátori pályafutásukat a gyenge kommunikáció börtönében fogják tölteni.
A problémák helyrehozását a szenvedélyesség nehezíti meg. Ha meg akarjuk fogalmazni, mi tartja fogva a lelkünket, azt tapasztaljuk, hogy nehéz olyan dologgal foglalkozni, ami első látásra triviálisnak tűnik. Az ilyenfajta probléma olyan, mint amikor egy dadogónak kell felhívnia a tűzoltókat. A pillanat szenvedélyes szükséghelyzete fontosabbnak tűnik, mint az, hogy értsék amit mond. Pedig nem fontosabb. Ha azt kiáltjuk, hogy „Itt K-K-K-Kovács B-B-B-Béla beszél! A lakcímem F-F-F-Fő utca h-h-h-három, és é-é-é-ég a h-h-h-házam!”, akkor nagyon el kell gondolkoznunk a szenvedély és az affektálás közötti különbségen.
A prédikálásban a világos, érthető beszéd és az affektálás nélküli stílus létfontosságú az érdeklődés fenntartása érdekében.
Forrás: Calvin Miller: Preaching: The Art of Narrative Exposition. Kiadó: Baker Books, a division of Baker Publishing Group. Copyright © 2006. Engedéllyel használva.
Calvin Miller a Beeson Divinity School hittudományi professzora Birmingham-ben (Alabama állam). A Preaching vezető tanácsadó szerkesztője.
Eredeti cikk: The Seven Axioms Of Sermon Delivery
Vélemény, hozzászólás?