A napjainkban történő emberi tragédiák valóságosságát nem tudjuk elkerülni azzal, hogy nem akarunk tudomást venni arról, hogy azok az egész világra hatással vannak. Statisztikák azt mutatták, hogy 2005-re 16 millió afrikai gyermek lett árva az AIDS miatt. Kb. 35.000 gyermek hal meg naponta megelőzhető betegségekben, melyek oka általában a nem megfelelő tisztaságú víz és a rossz higiénia. Masszív szexipar ejti rabul nyugattól távol eső világ szegényeit, ahol a szülők eladják saját gyermekeiket prostituáltaknak csak azért, hogy ők maguk túléljenek. A szívünk talán összetörik az embermilliók láttán, akik egy éven belül biztosan éhen halnak Etiópiában, mégis, mint pünkösdi keresztényeknek, a közös reakciónknak mégis többnek kellene lennie annál, mint az együttérzés vagy az empátia. Egy biblikus gyökerekkel bíró, és jelentőségteljes válasz adása kihívása számunkra, és megköveteli, hogy őszintén és igen alaposan tanulmányozzuk át pünkösdiségünk történelmét és helyünket az amerikai kereszténység nagyobb keretein belül.
Fókuszban a történelmünk
Megszületése óta az Assemblies of God egyház elkötelezte magát arra, hogy része lesz a „legnagyobb evangelizációnak, amit a világ valaha látott.” Mindig is motiváltak voltunk, hogy dolgozzunk „amíg nappal van – mert amikor eljön az éjszaka, már senki sem munkálkodhat. (János 9:4) A Szentlélek keresztsége és a Jézus közeli visszatérésében való hit mindig is motiválta az Assemblies of God egyházat a történelme során missziós tevékenységeiben, melyek középpontjában a helyi gyülekezetek plántálása volt.
A korai pünkösdiek világosan kimondták, hogy ennek kell állni a fókuszpontban. 1920-ban J. Roswell Flower azt írta a Pentecostal Evangel-ben, hogy „A pünkösdi küldetés ez: bizonyságot tenni, bizonyságot és BIZONYSÁGOT. … Oly’ könnyű olyan munka felé fordulni, ami önmagában jó, de egyébként nem felel meg a pünkösdi mércének.”
Alice Luce, az Assemblies of God egyház korábbi missziós stratégistája összefoglalja a pünkösdi álláspont fókuszpontját: „Amikor kimozdulunk és elkezdjük hirdetni a teljes evangéliumot, ugyanolyan megtapasztalásokat várjunk, amit más felekezeti misszionáriusok is várnak, és kell, hogy keressük a bekövetkező csodákat?” 1
Világosan látszik, hogy régen, a világ elérésére tett pünkösdi próbálkozások fókuszában az olyan evangelizáció volt, amely a Szentlélek erejével gyülekezeteket plántál. Az is teljesen érthető, ha az egyháztörténelmet nézzük, akkor miért volt ez a fókusz annyira erős. A 19. század volt az, amit a történészek „keresztény évszázadnak” neveztek el. A 19. század szemtanúja volt annak, amikor a modernkori missziós mozgalmak teret nyertek és virágzásba kezdtek. Mindezek ellenére, ez a nagy missziós tevékenység a gyarmati birodalmak kontextusában nőtt ki világszerte. A missziós tevékenység központi motívuma így világszerte az emberek „civilizálása”, és így részben „kereszténnyé nevelése” volt. Így, a formális struktúrák, mint az iskolák és kórházak építése is része volt a 19. századi missziós törekvéseinek.
