Ez a cikk először 2006 októberében került bemutatásra az Evangéliumi Homiletikai Társaság számára. A Preaching magazin 2007. januári/februári számaiban is megjelent.
Az Emerging Church-ben tevékenykedő prédikátorok síkra szálltak a prédikálás jövőjeként emlegetett párbeszéd ügyéért. Ezek a javaslatoknak az a tendenciája, hogy a prédikálás (amit néha csak úgy neveznek, hogy „beszéd tartás”) hagyományos formái ellen forduljon. Noha a párbeszéd, mint a prédikáció egyik eleme talán nem is annyira radikális, mint ahogy azt néhányan gondolják. Ez a cikk kitekint a homiletika múltjára, valamint a jövőjére is, hogy támogassa a biblikus prédikáláson belüli párbeszéd megismerésének és felhasználásának a különböző módszereit, anélkül, hogy kompromittálnánk a prédikáció természetét, amely a kihirdetés.
A prédikálás egyoldalúnak tűnhet, különösen akkor, amikor a hallgató nem ért egyet a prédikátor által mondottakkal. A szolgálatom kezdeti szakaszában úgy döntöttem, hogy az egyház életének egyik ellentmondásos területéről fogok prédikálni konkrétan. Nem igazán volt „fair” a részemről. Én voltam a pulpitus mögött, ami azt jelentette, hogy enyém a hatalom. Az egyik férfit igencsak kihozta a sodrából a mondanivalóm. „Ez nem igaz!”, kiáltott fel, miközben az öklét rázva kiviharzott a teremből.
Azt hiszem, ez egyfajta párbeszéd volt, noha nem úgy beszélek róla, mint a prédikátori szolgálatom egyik legjobb pillanatáról. Viszont nagyon is jól illusztrálja azt a problémát, amivel a hallgatók szembesülnek a monológ jellegű prédikációknál. A hallgatóknak nincs beleszólásuk. Ha biztonságos prédikáció hangzik el, és mindenki egyetértésben van, akkor csak kis mértékben adódhatnak problémák, de ha a prédikálás már egy kicsit kalandosabb szándékú, és nagyon valószínű, hogy véleményeltérés is van, akkor már a hallgatók ki vannak zárva.
Ez az egyik oka annak, hogy miért találják sokan hiányosnak a prédikálásunkat. Az az igehirdetés, ami figyelmen kívül hagyja a hallgatót, épp azoknak az embereknek nem fog rájuk vonatkozónak tűnni, akiket meg szeretne szólítani a prédikátor. Talán eljött az ideje, hogy nagyobb mértékben szerepeljen a párbeszéd a prédikációnk előkészítésében és átadásában, annak eszközeként, hogy még teljesebben bevonjuk a hallgatókat a folyamatba.
Az igehirdetésben megtalálható potenciális lehetőség a párbeszéd alkalmazására
A párbeszéd iránti fokozódó érdeklődés részben egy szélesebb körű kulturális változás eredménye, amely az „inkluzív” (magában foglaló, résztvevő) gondolkodásmód felé, és a másokat megszólító emberek közötti alázat mélyebb értelmezése felé irányul. A posztmodernizmus szelei elfújták a túlzott önbizalmat, ami sok szónokra volt jellemző, a hallgatók számára egyfajta félkészebb és nyitottabb állásfoglalást kínálva. Ez a puhább, Szókratészi kommunikációs elmélet talán kevésbé ismert a prédikátorok előtt, de mára egy közkedvelt ismeretszerzési módszer lett (Phillips 2001, 1-35).
Ezért az elméletért szálltak síkra az Emerging Church-ben. Olyan módszernek tartják, amivel hitelesebbek lehetünk az általunk nyújtott prédikációink során. A „beszéd tartásával” szemben, amelyet hagyományos prédikátorok alkalmaznak, az Emerging Church irányzatát támogató prédikátorok egy sokkal inkább kapcsolati alapú megközelítést keresnek, amely bevonja a hallgatókat a prédikáció közös megalkotásának folyamatába (Pagitt 2005, 22). Például Doug Pagitt olyasvalamit képvisel, amit úgy nevez, hogy „progresszív párbeszéd”, amit a prédikálás jövőbeli módszerének tart.
