„Nagyjából biztosan tudom, melyik gyülekezetbe fogok járni – oda, ahová a legtöbb sérült volt karizmatikus szokott kerülni.”
A barátom, aki ezeket a szavakat mondta, éppen most érkezett egy útkereszteződéshez lelki-szellemi vándorútja során. Hozzám hasonlóan a Vineyard közösséghez tartozott, sok éven át; egy igen megfontolt, józan és tanult vezető volt, és ugyanannyira elkötelezett volt a Vineyard mozgalom iránt, mint bárki más, akit ismertem. A feleségemmel, Wendyvel már évek óta nem jártunk akkor a Vineyardba, a barátom viszont ízig-vérig nagy „Vineyardos” volt. Az, hogy hirtelen otthagyta a gyülekezet, hatalmas döbbenetet okozott számunkra – legalábbis kezdetben.
Az ő távozása volt az utolsó csepp a pohárban az engem akkor ért hatások sorában, és arra indított, hogy majd egy éven át tartó háttérkutatás után a mai egyházi élet egyik ijesztő sebességgel növekvő szegmenséről írjak: a poszt-karizmatikusokról.
Kezdetben, aminek legkevésbé szerettem volna nevezni a projektet, az a „poszt”-akármi volt, mert én is ugyanúgy utálok a poszt-ilyen, poszt-olyan dolgokról hallani, mint bárki más. Először húsz évvel ezelőtt találkoztam a „poszt-karizmatikus” fogalommal, amikor a néhai John Wimber Erő evangelizáció című könyvét olvastam. Wimber azt boncolgatta már 1980-ban, hogy a karizmatikus megújulás kezd kifogyni a kezdeti lelkesedéséből, és hogy valószínűleg egy új korszak, a „poszt-karizmatikus kor” kezdődik meg az egyháztörténelemben.
J. Lee Grady, a Charisma magazin főszerkesztője is használta ezt a fogalmat 1994-ben íródott, Mi lett a tűzzel? című könyvében. Grady úgy számolt, hogy 1990-re nem kevesebb, mint 92 millió ember lesz, akik poszt-karizmatikusként fogják azonosítani magukat. Ezt írja:
„A keresztények belefásultak a „nyomulásba” és a pulpitus showműsorába, belefáradtak a szellemi ajándékok százféle használatának megtanulásába, miközben a legalapvetőbb szükségleteik maradtak betöltetlenül. Ezek a hívők már egy mélyebb szellemi életet keresnek, ami a Szellem gyümölcseit, a jellemet ugyanúgy, vagy talán még jobban hangsúlyozza, mint az ajándékokat.”
Ezek a saját magukat poszt-karizmatikusnak tartó emberek, nyitottak a Szent Szellem munkájára, de az eltúlzott dolgok és a visszaélések miatt, amelyeket láttak vagy átéltek, szkeptikusak, sőt gyanakvók azokkal a szolgálatokkal szemben, amelyek „karizmatikusak”. Vannak közöttük olyanok is, akik odáig jutottak, hogy már nyíltan elutasítják, esetleg passzívan elhanyagolják a Szentlélek nyilvánvalóbb munkálkodásait is.
Talán találóbb lenne úgy nevezni ezeket az embereket, hogy „poszt-NYOMULÓSAK”. Belefáradtak abba, hogy a régi szép idők nagyszerű történeteik hallgassák, kimerültek a túl sok prófécia hallgatásába Isten nagy munkájáról, ami mindig úgy tűnik, hogy itt van a küszöbön. Elegük van az eltúlzott, vagy akár kiagyalt gyógyulásokról vagy csodákról szóló történetekből, és kiábrándultak a lelki-szellemi élet olyan szemléletéből is, amit hetenkénti krízispillanatok által lehet megtapasztalni a gyülekezeti teremben, általában csak az első sorokban.
Négy fő területet találtam kutatásaim során, amelyek ismételten előjönnek a poszt-karizmatikusoknál a pünkösdi, karizmatikus vagy harmadik hullámos gyökereiktől való eltávolodásuk okaként. Ezek a következők:
1. Visszaélések és felsőbbrendűség a prófétai szolgálatban, ami a jutalmazás-büntetés elvével párosul a szentség terén. Ezt sokan törvénykezőnek, manipulatívnak és megtorlónak tartották.
2. Az elhangzó tanítások túlzásai (egészség és jólét, bővölködés tana), ami teljesen szemben áll a most felnövekvő nemzedéket érdeklő bibliai megközelítéssel az igazságosság és a szegények felé való szolgálat terén.
3. Tekintélyelvűség és hierarchikus vezetőségi struktúrák, amelyek sokkal inkább azért vannak, hogy kontrollálják az embereket, mint azért, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat munkáira.
4. A szellemi változási folyamat (tanítványság) felfogása, ami krízis eseményektől függ – akár az „oltárnál” (elöl), akár egy nagy konferencián – de vagy figyelmen kívül hagyja, vagy lekicsinyíti az éretté válás más eszközeit (vagyis a lelki önfegyelmet).
Van egy mondás, amit az utóbbi években elég sokat kezdtem használni: „Csak azért bontunk, hogy újjáépíthessünk!” Ahogy a posztmodernizmus a modernizmus kritikusa, ahogy a felnövekvő egyház is a modern egyház kritikusa, azt remélem, hogy a poszt-karizmatikus felfogás arról, hogy hogyan munkálkodik a Szentlélek az egyénekben és a gyülekezetekben, a „karizmánia” túlzásainak és a megkérdőjelezhető tanításoknak a kritikusaként fog szolgálni, és végső soron érettebb és kiegyensúlyozottabb felfogáshoz, elvárásokhoz és a Krisztus Szellemében való működéshez fog vezetni.
A Testvérek, csak nyugi című könyvben (gondoltad volna, hogy a 70-es években íródott?), Bob Girard ennek a panaszának adott hangot:
„Kitartóan megmaradt az a gondolat, hogy (Bob gyülekezete), a siker minden korai jelével, egyáltalán nem volt csoda. Nem az ApCsel volt. Azoknak a jó dolgoknak volt az emlékműve, amit az ember végre tud hajtani… saját magától.” (kiemelés az eredetiben)
Vajon a poszt-karizmatikusok végül olyan hitközösségeket fognak alakítani, amelyek végső soron azoknak a dolgoknak az emlékművei lesznek, amit az ember a Szellem inspirációja, segítsége és ereje nélkül is végre tud hajtani? Ez a poszt-karizmatikusokra leselkedő legnagyobb veszély. A túlzásokra és visszaélésekre adott érthető reakcióikból adódóan egy nagyon is valóságos lehetőség van arra, hogy eljutnak oda, hogy passzívan figyelmen kívül hagyják vagy tudatosan elnyomják azt, amit a Szentlélek munkálna közöttük.
A Poszt-karizmatikusokról szóló egyéves kutatási projektem mögött álló fő gondolat az, hogy miközben vizsgálnunk kell azokat a teológiai és történelmi gyökereket, amelyek egyes túlzásokhoz és visszaélésekhez vezettek, azt is újjá kell építenünk, hogy mit jelent az, ha valaki poszt-karizmatikus, de nem poszt-szellemi.
Eredeti cikk: Post-Charismatic?
Rob McAlpine, Kelowna (BC). A „Poszt-karizmatikusok” a blogjában is olvasható online: http://www.robbymac.org/charismatic/.
Vélemény, hozzászólás?