A felforgatás művészete – Interjú Rob Bell-lel

Hogyan merítsünk a próféták, a rabbik és Jézus tanításából, hogy szembeszállhassunk kultúránkkal?

Interjú Rob Bell-lel

Rob Bell stílusára nem a kegyes hangnem jellemző, ezt ő maga is elismeri. Úgy plántált gyülekezetet, hogy végigprédikálta a Mózes 3. könyvét. Tanítása képek, személyes jellegű elbeszélések és az egzegézis keveréke, amelyet olyan szempontok fűszereznek, amilyeneket nem hallani a szószékről. Az egész túlságosan „felforgató”, mondja Bell. Felforgató, akárcsak Jézus.

„A rabbik hite szerint a szöveg egy drágakőhöz hasonló: minél többet forgatod, annál jobban visszatükrözi a fényt. Én pedig azt mondom, ha az élő igéről van szó, hát forgasd azt a drágakövet!”

Bárminek nevezhető is, a lényeg az, hogy működik. A Michigan állambeli Grandville-i Mars Hill Bible Church padjait, amelyet a most 33 életévét betöltött Bell öt évvel ezelőtt alapított, szinte minden hétvégén kb. 10.000 ember tölti meg. Tanítása nagy hatással van a hallgatóira, amint alkalmunk volt meggyőződni, a Wheaton College diákjaira is, ahova Bell is járt, valamint az egyházi vezetők fiatal generációjára az országos konferenciák alkalmával, ahol Bell beszédeiben igen nagy valószínűséggel megjelenik egy óriási szék, egy zsidó imasál vagy éppen egy élő kecske. „Az állatok a nyerők, bármilyen állat legyen az. És bármilyen kockázattal járna is”, mondja. „Nincsenek szabályok.” Jelenleg a rabbikkal foglalkozik.

Ed Dobson mondja Bellről: „Robnak szenvedélye a Biblia tanítását továbbadni, és különös érzéke van arra, hogy a Bibliát a maga kontextusában értse, és azokra a helyzetekre alkalmazza, amikben élnek az emberek. Tanításának lényege a Biblia.” Bell a Grand Rapidsben lévő Calvary Church segédlelkésze volt három évig, Dobson keze alatt, mielőtt elkezdte ennek a gyülekezetnek a támogatásával posztmodern gyülekezetének plántálását. Ma Bell a Nooma Projekt (azaz pneuma, lélek) vezetője is. Ez egy olyan missziós szervezet, amely rövid dráma alapú videókat készít Bell beszédeiből. Ezeket MTV stílusban filmezik a városok utcáin, repülőtereken vagy erdőkben.

Beszélgetésünk témáról-témára vándorol („A barátaim azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy klasszikus ADD. Ez persze már rég nyílvánvaló”, mondja), de a látszólag véletlenszerű gondolatokban vagy épp a rabbiszerű eszmefuttatásaiban Bell mindig mély és tartalmas gondolatokat fejez ki. És egyszerre igyekszik a prédikálás lehetőségét kiaknázni, és kortársait ráébreszteni az igazi, történelmi hatású, ma is jelenvaló és mindent felforgató Krisztus jelenlétére.

Hogyan figyeltél fel a rabbik tanításaira?

Van néhány zsidó barátom, aki áttért keresztyénnek. Ők kezdtek nekem mesélni dolgokat a Bibliáról. „Tudod miről szól ez?”

“Nem.”

“A széderről.”

“Hogy miről?”

„A Mózes 2. könyvének 6. részében levő négy ígéretről, a négy pohárról. Amikor Jézus azt mondja, hogy ’Ez az a pohár, amelyet ki kell innom’, ott négy pohár van. Ő a negyediket választja. Tudod miért?”

“Nem.”

Nem ismertem az Írás zsidó hátterét.

„Vissza kell nyernünk a prédikálásnak azt a prófétai és költői hangját – azt a pillanatot, amikor az Isten szava hangzik, és ez mindenki számára nyilvánvaló.”

Jézus zsidó. Én azt gondoltam, hogy keresztyén volt. És akkor elkezdtem olvasni a Bibliát. Jézus Mózes – a Tóra – és a Próféták alapján tanított magáról. Egyszerűen megőrjített ez a gondolat. Mind az járt az eszemben, Biztos rengeteg dolog van ebben a szövegben, amiről nekem fogalmam sincs. És így is volt. Sok ezer oldalnyi régi irat létezik, amiről a keresztyéneknek sejtelmük sincs.