Így működik: Mondok valamit, ami olyan dolgot juttat eszébe valaki másnak, amire korábban még nem gondolt. Erre ő is mond valamit, ami egy harmadik személyt indít olyan hozzászólásra, amit alapvetően nem tett volna meg a második személy mondanivalójának meghallása nélkül. Erre nekem is eszembe jut valami, amire nem is gondoltam volna az éppen elhangzott megjegyzések nélkül. Így hát eljutottunk oda, ahová nem juthattunk volna egymás gondolatainak a meghallása nélkül. A beszélgetés valóban progresszív kibontakozáson ment keresztül (Pagitt 2005, 24-25).
Ez a fajta kommunikáció a legjobb formájában demokratikus, alázatos és potenciális lehetőséget rejt magában a hatványozott hatás keltésére. Ha prédikálást is jelent, nyitott marad a vitára. Sok prédikátornak nehéz idáig eljutni, bizonyára az alapelvek miatt, vagy esetleg a gyülekezetekben kialakult kulturális elvárások miatt. Mindazáltal számos oka van, miért lenne üdvös a biblikus prédikátoroknak kiemelt figyelmet fordítaniuk a párbeszédre.
A párbeszéd azért üdvös, mert fontos a hallgató. Pagitt azt mondja, hogy „a prédikálásunknak attól függően kellene változnia, hogy kik vannak jelen” (Pagitt 2006, 36). A prédikáció nem a prédikátorról szól, vagy az ő véleményéről. A kommunikációs folyamat során, ami Isten és a hallgatóság között folyik, a prédikátor a legkevésbé jelentős szereplő, kivéve azt a szempontot, hogy ő maga is Isten egyik hallgatója. A hallgatónak méltósága van a kommunikációs folyamatban (Anderson 2006, 70-73), és tiszteletben kell tartani az eltérő véleményhez való jogát, vagy a prédikációhoz való hozzájárulás jogát a meglátásai által vagy a gyakorlati alkalmazás terén, abban, amiben előnyösebb helyzetben van. Ezáltal „felelősen és reagáló hozzáállással viszonyulunk a tapasztalat és ismeret mintáihoz, amit az emberek magukkal hoznak” a prédikációra (Howe 1963, 34).
Ha több párbeszéd lesz a prédikálásunkban, akkor könnyebben fogunk elbánni a prédikálásunk hatalmi és tekintélybeli problémáival. A pulpitusról elhangzó prédikáció egyfajta pápai hatalmat tudnak kölcsönözni, ami azt a benyomást kelti, hogy a prédikációt nem lehet megvizsgálni vagy megbeszélni (McClure 1995, 32). Így a prédikáció tekintélye a pulpitusra és a prédikátor személyére kerül, ahelyett, hogy a megfelelő helyén, Isten Igéjén lenne. Pagitt jól fogalmazza meg ebbéli aggályát:
A beszédek tartása azt a hiedelmet is kelti, hogy annak ellenére, hogy több tucat, több száz, vagy akár több ezer keresztény is van jelen, csak néhány kiválasztott ismeri Isten igazságát, akiknek az a dolguk, hogy Istenről beszéljenek a többieknek. Alig van olyan prédikátor, aki azt szeretné, hogy a hallgatói azt gondolják, hogy őáltala kell megközelíteniük Isten igazságát. Mégis éppen ezt az üzenetet állandósítja a beszédek tartása: A lelkipásztornak van tekintélye arra, hogy Istenről beszéljen, neked pedig nincs. Amikor a közösségek arra jutnak, hogy legjobb lesz, ha egységes gondolkodásmódjuk lesz Istenről, amit a legjobban a képzett előadók képviselnek, akkor végül olyan emberek lesznek körülöttünk, akik a gyülekezetben hallottakat nem tudják a saját életükre nézve értelmezni (Pagitt, 29).