Mikor Luce kifejtette látását azzal kapcsolatban, hogy mivel kellene számolnunk akkor, ha a „teljes evangéliumot” hirdetjük, világosan arra utalt, hogy le kell cserélnünk a 19. századi „civilizáló és struktúrát kiépítő” stratégiáit, és kezdjünk el a Szentlélek erejére hagyatkozni, aki jeleket és csodákat is felhasznál, hogy terveit véghez vigye. A pünkösdiek egy „radikális stratégiát” jelentettek ki olyan missziós törekvések megvalósítására, amiket a korábbi „keresztény évszázad” minimalizált. A késői J. Philip Hogan lefektette a helyi gyülekezetek tervezését:
„A gyakorlat tűzpróbája azt tanítja nekünk ma, hogy a világ-evangelizáció végső és igazán sikeres egysége maga a gyülekezet. Konkrétan az egyház, a gyülekezetek vállán van az egész világ evangelizációjának felelőssége. Az olyan kiadott energia, amelynek végső célja nem egy bizonyságot tévő gyülekezet kiépétésére irányul, nem lehet Isten legjobb eszköze.”2
Hogan állítása egy olyan álláspontot összegez, mely nem csak az Isten Lelkének mozgásában testesül meg, hanem az amerikai kereszténység nagyobb keretében is. A késő 19. század annak az időszaka volt, amikor az európai vallásos gondolkodás betört az Egyesült Államok egyházába. Elindult az ún. „modernista/fundamentalista” gondolat háborúja. Alapvetőnek számító keresztény hittételeket (mint a Szentírás fennhatósága, a Szeplőtelen születés, Krisztus Isten volta, a helyettesítő vezeklés és Krisztus feltámadása) aknázott alá az európai tudósok hatása. Ennek a vitának hatására határvonal alakult ki azok között a keresztények között, akik arra akartak fókuszálni, hogy lelkeket nyerjenek meg, és azok közt, akik egyfajta társadalmi evangéliumot hirdettek, amelynél a keresztény szolgálati törekvések fókuszaként a társadalmi változás és a reform állt. Az amerikai kereszténységben egy óriási szakadás, meghasonlás volt kialakulóban ekkor, és a töréspont Scopes „Majom perével” jött el, ami Tennessee-ben zajlott le 1925-ben. A „modernista” álláspontot Clarence Darrow védő személyesítette meg, aki retorikájával és védőbeszédével világosan mutatta be azt az evolúciós modellt, amit a mai napig is tanítanak az iskolákban. A „fundamentalista” álláspontot William Jennings Bryan képviselte, a nebraskai populista, akinek tárgyalótermi prezentácója inkább hasonlított egy Billy Sunday evangelizációs összejövetelhez. A nemzet figyelme erre a perre terelődött, mert ez megszemélyesítette a nemzet vallási elkötelezettségeit, és rávilágított az evangelizmus és a szociális tevékenységekben „rejlő” evangélium szétválására, amely azóta is sajátosan amerikai jelenség. A Scopes per megerősítette az amerikai kereszténységen belül kialakuló, és lényegesen eltérő elképzelések körvonalait, és csak 1947-ben történt meg az, hogy a Biblia-hívő keresztényeket valaki új kihívás elé állította, hogy újragondolják az evangélium szélesebb értelmezését. Ez a személy Carl F.H. Henry volt, akinek abban az évben jelent meg a The Uneasy Conscience of Modern Fundamentalism (A modern fundamentalizmus nem nyugvó lelkiismerete) című könyve.
Egy őszinte méltatás
Mi a haszna ennek a rövid történelemórának az Assemblies of God és a Pünkösdi egyház számára? Először is, el kell ismernünk, hogy missziós fókuszunk egy isteni helyesbítés során alakult ki, amelyet Isten az Ő egyházának adott. Az a „radikális stratégia”, amely a Szentlélek erejére támaszkodik, alapvetően szükséges, hogy lángra kapjon a világméretű evangelizáció. A 20. század tanúsítja is azt, amit a történészek méltán hívhatnának „pünkösdi évszázadnak”. 1900-ban a világ keresztényeinek csupán 5%-a volt nem-nyugati. Ma a világ keresztényeinek több mint két harmada nem-nyugati.3 Akárhogy is számolunk, Alice Luce pünkösdi stratégiája ezek szerint a mai napig hatékony volt.
Azt is el kell ismernünk, hogy pünkösdi „radikális stratégiánk” az amerikai kereszténység egy nagyobb vita-időszakának kellős közepén alakult ki, mikor a pünkösdizmus önmagában is a kezdeti stádiumában volt. A modernista-fundamentalista vitát az evangélizmus és a társadalmi tevékenységek stratégiájának szétválása okozta. Mivel a tanítások terén az ortodox kereszténység felé húztunk, érthető, hogy az Assemblies of God miért helyezte a hangsúlyt a szilárd tanításra és az emberek üdvösségére, és így miért kerültek elsődlegesen fókuszpontba a Szentlélek erejéből táplálkozó evangelista törekvések.