A rabbik gyakorolnak egy ősi rítust, az Akedatot – Izsák megkötözése ez, ahol Izsák tetteiről emlékeznek meg. A keresztyének Ábrahám hitét emelik ki, a zsidók a tetteket. Izsák elment. Szóval ez az egész Akedat ünnep Izsák megkötözésének rítusa.

A keresztelés, a mikvah végig a Mózes 3. könyvében, minden, amit ott leír – nem a semmiből termett elő.

Minden, amit Jézus mondott – az irgalmas samaritánus története kommentár a Mózes 3. könyvének 15. részére –, minden ami elhangzott, a Tóráról való beszélgetés. Jézus nem véletlenszerűen ragad meg témákat csak úgy, a beszélgetés kedvéért.

Amikor Jézust a szellemi világ egy ezoterikus alakjával azonosítjuk, és nem úgy szemléljük őt, mint egy valóságos fickót, aki valóságos helyen és valós időben élt, akkor mindazok a felforgató erejű gazdasági és politikai dolgok, amiket mondott, elvesznek az arra irányuló erőfeszítéseink közepette, hogy őt Isten Fiaként hirdessük, amit persze kell is tennünk. De Jézus nemcsak Isten Fia volt, hanem zsidó rabbi is, aki zsidóként élt egy zsidó korban, és nagyon sok információnk van arról, hogy milyen volt ez a kor.

Mi köze van a rabbik tanításának a mai keresztyén fiatalokhoz?

Éppen nemrég tanítottam egy keresztyén egyetemen a rabbik rendszeréről, és végigvezettem a diákokat az első század oktatási rendszerén. A gyermekek egészen fiatal koruktól megtanulták kívülről a Tórát, de a következő osztályba már egyre kevesebben mentek tovább. A legutolsó osztályban a rabbi kiválasztott közülük tanítványokat, de csak olyanokat, akikről úgy gondolta, hogy olyanok lehetnek, mint ő. Vajon ez a gyerek képes lesz azt végezni, amit én végzek?

Jézus is ezt mondogatja tanítványainak: képesek vagytok rá, meg tudjátok tenni. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Ez a rabbik nyelvezete. Jézus leginkább azon kesereg, hogy a tanítványok nem hiszik, hogy ők lehetnek olyanok, mint Jézus. Pedig ő hitt a tanítványaiban. Majd ezt mondja nekik: „Most menjetek, és neveljétek ki a magatok tanítványait. Én húztam innen.” Így dolgoztak a rabbik. Ők csak olyan tanítványokat választottak ki maguknak, akikben hittek.

Ez jó hír azoknak, akik kételkednek magukban. Amikor azt hallod, hogy Jézus téged választott, elhiszed magadról azt is, hogy tudsz repülni.

Miket olvasol, hogy ilyen meglátásokra juss?

Jelenleg császárokról szóló munkákat olvasok. Sok része van a Bibliának, ahol az evangélisták a császárral példálóznak. A császárnak nyolc szakaszos koronázási folyamaton kellett keresztülmennie, mielőtt elfoglalhatta volna trónját. Márk Krisztus szenvedéseinek hetét ennek a nyolc szakasznak megfelelően írja le. Jézust is megkoronázzák, mint a császárokat. A katonák köréje gyűlnek, akárcsak a császár esetében. Koronát tesznek a fejére. Meghajolnak előtte. Azok a rómaiak és pogányok, akik a Márk evangéliumát olvasták, pontosan tudták, milyen egy koronázási szertartás. Márk azt mondja, Jézus a Király. Hát nem csodálatos?

Zseniálisak voltak ezek a fickók. Az ember azt hinné, valaki segített nekik. (kacagás)

A szolgálatod nagyon korszerű, de nagyra értékeled a történelmet.

Annak ellenére, hogy a keresztyén közösség milyen büszke arra, hogy biblikus alapokon áll, elég keveset tud a Biblia történelmi hátteréről. Pedig nagyon fontos és csodálatos dologról van itt szó. De egyesek félnek bármi mást is felhasználni bibliamagyarázataikban, mint amit a Bibliában ír. Nekem is megmondták: „Nem alapozhatunk a történelemre, az nem tévedhetetlen.”