Úgy érzem, a baptista énem összhangban van ezzel az aggállyal. A prédikáció az embereké, akik mivel hívők, papokként szolgálnak a saját érdekükben, a Főpap, Jézus Krisztus tekintélye alatt. Más szavakkal, Jézus az egyének hitének az egyetlen közvetítője. Ezért a tekintélyét túllépő prédikátor megnehezíti, hogy a hallgatók Isten hangját meghallják, magukénak mondhassák a hallottakat, és az életükben is alkalmazzák a hallottak igazságát. Röviden fogalmazva, a prédikátoroknak félre kell állniuk az útból! Isten beszél! A prédikátor szerepe nem az ékesszóló, tekintélyes szónok. Ő egy hallgató-társ, aki azon fáradozik, hogy megértse a dolgokat, és hogy másoknak is segítsen ugyanebben. Ezt segítheti elő a párbeszéd.
A prédikációban alkalmazott párbeszéd a közösségi szellem előmozdítására is nagyon hasznos. Dan Kimball, az Emerging Church gyakorlatáról szóló meghatározó leírásában úgy beszél a prédikációról, mint ami integrálja a közösség életét és istentiszteletét. „A prédikálás jelentős része a gyülekezeti épületen kívül történik, a közösség és a kapcsolatok kontextusában” (Kimball 2003, 175). Akár a gyülekezeti házon belül, akár azon kívül, a párbeszéd azt követeli meg tőlünk, hogy megtanuljunk jól figyelni, nem csak Istenre, hanem egymásra is.
A párbeszédes prédikálás gyakorlásának módjai
A párbeszédes prédikálás nem új dolog. Ha akár olyan messze is akarunk elmenni, mint Pagitt, a prédikálás formájának jelentős átalakításával, többféle módszer áll rendelkezésre a párbeszédesebb megközelítés elősegítésére. Ezek közül sok dolog régóta megegyezik a bibliai igehirdetés legjobb tulajdonságaival. Tehát nem is valami új dolgot képviselek, hanem inkább a prédikálásunknak arra az aspektusára szeretném visszafordítani a figyelmet, ami talán nem igazán volt kihasználva eddig. Az alábbi témák segíthetnek növelni vagy előmozdítani a párbeszéd szintjét a Biblia prédikálásában:
Indukció: Régóta nagy hatással van rám Fred Craddock megfigyelése, mely szerint ha bármilyen szerepük lehet a hallgatóknak a hagyományos prédikáció során, az többségüknek maximum a „gerely elkapó” lehet (Craddock 2001, 46). A Craddock által javasolt megoldás egyfajta induktív prédikálási forma támogatása, ami a hallgató szükségleteiből és gondjaiból indul ki, és a bibliai megoldás felé halad. Akármennyire induktív egy prédikáció, az biztos, hogy a hallgatók nézőpontját tisztelő prédikációk határozottan párbeszéd jellegűek.
Beszélgetés: Az én véleményem szerint a párbeszéd a kiscsoportos mozgalomban uralkodott el igazán, amennyiben a csoportvezető szándéka az, hogy segítsen az embereknek a Szentírás által meghallani Istent és reagálni is arra, amit prédikál. Noha még a hagyományos prédikálásban is lehet helye valamennyi beszélgetésnek. Egyszer Bill Hybels-et hallottam prédikálni a Willow Creek Community Church alkalmán, ahogy abbahagyta a prédikációt és a széksorok szintjén állva kérdéseket kezdett feltenni. Ha ő meg tudja ezt tenni egy ekkora gyülekezetben, akkor szerintem mindannyiunknál lehetséges ugyanez. Ezen ponton tanulságot vehetünk néhány olyan tanítási technikából, amit csak a vasárnapi iskolákra szoktak tartogatni. A kérdésfeltevés, a befejezetlen kérdések használata, és más hasonló technikák felkeltik a hallgatók figyelmét.