Mindezek ellenére, történelmileg pontatlan dolog lenne azt gondolni, hogy azok, akik régen elkötelezték magukat a világ-evangelizációra, hanyaggá váltak volna a szegénység és igazságtalanság miatt szenvedő emberek felé. Az amerikai polgárháború után óriási váltás történt a társadalomban; a vidéki társadalom elmozdult a városi társadalom irányába. A gazdaság iparosodását egy masszív bevándorlás is kísérte Nyugat- és Észak-Európából, ami így együtt a legzordabb városi realitásokhoz vezetett. Az angliai Üdvhadsereg mintáját követve az evangelizációs szolgálatok bejutottak az amerikai nagyvárosok nyomornegyedeibe is, és gyógyírként hatottak a kor társadalmi tragédiáira. Otthonokat építettek az alkoholisták, a prostituáltak és a TBC-s betegek számára. A vasárnapi iskolák, amelyek olyan gyerekek szükségeit szolgálták, akiknek szülei a hét minden napján gyárakban dolgoztak, a kor egyik legnagyobb stabilizáló tényezőjévé váltak.4
Az Assemblies of God egyházra ható egyik legkorábbi tényező A.B. Simpson, és az ő Christian and Missionary Alliance nevű („Keresztény és Missziós Szövetsége”) volt. Simpson nem csak a Négyszeres Evangéliumról szóló üzenetével hatott a pünkösdiekre. Megvilágította és kiemelte a kapcsolatot az energikus evangelizácó, az isteni gyógyítás bizonyossága és Jézus Krisztus közeli eljövetele közt. Simpson számára ezek a biblikus alapok szükségszerűen kapcsolódtak ahhoz a törődéshez, amit azoknak a társadalmi szükségeknek a látványa váltott ki, amellyel az USA keleti felének nagyobb városaiban találkozott. 1893-ban Simpson hangot adott elgondolásának, amelyben az evangelizáció és a „könyörületi szolgálat” ötvöződik:
„Helye van nem csak az Isten imádatának, a szent igazság tanításának és az elveszettek felé való evangelizációnak, hanem a hasznosságnak és a gyakorlatban megnyilvánuló emberszeretetnek is. Ez mind tökéletesen illik az Isten egyházának egyszerű lelkesedéséhez és méltóságához, és a múltbéli energikus munkához, amelyet nagy embertömegek eléréséért végeztek, hogy a bűnös emberek minden rétegét megszólíthassák. Ilyen megnyilvánulás a betegekért és szenvedőkért való közbenjárás a Jézus nevében, amely a gondoskodás legteljesebb formája, valamint a munkaadás munkanélkülieknek, otthonok az árváknak, illetve menedék a részegeseknek és azoknak, akik nem tudnak segíteni magukon. És nincs olyan munka, amely dicsőségesebb Istennek, mint egy olyan gyülekezet, amely pontosan ezeket a jellemzőket és teljességet mutatja.”5
Az A.B. Simpson által hangsúlyozott ideák közül a korai pünkösdiek sokat példaértékűen megvalósítottak. A pünkösdi misszionáriusok közül sokan egyedülálló nők voltak, akiket a 19. század végi „Szentség mozgalom” körüli szenvedély és buzgalom idején hívtak misszióba. Minnie Abrams is egy ilyen hölgy volt, aki Indiában szolgált. A Szentlélek keresztség vezette őt a „The Baptism of the Holy Ghost and Fire” („Szentlélekkel és Tűzzel való Keresztség”) című pamflet megírásához, amely közvetlenül hatott a Szentlélekre helyezett hangsúly meghonosodására Chilében. Abrams munkája összekapcsolta az özvegyek és árvák misszióját az eddig kereszténység által nem érintett népcsoportok evangelizációjával.
Lillian Trasher az egyiptomi árvák és özvegyek között szolgált egész életében. Az Assiout Árvaház közel 50 évig tartó szolgálatát elkötelezetten végezte, és elveszetteket ezreit nyerte meg odaadó szolgálata közben. Florence Steidel a libériai leprásokkal törődött, összekötve az evangelizációt, az együttérzést és a gazdasági stabilizációt elősegítő szolgálatokat. Steidel az egyik legsikeresebb missziót hozta létre az Assemblies of God egyház történetében. George és Carrie Montgomery árva-, és menedékotthona a gyógyító szolgálatot és az evangelizációt kapcsolta össze.6 A test és lélek ilyen keveredésére újabb példaként szolgálhatnak Mark és Huldah Buntain erőfeszítései Kalkuttában, illetve a John és Lois Bueno „ChildCare” nevű szolgálatának hatása Latin Amerikában.
