1863-ban, egy Nathaniel Hawthorne-nak írt levelében ezt írta John Godrey Saxe, a költő: „Úgy sejtem, hogy a vallásunkat mételyező lelkület az, hogy úgy érezzük, hogy a prédikátort szegénységben kell tartanunk ahhoz, hogy Isten alázatban tarthassa őt.” Tragikus módon úgy tűnik, sok gyülekezet vette át ezt a „gyakorlatot”, ha a lelkipásztor fizetésének a témája kerül szóba. Habár szemernyi bibliai kijelentés sem igazolja ezt, mégis a gyülekezetek tettei rengeteget beszélnek ennek az állításnak a bizonyítékául, akár szóban, akár kimondott szavak nélkül.
Pál apostol ezt írta Timóteusnak: „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltattassanak, főképen akik a beszédben és tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára.” (1Timótheus 5:17-18)
Manapság kevés az olyan lelkipásztor, aki ésszerűtlenül magas fizetést kapna. Az ésszerű jövedelem azt jelenti, hogy mennyit fizetnek általában hasonló szolgálatokért egy hasonló szervezetben hasonló körülmények között. A lelkészek többsége, akik ma lelkipásztorként szolgálnak, magasan képzett emberek, akik nem napi 8 órában dolgoznak. Isten Igéjének való engedelmességben, és mert méltó a munkás a jutalmára, a gyülekezeteknek a legnagyobb összegű támogatást kell adniuk lelkipásztoraiknak, úgy, hogy közben ne kockáztassák a gyülekezet anyagi stabilitását.
Mennyit kellene keresniük a lelkipásztoroknak?
A lelkészi fizetés egy kétélű kard: annyit kell fizetni nekik, amennyit érdemelnek, de ki is kell érdemelniük, amit fizetésképpen kapnak! A lelkészeknek kifizetett jövedelem igazságosnak kell lennie, és ki kell fejeznie a gyülekezet értékelését a lelkésze „érdeméről”. Ugyanakkor figyelembe kell, hogy vegye a lelkész felelősségeit és munkaterhét is, a képzettségi szintjét, a gyülekezet méretét, a helybéliek gazdasági helyzetét, és a lelkész eddigi tapasztalatát.
A lelkész fizetését úgy kellene méltányosan megállapítani, hogy vagy a gyülekezet vezetőségének átlagfizetését kapja, vagy a gyülekezetben élő családok átlagfizetését (nem számítva a felső 2 százalékot és az alsó 2 százalékot, és a maradékból átlagot számítva). A másik lehetőség, hogy a fizetést a lelkész által előterjesztett költségvetés alapján hagyják jóvá, amit a megfelelő gyülekezeti pénzügyi bizottságnak mutat be.
Létfontosságú évenként felülvizsgálni a lelkész fizetését, és a lelkésznek is pontosan tudnia kell, mit várhat a gyülekezettől a következő egy éven át. Ha viszont a gyülekezet nem emeli évenként a lelkész fizetését, legalább a megélhetés szintjét követve, akkor ezzel gyakorlatilag lecsökkenti a lelkész fizetését. Ahogy a gyülekezet tagjai is elvárják azt, hogy a munkáltatójuk minden évben emelje a fizetésüket az megélhetési reálértéket követő mértékben, ugyanúgy a lelkész is elvárhatja ezt a gyülekezettől.
Hogyan kell kezelni a honoráriumot?
Sok lelkész olyan ajándékként kezeli azt a honoráriumot, amit az esküvők, temetések, keresztelések, különleges szolgálatok, vendégszónoklás, lelkigondozás stb lebonyolításáért kap, mint ami nem esik adózási kötelezettség alá.
Pedig az Internal Revenue Service (ugyanaz mint a magyar APEH – a ford.) hangsúlyosan meghatározza, hogy az ilyen honorárium nem ajándék, hanem a végzett szolgálatokért kapott díjak és szakmai kompenzációk, és mind a jövedelemadózás, mind az önadózás alá esnek. Így hát minden honoráriumot be kell vallani adózó jövedelemként.
Ezek miatt a lelkészeknek a költségvetési tervükbe bele kell foglalniuk a várható honoráriumot is, mint jövedelemforrást, amikor a testület elé, a pénzügyi bizottság elé, vagy a gyülekezet elé terjesztik ezeket.
A gyülekezeten kívüli munka
Bizonyos helyzetekben a lelkészeknek külső munkát is kell vállalniuk, hogy kiegészítsék alacsony fizetésüket, különösen kis gyülekezetek esetében. A mai amerikai keresztény társadalomban úgy tűnik, túl nagy hangsúlyt fektetnek Pál életére, miszerint egyszerre volt misszionárius és sátorkészítő is. Pál elsősorban misszionárius volt, és misszionáriusként támogatták. A sátorkészítés nem tartotta el őt. Ma sok gyülekezet várja el a lelkészétől, hogy sátorkészítő legyen, csak azért, mert nem akarják Istenhez méltó módon támogatni őt. Pál ezt mondta: „Úgy rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból is éljenek.” (1Korinthus 9:14)
Ha a lelkészek úgy érzik, a gyülekezeten kívül (is) kell pénzt keresniük, hogy ne a gyülekezeti tagoktól kelljen pénzt kapniuk, akkor ennek a meggyőződésüknek Istentől valónak kell lennie. A lelkészeknek meg kell adni a szabadságot arra, hogy másodállást keressenek, félelem és megbélyegzés nélkül. De ha a lelkészek azért vállnak munkát, mert a gyülekezetük nem támogatja őket, akkor ez helytelen, hiszen Isten népének a részéről mutatja az elkötelezettség hiányát, a lelkészek részéről pedig a hit hiányát (lásd Filippi 4:19).
A gyülekezet felelős testületének becsületesen meg kell állapítania, hogy elegendő forrásuk van-e a lelkészük teljes és megfelelő támogatására, mielőtt hagynák hogy másodállást keressenek. Ha a lelkész két tűz közé szorul – egyrészt a családjukat eltartó kenyérkeresetet biztosító állásban való hűség (1Timótheus 5:8), másrészt az emberek felé való szolgálatra való elhívás között, akkor a gondolkodásuk is kettős lesz, és a gyülekezet illetve a missziómunka stabilitása és „minősége” is megszenvedheti ezt.
Összegzés
A nem megfelelő lelkészi fizetés igenis negatív következményekkel jár az egész gyülekezetre nézve is! Azokban a lelkészekben, akiket az foglalkoztat, hogy hogyan fognak biztosítani alapvető szükségleteket a családjuk számára, nem biztos, hogy elég erő és lelkesedés lesz bennük ahhoz, hogy a gyülekezetük szolgálatára tudjanak koncentrálni. Az anyagi terhek okozhatják a motiváció hiányát, az alacsony önértékelést, és a szolgálathoz való kétségbeesett viszonyulást. Ez végső soron káros a gyülekezetnek, és fájdalmas bizonyságtétel a környezetük előtt.
„Becsüljétek azokat, a kik fáradoznak közöttetek, és előljáróitok az Úrban” (1Thessalonika 5:12).
Eredeti cikk: The pastor’s salary
Vélemény, hozzászólás?