A miatyánk

Jézus minta-imádságának lényege az 1. századi judaizmus kontextusából vizsgálva

Azok a modern kori olvasók, akik értik és ismerik a Miatyánk nyelvészeti és kulturális szövegkörnyezetét, egy új, mélyebb ismeretet nyernek Jézusról, az Ő hitéről és mindarról, amit az Ő követőitől vár.

Jézust formálta és meg is határozta saját korának világa. Első századi Zsidó1 volt, és mint olyan, üzenete és hite az 1. századi judaizmus termőtalajából nőtt ki. Amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait (Máté 6:9-13, Lukács 11:2-4), azt a korának megfelelő zsidó imádság kontextusában tette, úgy, hogy az imádsággal együtt kommunikálta gondolatait Istenről és az emberiségről egyaránt. Habár a keresztények az Egyház2 kezdetei óta imádkozták a „Miatyánkot”, kevesen vizsgálták csak meg az első századi judaizmus kulturális, történelmi és nyelvészeti szemszögeiből is. A Miatyánk különböző keresztény értelmezéseinek hangjai közül gyakran figyelmen kívül hagyjuk a Názáreti Jézus hangját.

Ahhoz, hogy Jézus egyszerű szavainak komplexitását megértsük, nem feltétlenül szellemi látásra vagy kinyilatkoztatott bölcsességre van szükség. Sokkal fontosabb inkább, hogy nyelvészeti és kulturális összefüggéseiben vizsgáljuk. Ezeken keresztül nagyobb belelátást nyerünk Jézus hitébe, Isten-szemléletébe valamint tanításába arról, hogyan közelítsük meg Istent.

A jelen esszé célja az, hogy Jézus szócsöve legyen, és lehetővé tegye az olvasó számára, hogy Jézus lábai elé ülve tanítást kapjon Tőle azáltal, hogy a Miatyánk eredeti értelmébe és a mögötte húzódó mélységes teológiába betekintést nyer. Talán, ha belépünk az Ő világába és ott meghalljuk az Ő hangját, azzal lehetővé tesszük számára, hogy belépjen a miénkbe, és még jobban kommunikálhassa nekünk szóló üzenetét.

AZ ŐSI JUDAIZMUS IMÁDSÁGA

A zsidó nép babilóniai fogságából való visszatérést követően (Kr.e. 6. század), a nyilvános liturgia-gyakorlatok – melybe beletartozott az imádság és a Tórából való olvasás – egyre prominensebbé vált, és a Zsidó nép vallásos érzéseit voltak hívatottak mélyíteni. A Tóra-olvasás és imádkozás egyre nagyobb vallási jelentőségére való reakcióként, a Második Templom időszakában, a zsidó nép létrehozta a zsinagógát.3 Habár a zsinagógák pontos eredetéről nem tudunk, az bizonyos, hogy már a Kr.e. 3. században léteztek szerte a zsidó közösségekben.

A Greco-román időszak különböző zsidó irodalma (pl. a Holt-tengeri tekercsek és a rabbinikus irodalom) arra utalnak, hogy az előre megírt imádságok a zsidó közösségek illetve egyének vallási kifejezésmódjának fontos részeivé váltak. Az előre megírt imádságok elszaporodtával a kor bölcsei egyre többször figyelmeztettek arra, hogy az imádság ez által „bevett” gyakorlattá válhat. A bölcsek nem akarták, hogy a liturgia mechanikussá és gépiessé tegye az imádságot, és így elveszítse a benne rejlő áhítatot. Egészen idáig, a bölcsek egyfolytában a szív szándékának kimutatását hangsúlyozták – mind a nyilvánosság előtt, mind a személyes imádságban. (Lukács 18:9-14).

Az egyik legkiemelkedőbb előre megírt imádság, mely a Greco-román időszakra datálható vissza, a Shemoneh Esreh („a Tizennyolc [áldás]”) ma is szerepel a zsidó közösségek imádságai közt4, címe pedig az imában5 szereplő áldásokra utal. Ez az imádság már Kr.u. 90-100 tájékán felvette mai formáját, több része pedig még a Krisztus előtti első-második századból való. Rabban Gamaliel (kb. Kr.u. 90-100) így vélekedett: „A Tizennyolcat [áldást] minden nap el kell mondani.”6 Ezzel szemben, a bölcsek felismerték, hogy az élet néha úgy hozza, hogy az ember nem tudja végig mondani a teljes „Tizennyolc áldást”, ezért rövidített imádságokat javasoltak, melyeket végig imádkozva az emberek eleget tehettek kötelezettségeiknek.