Nemrég azt mondta nekem egy prédikátor, hogy azért nem alapozhatunk a történelemre, mert minél többet tudunk meg a történelmi eseményekről, annál nagyobb hatással lesz az arra, ahogyan értelmezzük az igét. Hát igen! Remélem is!

N.T. Wright szokta mondani, hogy „A legtöbb ember azt szeretné, hogy reggel, amikor felkel, egy hadvezér álljon az ágyánál, és parancsolja meg, mit kell tennie aznap. Az a baj, hogy a parancsolgató tábornok helyett olyasvalaki áll az ágynál, aki így köszönti őket ’Volt egyszer, hol nem volt …’”.

A Biblia „örök igazságait” valóságos helyeken élő valóságos embereken keresztül kapjuk egy olyan Istentől, akinek hatalma van a valóságos időben munkálkodni. Így hát minél többet tudok az időkről és helyekről, annál jobban megértem Isten hatalmát.

Nézzünk egy példát: Artémisz. Ő a termékenység istennője. Imádatának központi helye világszinten Efézus városa volt. Azt tartották, hogy ha valaki terhes volt, és az ő templomában áldozott, azt megóvta szülés közben. Az első század közepén minden második nő gyerekszülésbe halt bele. Ez borzasztó volt. És mit mond erre Pál Timóteusnak? „Apropó, a nők megtartatnak szüléskor.” De mi van akkor Artémisszel?

Pál zseniális, mindent felforgató módon azt mondja, hogy nem Artémisz tartja meg a nőket szüléskor, hanem Isten.

Szeretném tudni, hogy hogyan lehet megérteni ezt a verset, ha nem tudsz semmit a történelmi hátteréről?

Hogyan tanítod meg az embereket, hogy a történelmet a jelenre alkalmazzák?

A múlt ősszel tartottam egy prédikációsorozatot az Efézusi levél alapján. Ebben a levélben vannak részek, ahol Pál Artémiszre utal. Artémisz temploma volt a világ hét csodájának egyike. Emberek milliói jöttek Efézusba megnézni a templomot és az istennő szobrocskáit megvásárolni, azt hívén, hogy Artemisz lesz majd gazdasági jólétük forrása. És hogy kezdi Pál az Efézusi levelet? „Dicsőség legyen Istennek, minden lelki ajándékért.”

„Álljunk csak meg! Hát hol marad Artémisz? Mi Artémiszt szoktuk dicsőíteni mindenért.”

Efézusban Pál szavai felforgató beszédként hatottak. Nem csoda, hogy fellázadtak ellene.

De Pál nem írja le Artémiszt. Ha jól mondod el a történetet, nem kell, hogy leírj senkit ahhoz, hogy te maradj felül. Akkor nyilvánvaló lesz a dolgok állása magától is. Ha jól megfigyeljük az ApCsel 19-ben a város jegyzője azt mondja a fellázadt tömegnek: „(Pál és társai) nem is káromolják a mi istennőnket.” A Jézus-féle forradalom egyik sajátossága az, hogy soha nem káromolták az egyes városok istenségeit, és a lakosok így is megtértek.

Ez hihetetlenül rossz fényt vet arra, amit a mai keresztyének csinálnak – ahogyan a prédikátorok ma ócsárolják például Hollywoodot! Ha jól mondod el a történetet, nem kell, hogy ócsárolj senkit! Akkor úgy is minden világos. Persze vannak helyzetek és pillanatok, amikor nevükön kell nevezni a dolgokat.

Megtörténik, hogy arra hivatkozol „Isten ezt és ezt mondja”?

Azt hiszem, hogy vissza kell nyernünk a prédikálás prófétai és költői hangját. Vissza kell nyernünk azokat a pillanatokat, amikor valaki beszél, és amit mond, az az Isten szava, és ez mindenki számára nyilvánvaló. Ez egy gyönyörű dolog. Én vissza szeretném nyerni ezt, mint a művészetnek egy forradalmi ágát, amelynek valóban van ereje arra, hogy közösségeket és kultúrákat megváltoztasson.

Hogyan lehet egy prédikálásformát visszanyerni?