Továbbra is kérdés azonban, hogy minek kell lennie az Assemblies of God egyház fókuszának a továbbiakban. A világ-evangelizációhoz való történelmi elhivatottságunk volt a misszióink és szolgálati erőfeszítéseink középpontjában. Mégis, van sok jól látható példa olyan pünkösdiek közt, akik úgy döntöttek, nem akarnak az evangelizáció és a társadalmi elkötelezettség között létrejött különválás egyik vagy másik oldalára állni. Egy ilyen őszinte felismerésnek azonban figyelembe kell vennie azokat a hatalmas globális kihívásokat, amelyek csak a következő évtizedben várnak ránk.
Az aratás mindenható Ura igencsak felerősítette a 19. századi misszionárius mozgalmat azzal, hogy elindított egy pünkösdi megújulást, amely a 20. században a kereszténység olyan mértékű megnövekedéséhez vezetett, amilyenre addig nem volt példa. Az éhínséggel, az AIDS-szel, a gazdasági problémákkal, a háborúkkal és az erőszakkal kapcsolatban mit tud az aratás mindenható Ura mondani egy pünkösdi gyülekezetnek, hogy még nagyobb hatékonysággal tudja folytatni a misszióját?
A nem-nyugati világban a Szentlélek-keresztséget sokan hatalmas erőként tartják nyilván, az egyetlen reményforrásként és lehetőségként, hogy az ember tartalmas életet élhessen. Erősen figyelnünk kell azokra a pünkösdi testvérekre, akik a tragédia, szegénység, igazságtalanság és a perifériára szorult életek között is képesek voltak új jelentést adni a Szentlélek-keresztség erejének. Egy puerto rico-i pünkösdi humanista, Eldin Villafañe tömören így foglalja össze:
„A Szentlélek-keresztséget joggal látjuk a szolgálatban való megerősítésnek, hiszen nagy hatást gyakorol a hívőre; óriási bátorsággal, a saját szentségének megerősítével, személyes erővel ruházza fel őt, és önértékelése új értelmet nyer. A pünkösdi gyülekezetnek tehát megvannak a szellemi erőforrásai, hogy szembenézzen a lélek küzdelmeivel. Ha a keresztség célja a Messiás folyamatos missziója, akkor a kihívás, mely a pünkösdiekre vár, nem más, mint a keresztség tágabb, profetikus és rehabilitáló szerepének megragadása.”7
Egyszerűbben szólva Villafañe azt mondja, hogy a Szentlélek-keresztségből származó erőre a legnagyobb erőpróbákat hordozó körülmények között is lehet számítani. Figyelmen kívül hagyva a szükség vagy az akadály mértékét, a Szentlélek ereje mindig a megfelelő mértékben van jelen, hogy megmutassa a Királyok királyának és az Urak urának hatalmát minden kihívás felett.
Egy indiai pünkösdi a Szentlélek megerősítéséről beszél egy olyan környezetben, ahol a hatalmas szociális problémák a mindennapos élethez tartoznak. Az állítja: „a Szentlélek erejével felvértezve az ember biztos lesz abban, hogy egy olyan társadalmat épít, amely igazságos és emberi, békés és jó. Ha meg akarjuk nyerni Indiát Krisztusnak, le kell gyűrni minden előttünk tornyosuló akadályt, és késznek kell lennünk a küzdelemre. Küzdjünk a peremre szorultakért, a száműzöttekért, az érinthetetlenekért, a prostituáltakért és kuncsaftjaikért, és a gyermekekért, akiket megfosztottak gyermekkoruktól. Most van szükség olyan szociálisan elkötelezett keresztényekre, akik felveszik a világ által odadobott kesztyűt, és küzdenek a győzelemig!”8
Láthatjuk, hogy a pünkösdiek a misszió társadalmi vonatkozásait különböző nézőpontokból egyszerre vizsgálják. Lehetséges, hogy e testvéreink éleslátása profetikus hangként szolgál felénk is?