Tudatos várakozás: Fontos, hogy a prédikátorok azon legyenek, hogy felismerjék azokat a problémákat és kapcsolódási pontokat, amiket a hallgatók hoznak fel a tőlünk hallottakra reagálva. Ha megértettük, mi akadályozza a hallgató pozitív reakcióját, azt javaslom, tanuljunk meg az ő saját hangjukon beszélni, tudatosan várva az ellenvetéseket, és hangot adva azoknak olyan szavakkal, amiket a hallgatók a saját szavaikként fognak felismerni.
Alkalmazás: Egy prédikáció soha nincs kész addig, amíg a hallgató nem alkalmazza a gyakorlatban. Ezzel azt akarom mondani, hogy a prédikáció több, mint amit a prédikátor mond. Lehet, hogy a prezentálás egyoldalú, de a valóságban a hallgató egyben résztvevő is, akár nyilvánvaló ez, akár nem. A hallgatók szűrik a hallottakat, és azokat tartják meg magukban, amik tartalmas és értelmes dolognak hatnak, valamint azokat tartják meg a szándékaik között, amelyekről azt látják, hogy hatásos lesz az életükben. Tehát akár van hallható párbeszéd, akár nincs, egy belső párbeszéd mindenképpen folyik, legalábbis a hallgató részéről. Az igehirdetők azzal tudják jobban támogatni ezt, hogy a gyakorlati alkalmazásra fókuszálnak.
Interjúk és bizonyságok: Az emberek bevonásának egyik kitűnő módja, ha a prédikáció egy-egy stratégiai pillanatában a színpadra hívünk konkrét személyeket egy interjúra vagy egy bizonyságtétel elmondására. Az ilyen emberek a hallgató szempontjából járulnak hozzá a prédikátor által mondottakhoz. Az interjúalany ezáltal mintegy képviselője lesz a többi hallgatónak, akik jobban bevonva érzik magukat ennek a hallgatása közben.
Együttműködés: A prédikátorok egyre inkább keresik egymás támogatását a prédikáció előkészítésében. Hallottam olyan lelkipásztorokról, akik havonta összejönnek meghallgatni egymás prédikációvázlatait. Mások a gyülekezeten belül hoznak össze egy csapatot: a prédikáló lelkész a powerpoint bemutató felelősével találkozik, a dicsőítésvezetővel, és más bizalmas emberekkel, hogy beszélgetés formájában foglalkozzanak a prédikációval. Ezáltal a prédikáció egy szélesebb körű dialógus terméke lesz, és nem csak a prédikátor fejében történő dolgoké.
Beszélgetős előadásmód: A párbeszéd légkörét már azzal könnyen elő lehet mozdítani, ha egyszerűen csak igazítunk egyet az előadásmód hangnemén. A grandiózus stílusú prédikálás, ami súlyos és tekintélyes, elbátortalanítja a hallgatót attól, hogy résztvevőként legyen ott. Ha csak annyit teszünk, hogy a második személy helyett többes szám első személyben beszélünk, már figyelemreméltó lesz a különbség. Amikor a prédikáció a „mi nézőpontunkból” hangzik el, a hallgatók hasznosabb részvételt élnek meg. Joseph Devito szerint a hatékony beszélgetések nyitottak, együttérzőek, pozitívak, közvetlenek, az elégedettség érzetét keltik, és kifejezőek (Devito 1996, 158). Azok a prédikációk, amik ezt a hangnemet ütik meg, megnyerőek és hívogatóak lesznek arra, hogy a hallgató részt vegyen bennük és közre is működjön.
Jegyzetelés: A hallgatókat a prédikációban való részvételre lehet buzdítani a jegyzetelés által is. A kitölthető kérdéssoros papírok is segíthetnek ebben, amíg nem túl merevek. Sokféleképpen rögzítheti az ember az Isten Igéjére adott reakcióit. Vannak, akik részletes jegyzetet szeretnek készíteni a prédikáció vázlatáról. Mások a személyesebb, naplószerű reakciókat részesítik előnyben. Megint mások azt látják hasznosnak, ha végig céltudatosan készítenek firkarajzokat, aminek segítségével a prédikációt a folyamatában jegyzetelik le. Az ilyen beállítottságúaknak akár rajzlaptömböt is kioszthatnánk a jegyzetfüzet helyett, vagy akár gyurmát is!