Rabbi Eliezer, aki Jézus fiatal kortársa volt, megírt egy rövidített imádságot, mellyel a kor embere eleget tehetett kötelezettségeinek, és ismételten elmondhatta az ’Amidah-ot: „Legyen meg a Te akaratod a mennyekben, és adj békességet azoknak, akik félnek Téged idelent, és tedd azt, ami jó a Te szemedben. Áldott légy Te, Ó Urunk, aki imákat válaszolsz meg.”7 Nagyon szembeötlő, mennyire hasonlít ez az imádság arra, amelyet Jézus tanított tanítványaink. Ez a hasonlóság, a többivel együtt, melyeket lejjebb taglalunk – és a tény, hogy a bölcsek a legtöbb helyen és esetben olyan rövidített imádságokat ajánlottak tanítványaiknak, melyekkel letudhatták az ’Amidah-mondási kötelezettséget – arra utalnak, hogy a Miatyánkkal Jézus a nagy Zsidó imádság (melyet Ő és tanítványai is jól ismertek) saját maga által készített, rövidített imádságát adta tanítványainak.

MI ATYÁNK A MENNYEKBEN

A „Miatyánk” így kezdődik: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” (Máté 6:19),8 mely egy gyakori megszólítás Isten felé az ősi zsidó imádságokban. Az Ószövetségben a próféták és költők több ízben használták az atya-képet, utalva Istenre.9 Azzal, hogy Istent „Atyának” jelölik meg a Biblia szerzői, arra a tényre hívják föl a figyelmet, hogy Isten teremtményei vagyunk, és mint gyermekeinek, az a felelősségünk, hogy engedelmeskedjünk neki és kövessük Őt az Ő útjain. (5Móz. 32:6; Mal. 1:6)

Jézus arra használta a „Mi Atyánk” kifejezést, hogy ezzel közölje: Isten minden ember Atyja – igazé és nem igazé egyaránt: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.10 [kiemelés hozzáadva]

Jézus szavai szerint, nincs olyan személy vagy csoport, mely kizárólagos jogokkal mehetne Isten elé; mindenki az Ő gyermeke. Jézus világnézete megegyezett a bölcsekével. Jézus és a bölcsek szerint, Isten, mint egy jóságos Atya, akkor is gondot visel gyermekeiről, ha azok azt nem érdemlik meg. (Máté 6:25-34; 7:7-11; Lukács 11:9-13; 12:22-32). Emellett viszont, fegyelmezi is őket szeretetével és irgalmával (Péld. 3:11-12; Zsid. 12:5-11).

LEGYEN MEGSZENTELVE A TE NEVED!

A megszólítás „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” – után, Jézus elmondja az imádság első áldását: „szenteltessék meg a te neved” (Máté 6:9). Ezen első áldás gyakori értelmezése a Miatyánkból nem teljesen az, amire Jézus eredetileg gondolt. Ez ugyanis nem a dicséret és magasztalás kijelentése volt. Az evangéliumok görög nyelvezetére lefordított héber kifejezés sokkal inkább felel meg ennek: „legyen megszentelve a te neved.”

Ezékiel szerint, Isten az Ő tettein keresztül szenteli meg az Ő nevét. Az Ószövetség, valamint az ősi zsidó irodalom esetében is az látható, hogy Isten nevét Isten népe szenteli meg, azon keresztül, ahogyan cselekednek. Amikor csak engedelmeskedtek Isten parancsainak, azzal megszentelték az Ő nevét. Ennek ellentettje az, amikor Isten nevét megszentségtelenítjük engedetlenségeinkkel (3Móz. 20:12).

Későbbi zsidó bölcsek megtiltottak minden olyan gazdasági tevékenységet a pogányokkal, melyek nem voltak etikusak, nehogy „a mennyei név káromolva legyen a nemzetek közt” ugyanis az Ő gyermekei az Isten nevét hívták segítségül cselekedeteik során. Ugyanígy, Pál is a Róma 2:21-24-ben arra hívja a zsidókat, hogy éljenek szent életet a pogányok közt, nehogy miattuk káromolják a zsidók Isten nevét – ahogyan ez az Ezékiel 36:23-ban is történt. Isten neve megszentelődik vagy azáltal, amit Ő tesz, vagy az által, ahogyan mi cselekszünk. Következésképpen, a mi engedetlenségünk káromlás az Ő nevére nézve, kiváltképp azon a területen, ahogyan másokhoz viszonyulunk.