Alapok a 21. századi kihívások kezelésére
A pünkösdiek mindig is a Bibliára tekintettek a szellemi tapasztalatik és határozott missziós erőfeszítéseik tiszta megértéséért. Az örömhír alapvetően személyes, mivel minden embernek találkoznia kell Istennel, és választania, hogy követi Őt vagy sem. De amikor az örömhír átalakít egy embert, annak vannak szociális vonatkozásai is. Minden emberi lény része egy szociális környezetnek, és a Biblia világossá teszi, hogy lehetetlen Istent szeretni, amíg a felebarátainkat gyűlöljük (1János 4:20-21). A Biblia általi személyes transzformációnak szociális eredményei is vannak, mivel Isten hatalmas kegyelme egy társadalmi helyzet során terjed ki az emberiségre, nem pedig azon kívül. Mégis, ez az összekapcsolódás, kötődés a Szentíráson belül nem egy társadalmi örömhír, hanem Jézus Krisztus hatalmas, és mindent megbocsájtó ereje (Zsidó 7:25).
Vannak olyan területek, ahol jobban oda kell figyelnünk a bibliai Isten királyága és az utolsó idők (eszkatológia) közötti kapcsolat teljesebb megértésére. A horvát pünkösdi pásztor, Peter Kuzmic bepillantást nyújt ezekbe a tematikus feszültségekbe. Kuzmic rámutat, hogy az evangeliumi keresztények (és köztük a pünkösdiek is) hajlamosak a komplex dolgok leegyszerűsítésére. Olyanokra is, mint például Jézus azon tanításai, amelyeket az Isten királyságáról mondott. Kuzmic arra figyelmeztet, hogy ne engedjük a jelen és a jövő szétválasztását. Amíg a „már beteljesedett” és a „még nem kész” között élünk, Jézus első eljövetele a döntő esemény az evangélium tanításában. Jézus Krisztusban elkezdődött a jövő, és a vég nem kétséges. A Templom megalapításával, ahol a Lélek lakik, Jézus győzelme kialakította azt a képet, hogy milyen is megmentett emberként élni egy nem megmentett világban (2Korinthus 5:17-20). Kuzmic arra is figyelmeztet minket, hogy a Hegyi Beszéd és más újszövetségbeli részek erkölcsi fontosságának a háttérbe helyezése szakadást hoz létre az evangélium teljes ereje és a jelenlegi hasznossága között. Kuzmic René Padilla argentín humanistát idézi:
„…a bibliai tanítások fényében nincs helye olyan ’más világiasságnak’, amely nem eredményezi azt a keresztény elhivatottságot saját felebarátaink iránt, amely az evangéliumban gyökerezik. Nincs helye olyan statisztikáknak, amelyek azt mutatják ki, hogy percenként hány lélek hal meg Krisztus nélkül, ha közben nem veszik számba, hányan halnak meg ezek közül éhezésben. Nincs helye tehát az olyan evangélizálásnak sem, amely a Jeuzsálemből Jerikóba tartó emberben (akit a rablók megaláztak) csak egy megmenteni való leklet lát, de magát az embert nem.”9
A jövőről alkotott képünk hatással van arra, hogyan élünk a jelenben. Krisztus királysága erősen kritizálja jelenlegi dolgainkat a világban, és arra hívja a megmentett, Istennel megbékéltetett embert, hogy mutasson egy darabot a jövőből. Ahelyett, hogy azzal a félelemmel tekintenék könyörületünk és az evangélium kapcsolatára, hogy történelmi evangéliumi elhivatottságunk semlegessé válna, úgy tekintem ezt az értekezést, hogy egyben azt feltételezem, hogy az a hatékonyság, amellyel az örömhírt terjesztjük, lehet még sokkal sikeresebb is. A nyomasztó globális szükségletek és a nyilvánvaló társadalommi problémák arra hívnak minket, hogy járuljunk az Úr színe elé, hogy Ő erősíthesse, élesíthesse erőfeszítéseinket. Komoly kérdések bukkannak fel a horizonton. A szociális vonatkozásokra való odafigyelés gyengíteni fogja az evangelizációt? Lehet-e az evangelizáció folyamatosan hatékony, ha nem figyel oda a jelenlegi társadalmi problémákra, amelyekkel az embereknek szembe kell nézniük? A Káin által megfogalmazott ősi kérdés még ma is elevenünkbe vág: „Talán őrzője vagyok én tetsvéremnek?” (1Mózes 4:9) A keresztény prosperitás vajon nagyobb keresztény felelősséggel jár embertársainkért szerte a világon? A hit-alapú szervezeteknek hűnek kell-e vajon maradni azokhoz az irányvonalakhoz, amelyeket az őket pénzelő kormányzati szervezetektől kaptak? És hűek tudnak-e maradni így Istenhez is?