Értékelés: Azzal, hogy lehetőséget adunk a prédikáció kiértékelésére, a párbeszédet tesszük lehetővé még egy módszer segítségével, ha csak utólag is. Bár ezt ijesztőnek találhatják a prédikátorok, ezzel nem csak arra adunk lehetőséget, hogy segítsenek nekünk fejlődni, hanem maga a hallgató is kifejezheti, hogy mit gondol a hallottakról.
Megközelíthetőség: Nem is sok ével ezelőtt azokban a gyülekezetekben, ahol prédikáltam, az volt a szokás, hogy a záró ének után udvariasan leült a gyülekezet, hogy a prédikátor odamehessen a hátsó ajtóhoz, és így mindenkivel kezet foghasson, ahol kimennek. Már maga a létszám megvalósíthatatlanná teszi ugyanezt sok mai gyülekezetben. Én konkrétan úgy érzem, hogy valamit elveszítettünk. Néhány legjobb beszélgetésem a prédikáció utáni közvetlen hatásból adódott. Akár ott áll az ajtóban, akár nem, fontos, hogy a prédikátor valamilyen formában megközelíthető legyen, hogy hallhassa azokat, akik őt hallgatták. Előre eltervezett kommunikációs lehetőségeket kell biztosítani az emberek számára, különben távolinak és érdektelennek fogják érezni magukat.
A párbeszéd korlátai
Mindeddig nagyjából pozitívan írtam ebben a cikkben a prédikálás párbeszédes jellegének támogatásáról, annak érdekében, hogy találjuk meg a módszereket ennek az előmozdítására – ha csak adalékos módszerként is. Mindazáltal korlátai is vannak ennek a jellegnek.
Igaz, hogy a párbeszéd tekintélyt ad a különböző résztvevőknek, ez a mozzanat mégsem mindig történik meg garantáltan. Emlékszem, hogy egyszer még kisfiú koromban, a felnőttek vasárnapi iskolájáról érdeklődtem az apukámnál. Mivel még nem voltam elég nagy hozzá, nem járhattam még ott soha, de kíváncsi voltam, mi folyik ott, tudva, milyen sokan járnak oda, és milyen népszerűek ezek az órák. Apám értékelése így hangzott: „Egy csomó tudatlanság összegyűjtve”. Bár a bölcsesség néha a sok tanácsos által van, időnként a még több hang csak a zajt növeli.
A hatékony párbeszéd egy koncentrált vezető szándékát igényli, aki céltudatosan jön az alkalomra, azzal a gondolattal, hogy ma konkrét dolgokat fogunk tanulni. lehetséges, hogy a beszélgetés meglepetéseket tartogat, olyan meglátások szóba hozásával, amire nem számított az ember, ami mégsem mentesíti a prédikátort a vezetési kötelezettségétől. A prédikálás sok szempontból vezetői funkciót jelent, és a legjobb prédikátorok arra vannak felkészülve amikor megérkeznek, hogy el fogják vezetni az embereket azoknak a megértésére és megtartására, amiket Isten mond az Ő Igéjében. Nem csak annyi történik, hogy „szélnek eresztjük” a dolgokat, abban bízva, hogy a „vak tyúk is talál szemet” elven majd csak tanulnak valamit a reakcióik alapján. A prédikátoroknak tudatosan vezetniük kell. Egy menetrenddel kell érkezniük. Ezt értjük ige-hirdetés alatt. A prédikátorok „kihirdetők”, azaz van egy mondanivalójuk, egy üzenetük, és az a szándékuk, hogy meggyőzzenek erről.
