Nincs más isten, aki meg tud szabadítani!
Az Ószövetség egy másik csodálatos története, indirekt módon tanít bennünket arra, hogy az Isten imádatának micsoda ereje van! Sidrak (héberül Ananias – „Irgalmas az Úr, az Úr felhő, védelem”), Misak (Misael – „Isten kihúz, megtisztít”), és Abednégó (Azáriás – „Isten megsegített, az Úr segítő, az őriző”), zsidó férfiak voltak, akik Nebukadneccar babiloni király szolgálatában álltak, s nem voltak hajlandók egy arany bálványszobor előtt hódolni, melyet a király állíttatott, sem azt imádni.
Miután ezért bevádolták őket, a király haragra gerjedt és maga elé parancsolta mindőjüket, hogy a tüzes kemence rémével kényszerítse őket a hamis imádatra. Sidrak, Misák és Abednégó azonban így válaszolt a királynak:
„Ó Nebukadneccar! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből is ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!”
A történet folytatását, mindenki ismeri. A fiatalemberek végül a tüzes kemencében kötöttek ki, de az igaz Isten imádatához való ragaszkodásuk jutalma mi lett? Szabadulás! Sőt, ennél sokkal több is, hiszen Nebukadneccar megparancsolta, hogy egész birodalmában, Izrael Istenét imádják, „mert„- ahogy a király megvallotta – „nincs más isten, aki így meg tud szabadítani.” … „Békességetek növekedjék! Jónak látom kihirdetni a jeleket és a csodákat, amelyeket a felséges Isten tett. Mily nagyok az Ő jelei, mily hatalmasok csodái! Az Ő királysága örök királyság, és uralma megmarad nemzedékről nemzedékre!” (Dán.3:31-33.)
Érdekes adalék mindehhez, egy fontos alapigazság, amelyet maga az Úr Jézus, mond ki, a pusztában való megkísértésekor: „Meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj” Az a görög szó, amely itt szerepel, a „prosküneo”, szó szerint azt jelenti: „valakinek a kezét, vagy lábát megcsókolni”. A szó egyik tagjának a „küneo”-nak a töve pedig, a „kunos”, azt jelenti, „kutya”. Tehát mindez, ahhoz hasonló, alázattal teli imádatot jelent, mint amikor egy kutya, a gazdája lábát nyalogatja! Ez teljes alávetettséget és hódolatot jelent! A szellemi törvényszerűség pedig, amely mindebből következik az, hogy akit imádsz, azt fogod szolgálni! Ezért utasította vissza Jézus, a Sátán ajánlatát, és ezért nem hódoltak be a zsidó ifjak sem az aranyszobor előtt!
Bálványok egyébként sem állhatnak meg az Úr jelenlétében. Okozhatott ez a tény, némi kudarcélményt azoknak a mesterembereknek, akik a bálványszobrok faragásában és építésében jeleskedtek.
„Fogták a filiszteusok az Isten ládáját, bevitték Dágón templomába, és odatették Dágón mellé. Amikor az asdódiak másnap fölkeltek, Dágón, arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt. Akkor fogták Dágónt, és visszatették a helyére. Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt, az Úr ládája előtt és Dágón feje, meg a két keze feje, letörve a küszöbön volt, s csak a dereka maradt meg.” (I.Sám.5:2.)
Napjainkban, hasonló dolog történt, egy amerikai dicsőítő csoporttal is, akik egy mohamedán országban járva, egy alkalommal, nyilvános helyen kezdték el az Urat dicsőíteni, mire az ott álló kb. 10m magas bálványszobor ledőlt. Amikor a helyi illetékesek, megpróbálták később helyreállítani, az újból ledőlt! Ha Isten jelenléte betölti a szívedet, akkor ledőlnek azok a bálványaid, amelyek uralják az életedet! Kezd el dicsérni az Urat, s meglátod, a föld hamarosan megremeg alattad, amikor az életedet uraló hatalmasságok ereje megtörik, s leomlanak erősségeik! Higgy abban, hogy Isten jelenléte megszabadít minden hamis kötődéstől, s minden olyan bálványtól, aminek eddig a rabja voltál!