A zsidók szenvedése, mely Jézus idejéhez elvezetett – és sokak számára utána is megmaradt – nagyrészt annak köszönhető, hogy elkötelezetten engedelmeskedni akartak Isten parancsolatainak. Ennek eredményeként, a „szenteltessék meg a te neved” kifejezés gyakorlatilag a mártíromság eufemisztikus kifejezésévé vált: ugyanis az Isten parancsolatai felé való önfeláldozásért és áhítatért haltak „mártír”halált.

Előzőleg arról beszéltünk, hogy a Miatyánk egy rövidített imádság volt, melyet Jézus tanított – csak úgy, mint más zsidó bölcs is – mellyel az egyén eleget tehetett az ’Amidah imádsági kötelezettségeinek. Az ’Amidah harmadik áldásmondása, mely Kedusahként (megszentel(őd)és) ismeretes, párhuzamba állítható a Miatyánk első áldásmondásaival: „Szentelhessük meg a Te nevedet ebben a világban, ahogyan azt a mennyekben is megszentelik” – „szenteltessék meg a te neved. … Akaratod legyen meg a földön úgy, mint a mennyben”. Amint azt látni is fogjuk, a Miatyánk első három áldásmondása – „szenteltessék meg a te neved”, „jöjjön el a te országod”, és „legyen meg a te akaratod” – gyakorlatilag ugyanannak a dolognak a variációi. Jézus úgy kezdte el imádságát, hogy áldást mondott Istenre, és arra kérte Őt, szentelje meg saját nevét az által, hogy az Ő tanítványai tökéletes engedelmességgel élnek e világban, ugyanúgy, ahogyan a mennyei seregek is engedelmességén át is megszentelődik – mivel akárhol is cselekszik az Ő akaratát, akár a földön, akár a mennyekben, ott az Ő neve megszentelődik.

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Jézus minden más kifejezésnél többet használja a „Mennyek országát” az evangéliumokban, mégis, történelmi értelemben ez a kereszténység egyik legfélreértettebb kifejezése. Hagyományosan, a teológusok és tudósok a „mennyeknek országa” kifejezést, vagy 1) eszkatológikus (az idők végével kapcsolatos) és/vagy apokaliptikus értelemben definiálták, vagy 2) úgy, mint Jézus vágyát arra nézve, hogy egy messiási királyságot alapíthasson a földön – mely reménységet a Kereszt tragédiája ketté is tört.

A „mennyek országa” kifejezést kizárólag a rabbinikus irodalomban használták az evangéliumokon kívül; semmilyen más zsidó irodalomban nem szerepel, beleértve az apokaliptikus vagy eszkatológikus időkre vonatkozó irodalmat is.11 Bizonyos tanítók félrevezették a keresztényeket e kifejezés értelmezését illetően, ez pedig a nyelvezetnek köszönhető. Először is, a „menny” szó nem egy helyre utal. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hellenisztikus és római időszakokban (Kr.e. 3. század – Kr.u. 3. század), a zsidók kerülték Isten nevének, illetve magának a Szent Névnek a kimondását. Körülírással beszéltek Istenről, mint pl. „a dicsőséges”, „a mindenütt jelen lévő”, a „hely” vagy „menny”. Így, a „mennyek országa” nem különbözik „Isten országától” (ahogyan az a Lukács evangéliumában is szerepel).

Másodszor, a királyság szó magába foglalja egy fizikálisan realizálható hely meglétét. A héberben, viszont, a „királyság” egy igenévszó, és ezért pontosabb, ha „uralkodásnak” vagy „uralomnak” fordítjuk, vagyis „az Isten uralmának”. A Miatyánkban a „jöjjön el a te országod” kifejezés utalhat Isten jövőbeli királyságának „eljövetelére”, az evangélium görög nyelve mögötti héber kifejezés viszont a „királlyá tételnek” vagy a „királynak kinevezésnek” felel meg. E módon, Jézus áldásmondása a Kaddish zsidó imára hasonlít: „Királysága legyen uralmon.”12 A frázis „Jöjjön el a te országod” leginkább a következőként volna helyes az eredeti szöveg szerint: „Folytasd uralmad kiépítését.”