Talán a hagyományos prédikációs forma hatékonyabb ebben a tekintetben, mint a nyitottabb párbeszédes megközelítés. Egy jól kigondolt monológ lehetővé teszi, hogy a prédikátor úgy irányíthassa a kommunikációt, hogy az üzenete olyan hatással legyen, ahogyan azt eredetileg szánta és eltervezte. A legjobb prédikátorok céltudatosan jönnek, hogy valamit kihirdessenek. A párbeszéd korlátozása biztosítani tudja, hogy a prédikáció a beszélő által kitűzött cél keretein belül marad, anélkül, hogy eltérnének a témától érdekes, de összefüggéstelen dolgok felé, vagy akár ellentétes, netalán veszélyes felfogások felé az Ige igazsága kapcsán.
Például az utóbbi években megnövekedett az érdeklődés a vallások közötti párbeszéd iránt. Érezhető, hogy az ilyen nyílt beszélgetések által jobban meg lehet érteni egymást, ami viszont csak akkor lehet gyümölcsöző, ha közös célokat igyekeznek találni, amelyeket minden lelkileg gondolkodó ember fontosnak tart. Ezt a párbeszédet, amit a technológia és a „zsugorodó bolygónk” tesz lehetővé, némelyek létfontosságúnak tartják, tudva, hogy egymáshoz egyre közelebbi szomszédokként kell élnünk. „Régen lehetséges volt, sőt elkerülhetetlen, hogy a legtöbb emberi lény az embertársuk nagy többségétől elszigetelve élje le az életét, anélkül hogy bármi tudomása lett volna a létezésükről – eltekintve a konkrét érdeklődéstől” (Swindler 1990, vii). Most azt tapasztaljuk, hogy a világ békéje olyan partnerek közötti párbeszéden múlik, akik az ellenségeskedéshez voltak eddig hozzászokva.
Ezekben a helyzetekben a párbeszéd attól tud visszatartani bennünket, hogy megöljük egymást. Olyan hatással is lehet ránk, hogy elképzelhetetlennek hitt módon megváltoztasson. Természetesen lehetséges garantálni a változásokat, és hogy féljünk a párbeszédektől, egyszerűen amiatt, mert félünk a lehetőségtől, hogy megváltoztat bennünket, és eláruljuk ezáltal a meggyőződésünk gyengeségét, és a nyafogó hitünk nem fogja kiállni a megvizsgálást. Továbbá, őszintétlenül részt venni egy párbeszédben, nyitott szív és elme nélkül a másik felé, egyrészt nem illik, másrészt igazságtalan. Ahogy a betiltott munkástüntetések során is, csak nagyon kis közeledés történhet mindaddig, amíg a felek nem hajlandóak kitenni az asztalra a fő problémás kérdéseket.
John McClure nem riad vissza a feltáruló lehetőségektől. Amikor a másikat tiszteletben tartó homiletikai megközelítést mutat be, akkor a jelenlegi prédikációs megközelítés komplett „romboló eltörlését” javasolja, hogy ezáltal tegyük lehetővé, hogy a prédikációinkat „átformálja egy mély tudatosság a prédikálás többi szereplőjéről” (McClure 2001, xi). Természetesen ezért van sokaknak problémája a posztmodern prédikálásban beálló fordulattal. Az, hogy hangot adunk a hallgatóságnak, kockázatosnak tűnik, amikor sok múlik rajta. A párbeszéd nem ad biztonságérzetet azoknak, akik a meggyőződéseik elkötelezettjei.
Mégis, érezni lehet az alázatosabb és őszintébb prédikálási forma értékét. Biztos, hogy a jövő lehetővé fogja tenni a kölcsönös egymásra hatás nagyobb elfogadását. Talán abban van a megoldás, hogyha újra átgondoljuk, kik is vesznek részt a párbeszédben. A prédikálás Isten és a hallgatók közötti párbeszéd. A prédikátor csupán szolgál azzal, hogy vezeti ezt a beszélgetést. Igazából a prédikátor csak egy a hallgatók közül, alávetve az üzenetnek, mint mindenki más. Isten értékesnek tartja a teremtményeivel folytatott párbeszédet, bár ennek a természete inkább hasonlít egy apa és a gyermekei közötti kommunikációra. Az apát érdekli, mit gondol a gyermeke, de nehéz lenne egyenrangú partnerek közötti párbeszédnek nevezni.