Én meg akarom menteni a prédikálást. Úgy gondolom, hogy a prédikálás a művészetnek egy formája, és meg akarom menteni, és vissza akarom hozni azt a tudósok és az elemzők kezeiből. Azt szeretném már látni, ahogyan költők, próféták és művészek mikrofont ragadnak, és nagyszerű dolgokat mondanak Istenről és forradalmi üzenetéről. Úgy gondolom, hogy a művészet egy ágát vesztettük el itt, és ezt vissza kell hozni, vissza kell nyerni a nagyszerű törekvéseket a prédikálás művészetével kapcsolatosan.

Nagy titok ez, ahogyan egy férfi vagy egy nő ül egy teremben, és aztán a szöveg elvégez valamit bennük, és aztán kijön belőlük – bármilyen módon is történik ez. Néha egy példázat formáját ölti, néha a csendét, néha egy sor egymástól független képét, aminek látszatra semmi köze egymáshoz, de valahogy mégis összefüggenek.

Már elég sok ideje uralják a műszakiak a prédikációt. Mitől lenne más, ha a művészek kezébe kerülne?

A keresztyén prédikálás nagy része nem magáról a történetről szól. Én nem birtokolni akarom a titkot, hanem ünnepelni. És erre a posztmodern korban hogyan beszélünk? „A jó imádság hét lépése”, „A pénzügyi mittoménmicsoda négy lépésben” és így tovább. Persze, gondolom, azoknak is megvan a maguk helye.

De mi történik legtöbbször? Boncolgatás közben Isten valahogy összezsugorodik. Annyira tömören akarunk fogalmazni, hogy végül Istent sűrítjük össze. Viszont kellenek olyan alkalmak is, amikor a titkot egyszerűen csak ünnepeljük.

Az igazi, kegyes hit nagyon is misztikus, itt minden kérdésre adott válasz új kérdések egész sorát veti fel. A legtöbb prédikáció megpróbál mindent megválaszolni, és a gyülekezet úgy megy haza, hogy nincs több kérdése. Viszont ha a prédikáció valóban az Istenben gyökerező igazság kinyilatkozatása.

A rabbik hite szerint a szöveg egy drágakőhöz hasonló: minél többet forgatod, annál jobban visszatükrözi a fényt. Egyszer egy fickó így szólt hozzám: „Ja, ja, hallottam egyszer egy prédikációt erről a versről. Most már akkor ez le van szögezve.” Mit? Megőrültél, ember? Le van szögezve? En egyszerűen csak forgatom, végeérhetetlenül forgatom.

Tartottam egy hat hónapos prédikációsorozatot a János 3,16-ból. Elmondtam egy egész prédikációt arról a szóról, hogy hogy. Kérdezni kell! A keresztyén hagyomány egyes részei szerint minden szövegnek megvan a maga értelme, és a megfelelő módszert alkalmazva kihozhatod belőle a helyes értelmezést. Ez aztán a nagyképűség! Hát ha ez az élő Ige, akkor forgasd azt a drágakövet!

„Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta—„

Miért adta Isten a Fiát?

„Mert szerette a világot.”

Jó, miért szereti Isten a világot? Mindenkit szeret? Mindenkit ugyanúgy szeret?

„Mert Isten szeretet.”

Ezek válaszok. Olyan válaszok, amikre hitem szerint felépítheted az életedet – és mégis mélyebbre visznek.

Nem az a gond inkább a válaszadást célzó prédikációkkal, hogy mihelyt a mindenre választ adó prédikáció elhangzott az ember azt mondhatja, hogy „Még mindig vannak megoldatlan problémáim, tehát a kapott válaszok elégtelenek”?

De, pontosan. Nagyon jól megfogalmaztad!

És hogyan kerülhető el ez az általad javasolt hozzáállással?

Kierkegaard arról beszél, hogy mindenképpen „félelemmel és rettegéssel teljes hitre” van szükség ahhoz, hogy a valódi hit megszülessen. Könnyű azt mondani, hogy „Egyszerűen higgy! A tények már elhangzottak!”. De ez nem így működik.

