A gyámolítás kegyelmi ajándéka

„… adott csodatévő erőket és kegyelmi ajándékokat GYÁMOLÍTÁSRA”

Ha megnézzük az értelmező szótárban, a „gyámolítás” kifejezés ilyeneket jelent: megerősíteni valakit, támpontot biztosítani neki, tartást hozni az életébe, biztonságot jelenteni, védelmet adni – és ezt rengeteg módon kifejezni.

Miért szükséges egyáltalán a gyámolítás? Kiknek van szüksége gyámolításra?

– A gyámoltalanoknak.

– De kik a gyámoltalanok? Van-e olyan, aki soha nem gyámoltalan? Akinek sosincs szüksége gyámolítóra?

Amikor valakinek gyenge pontjai, erőtlenségei vannak, amikor támpontra van szüksége, amikor védelemre van szüksége – akkor valójában gyámolítóra van szüksége. És sokféle gyámolításra van szükségünk: fizikai, lelki, szellemi téren, hitben, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban.

Mondok néhány egyszerű példát az életből:

– gyerek nem éri fel a villanykapcsolót, a felnőtt gyámolítja, felkapcsolja, nem magának

– bíróságra kell menni, megy veled egy ügyvéd, mert te nem igazodsz el a jogban úgy, mint ő, és neki az a dolga, hogy segítsen téged

– mikor elmegy a kedvünk valamitől, keserűek leszünk, akkor hiába van meg a fizikai erő, mivel nincs lelki erő, nem csinálunk semmit. Ilyenkor ha jön egy gyámolító, akkor az tud lelket önteni beléd

Ha az élet természetét tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy amikor egy ember megszületik, és kicsi csecsemő, akkor nagyon szüksége van gyámolításra. Mert egyedül még életképtelen, gyámoltalan. 100%-osan ki van szolgáltatva. Olyan sok a gyenge pontja és a hiányossága még az életben maradáshoz, hogy ha na nincs, aki hordozza az ő életét, ha nem kapna befektetést az ő életébe, akkor egyszerűen nem maradna életben és meghalna.

A mesében van olyan, hogy a Mauglit felnevelik az állatok (bár ők is gyámolítják őt, még a mesében is), a valóságban nem működik az, hogy egy csecsemő csak úgy magától felnő és egészséges személyiség, egészséges ember lesz belőle. Ha fel is nő, nagyon beteg és torz felnőtté válik, aki nem lesz képes az életet tovább adni.

De elég nagy baj lenne az, ha 30 éves korában még mindig ugyanannyi, és főleg ugyanolyan minőségű gyámolításra lenne szüksége valakinek. Nagy baj lenne! Mert 30 évesen az ember már pelenkázza a saját gyerekét, nem őt kell pelenkázni!

Azt lehet ebből látni, hogy amikor a csecsemő megszületik, akkor az ő saját felelőssége nulla, az őt gyámolítóké 100%, de ahogy növekedik, egyre nagyobb lesz a saját felelőssége, míg végül ő válik gyámolítóvá.

Lehetne folytatni a sort, mit jelent a gyámolítás az ember növekedésekor:

– a gyereket meg kell tanítani járni. Akkor ott vagyunk mellette, fogjuk a kezét, hogy legyen, akibe belekapaszkodhat, míg egyre nagyobb távokat tud egyedül menni

– meg kell tanítani enni. Először az ember lapátolja be kanállal a szájába, aztán fogja a kezét és mondja hogy hamm, stb.

– meg kell tanítani beszélni. Aztán olvasni. Aztán írni. És nem úgy tanítjuk beszélni, hogy elővesszük az Értelmező Kéziszótárt, és azt mondjuk: „Gyere fiam, most megtanuljuk a szavakat az „azbeszttől” a „keringési rendszerig”. A gyerek az életből tanul, beszél, utánoz bennünket, mi meg korrigáljuk, segítjük a próbálkozásait. Gyámolítjuk őt: „jól van, ezt most jól mondtad”, vagy „legközelebb szebben mondd”, stb.