Az evangéliumot nem csoportos beszélgetésen találták ki. A prédikálás, ha valóban ige-kihirdetés, az igazságot mondja el a hallgatóknak. A kihirdetés nem közös készítmény. Egyszerűen ki van hirdetve. A homiletikai párbeszédben nem lehet minden hang egyenlő.
A hallgató be szeretne jönni
Talán újnak érezzük a párbeszédet a prédikálásban, mégis legalább olyan öreg, mint Platón (Thompson 1969, 15). Mégis valószínűtlennek tűnik, hogy a prédikálás domináns formája a közeljövőben megváltozna. A teljesen párbeszéd jellegű prédikációk ötletei egészen a 60-as és 70 évekre nyúlnak vissza (Conley 1973), több mint harminc évvel megelőzve Pagitt-et. Ha nem tudunk drámai változást hozni a pulpituson képviselt stílusunkban, akkor legalább adjunk nagyobb teret a hallgatók részvételének a folyamatban.
Leonard Sweet olyan módszereket kutat, amelyek által úgy alakítja ki a gyülekezeti életet, hogy az egyének részvétele jellemzőbb legyen benne. „Az emberek be szeretnének jönni”, írja. „Le akarnak jönni a lelátóról, és be akarnak jönni a pályára.” (Sweet, 1999, 218). Nem egy értelmetlen dolog ez, az biztos. Hisz végül is a prédikálás a hallgatókról szól, és az Istennek adott válaszukról. A prédikációkat túl gyakran a hallgatók távollétében írják meg. És talán pont ezért felejtik el ők olyan hamar a prédikációinkat.
Engedjük be a hallgatókat! A prédikáció sokkal inkább a hallgatóké, mint a prédikátoroké!
Idézett forrásanyagok
Anderson, Kenton C. Choosing to Preach: A Comprehensive Introduction to Sermon Options and Structures. Grand Rapids, MI: Zondervan, 2006.
Conley, Thomas H. Two in the Pulpit: Sermons in Dialogue. Waco, TX: Word, 1973.
Craddock, Fred B. As One Without Authority. Revised Ed. St. Louis, MO: Chalice, 2001.
Devito, Joseph A. Essentials of Human Communication. 2d. Edition. New York: Harper Collins College, 1996.
Howe, Reuel L. The Miracle of Dialogue. New York: Seabury, 1963.
Kimball, Dan. The Emerging Church: Vintage Christianity for New Generations. Grand Rapids, MI: Zondervan, 2003l.
McClure, John. ‘Other-Wise’ Preaching: A Postmodern Ethic for Homiletics. St. Louis, MO: Chalice, 2001.
. The Round-Table Pulpit: Where Leadership and Preaching Meet. Nashville, TN: Abingdon, 1995.
Pagitt, Doug. “Preaching as Dialogue: An Interview with Doug Pagitt.” In Preaching (Vol. 21: May-June 2006), 34-40.
. Preaching Re-imagined: The Role of the Sermon in Communities of Faith. Grand Rapids, MI: Zondervan, 2005.
Phillips, Christopher. Socrates Café: A Fresh Taste of Philosophy. New York: Norton, 2001.
Sweet, Leonard. SoulTsunami: Sink or Swim in New Millennium Culture. Grand Rapids, MI: Zondervan, 1998.
Swinder, Leonard, John B. Cobb, Jr., Paul F. Knitter, and Monika K. Hellwig. Death or Dialogue: From the Age of Monologue to the Age of Dialogue. London, SCM Press, 1990.
Thompson, William D. and Gordon C. Bennett. Dialogue Preaching: The Shared Sermon. Valley Forge, PA: Judson, 1969.
Eredeti cikk: Preaching as Dialogue
Vélemény, hozzászólás?