Ahogy a pünkösdi testvéreinknek is kritikus kérdésekkel kellett szembenéznie száz évvel ezelőtt, mint például a Szentélek-keresztség, illetve hogy az ebből származó erő a misszióhoz mennyire hat majd az evangelizációra, ugyanúgy kell nekünk is szelíden és kritikusan kezelni a saját kontextusunkat, komoly teológiai reflexió útján.
A szükséges újraértelmezést azonban egy nagy előnnyel kezdjük. Az Assemblies of God jelentős növekedésének nagy része a világban olyan helyeken ment végbe, amely alapvetően a legsivárabb és leginkább sebezhető. A szegények egyháza voltunk a szegények között, és a helyi gyülekezeteink világszerte központjai voltak a rászorulók megsegítésére szolgáló erőfeszítéseknek. Az Assemblies of God nem hárította a felelősséget a szegényekre. Az elhunyt J. Philip Hogan tömören kifejtette az álláspontunkat:
„Több millió dollárt fektettünk és számtalan életet szántunk az éhezők etetésére, a szegények ruháztatására, az otthontalanok megsegítésére, a gyerekek oktatására, a hátrányos helyzetűek javítására, és minden korú beteg állapotának javítására. Mindig bőkezűen válaszoltunk idegen nemzetek kéréseire és szükségére hurrikánok, árvizek és földrengések után. Mint a közösség tengerentúli erőfeszítéseinek igazgatója, szeretném, ha a világ tudná, hogy mi azért tesszük ezeket a dolgokat, mert Jézus Krisztus is ezeket cselekedte. Az ok, amiért szeretjük az embereket, az az, hogy Jézus is szerette őket. Nincs más motivációnk ezen kívül. A mi segélyakcióinkat a Szentírás tanulságtétele inspirálja.”10
Ahogy részt veszünk ez újkeletű megújulásban, a nagytiszteletű Melvin Hodges bölcs szavait érdemes figyelembe vennünk. Vitathatatlanul a legünnepeltebb missziológus az Assemblies of God berkein belül, és általában a hazai és endemikus gyülekezetek megalapításával illetve fejlesztésével kapcsolják össze. Azonban Hodges, aki a szegénység és a parasztfelkelések között élt Közép-Amerikában, mélyen reflektál a szociális érdekeltségre is: „A keresztények a természetüktől fogva szeretik a jóságot és gyűlölik az egyenlőtlenséget. Ezért ők minden igaz indítékot és cselekedetet sikerre visznek, és minden erejükkel azon lesznek, hogy az összes ember felé jóakaratot mutassanak.” Hodges sokszor mondta azt is, hogy „az emberek nem egyszerűen fülekkel rendelkező lelkek.”
A Theology of the Church and Its Mission-ben Hodges lefekteti a szociális érdekeltség irányelveit, amelynek szinopszisa így néz ki:
1. Meg kell jelenítenünk Isten szeretetét, és segítenünk, ahol és ahogy csak tudunk a körülöttünk élőkön. Isten elvárja tőlünk, hogy ez a szeretet cselekvő legyen.
2. A helyi gyülekezeteknek minden szociálisan érzékeny misszió központjaivá kell válniuk.
3. Minden programnak a Krisztus vérén keresztül történő megváltásra kell mutatnia.
4. A missziónknak soha nem szabad elfogadhatatlan, vagy jogi elvárásokat támasztania a szolgált emberek felé.
5. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a missziónk a megfelelő, igazi cél felé halad. Nem szabad pazarló versenyre kelni világi szervekkel.
6. Úgy kell szolgálnunk, hogy magukon az embereken segítsünk.
7. Emlékezzünk arra, hogy csak azok a dolgok állnak meg az örökkévalóságig, amelyeket az emberiség megmentéséért tettünk.