Ha mi Istent dicsérő és imádó emberek vagyunk, akkor magunkban hordozhatjuk Isten jelenlétét! Nem kell már a kárpit előtt toporognunk, mert szabaddá vált az út! Jézus kereszthalála és feltámadása óta, mindannyiunké a lehetőség, hogy az Ő dicsősége, ereje, szabadsága betöltse az életünket!
Aki Isten jelenlétében élt
„Dicsérjétek az URat! Énekeljetek az ÚRnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében! Örüljön alkotójának Izráel, Sion lakói örvendezzenek királyuknak! Dicsérjétek nevét körtáncot járva, énekeljetek neki dob és hárfakísérettel! Mert gyönyörködik népében az ÚR, győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat. Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön. Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van. Bosszút állnak a népeken, megfenyítik a nemzeteket. Láncra verik királyaikat, vasbilincsbe előkelőiket. Így hajtják végre rajtuk az ítéletet, amely meg van írva. Dicső dolog lesz ez az ÚR minden hívének. Dicsérjétek az URat!” (149. Zsoltár)
„Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” (Zsolt. 50:23.)
Dávid, minden dicsőítők legnagyobbika, az „Isten szíve szerint való ember”, tisztában volt a dicséret és imádat erejével. A zsoltárok, amelyeket énekelt, telve vannak nem csak hálaadással és örvendezéssel, hanem őszinte odafordulásokkal, segélykiáltásokkal, bűnbánattal és könyörgésekkel az Úrhoz, amelyek örökre, követendő mintául, felülmúlhatatlan példaként szolgálnak minden dicsőítő és Istent szerető ember előtt! Dávid egész élete azt bizonyítja, hogy ezek a dicséretek, az Úr közelségében eltöltött órák, felszabadították Isten hatalmas erejét, s ez nem csak az ő személyes életében hozott szabadulást, gyógyulást, hanem az egész zsidó nép egyik legdicsőségesebb korszakát is egyben.
„Áldott vagy te, Uram, ősatyánknak Izraelnek Istene, öröktől fogva mindörökké!” – vallotta meg Dávid, élete végén az egész gyülekezet előtt. „Tiéd, Uram, a nagyság, a hatalom, és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied Uram, az ország, magasztos vagy te, mindenek feje! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. A te kezedben van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet.” (I. Krón. 29: 10-13.)
Ez a zsoltár, gyönyörűen összefoglalja, a dicsőítés és imádat lényegét. Isten azt akarja, hogy Dávidhoz hasonlóan, mi is a dicséret, és imádat emberei legyünk. Dávid ismerte a titkot. Tudta, hogy ha hárfáját a kezébe veszi, leomlanak az erősségek, a félelem helyébe békesség terem, a betegek meggyógyulhatnak, és aki elkeseredett, annak a szívében új remény fakad! Mert Isten közelségében, mindig történik valami. Ő pedig, kezében a hangszerével, képes volt Isten jelenlétének áradását felszabadítani!
„És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot, és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.” (1.Sám.16:23.)
A dicsőítő életmód erejére, egyéni életeket megváltoztató hatására, napjainkból is tudunk példát.