A bölcsek körében a „menny királysága” kifejezés annak a jövőbeli időszaknak az eljövetelét sürgette, amikor Isten nyilvánvalóvá teszi hatalmát a világ összes lakója számára. Akkorra Isten leveszi Izraelről az idegen uralom igáját. Néhányan azt is várták, hogy a „menny királyságának” kijelentése fogja majd jelezni a Sátán és hatalmának vereségét.13 Jelenleg, azok, akik engedelmeskednek Isten parancsolatainak, elismerik azt, hogy Neki joga van kiterjesztenie fölöttük hatalmát, és így valósul meg a „menny királysága”.

A bölcsek összekapcsolták a mennyek királyságának megvalósulását Izrael engedelmességével Isten iránt. Tulajdonképpen, Izrael idegen uralom alá vetését Izrael engedetlenségének eredményeként fogták föl: „Ha Izrael háza megszegi a Törvényt, idegen nemzetek fognak fölötte uralkodni, ha viszont megtartják a törvényt, a gyász, a megpróbáltatás és a siralom eltávozik tőle.14 Következésképp, a rabbinikus körökön belül, a „menny királysága” kifejezés egyfajta Zelóta-ellenes szlogenként alakult ki, szemben a fanatikusokkal („Zelótákkal”), akik egyedül Isten uralmát voltak hajlandók elfogadni. A Zelóták harcoltak Róma és szövetségesei ellen, mert abban hittek, hogy ha Róma saját, erőszakos taktikáját használják ellene, azon keresztül meg fogják tudni alapozni Isten uralmát a földön (Lukács 22:24:27).

A Zelóták által támogatott erőszakkal szemben, a bölcsek azt tanították, hogy az Isten uralmának megvalósulása a földön mindakkor megtörténik, amikor népe engedelmesen megtartja az Ő parancsolatait. Mind a bölcsek számára, mind Jézus számára, a mennyek országa egyaránt a jelen és jövő.

Míg Isten uralma láthatóan meg fog valósulni a jövőben, a jelenben az Ő népének engedelmességén keresztül válik valóra. Mégis, Jézus egyedülálló módon, az Ő imáját egy történelmi pillanat felavatásának szánta, melynek következtében a Királyság „előre tör”, „eljön” (Máté 11:12, Lukács 17:20-21), mi pedig az alapján azonosítjuk be a mennyek országának jelenlegi lakóit, ha látjuk rajtuk, hogy engedelmeskednek Isten parancsolatainak (Máté 5:20).

A Miatyánkon belül, Jézus azt az instrukciót adja tanítványainak, hogy így imádkozzanak: „Folytasd uralmad kiépítését (ti. engedelmességünkön keresztül).” Ez párhuzamba állítható a kezdő áldásmondással: „Szenteltessék meg a te neved”, mivel Isten nevének megszentelését és uralmának megalapozását engedelmességünkön keresztül tehetjük meg. Így, mellé állítható a következő áldásmondás is: „legyen meg az akaratod a földön, mint a mennyben.” Így, Jézus, az Ő mintaimájának kezdetén, arra tanítja tanítványait, hogy így imádkozzanak: „Legyen megszentelve a te neved, és uralmad terjedjen ki engedelmességünkön keresztül, valamint akaratod és parancsolataid előtt való meghajlásunkon keresztül.”

LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN, IS!

Az ’Amidah-ban a harmadik áldásmondás, a Kedusah („megszentelés”) így szól: „Megszenteljük a Te nevedet e világban, ahogyan megszentelik azt a mennyei magasságokban is (kiemelés hozzáadva). Amit Jézus mondott pedig: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

Az első századi zsidó vallási gyakorlat különböző áramlatainak felfogásában az „akarat”, amely „Isten akaratára” vonatkozik – egy jelentőségteljes és megkülönböztetett teológiai fogalom volt. Az első századi zsidó történész, Josephus szerint az isteni gondoskodás vagy az Isten akaratával kapcsolatos kérdések voltak azok, melyek megkülönböztették a három főbb zsidó csoportot – a farizeusokat, a szadduceusokat és az esszénusokat. Josephus ezt mondja a farizeusokról: „Azt mondják, hogy bizonyos események a sorsnak köszönhetők (vagyis a Gondviselésnek), de nem minden; más dolgok megtörténése tőlünk függ”16, mellyel arra utal, hogy döntéseink következményei az igaz vagy bűnös cselekedetek.17 A farizeusi körökben, az Isten akaratának cselekvése megegyezett az Ő parancsolatai felé való engedelmességgel.