– meg kell tanítani közlekedni az utcán, meg kell tanítani a biztonságra – ahogy egyszer hallottuk, a szülőnek meg kell tanítani a gyereket az egészséges félelemre – ott kell lenni mellette, és mondani, hogy „nem szabad”, mert ha megteszi azt, amit nem szabad, akkor lehet, hogy belehal! Ezért nem lehet abbahagyni idő előtt a gyámolítást, mert ha elmegy a kedved, és nem figyelsz rá, amikor szöget dugdos a konnektorba, akkor a gyámolítás hiánya miatt belehalhat a gyámoltalanságába! Abba, hogy senki nem szólt neki időben, senki nem állt mellette akkor, amikor épp kellett volna.

A szülői munka valójában egy természetes módon begyakorolt gyámolító szolgálat. Amíg gyerek az ember, addig szüksége van erre a gyámolításra, amikor aztán felnő, akkor mindaz elkezd benne működni, amit beleadtunk, rááldoztunk – és az fog benne működni! A vetés és aratás törvénye a szülő-gyermek kapcsolatban is jelentkezni szokott. Kivételek vannak, de csak hogy erősítsék ezt a szabályt: ahogyan gyámolítottuk a gyerekeinket, amit tőlünk láttak, olyan gyámolítókká fognak válni. Akinek nem volt természetes, hogy gyerekkorában valaki melléállt és segítette, annak nem fog eszébe jutni az, hogy amikor egy gyereket lát, akkor melléálljon őt gyámolítani, segíteni.

Nos, amennyire természetes ez a fizikai életben a gyámolításnak ez a folyamata, ugyanannyira működik ez a lelki életben is. És ráadásul nagyon hasonlóan működik ez a lelki életben is. És valójában ez a misszió mozgatórugója is egyben!

Mert a lelki újonnan születettek is olyanok, mint a csecsemők: gyámolításra van szükségük. Őket is tisztába kell tenni – dolgokkal, meg kell tanítani járni a keresztyén életben, táplálkozni Isten igéjével, meg kell tanítani a helyes félelemre, az istenfélelemre. És meg lehet nézni, hogy azok, akik olyan gyülekezeti közösségben tértek meg, ahol ez a gyámolítás működött az ő életükben, ezt a folyamatot természetesnek veszik, és ők maguk is mások gyámolítóivá válnak. Ahol pedig ez nem működött, ott a testvérek csak ülnek a padban, és nem törődnek egymással, nem törődnek azzal, ha az egyik a konnektorba vagy a kísértésbe nyúl, a másik folyton hasra esik, mert még nem tud járni, a harmadik kihányja az ételt, mert senki nem segít neki megemészteni, a negyediknek meg elmegy a kedve a szolgálattól, mert senki nem áll mellé, és nem bátorítja vagy dicséri. És nem a gyámolítás működik, hanem a kritizálás működik, mint amikor a szülő türelmetlen, és ahelyett, hogy segítene a feladatában, inkább csak jól lehordja vagy elveri.

Mi lesz ennek az eredménye? A gyámolítás hiányának?

Egy csomó gyámoltalan, torz jellemű, infantilis felnőtt.

És az, hogy felnő egy olyan generáció a családban vagy a gyülekezetben, amelyik nem tanulta meg, mi a gyámolítás, és ezért nem is tud melléállni a következő nemzedéknek. Nem szokja meg, hogy a szülői hivatás nem az állandó kritizálással, veréssel, legyalázással jár, hanem a gyámolítással – ezért nem fog tudni gyermekeket nevelni. És megáll a növekedés. És megáll a misszió. És a gyülekezet egy sokszínű, többgenerációs, egymás megerősítéséből élő igazi családból és közösségből mindössze egy sokféle magányos és durcás ember egymásra dobált közösségévé torzul. De ez már nem az élet jó illata! Ez lehet vallás, de már rég nem Krisztus gyülekezete.