Két héttel ezelőtt szerveztem egy „Kételkedő est”-nek nevezett alkalmat. Egyszerűen közöltem, hogy „Én szeretnék a saját Istennel, Jézussal, a Bibliával, a megváltással és a hittel kapcsolatos kételyeimről beszélni. Ha nektek is vannak kételyeitek, gyertek el, és osszátok meg azokat! Írjátok le a kételyeiteket, és küldjétek előre, felolvassuk, és lássuk, mi lesz belőle!” Hatalmas nagy dobozt töltöttünk meg – el sem hinnétek – aztán egyenként kivettem őket, felolvastam, és beszélgettünk róluk. Fantasztikus volt!

Ezért egy lelkészt simán kidobnának.

Hát, próbálkozom. (kacagás) Viszont az ilyen Kételkedő esteken nagyon sok lelkész beszélhetne konkrétan azokról a dolgokról, amik gyülekezetük tagjait éppen foglalkoztatják. Sőt, én azt hiszem, hogy azoknak, akik leghosszabb ideje keresztyének, vannak a legnagyobb kételyeik, mert ők már megélik hitüket, és mégis vannak megoldatlan kérdéseik. És ez így rendben is van.

Ez a hitben járás egyik alapvető sajátossága. Ha vannak kérdéseink, ez azt jelenti, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk. Éppen ezért kérdezni és kételkedni az Isten iránti tisztelet egyik kifejezésmódja.

Mitől vett az életed ilyen irányt?

Keresztyén családban nőttem fel, és ismertem a hittel kapcsolatos alap dolgokat, de a lelki életem valahogy mindig kívánnivalót hagyott maga után (és ez nagyon sok ember életében van így). Helyes keresztyének vettek körül, akik viszont nem az én nyelvemen beszéltek. Én eléggé tiszteltem őket ahhoz, hogy meghallgassam, mint mondanak, de az a világ, amelyben éltem, nem volt ilyen türelmes.

Tudtam, hogy alapfokú tanulmányaim befejeztével azt várják el tőlem, hogy teológiát tanuljak. Akkoriban vizisízést tanítottam, és valamilyen teljesen természetellenes okból kifolyólag önként jelentkeztem prédikálni egy áhítaton. Felálltam, hogy elmondjam rövidke beszédemet, és levetettem a szandálomat, mert tudtam, hogy szent az a föld, amelyen állok. Olyan volt, mintha ismét újjászülettem volna.

És Isten szólt hozzám: „Ha ezt a Könyvet tanítod, én gondoskodom minden egyébről”. És ahogy telnek az évek, egyre inkább megerősödik bennem, hogy ez valóban Isten szava volt. És akkor minden lázadásom, nyugtalanságom, elégedetlenségem és minden ehhez hasonló érzésem levezetődött abban a tudatban, hogy feladatom van, hogy oka van annak, hogy itt vagyok.

Prédikációidban különböző stílusokat és képeket keversz. És az emberek gyakran nevetnek. Ez a … hát … szórakoztató stílus szándékos?

Az egyetemi évek alatt barátaimmal éppen akkor alakítottunk zenekart, amikor felbukkant az „alternatív zene” fogalma, ott még a Nirvana korszak előtt. Mi magunk írtunk meg mindent, az emberek meghallgatták, és ha tetszett, megvették a kazettáinkat. (Ez megadja a koromat is. A kazettákat a bentlakásszobában készítettük.) Szerintem, ha elmész meghallgatni egy zenekart, és nem tetszik a zenéjük, akkor otthagyod őket, és hazamész. Nem fogsz ott ácsorogni egy olyan zenekar koncertjén, akiknek a zenéje nem tetszik.

Ugyanígy van ez a kommunikációs helyzetekkel is! Az embereket olyan dolgokról szóló beszélgetésekbe kell bevonnod, amik éppen foglalkoztatják őket. Ha nem tudod, vagy nem ezt teszed, egyszerűen elmennek.

Néha hallom egyesek szájából: „Az egyháznak nem az a célja, hogy az emberek kellemesen töltsék el az idejüket”. A kellemes időtöltés azt jelenti, hogy valakinek megragadod a figyelmét azzal, amivel éppen foglalkozol, a Szentírás pedig tele van olyan esetekkel, amikor az Isten emberei nyilvánvalóan ezt tették. Bevonták az embereket abba, amivel foglalkoztak, és lekötötték figyelmüket.