Kínában él egy kedves, idős pásztor, aki mindig teljes szívével szolgálta az Urat. Mint sokakat hozzá hasonlóan, őt is börtönbe zárták. Elvették a Bibliáját, és közölték vele, hogy soha nem fogja viszontlátni se a családját, se a gyülekezetét, amely akkor, olyan 300 főt jelentett. A hely, ahová került, az ország egyik legkeményebb börtöne volt. Amikor odavitték, így imádkozott: „Uram csak arra kérlek, hogy rendelj ki nekem egy különálló cellát, ahol magam lehetek, és zavartalanul dicsérhetlek Téged, ahol imádhatlak, és nyugodtan megvallhatom hangosan, a te Igédet!” A börtönben folyamatosan megalázták, csúfot űztek belőle és megpróbálták kiölni belőle a hitet, az Isten-félelmet, és a szeretetet. Fejét a WC kagylóba nyomták és mindenféle gonosz dolgot műveltek vele, hogy megtörjék. Ő azonban csak mosolygott és imádkozott értük. Végül annyira megharagudtak rá, hogy büntetésből a latrinához osztották be, állandó munkára. Naponta 4000 ember ürülékét és mocskát kellett kitakarítania egy 6m mély, és 1.5m széles aknából, és az onnan kilapátolt szennyet kellett a földekre kihordania. Ennek a megalázó, mocskos munkának az eredményeként annyira büdös lett, hogy az őröktől kezdve a rabokon át, mindenki messzire elkerülte, és könyörögtek a börtönparancsnoknak, hogy vigye őt el közülük, mert a szaga kibírhatatlan! Végül aztán, a börtön végében kapott egy különálló, kis szobát, mindenkitől távol, mert senki nem volt hajlandó a közelében maradni. Isten különleges módon hallgatta meg hát könyörgését, és onnantól kezdve zavartalanul imádkozhatott, és dicsérhette az Urat, saját kis cellájában, s amelyet betöltött Isten jelenléte, ahányszor imádni kezdte Őt!
De tudjátok mi történt? Amikor ezután, újra és újra le kellett másznia abba a mocskos gödörbe, akkor Isten szelleme, Sáron rózsájának az illatával vette őt körül, s onnantól kezdve, nem érzett bűzt azon a helyen, ahol dolgozott! Minden rossz körülmény közepette is, nem szűnt meg az Urat áldani, és az Úr Jézus, 17 éven keresztül minden nap megjelent neki! Végül, Isten olyan hatalmas módon használta őt, hogy a börtönben, temérdek ember megtért körülötte!
Végre, aztán hosszú évek után kiengedték a börtönből, és üzent a feleségének, hogy lehetőleg várjon rá valaki a vasútállomáson, amikor hazaér. Arra gondolt, talán 3-4 testvér kijön eléje, akik megmaradtak a gyülekezetéből, hiszen 17 éven keresztül, semmit sem hallott felőlük, és se Bibliájuk, se pásztoruk nem volt. Ezek a drága hívők azonban annyira telve voltak Isten szellemével, és szeretettel, olyan buzgalommal szolgálták Jézust, hogy az Úr mindvégig velük volt és megáldotta őket. Amikor a vonat végül befutott az állomásra, a pásztor alig akart hinni a szemének: az állomáson néhány testvér helyett, ötezer ujjongó hívő fogadta, akik örvendezve dicsérték az Urat! (Végh Mózes nyomán)
Micsoda hihetetlen erőket képes felszabadítani, egy, az Istenhez ragaszkodó ember, szívéből felfakadó dicséret! Ahogy már Jónás esetében is láttuk, mindez nem függ a körülményektől! Pár száz, vagy ezer évvel később Pál apostol, Silás társaságában, kalodába zárva, cet helyett, egy börtön gyomra mélyén, kegyetlenül összevert állapotban, ugyanúgy Isten szabadítására várt.
„Éjféltájban Pál és Silás imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!
Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Silás elé, majd kivezette őket és azt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek? Ők pedig így válaszoltak: Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, és mind a te házad népe!
Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben” (Apcsel.16:25-34.)
Micsoda istentisztelet! Volt itt dicsőítés, szabadulás, evangélizáció, igehirdetés, vízkeresztség, gyógyító és szeretetszolgálat, s mindezek végén egy szeretetvendégség! Szeretnél ilyen alkalmakat a gyülekezetedben? Vágysz arra, hogy amikor dicsőíted és magasztalod az Urat, akkor szabadulások, megtérések történjenek? Mindez a tiéd lehet, de megtöretés nélkül nem fog menni! Nem gondolom, hogy Pál és Silás, ilyen körülményekre vágytak korábban ahhoz, hogy az Urat dicsőítsék… mégis, szenvedéseik és megaláztatásaik közepette is tudták Istent magasztalni!