A farizeusokkal szemben, az esszénusok abban hittek, hogy mindent eleve elrendel az Isten akarata. Josephus szerint „Az esszénusok szektája kijelenti, hogy a Sors minden dolog mozgatója, és semmi sem történik az emberrel, ami ne lenne a sors rendelésével összhangban.”18 Az esszénusok számára az Isten akarata határozott meg mindent a világban, még az igaz és a bűnös ember meglétét is. Predesztinációs elképzeléseik miatt elszigetelték magukat a társadalom többi részétől és szektára jellemző gondolatokat és gyakorlatokat ápoltak. Ezek az elképzelések nem szerepelnek Jézus tanításaiban; sőt, mi több, egy esszénus nem imádkozott volna így: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

A bölcsek gyakran kapcsolták össze Izrael reménységét a megváltásra nézve, az Isten parancsolatai (vagyis, az Ő akarata) felé való engedelmességgel. Jézus szintén összekötötte az emberek Isten akarata felé való engedelmességét a megtérésen keresztül, a menny királyságába való belépéssel, valamint Izrael megváltással kapcsolatos reménységével. (Lukács 4:16-30, Máté 4:17 vö. Ézs. 58:6-9, 61:1-2). Jézus azt tanította tanítványainak, hogy az Isten iránti engedelmességen keresztül megvalósul Isten akarata a földön úgy, amint az angyalokon keresztül a mennyben. Azzal, hogy Isten uralma alá helyezzük magunkat, megalapozzuk az Ő uralmát a földön. Jézus imája arra kéri Istent, hogy szentelje meg az Ő nevét, alakítsa ki uralmát és vigye véghez akaratát Jézus követőinek engedelmes életén keresztül. Csak úgy, mint zsidó kortársai, Jézus is alapvetőnek tekintette az engedelmességet a megváltáshoz.

MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA!

Lukács verziójában ezt olvashatjuk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként.” (11:3) Máté verziója, a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, jobban megőrzi Jézus könyörgésének héber idiómáját, csak úgy, mint Jézus radikális meggyőződését, miszerint minden egyes napnak van saját áldása. (Máté 6:24-34, Lukács 12:22-31).

Jézus azt a radikális következtetést vonta le, miszerint ha valaki az adott napra valókon túl aggodalmaskodik, vagy szorong, az a „kicsinyhitűség” jele. (Máté 6:30-32). Ezt tekintve, Jézus ahhoz a zsidó áramlathoz tartozott, mely úgy tartotta, hogy minden napnak megvan a maga szentsége, és ezért minden egyes napért dicsérni kell Istent. (Máté 6:34).

Részben, e világkép születése a manna (mindennapi kenyér) csodájából ered, melyet Isten rendelt ki naponként a pusztaságban Izrael számára, és melyből mindig pontosan egy napra valót kellett begyűjteni. (2Móz. 16:4-10). Azzal, hogy azt követelte meg a néptől, hogy naponta Istenre bízzák magukat és ellátásukat, megpróbálta őket, hogy megbizonyosodjon arról, valóban követni fogják-e utasításait vagy sem. (2Móz. 16:4, vö. 5Móz. 8:2-4, Lukács 4:4).

Jézus „kicsinyhitűeknek” nevezte azokat, akik a holnap miatt aggodalmaskodtak. A mindennapi bizalom és előretekintés forrása nem a pozitív gondolkodásban rejlett, hanem az Istenbe vetett, lankadatlan bizalomban – a napjainkat előhozó és életünket megtartó Istenbe vetett bizalomban.

Jézus instrukciója az imádságban: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, passzol a szorongással és aggodalmaskodással kapcsolatos nézeteihez: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? … a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. … Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6:31-34, Lukács 12:22-31). Az aggodalmaskodásról szóló mondandója végén így szól Jézus: “De keressétek először az ő országát19 és igazságát, és ezek20 is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Lukács 12:31, vö. Máté 6:33).21

Jézus meghagyta az embereknek, hogy mindig arra az egy igaz forrásra tekintsenek, Aki fenntartja életüket – a mennyei Atyára. Jézus, csak úgy, mint zsidó kortársai is, annak adott hangot, hogy csak az képes megfelelően tanulmányozni az isteni parancsolatokat, aki valóságos bizalommal van Isten felé az Ő mindennapi gondoskodását illetően. Az által, hogy az ember az Isten akarata felé való engedelmességet választja elsődleges életcéljává, nem kell többé az élet gondjai miatt aggódnia. Aki ugyanis aggódik élete felől, félreérti Isten, a mi Atyánk jellemét.