Persze nem azért vagyunk itt, hogy mulattassuk az embereket. A mulattatás rendszerint azzal jár, hogy az ember nem gondolkozik. Persze az nem helyes, ha az embereket elvonjuk attól, hogy mérlegeljék a dolgokat, vagy attól, hogy elgondolkozzanak. Én nem mulattatni akarok. De le akarom kötni az emberek figyelmét, mert van mondanivalóm.

Tehát a stílusod legalább annyira fontos, mint a mondanivalód.

A tanár úgy is elmondhatja a történelemleckét, hogy előadást tart az eseményekről, csak borzasztóan unalmas. De ha bevet egy három perces részletet A hazafiból, azonnal sikerül bevonnia az összes gyereket, az első padsortól az utolsóig. És amikor lenyomja a leállító gombot, és a képernyő a szokásos kékre vált, a gyerekeket máris halljuk: „Óóóóóóó”.

Belopsz egy kis művészetet, és a gyerekeket máris bevontad. A történet halad a végkifejlet felé, de az író tudja, hol kell meghagyni a feszültséget, hol oldja meg a problémát, hol hagyja meg. A forgatókönyv író tudja, hogy a 28. és 32. perc közé be kell iktatni valami érdekfelkeltőt, amit aztán még egy órán át megoldatlanul hagyhat.

Az egzegézis törvényeinek leginkább megfelelő tanítás is működhet művészetként: elindulunk valamerre, és aztán a feszültség vagy megoldódik – vagy nem.

Mint annak a mobiltelefonnak az esetében, amit a tegnap esti prédikációdban felhasználtál. Legalább két percig csengett, vagy még hosszabban?

Azt akartam elérni, hogy mindenki érezze át azt az izgalmat abban a pillanatban. És azt akartam elérni, hogy hirtelen törjön rájuk az érzés. Ha az emberek már előre tudják, hogy „Három pontban akart beszélni erről az igéről, és ez a második”, máris elvesztettem őket. Én inkább azt szeretném elérni, hogy így gondolkozzanak: „Most mi van? Válaszol már arra a hívásra vagy sem? Most mit akar ezzel?”

Sok kelléket és vizuális eszközt használok. Az emberek általában azt mondják magukban, hogy „Ó, jössz te itt a kellékeiddel… Engem csak az érdekel, hogy biblikus legyen a prédikáció”. Hát mondjon nekem egy olyan tanítót a Bibliából, aki nem használt személtető eszközöket.  Jézus is ezt mondta: „Nézzétek az ég madarait, nézzétek a fákat.”

Miért olyan fontosak a vizuális eszközök a mai prédikációkhoz?

A Biblia világa tele van képekkel. Jézus azt mondja, hogy „A Lélek olyan, mint a szél”. A keleti ember képekben gondolkodik, a nyugati szavakban. A keleti ember szerint „Isten szikla”. A nyugati elme hitvallást tesz – amely kényelmesebb, mert több benne a meghatározás és a pontosság. Ez is jó, de valamit valamiért.

Ma olyan kultúrában élünk, amely képekben gondolkodik. Én magam a televízió gyermeke vagyok, és része egy olyan generációnak, amely képekben gondolkozik.

Viszont a kellékek sohasem helyettesíthetik a tartalmas mondanivalót. Könnyű úgy használni a kellékeket és a videoklippeket, hogy közben nem mondasz semmit. Először mondanivalódnak kell lennie!

Láttunk úgy is prédikálni, hogy egy zsidó imasálat használtál fel. Mit akarsz elérni a kellékekkel?

A sál válik a dolog fordulópontjává, ahol az egész dolog átfordul. Ez a vonatkozási pont. Amikor később felidézed a tanítást, a sál képe segít feleleveníteni, hogy mi is volt a lényeg. Ugyanakkor tudjuk, hogy tapintással, ízleléssel, látással és hallással is tanulunk. Ha egy pulpitus mögött olvasok, az egyedüli dolog, amire támaszkodhatok, a hallás alapú tanulás és az emlékezés, és ennyi. De ha az emberek többi érzékét is igénybe veszem, más kapukon is bejuttatom az információt.

Amikor az emberek megérkeztek, gyurmát osztottam szét nekik, és arra kértem őket, formázzanak valamit belőle. Ha elérem azt, hogy megérintsenek, megtegyenek, meglássanak vagy meghalljanak valamit, nagyobb a valószínűsége annak, hogy hatást érek el bennük.

