Valaki leejtett valamit az irodám előtt – egy sprayt. Kissé viccesen és szarkasztikusan az volt ráírva, hogy „Higgy Istenben! – Egy csodás, borsmenta illatú, hitnövelő szájspray.” Ugye szeretnénk, ha ilyen könnyen lehetne elérni az embereket az evangéliummal?
Isten arra hívott el bennünket, hogy tanítványaink legyenek az által, hogy megosszuk az emberekkel Jézus Krisztus életet átváltoztató üzenetét. Posztmodern világunkban viszont pusztán a kimondott szavaink nem elegek, hogy felfigyeljenek ránk. Talán minden kornál inkább igaz mai világunkra a régi mondás: Az embereket nem érdekli, mennyi mindent mondasz, míg nem ismerik meg, mennyire törődsz velük.
Azok, akik ismerik az evangéliumot és dicsőítő alkalmainkat, valószínűleg inkább fognak eljönni és meghallgatni az üzenetünket. Ahhoz, hogy az emberek válaszoljanak az üzenetre, az kell, hogy az Isten Igéjét felkent módon és tisztán tudjuk prezentálni. Így nem hagyom abba a Bibliából való prédikálást és a meghívók osztogatását. Azonban sok millió ember van, akik a közeljövőben egyáltalán nem tervezik, hogy elmenjenek egy gyülekezetbe. Nem érzik, hogy szükségük lenne az evangélium erejére, mert még nem látták az evangéliumot cselekedetekben megnyilvánulni. Posztmodern világunk pragmatikus természetű és csak az érdekli, ami működik. Mégis, valahol legbelül a posztmodern kor is vágyik arra, amit eddig minden ember ellenállhatatlannak tartott a történelem során – a valóságos könyörületre és jószívűségre. E két szót összefoglalhatjuk úgy is, hogy szívünk az emberekért dobban. Ezt a törődést viszont cselekedetekké kell fordítanunk azáltal, hogy segítünk másoknak, és betöltjük szükségeiket.
A korai egyház egyik ismertetőjegye volt – és ami egyik oka annak, hogy oly nagy hatással lehetett egy keresztény-gyűlölő kultúrára – az, hogy könyörületesek és jószívűek voltak. Megértették azt, mekkora erő van abban, ha jószívűséggel megérintik az emberek életét. Ahogyan mi is, ők is egy olyan társadalomban éltek, mely az életet igen csak alulértékelte. Testi rendellenességgel született fiúkat dobtak a város szemétdombjára, és nem-várt lány gyermekeket dobtak a kukába. A keresztények megmentették ezeket a csecsemőket, táplálták őket és gondoskodtak róluk. Az egyház oly nagy szeretettel volt a szegények és szükségekben szenvedők felé, hogy egész időszakokra böjtölésbe fogtak. Nem csak böjtöltek és imádkoztak a szegényekért, hanem azt a pénzt is összegyűjtötték, és nekik adták, amit egyébként abban az időben étkezésre fordítottak volna. Egy olyan kultúrában, ami nem viselt gondot a szegényekről és szűkölködőkről, a keresztények járták az utcákat, és kinyújtották karjaikat, hogy gondoskodhassanak róluk.
A korai egyházzal foglalkozó történészek elmondják, hogy két pusztító erejű járvány söpört végig a Római Birodalmon (Kr.u. 165-ben, majd 251-ben), amiben az emberek egyharmada meghalt. Az emberek elmenekültek a városokból, mert féltek, hogy a pestis őket is elviszi. Ezekben az időkben a keresztények ott maradtak a városokban és szolgáltak az emberek felé. Az, ahogyan a haldoklók felé szolgáltak, óriási hatással volt. Az idő múltával a teljes kultúra megváltozott azért, mert a keresztények könyörületességet és jószívűséget gyakoroltak azok felé, akik körülöttük voltak. Valójában, Pál parancsa a kolossébelieknek – hogy öltsék magukra a „könyörületességet és jóságot” (Kol. 3:12) – egyfajta felhívás az elő-evangelizációra, amely arra szolgál, hogy megnyissa az emberek szívét az evangéliumra azáltal, hogy a gyülekezet betölti az emberek szükségeit. A Lélek kenetével rendelkező jóság hihetetlenül nagy erejű eszköz arra, hogy az üdvösség erejére rávezessük az embereket. Ez az, ahogyan Isten is kinyúlt felénk. Pál apostol emlékeztet bennünket a Róma 2:4-ben, hogy Isten jósága vezet el minket a megtérésre.
Néha úgy tűnik, túl bonyolulttá tettük az evangelizálást. Nagyon sok keresztény azért nem hatékony evangélista, mert olyan fölösleges terhet hordoz, hogy neki mindig tisztán és világosan kell fogalmaznia, vagy úgy érzi, minden kérdésre tudnia kéne a választ. Az idők során én viszont egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy az Isten iránti szenvedélyes szeretet párosítva az emberek felé tanúsított könyörülettel és jósággal együtt olyan világosságot gyújtanak, melynek fénye segíthet a sötétben élőknek, hogy hazataláljanak.
John Lindell, vezető lelkész, James River Assembly of God, Ozark, Missouri
Vélemény, hozzászólás?