BOCSÁSS MEG NEKÜNK … AHOGY MI IS MEGBOCSÁTUNK!

Az első évszázadhoz vezető évszázadokban a Judaizmus egy átalakuláson ment át, melynek következtében egy új vallási érzékenység alakult ki, melynek lényege: az emberek feltétlen szeretettel szolgálják Istent, anélkül, hogy bármilyen jutalmat várnának érte.22 Ez az új vallási érzékenység a két bibliai igazság körül kristályosodott ki: „szeresd az Urat, a te Istenedet (5Móz. 6:5) valamint a „szeresd felebarátodat” (3Móz. 19:18 vö. Lukács 10:27). Az emberek úgy vették a 3Móz. 19:1823 végén szereplő esküt, mint az isteni parancsolat „szeresd felebarátodat” egyfajta megerősítését. A vizsgált Ige értelmezéséhez igazodva, az igevers a „szeresd felebarátodat, aki olyan mint te magad” értelmet nyerte. A már említett új vallási érzékenység kialakulásához ugyanolyan fontos volt az 1Móz. 1:27: „Megteremtette az Isten az embert a maga képmására.” Mivel minden ember magán hordozza az Isten képmását, ezért értéke van.

Azokban a körökben, ahol ez az új érzékenység kialakult, a felebarát szeretete előfeltétellé vált az Istennel való megbékéléshez. Ugyanez az elgondolás rejlik Jézus állítása mögött is: „Boldogok az irgalmasok (vagyis akik irgalmat gyakorolnak), mert ők irgalmasságot nyernek.” (Máté 5:7) Egy bölcs, aki nem sokkal Jézus után élt, megjegyezte: „Az egyik ember vétkét a másikkal szemben nem törli el az Engesztelés Napja, ha csak nem békél meg a két ember.”24 Hasonlóképp, a Miatyánk végén Jézus arra tanítja tanítványait, hogy „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Máté 6:14-15).

Jézus azt hagyta tanítványaira, hogy így imádkozzanak: “Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk másoknak.” Más szavakkal élve, az Istentől kapott bűnbocsánatunk attól függ, hogyan bocsátunk meg mi másoknak. Ez az új gondola Jézus üzenetének és tanításainak középpontjában áll. Ez a Judaizmuson belüli átalakulás lehetővé tette számára, hogy egy olyan radikális következtetést vonjon le, melyet sem zsidó kortársai, sem későbbi követői nem nagyon hangoztattak, vagyis hogy: szeressük ellenségeinket – azokat, akik gyűlölnek minket (Máté 5:43-48, Lukács 6:27-36).

Jézus azt parancsolta tanítványainak, hogy „Ne legyen határa a ti jóságotoknak, mert a ti mennyei Atyátok jósága nem ismer határokat” (Máté 5:48, az angol NEB fordítást alapján – a ford.).25 Ha szereted felebarátodat, aki hozzád hasonlóan Isten képmására teremtetett, Isten irgalommal lesz feléd, de ha gyűlölöd, Isten meg fog büntetni. (Máté 25:34-46). Jézus így tanított: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.” (Lukács 6:37-38)26

Jézus gondolkodásában – csak úgy, mint zsidó kortársai körében – az Istennel való kapcsolatunk és az Ő bocsánata felénk a másokkal való kapcsolatainktól függ, valamint attól az irgalomtól, amelyet velük szemben tanúsítunk. (1Jn. 1:9-10). Jézus számára ez nem egy szentimentális tanítás volt, hanem az Ő üzenetének veleje (Lukács 4:16-30).

ÉS NE ENGEDJ MINKET A KÍSÉRTÉS SZORÍTÁSÁBA, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL!

A zsidó imádságok, mint a zsidó költészet is, gyakran használtak párhuzamokat, ahol egyik állítás erősíti a másikat. A Miatyánkban a „szenteltessék meg a te neved”, a „jöjjön el a te országod”, valamint a „legyen meg a te akaratod” kifejezések olyan hasonlóságok/párhuzamosságok, melyek egymást erősítik. Jézus tovább használta a párhuzamosságot a következő két frázisnál: „És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.”