És lesz még egy következménye: hogy egy idő után többé nem lesznek gyerekek, lelki gyermekek – nem lesz kit gyámolítani. A sok magára maradt, torz személyiségű felnőtt „gyámolítgatja” egymást egy életen keresztül – mert oda, ahol a gyermekeket a szülők csak elrontják, Isten nem fog adni új születést! A magot a megvető oda nem veti, ahol kemény a talaj, ahol csak a tüske nő, ahol semmi nem tud meggyökerezni vagy ahonnan csak kikapkodják a madarak. A magnak jó talaj kell. A gyermeknek jó szülő kell. A világnak jó gyülekezet kell. Jó keresztyének. Jók – azaz Istennek tetsző életet élő, hiteles keresztyének, akikre a gyámolítás a jellemző. MIÉRT? Mert ez fakad abból a szeretetből, amivel Isten szeretett minket! A gyámolító szeretet!

Egy másik képet hadd alkalmazzak a gyámolításra, mert szeretnék még egy sajátos oldaláról beszélni ennek a szolgálatnak és kötelességnek. Ez a kép a karó képe.

Amikor elültetsz egy gyenge facsemetét, akkor leversz mellé egy karót, hogy miközben nő ez a csemete, tudjon valamibe kapaszkodni. Legyen, ami vezeti és megtartja az ő gyenge életét. Ahhoz, hogy dacolhasson az időjárással, a széllel, kell neki ez a karó. Aztán amikor megerősödik a törzse, akkor a karót kiveszed, és leszúrod egy másik gyenge facsemete mellé.

Ez a gyámolító szolgálat az alapja a TANÍTVÁNYI ÉLETFORMÁNAK.

Hallottunk arról tanítást, hogy az újszövetségi gyülekezetben kétféle ember volt, a tanító és a tanítvány. Ennek így kellene lennie, mert így biblikus. Amikor bekerül valaki a gyülekezetbe, még gyenge a törzse, le kell mellé verni egy karót. Valamelyikünknek oda kell állnunk az ő élete mellé gyámolítónak, amíg meg nem erősödik. Aztán ha megerősödött, akkor mehetünk a másik új plántálás mellé támasztéknak.

Ha egy gyülekezetbe úgy kerül be valaki, hogy ezt szokja meg, ez lesz számára természetessé, akkor ő is beáll ebbe a folyamatba. Mihelyt elég erőssé válik, beáll a gyámolítók közé, hogy mások támaszául szolgálhasson.

Vannak olyan emberek, akik lehet, hogy 30 évesek már, mégis ilyen gyenge törzsük van, ami semmit nem bír el. Mert nem volt gyámolítójuk, vagy nem tudták elfogadni a gyámolítást. És soha nem tanulták meg, hogy hogyan lehetnének mások gyámolítóivá. És csak magukkal törődnek, és a karóval inkább csak ütik a másikat ahelyett, hogy támasztanák.

Pedig az a karó más dologra is nagyon hasznos ám!

Láttunk-e már olyan gyümölcsfát – főleg az alacsonyabb fajtájú alma- és barackfáknál gyakori – amikor egy-egy nagyon sok gyümölcstől roskadozó ágat karókkal alátámasztanak, le ne törjenek a sok gyümölcs alatt. A karóval lehet leverni a gyümölcsöket, meg lehet megmenteni az ágat is, a fát is, meg a gyümölcsöket is! Lehet vele alátámasztani mások szolgálatát, lehet megtartani vele mások gyümölcseit. Ez is a gyámolítás része! Pedig nem is az én fám, nem is az én gyümölcsöm – de a vállamat odateszem, az imádságaimat odateszem, mert az számít, hogy megteremjenek azok a gyümölcsök. – Néha Isten szeretne bennünket ilyen másokat megtartó és gyámolító karónak használni bennünket. Lehet, hogy öreg és szálkás az a karó, nem is szép, nem baj, a lényeg az, hogy ott legyen, ahol szükség van rá.