És a prédikáció végén kiterítetted a sálat, majd az emberek előre jöttek, letérdeltek, és imádkoztak. A kellékek használata igénybe veszi tapintási érzékünket, és így emlékezetessé válik, de ez nemcsak emlékezetes volt, hanem a lelkiségnek is nagyon megfelelő.

Isten a kellékek Istene. Az áldozatbemutatás egész rendszere kellékekből áll. Így magyarázza Isten a megváltást, a helyettes áldozatot, a megbékélést. Ezek elvont fogalmak. És akkor mit mond Isten? „Végy egy kecskét. Vágd el a torkát. Látod a vért? Ez a te véred. Világos?”

A szövetség. „Jó, most vágj ketté valamilyen állatot. Menj át a két fél között. Aztán mondd azt a másik félnek: ’Ezeknek az állatoknak a sorsára jussak, ha nem tartom meg a szövetség rám eső részét’.

Isten veszi ezeket az elvont fogalmakat és porrá, vérré, hússá, csonttá, fává és acéllá alakítja. Meg merném kockáztatni azt az állítást, hogy a kellékeknek itt nem csak arra jók, hogy a gyerekeket is le lehessen kötni, hanem a szellemiség fontos alkotórészei.

Mesélj egy kicsi a bűnbakos prédikációdról! Tényleg volt ott egy igazi kecske?

Egyszer ezt a prédikációt a Willow Creek gyülekezetben mondtam el, és a kecske egyszerűen a színpadon termett. A tiszteletreméltó Willow Creek gyülekezet történetének nagyszerű pillanata volt az – máig emlékszik rá mindenki.

A szellemi dolgok testet öltenek, nemde?

Úgy érzem, a Chicago külvárosaiban szolgálóknak segítettem a misszió egy teljesen más szintjére jutni. Ugyanez történt itt, Mars Hillen is – úgy látszik ez prédikációim egyik visszatérő témája. (kacagás)

Egyszer, egy karácsonykor behoztam egy juhot. Végigvettük, hogy hogyan jelentek meg a pásztoroknak az angyalok. Gondolom, elmondhatjuk, hogy a pásztorok alacsony beosztásban dolgozó gyermekek voltak.

Migdal Eder volt az a hely, ahol Ráchel sírja állt, Betlehem mellett, de itt tartották a Páska ünnepére előkészített juhokat is. Szóval tulajdonképpen ezek a gyerekek a templom pásztorai voltak, akik a Jeruzsálembe felviendő ezernyi juhot őrizték. Az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék le a juhokat, hogy mindegyik tökéletes legyen, megfelelő az áldozathoz. Szóval Migdal Eder véletlenül éppen az a kis falu mellett van, ahol Jézus született. És a környékbeli pásztorok eljönnek, hogy megvizsgálják a Bárányt, hogy megfelelő-e az áldozatra, majd ujjongva mennek tovább.

Szóval, felhozattam a színpadra egy pásztort és egy juhot, és megkértem az összes gyermeket, hogy jöjjenek le. És arra kértem őket, hogy szaladják körbe az egész épületet, és kiáltsák „Dicsőség a magasságban Istennek”. És abban a pillanatban a juh elkezdett üríteni a színpadon. Közben én próbáltam rábírni a gyerekeket, hogy tegyék, amit mondtam, ők meg csak bámulták a juhot. Hát, ez is fantasztikus pillanat volt!

És akkor elhatároztad, hogy nem fogsz többet eleven kellékeket használni?

Nem, Végül is sikerült rávenni a gyermekeket, hogy tegyék meg, amit mondtam. Mind ezt kiabálták: „Anya, nem fogod elhinni, hogy mit csinált a juh. Szuper volt!” Nem erre számítottam, de legalább emlékezni fognak rá.

Az állatok a nyerők, bármilyen állat legyen az. És bármilyen kockázattal járna is. Nincsenek szabályok.

Rob Bell lesz a Leadership által támogatott műsor, a „Felforgató prédikálás” 2004. június 3-i alkalmának egyik meghívott előadója. Ha többet szeretne tudni arról, hogy hogyan hozhatja be ezt az eseményt az ön gyülekezetébe is, kattintson ide!

This article originally appeared in Leadership, Feb. 2004, published by Christianity Today International.  Used with permission.

Eredeti cikk:  The Subversive Art

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.