Hodges egy másik tömör kijelentése a témával kapcsolatban a következő:
Evidens, hogy az evangéliumi keresztények a teljes emberrel foglalkoznak. Mindazonáltal az ember szellemi igényei kapnak nagyobb hangsúlyt, és ez nyitja meg az utat minden máshoz. Az evangéliumi keresztények mind kinyilatkoztatással, mind pedig cselekedettel hirdetik Jézus Krisztus örömhírét, így mutatják ki a fényüket, hogy az emberek lássák az ő jó cselekedeteiket és megtérjenek Krisztushoz (Máté 5:16).11
Doug Petersen, az Assemblies of God egyik missziológusa felhasználta a latin-amerikai szegények között végzett munkáját, hogy megírja eredeti gondolatokban gazdag, nagy hatású művét, a Not By Might Nor By Power-t. („Nem erővel, nem hatalommal”) Azt sugallja, hogy bármely embernek, aki részt vesz az „együttérzés missziójában”, szüksége van, sőt, kell, hogy legyen kapcsolata Jézus Krisztussal, amely egy olyan radikális találkozás, aminek során a személy Isten uralmának a teljes elmét kitöltő fókusza alá kerül. Ez a szellemi átlényegülés, valamint a Szentlélek megerősítése arra kötelezi az egyént, hogy felelősen viselkedjen a szegényekkel egy helyi gyülekezeten keresztül. A Szentlélek-keresztség Isten kegyelmének megnyilvánulása, amely felvértezi az egyént, hogy az Istennel való találkozásának következményeként Igét hirdessen, és jóságot gyakoroljon. A társadalmi kontextus, amelyben a pünkösdi hívők találják magukat, szükségszerűen nem határozza meg az igényeket és a problémákat, amelyeket figyelembe kell venni. Ez inkább egy olyan dolog, amikor az Isteni erő megláttatja magát a pünkösdi közösségen keresztül; ők lesznek feltámadott Urunk mindent megváltoztató evangéliumának Lélek által megerősített tanúi, és a Lélek által megerősített cselekvői. A szenvedő emberek szívfájdalmát nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Lehetséges, hogy adott a lehetőségünk arra, hogy azoknak az embereknek is bemutassuk Jézus Krisztus csodálatosan átformáló üzenetét, akiket az életben útszélen hagytak? Ha teljesen megélünk mindent, ami az Isten országáról szól, amelyben élünk – szóban és cselekedetben egyaránt – akkor megláthatjuk a legnagyobb evangélizációt, amelyet ez a világ valaha is látott.12
Byron D. Klaus, D.Min., Az Assemblies of God Theológiai Szeminárium, Springfield, Missouri elnöke.
Jegyzetek
1. “Missions, Overseas (North America)” in Dictionary of Pentecostal and Charismatic Movements, Stan Burgess and Gary McGee, eds. (Grand Rapids: Zondervan Publishers, 1988), 621.
2. Everett Wilson, Strategy of the Spirit: J. Philip Hogan and the Growth of the Assemblies of God Worldwide: 1960-1990 (Oxford: Regnum Books, 1997), 50.
3. Lásd az éves statisztikai analízist az International Bulletin for Missionary Research 2003-as januári számában.
4. See Norris Magnuson, Salvation in the Slums: Evangelical Social Work 1865-1920 (Grand Rapids: Baker Book House, 1977).
5. Daniel Evearitt, Body and Soul: Evangelism and the Social Concern of A.B. Simpson (Camp Hill, Penn.: Christian Publications, 1994), 5.
6. Lásd a következő bejegyzéseket a Dictionary of Pentecostal and Charismatic Movements-ben: “Abrams,” “Trasher,” “Steidel,” and “Montgomery.”
7. Eldin Villafañe, “The Contours of a Pentecostal Social Ethic: A North American Hispanic Perspective,” in Transformation, Vol. II, No. 1 (January/March 1994), 9.
8. Gary McGee, “Assemblies of God Missiology by the 1990’s: A Pilgrimage of Change and Continuity since 1914,” 21st Meeting of the Society of Pentecostal Studies, Southeastern College, 1991.
9. Peter Kuzmic, “Eschatology and Ethics: Evangelical Views and Attitudes” in Mission as Transformation. Samuel and Sugden, eds. (Oxford: Regnum Books, 1999), 134–165.
10. Division of Foreign Missions Annual Report, 1986.
11. Melvin Hodges, A Theology of the Church and Its Mission (Springfield, Mo.: Gospel Publishing House, 1977), 103–105.
12. Lásd: Douglas Petersen, Not By Might Nor By Power: A Pentecostal Theology of Social Concern (Oxford: Regnum Books, 1996).
Vélemény, hozzászólás?