Emlékezzünk arra, amit olvastunk a Bibliából: a test gyengébbnek és tiszetsségtelenebbnek látszó részeit nagyobb tisztességgel vesszük körül, mert fontosabbak. Lehet, hogy nem szebbek, de fontosabbak. Egy gyönyörű, hosszúszárú világ mellett egy szálkás karó lehet, hogy nem túl szép látvány. Vagy egy facsemete mellett egy léc nem túl szép látvány. De fontos látvány! Mert ha nincs ott, akkor hiába a szépség, az első szél véget vet a pompázásának! Egy aládúcolt gyümölcsfa nem túl szép látvány. De dúc nélkül a letört ágú gyümölcsfa sokkal csúnyább és lehangolóbb lesz – ezért kell az a dúc. És meg kell tanulnunk nem szégyellni a karót, a lécet, a dúcot! Adjál tisztességet neki, kezdd el tisztelni, becsüld meg és értékeld nagyra – mert téged fog megtartani! Ne arra nézz, hogy szálkás, meg hogy néz ki – hanem hogy téged fog megtartani. És ha te tartasz meg valakit, akkor hidd el, benned sem azt fogják nézni, hogy szálkás vagy-e és hogy nézel ki, hanem hogy hasznod van, mert megtartod valakinek az életét vagy megmented a gyümölcseit!

Még valami: mi emberek ezt az értéket nem mindig látjuk meg a karóban vagy a dúcban.

A gyerek azt az értéket, áldozatot, amit a szüleitől kapott, nem mindig, néha csak túl későn látja és érti meg, többnyire amikor elveszíti őket. Mi ritkán köszönjük meg a karónak, hogy megtartotta a virágot, a dúcnak, hogy megtartotta a gyümölcsöket, a szülőnek, hogy felnevelt bennünket, (nem úgy, mint anyák napján, hanem szívből, könnyek között), a prédikátornak, hogy elmondta a prédikációt – testvérek, ha össze kellene hasonlítanom azt a töménytelen kritikát, amit kaptam az eddigi szolgálataimért, és azt, hányan és hányszor köszönték meg, annak ellenére, hogy voltak ilyenek is, az arány még mindig legalább 100 az 1-hez lenne! Nem csak én vagyok így, hanem a legtöbb lelkész. Tudjátok, ez csak azt árulja el, hogy mennyire vakok vagyunk a karókra és a dúcokra, a hozzánk legközelebb állókra. De isten nem fogja ezt elfelejteni! Isten nagyon nagyra becsüli az ilyen szálkás-szürke karókat! És ő majd fogja gyámolítani a másokat gyámolítókat!

Viszont nekünk most gyülekezetet kellene építenünk. Olyat, amelybe nem kell egy örökkévalóságig várni egy jó szóért, egy köszönömért, egy gyámolító karóért! Mert ebben a világban olyan emberek élnek, és mi magunk is olyanok vagyunk, akiknek gyámolításra, gyámolítókra van szükségünk. És aki eljön a gyülekezetbe, az nem karókkal hadakozó emberekkel szeretne találkozni! Attól tartok, túl sok az olyan erős ember közöttünk, aki eddig az erejét, a keresztyénségét nem a gyámolításra használta, hanem arra, hogy gyámoltalanná tegyen másokat. Ezt abba kéne hagyni. És végre építeni, támasztani, segíteni, gyámolítani kellene, lehetne egymást, mert karókkal hadakozó emberekből van elég a munkahelyen, a családban, a szomszédban, az utcán! Mindannyian támasztékot keresünk, bennünket támogatókat keresünk, gyámolítókat keresünk! Itt az idő, hogy ezt az elhanyagolt ajándékát felfedezzük újra Istennek – mert élő és boldog lelki újszülötteket nevelő gyülekezetté csak így tudunk válni. Még nem késő! Isten most mellénk akar állni és gyámolítani akar bennünket, hogy össze tudjuk szedni magunkat, és szálkás gerendákká tudjunk válni, amiből ha kettőt egymásra tesznek keresztbe, akkor egészen olyan formája lesz, mint amit ott látunk fenn (a kereszt a falon!). Mert ott történt meg az emberiség legnagyobb gyámolítása. Ez annak a szeretetnek a forrása, amit az 1Korintus 13-ban a gyámolítás definíciójaként hallottunk – és amire Isten ma délelőtt hív bennünket! Hogy egymás gyámolítóivá váljunk. Ilyen gyülekezetbe, ahol mindenki a másik támasza és gyámolítója, öröm lenne belépni. Ilyen lesz a Mennyország, az biztos! Hát tegyünk végre valamit azért, hogy egy darabot egészen valóságosan lehozzunk belőle ide a földre!