Ha az eredeti héber kifejezés értelmét nézzük, az angol (és magyar – a ford.) fordítás a görögből meglehetősen keményre sikeredett. Az „És ne engedj minket a kísértés szorításába, de szabadíts meg a gonosztól” jobb fordítás volna. A kor zsidó imái gyakorta tartalmazták e gondolatot.

Néhány modern újszövetség-fordítás a „de szabadíts meg a gonosztól”-t úgy fordította, amelyben egyértelműen látszik, hogy „a” Gonoszra utal az imádság, nem pedig a gonoszságra általában. Míg a görögöt (és a magyart is – a ford.) mindkétféleképpen lehet értelmezni, fordítani, a héber nem mondana olyat, hogy „a” Gonosztól, utalván a Sátánra. Ha Jézus azt akarta volna, hogy a tanítványok a Sátán elől kérjenek védelmet, szabadítást, akkor a „Sátán” kifejezést használta volna – ahogyan ez el is hangzott a kortárs zsidó imádságokban. Sőt, mi több, e frázisok párhuzamossága is arra mutat, hogy a helyes fordítás a „szabadítsd meg a gonosz(ság)tól”, mely nem egy személyre utal. Ez pedig egy megerősítő újrafogalmazása a már elhangzott kérésnek: „ne vigyél/engedj minket a kísértés szorításába.”

Jézus hitte, hogy az embereket azért éri kísértés, mert a bűnre való hajlam uralkodik rajtuk. Ha Isten megszabadít bennünket a bűnre való hajlamtól, akkor megszabadít a gonosz(ság)tól, mely a kísértést okozza (1Kor. 10:13). Azzal, hogy Jézus szabadítást kért és ezt minta-imájába belefoglalta, tovább erősíti azt a tényt, hogy Istennek joga van uralkodni, valamint, hogy nekünk alá kell vetnünk magunkat az Ő uralmának. Azzal, hogy felismerte a kísértésbe esésre való hajlamunkat, és azt is, hogy ezzel szemben bennünk van az a vágy is, hogy Isten uralma alatt és parancsolatainak alávetettségében legyünk, Jézus arra tanít bennünket, tanítványait, hogy úgy tekintsünk Istenre, mint aki megszabadít bennünket a kísértés szorításából és a gonoszságtól.

BEFEJEZÉS

Máté evangéliumának legjobb görög kéziratai nem tartalmazzák a doxológiát: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség örökkön-örökké, ámen.”, utalva ezzel arra, hogy a legnagyobb valószínűség szerint eredetileg ez nem volt része annak az imának, amelyet Jézus a tanítványainak tanított. E doxológia kialakulása valószínűleg abból ered, hogy a korai keresztények felhasználták a Miatyánkot dicsőítéseik és Istentiszteleteik liturgiáihoz, naponta háromszor is.28

A Miatyánk az első évszázadi zsidók vallásos gyakorlatából nőtt ki. Az első századi judaizmus vallási életébe helyezi Jézust, kiváltképp a bölcsek irányzatába. Ezzel egyidejűleg, a Miatyánk egyfajta ablakként szolgál, melyen keresztül tanítványai igazán megérthetik Jézus hitét, Isten-szemléletét, a Vele való kapcsolatunkat, a másokkal való kapcsolatainkat, és Istennel való kapcsolatunkat. A modern kori olvasók, akik nyelvészeti és kulturális szemszögből is megértik ezt az imádságot, egy új, mélyebb ismeretre tehetnek szert Jézussal, az Ő hitével és mindazzal kapcsolatban, amit tanítványaitól elvárt. Azt érezhetjük, hogy egyszer csak lehullnak az évszázadokon át bekövesedett rétegek, és mi is odaülhetünk Jézus lábai elé, és tanulhatunk a Mestertől.

Marc Turnage – a Center for Holy Lands Studies igazgatója Springfield, Missouriban

JEGYZETEK

1. Az utóbbi évtizedekben egyre népszerűbb és elterjedtebb lett „Jézus zsidóságának” témája keresztény és Újszövetségi körökön belül. Az ilyen trendek elválasztják a Názáreti Jézus vizsgálatát a történelmi és nyelvészeti szempontoktól, melyek lényegbevágó fontossággal bírnak Jézus szavainak szövegkörnyezetbe helyezésében. Valójában, ez a modern trend, mely arra irányul, hogy „fedezzük föl újra Jézus zsidóságát”, olyan portrét alakított ki Jézusról, amely meglehetősen idegen a Názáreti Jézustól és az első századi judaizmustól. A jelen cikk célja az, hogy megismerjük az evangéliumok Jézusát, és hogy ablakot nyissunk, hogy megláthassuk az Ő teológiáját és világnézetét abban az imádságban, amellyel tanítványait tanította, hogyan is imádkozzanak.