Tudjátok, hogyan készül az étolaj, vagy a must? Az olajmagvakat kiütik, összetörik és kisajtolják. A szőlőt ledarálják, és utána kipréselik belőle a levét! Ha a szenvedések, megpróbáltatások közepette is képes vagy az Urat dicsőíteni, át fogod élni ennek hatalmas erejét az életedben! Pál tudta ezt, és ezért volt képes a legnehezebb helyzetben is Istent magasztalni. Pál, egy igazi imádó ember volt! Hogyan is írja az efézusi levélben?
„…teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket, és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet, szívetekben az Úrnak” (Ef.5:18-19.)
Zsoltárok, dicséretek és lelki (szellemi) énekek. „Szellemi énekek”, az eredeti görögben ez a kifejezés található: „ode pneumatikos”. Azt jelenti, „ének, amely nincs begyakorolva”. Olyan éneket, amelyet a Szent Szellem inspirál, hoz elő egy adott szituációban. Ezeket az énekeket nevezi a zsoltárokban Dávid, „új énekeknek”. Héberül „tehilla”.
A következő történet, egy misszionáriussal történt meg, aki a Marshall-szigeteken szolgált. Egyszer, az egyik bennszülött falu, öreg törzsfőnöke, így szólt hozzá: „A mi istenünk, akit mi szolgálunk, 10x erősebb minden más istennél, amit valaha is láttál, és ezt most be is bizonyítom!” Egy elég szűk területen, több száz bennszülött állt körbe. A főnök tapsolni kezdett, mire a többiek is mind tapsolni, és igen disszonáns hangon, énekelni kezdtek. A férfiak közül, senki sem énekelte ugyanazt. Az egésznek nagyon természetfölötti hangzása volt. Miközben ez történt, a kör közepére besétált két asszony, akik fölemelt kézzel táncolni kezdtek. E közben, egyszer csak fölemelkedtek kb. 3m magasra a levegőbe, és ott lebegni kezdtek! A főnök megkérdezte: „Na, mit szólsz ehhez?” A misszionárius, aki egy nagyon erőteljes imádó volt, fölkelt, szó nélkül a kör közepére ment, és elkezdett „tehilla” dicséretet énekelni az Úrnak. Nem telt bele 20 mp, és a két asszony visszazuhant a földre! Eltörték a bokájukat, de ő imádkozott értük, és meggyógyultak.
POLICHARPOS, a korai egyház történet írója volt, az első században. Ő írta le az alábbi eseményt, mely Rómában történt:
„Keresztény testvéreinket, naponta viszik az Arénába, hogy széttépessék őket a vadállatokkal, és efölötti nagy fájdalmunkban a szívünk összetörik elvesztésük miatt… De ebben, mégis örvendezünk! Amikor ugyanis a rácsokat fölhúzzák az Arénában, hogy a keresztények előre jöjjenek találkozni az oroszlánokkal, akkor vég nélkül éneklik az „ode pneumaticos”-t, újra és újra fölemelik szellemi dicsőítésüket az Úrhoz, miközben a halálba tartanak! Ebben örvendezünk, mivel az Egyház hatalmas módon növekszik azoknak a százai által, akik közben a római arénák lelátóin térnek meg…”
Mi történt itt? Mi volt ez a hatalmas erő?
Ne gondoljátok, hogy ez a fajta dicsőítés, csak ilyen különleges helyzetekben fordult elő néhányszor! Az Ige, telve van olyan emberekkel, akik ezt a fajta szellemi éneklést gyakorolták, és ismerték annak erejét: Mózes, Mirjam, Sámuel, Dávid és Salamon. Mária, József, Pál és az első keresztények is! Ez a lehetőség pedig a tiéd is lehet! KEZDD EL TE IS!
A dicsőítés és imádat hatalma – 1. rész
A dicsőítés és imádat hatalma – 2. rész
A dicsőítés és imádat hatalma – 3. rész
Vélemény, hozzászólás?