2. vö. Didakhé 8:2-3.

3. ApCsel 15:21. vö. még Philo, De Vita Mosis II, 215-16; De opificio mundi, 128; és Josephus, Apión ellen 2:175.

4. Ez az ima a reggeli, délutáni és esti hétköznapi Istentiszteletek középpontjában áll a zsinagógákban.

5. Erre az imádságra mint ’Amidah („állás” – álló testhelyzetben mondott ima – a ford.) néven is szoktak hivatkozni, vagy egyszerűen Tefilah („ima”) néven, mely a korai irodalomban a legelterjedtebb hivatkozási név volt erre a fajta imádságra.

6. M. Berachot 4:3.

7. T. Berachot 3:7.

8. Lukács verziójában a Miatyánk (Lukács 11:2-4) az „Atyánk” szóval kezdődik, és nem szerepel utána az „aki a mennyekben vagy.” Lukács ezt valószínűleg görög olvasóira való tekintettel tette, akik nagy valószínűség szerint a „mennyekben lévő” Atyát a görög mitológiában szereplő Zeusszal keverték volna össze. Egy időben a pogány világ pedig nem hitt a mennyekben lakozó Zeuszban, így Lukács kihagyta az „aki a mennyekben vagy”, valamint a „legyen meg akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” kifejezéseket, mivel azokat félreértették volna egy nem-zsidó kontextusban.

9. Jer. 31:9, Zsolt. 68:5, 103:13: „atya”, Ézsaiás 63:16, 64:8, 1Krón. 29:10, illetve „atyám”: Jer. 3:4, 3:19, Zsolt. 89:26.

11. A nem rabbinikus zsidó irodalmon belül, a mennyek országának gondolata bizonyos szemszögekből megjelenik, de maga a kifejezés a rabbinikus körökből származik.

12. vö. még az ’Amidah Tizenegyedik áldásmondásával: „És uralkodj rajtunk, Te egyedül.”

13. vö. Mózes testamentuma 10:1-10, Dániel testamentuma 6:1-5, valamint Lukács 10:17-20.

14. az Ezékiel 2:10 Targum (arámi nyelvű – a ford.) fordításában

15. a héber szó „jóindulatot”, „kegyet” is jelent (vö. Ézs. 61:12).

16. Antiquities 13:172.

17. „Mindent előre lehet látni, mégis, a választás szabadsága adott.” (m. Avot 3:19).

18. Antiquities 13:172.

19. Ez az Ő uralma, mely az Ő akarata felé tanúsított engedelmesség alapján valósul meg.

21. Lukács 12:31, vö. Máté 6:33.

22. M. Avot 1:3, vö. D. Flusser: „Egy új gondolatvilág a judaizmusban és a keresztény üzenetben” a Judaizmus és a kereszténység eredetében. (Jerusalem: Magnes Press, 1988) 469-489.

23. „Szeresd felebarátodat, mint magadat – ÉN vagyok az Úr.” (kiemelés hozzáadva).

24. M. Yoma 8:9, vö. Máté 5:23-24.

25. A The New English Bible. New Testament, 1961.

26. Lukács 6:37-38. Egy mondás, melyet a római Clemetius (Kr.sz. 96) jegyzett föl, és amelyet az Úrtól származtatnak, hasonló a Lukács 6:37-38-hoz: „Légy irgalmas, és irgalmasságot nyersz; bocsáss meg, és neked is megbocsáttatik; ahogyan cselekszel, úgy fognak veled is cselekedni; ahogyan adsz, úgy fogsz kapni is; ahogyan ítélsz, úgy fogsz te is megítéltetni; ha jót teszel, veled is jót fognak tenni; amilyen mértékkel mérsz, azt fogod te is kapni.” (1CLEMENT 13:2).

27. vö. Berachot 17a; és Róma 7:7-25.

28. vö. Didakhé 8:2-3.

Comments

Vélemény, hozzászólás?